1914 telének derekán kötött ki a hajóm egy olasz kikötőből jövet, Alexandriában, Egyiptomban. Mialatt az angol útlevélellenőr orosz útlevelemet láttamozta s a harminc idegen vízum között az Egyiptomba szóló beutazási engedélyt kereste, egyidejűleg élénken társalgott egy ismerősével. Hallottam, amint így szólt: „Néhány nappal ezelőtt egy hajó mintegy ezer cionistát hozott Jaffából, akiket a törökök Palesztinából kiutasítottak”.
Már a háború ötödik hónapjában tartottunk és több mint négy hónapja csavarogtam különböző országokban. Egy moszkvai újság a „Russkija Wjedomosti” küldött ki a háború okozta helyzet tanulmányozására. Svédországban ki kellett tudnom, hogy a hires Sven Hedin ama gyanúsítása, hogy Oroszország el akar ragadni Svédországtól egy kikötőt a Golf-áram mentén, tényleg elterjedt-e a nép széles rétegeiben s fennáll-e vajjon az a veszély, hogy Svédország emiatt Németországgal szövetkezik és Oroszországnak hadat üzen. Angliában az volt a feladatom, hogy megtudjam, mennyiben talál az az adoma, amelyet az oroszok országszerte ismételgettek, hogy Anglia „kész az utolsó orosz katonáig küzdeni.” Franciaországban nem volt semmi „kikémlelni való,” mert a franciák hangulata nem volt kétséges; ott egyszerűen meg kellett figyelnem a frontokon folytatott életet, felkeresni Reims városát és jelenteni, hogy a németek tényleg elpusztították-e a gyönyörű székesegyházat és hogy Párisban bizakodó vagy nyomott-e a hangulat. „Páris” azonban már átköltözött volt Bordeauxba, mert a kormánynak vissza kellett vonulnia a veszélyeztetett fővárosból. Így azután Bordeauxba utaztam; és ott olvastam egy esős reggelen azt a távirati hirt a lapokban, hogy Törökország megüzente a háborút és az összes mohamedán népeket felszólította a „szent háború”-ra európai leigázóik ellen.
Eddig a pillanatig úgy éreztem magamat Bordeauxban, mint a háború egy neutrális szemlélője, aki sem az egyik, sem a másik fél irányában mélyebb rokonszenvet nem érez. A török hadüzenet erősen megváltoztatta a helyzetet. Már 1909 óta, amikor az ifjútörök Konstantinápolyban a kulisszák mögött négy cionista újságot szerkesztettem, szilárd volt a meggyőződésem, hogy ott, ahol a törökök uralkodnak, sem a nap nem süthet, sem fű nem nőhet. És hogy a cionizmus egyetlen reménye csak a török birodalom elpusztulása lehet.
Most azután, hogy Bordeauxban ama bizonyos táviratot olvastam, nyomban megtértem és százpercentes híve lettem a szövetséges hatalmaknak. Egészen világos volt: az orosz, lengyel és galíciai zsidók sorsa nagyon fontos ugyan, de mégis kevésbé fontos, összehasonlítva ama lehetőségekkel, amelyeket Törökország szétdarabolása eredményezhetett. Hogy Törökországnak, ha a háborúba a legcsekélyebb mértékben is beleavatkozik, el kell pusztulnia, efelől semmi kétségem nem volt. Ez már nem érzés volt, hanem egyszerűen hideg számítás. Rendkívül erősen hiszek a hideg számításokban. Ausztriát és Törökországot évek óta jól ismertem. Mindkét országban hosszú időn át éltem mint laptudósító; és igen nagyra tartom az újságírói hivatást, mert meg vagyok róla győződve, hogy egy jó újságíró mindig többet tud, mint egy miniszter vagy egy professzor. Tudtam, hogy Ausztria részekből áll, amelyek elkívánkoztak egymástól; és tudtam, hogy Törökország nem ország, ellenben egy szomorú félreértés. Hogy Németországot le fogják győzni, azt nem tudtam, – még egy újságíró sem lehet próféta. De hogy Ausztria és Törökország fogják a háború költségeit megfizetni, abban egy percig sem kételkedtem. Kő és vas dacolhatnak a tűzzel, de egy faházikó okvetlenül áldozatul esik a lángoknak, ha csoda nem történik – de mindig szilárdan hittem, hogy nincsenek csodák. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

