Minola, a szőke, bűbájos kislány gyakran gondol halott édesanyjára, míg egy nap kiderül, hogy minden, amit a keresztanyja elmondott neki, hazugság. A lány anyja keresésére indul, mikor a lépcsőház liftje szokatlan módon beszélni kezd hozzá és kiderül, hogy nem is a földszint a következő megállás, hanem a varázslatos Lurda! Mino csodálatos barátokat szerez és tanárnője, Soo tanárnő is nagyon kedves. Sajnos hamarosan minden jónak vége szakad, ami miatta és Tom (egy különös fiú) miatt történik. A magas képesség egy részről áldás, másrészről csapás. A két gyerek igyekezete és összetartása sokat segít a Lord elleni küzdelemben. De mi kell még? Vajon sikerül kiszabadítani a barátaikat a fogságból és fény derülhet Minola különös származására is?

Egy étteremben...
- Elnézést, hozna még egy pohár vizet?- kéri egy éles női hang.
- Köszönöm Petikém, máskor is jövünk, készíthettek dupla adagokat is, vannak még éhes cimboráink!- mondja egy rongyos öltözetű koldus hajléktalanokkal körülvéve. A pincér siet vissza előző vendégéhez, aki előszeretettel öntözi a legdrágább ásványvízzel növényeit.

A művész fest, most épp apró pettyeket,
Melyeket végül kiszínezget.
Most lila ködöt,
Holnap rózsaszín öblöt.
Végül kikörvonalazódik egy alak,
Ki egy ládában matat.
Ki tudja, mit keres, tehetséget?
Azt aztán lehet, szépet.
Egy szeplős lány figyeli,
Talán irigyli?
Nem tudni, miért áll valaki
  az ablakban távcsővel a kezében,
ugyanúgy nem értjük,
miért nem a férfi vagy a nő felé néz,
hanem a tenger felé mereng.
Mellette egy fiatal nőalak, aki
a férfi vállára támaszkodik
és cigarettát tart a kezében.
Nem érthetjük a művészek világát.
Aki megpróbálja ezt megtenni,
azt csőbe húzzák az ábrándos képek,
amiket ezek a különös lények festenek elénk.
Ha mi is e különleges pályát választjuk, óvakodjunk,
Nehogy elfogjon az ár, melybe már oly sokan beleestek.

 

Karácsony táján sokat gondolkodtam valami jópofa ajándékkal az olvasóknak. Aztán végül nagyon kedves dolog jutott az eszembe. A téli ünnep legnagyobb értelme az érzés, ami ilyenkor betölti az emberek szívét-lelkét. Igen ám, de mi ez az érzés? Hát... Most nem arra gondoltam, hogy ezt boncolgatnám, hanem a kicsik őszinteségével magyaráznám el azt a pár érzést, ami ilyenkor az én szívemet és remélhetőleg az olvasókét is melengeti. Nem komolykodnám el ezt a témát sem, mint általában bármit, ezért kedves és humoros gondolatokkal írnám le.

Erről a mondatról a másodikos  kislány verse jut eszembe a karácsonyi műsorról. A kis másodikos a középiskolások műsorának „záró száma” volt. A legérdekesebb mégis az volt, hogy ennek a kicsinek még engem is sikerült elbűvölnie...

Ezek itt Zolika macskái. Kis Olga Cica című kisplasztikáját az egyik rajz alapján készítette el.
 

Nagyi karosszékében kötögetett, mellette a gyerekek játszogattak. Lilla egy babát fésülgetett, húga, Eszter kirakós játékot játszott, s köztük a legidősebb, Marci, a kandallónál kuporgott. Örömmel nézett végig a nagymama a gyerekeken, s szeme óhatatlanul is az utcára tévedt. A szemközti bolt már régen bezárt, most egy vásárban nézelődtek az idetévedő bámészkodók. Mindent árultak, hajas babát, mackókat, sokféle édességet, karácsonyfadíszeket, fenyőfákat és még ezernyi mást. A forralt bor és a puncs merengő illatában viszont senki sem vette észre azt a kis karácsonyfát, aki egy üzlet előtt álldogált egyedül. Megsajnálta a nagyanyó, felhúzta pongyoláját és kisietett a zsibongó térre. Ott aztán gyorsan felkapta a kis fát, aki mintha mosolygott volna. Bent boldogan felkiáltott a nagyi:

Boldogság az, amikor az ember megérkezett, behúzza evezőjét és azt mondja: megérkeztem, nem megyek tovább.