Általában: mennyi sokan akarják ennél az irtóztató tűzvésznél a kis pecsenyéjüket megsütni! Az emberek, az itthonmaradottak, befelé néznek, magukba, s számítgatják, mi hasznuk van nekik az egészből. Ha ezt a sok hangtalan titkos gondolatot le lehetne jegyezni. Ha egy új Röntgen-apparátus – átvilágítva a lelket – ezt is mind felvenné... Ilyeneket lehetne hallani. Egy lélek: „dögöljenek meg mind, az a fontos, hogy én ne legyek benne.” Egy örökös: „borzasztó, hogy a Feriről nincsen hír – ha el találna esni – kétszer annyit örökölnék.” Egy filozófus: „lelkem megtelt tartalommal, új gondolataim vannak a világról.” Egy kereskedő: „megmenekedek a hamis bukástól, egyszerűen a háború miatt megyek tönkre.” Egy panamista: „de jól jött – ki beszél most az én botrányaimról.” Egy vénlány: „azt fogom mondani, vőlegényem elesett a csatában.” Egy tragédia író: „a korszellem kedvezni fog verses drámáimnak.” Egy született lusta: „lehet ilyenkor dolgozni?” Egy kijáró: „ez mentett meg, szállítok a hadseregnek.” Egy lump: „nekem van igazam!” Egy kárörvendő: „a Rudit is elvitték, bárcsak elesne.” Egy tehetségtelen: „most dolgozhatok, nincs ellenőrzés.” Egy nyugdíjas: „visszavesznek a hivatalba.” Egy elbukott lány: „most ez nem is olyan nagy dolog.” Egy hipochonder: „mióta a világ ilyen nagy bajban van, a magam baját alig érzem.” Egy puha ember, boldogan, az ágyban: „rossz lehet nekik a lövészárokban.” Egy stréber: „jól fog festeni életrajzomban, hogy az 1914-16. évi nagy háborút mint önkéntes küzdöttem végig.” Egy démon: „mielőtt elmegy a harctérre, el fog venni, ezt nem is reméltem.” Egy amoroso: „bevonulok – soha jobb alkalom nem volt a szakításra.” Egy asszony: „jaj, csakhogy megszabadulok tőle.” Egy spleenes: „a világ határozottan érdekes” ... és így tovább, az ember komikusan egocentrikus volta keres egy szögletet, amelyből szinte már úgy érzi, mintha az egész világháború az ő kedvéért történnék. Csak az anyák sírnak. És a halottak hallgatnak. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)

1915. január 24. A pokol felkerült a földre és úrrá lett rajta. A háború hatodik hónapja tart. A legijesztőbb, a legémelyítőbb, a legagybénítóbb az, hogy az emberek kezdenek közömbösekké válni a háború iránt. Hálátlan hidegen mennek el a sebesültek mellett. Feszülő szívemből szeretnék odakiabálni nekik:
– Adjátok oda nekik mindeneteket! Nekik kell köszönnünk, hogy nyugodtan élünk! Hogy élünk!
És az én lelkemen a szégyen rág, hogy megvan a mindennapi teám, ebédem, virágom és újságom.
Hány ezer édes mosoly az én jutalmam apró ajándékaimért, amelyeket a kórházakban apró zacskókban szétosztok. A drága gyermekmártírok oly igen hálásak minden kis figyelemért! Ha észre nem veszem: kezet csókolnak. Ezt nem bírom megszokni. Mindig elönti a vér arcomat szégyenletemben.
Amikor csak tehetem, verseket mondok nekik, beszélgetés közben. Legutóbb, amint felálltam a szavaláshoz, odaszóltam az ágyban fekvő katonáknak:
– Ha most generális lennék, azt parancsolnám: szemet be, fület ki! Én most nem nyújtok semmi szemrevalót, hanem csak fülnek valót!
Odaszól egy nyíltszemű, barnaképű magyar legény:
– Jó van az úgy is!
Nem érdekel egyéb, csak ezek a drága sebesültek. Csak ezek érezzék, hogy nincsenek elfeledve. Eddig tizenhárom kocsi élelmet, ajándékot, könyvet és cigarettát vittem a gömbutcai kórházba. Ó, bárcsak száz kocsival vihetnék!
1915 február 19. Nap-nap után szavalok a sebesültjeimnek, mindenemet kihordom nekik és mégis úgy érzem, hogy semmit sem teszek. Csak a salakját bírom megtenni annak, amire a lelkem vágyik.
1915 június 14. Nincs szavam. Nincs mit írnom. A világ kilódult a sarkaiból. Arra, ami most történik a világon, nekem, korlátolt eszű, megtanult szabályok és törvények szerint gondolkozó embernek, nincsen mértékem, nincsen kifejezésem.
Mindaz, ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen őrület! Milyen gazság! Gyilkoltatni egymással az embereket és – félreállni biztonságba! Hová lesz ilyenkor a földről az igazság, melynek tiszteletére tanítanak bennünket gyermekkorunkban?
...Egy útmutató volna, mely némi megnyugvást adhatna az élet elviselésére, melyet a természettől tanultunk: a logika, a következetesség, az igazság. De az igazságot az emberek már úgy eltorzították, hogy már magától a szótól is megcsömörlik az ember. És mégis mindenkinek a szájában van. Ezt csűrik-csavarják, ezzel a szóval takaródznak a királyok, kormányok, papírbocskor-szállítók.
Senki sem elég hatalmas ahhoz, hogy az igazságot nélkülözze, de valamennyi olyan cudar, hogy beszennyezze. Ebben a háborúban a nemzetek színe-javát emberek kigondolta gépekkel tömegekben gyilkolják. Ömlik az embervér az igazság nevében... (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

Bordeauxban lapomtól a következő tartalmú táviratot kaptam: „Látogassa meg Északafrika mohamedán államait, tanulmányozza a szent háborúra vonatkozó török proklamáció hatását.” – Elhatároztam tehát, hogy Marokkóba, Algírba, Tuniszba és az angol Egyiptomba utazom.
Madridba mentem, ahol abban az időben Nordau Miksa lakott, akivel szemben a franciák azt az otromba tréfát engedték meg maguknak, hogy mint „osztrákot” kiutasították Franciaországból, igazi hazájából. Kérdést intéztem hozzá: „Kíséreljük-e meg egy zsidó hadtestet szervezni s Angliának felajánlani, hogy azt az új fronton, Palesztinában, foglalkoztassa?” Szkeptikus volt a tervvel szemben. A gondolat jó ugyan – mondta, de hol találunk zsidó katonákat? Az angol és orosz zsidók saját hadseregeikben harcolnak; a neutrális országokban alig van zsidó; ehhez jön még a zsidók régi, ostoba rajongása a törökök, „Izmael bácsi” iránt, amelytől maga Nordau sem volt egészen mentes. „Emlékszik beszédemre az 1909-évi hamburgi kongresszuson, amelyben bátor voltam az ifjútörökök asszimiláló tendenciái ellen tiltakozni? Ma sem tudom még elfelejteni ama kellemetlenségeket, amelyekben emiatt szentimentális idiótáink részesítettek. Minő jogon támadják meg a mi Izmael bácsinkat?” – „Doktor úr – válaszoltam –, hiszen ez csak legenda. Izmael nem bácsikánk minekünk. Hála Istennek, Európához tartozunk. Kétezer esztendő óta segítettünk a nyugati kultúrát megteremteni. A 'Kelettel' semmi dolgunk. Az ön saját szájából hallottam kongresszusi beszédeken e szavakat: Palesztinába megyünk, hogy Európa (morális) határait az Euphratig kitoljuk. A törökök jelentik ránk nézve a legnagyobb veszedelmet.”
Az öreg mester erre egy mélyenjáró szóval válaszolt, melynek értelme azonban csak később lett előttem világos. Megrázta okos fejét és így szólt: „Ez fiatal barátom, logika, a logika azonban görög művészet; a zsidók nem szeretik. A zsidó nem értelemből tanul, hanem a katasztrófákból. Nem visz magával esernyőt, ha borús az ég; megvárja, amíg megázik és náthás lesz – csak akkor jut eszébe, hogy esernyőt kell vennie.”
Marokkóban, Algírban és Tuniszban „nyomoztam”, vajon a török felhívásnak volt-e valami hatása és fennáll-e már egy mohamedán felkelés veszélye. Fiatal újságíróknak ezt tanácsolom; ilyen esetben nem célszerű egy mohamedánt kérdezni. A mohamedán már általanosságban is diplomata, de különösen akkor, ha fél.
Célszerűbb okos zsidó kereskedőkhöz fordulni, szefárd-zsidókhoz, akik már három vagy négyszáz év előtt ott telepedtek meg. Ha nem a saját zsidó érdekeiről van szó, akkor a zsidó messze és tisztán lát. Együtt él az arabokkal, előtte egészen őszintén megmutatkoznak; és még ha hazudnak is, a hazugság mikéntjéből kiérzi, hogy titokban mit gondolnak. És mindezek a zsidók Algírtól Tuniszig, biztosítottak – és a történelem beigazolta, hogy mindez megfelel a valóságnak: Felhívás „szent háborúra?” Tudtak ugyan róla, de csak annyit törődtek vele, mint a tavalyi hóval. „Csak ti, naiv európaiak gondoljátok, hogy az izlam még mindig hatalmat jelent, amely különböző népeket egy politikai feladatra egyesíteni tudna. A török maga nem hisz benne: Európa már száz év óta csapást csapás után mér a törökre, elveszi tőle a legszebb területeit és egyetlen izlam nemzet sem mozdítja meg a kezét, hogy segítsen a szultánnak, bár az kalifának nevezi magát. A németek naivan, mint az összes többi európaiak, rábeszélték, hogy tegyen egyszer mégis kísérletet. Hiábavaló fáradság. A török kedvéért egy lélek sem fog soha megmozdulni. Majd lát még mozlim katonákat, sőt hadi önkénteseket is, akik a szultán szövetségesei hadseregére lőnek.”
És így is történt.
Alexandriában várakozásom ellenére, igen élénk cionista környezetbe kerültem. Egy hajó néhány ezer menekültet hozott Jaffából. A törökök hirtelen a legcsekélyebb ok nélkül, megparancsolták az arab rendőrségnek, hogy a zsidókat az uccán fogdossa össze és terelje csónakba. A rendőrség – Izmael bácsi – ezt a feladatát valósággal megható önfeláldozással végezte, bőven osztogatta a pofonokat, ágyneműt és készpénzt rabolt – és a tengeren, mintegy száz méternyire az olasz gőzöstől, az arab csónakos rendszerint megállította járművét és minden utastól egy font sterlinget követelt, mert különben belelöki a vízbe... Igyekeztem megérteni, hogy miért éppen ezeket a zsidókat utasították ki és nem másokat; voltak köztük kereskedők, kézművesek, asszonyok, gyerekek, gimnazisták, orvosok, süldő lánykák.
Mind a mai napig nem sikerült megállapítanom, milyen „rendszer” szerint jártak el. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

[1914.] nov. 29. vasárnap. Nagy haja szét volt dúlva az éjszakai alvás után. Reggel nem rohant ki, mint szokott, az újságért, tudta úgyis, hogy még nem jött meg, bár kilenc óra. Felrántotta a papucs helyett használt régi cipőjét, amelynek az oldalán olyan lyuk volt, hogy a világos sárgás harisnya kilátszott rajta. Csak kabátot vett, a vastag, vörhenyes régi téli ruha kabátját a hálóing fölé, amely szintén egy használatból kivont, feslett elejű rendes ing volt.
Az ebédlőt már némi csodálkozására rendben találta; a Pesti Hírlap ott volt az asztalon.
„Új csata Lovicznál." A németek újra csatába kezdtek. Hát mégiscsak vesztettünk ott, úgy látszik. „Hindenburg főmarsall", hm, tegnap még csak tábornagyot írtak. A klozetba is magával vitte a lapot, s egy érdekes cikket talált benne a házbérfizetésről. Gondolkozott egy keveset azon, hogy ezeket az ilyen statisztikai eredményeket mért nem lehet irodalmilag felhasználni. Úgy látszik, azok, akik a tömeget a tömeg számára leírják, egyszerűen efféléket ollóznak bele a regényükbe. Holmi hajlamot érzett rá, hogy ezt a cikket félreteszi, de mennyi cikkről gondolta már ugyanezt. Azt is tervezte valamikor, hogy a háború egész újsággalériáját összegyűjti.
– Ez érdekelni fogja őt is – mondta, felállott s a konyhába ment.
A feleségét nem találta ott, de egy szelet pompás húsos szalonnát látott az asztalon, erre rögtön gusztusa támadt, kivette a kenyértartó pléhdobozból a kést, kenyeret, s szelt. A szalonna vége csaknem fekete volt, gyerekkorából visszapattant az emlékébe egy disznóölés Tügyön, ahogy a hóban szaladt a hosszú lábú szerb disznó s ütötték, mert nem hagyta magát szépen leölni, akkor tanulta meg, hogy az ütés helye a szalonnán kék és barna lesz.
– De rendetlen maga, nem bírja megvárni a reggelit – szólt a felesége türelmetlenül.
– Nem akarok reggelizni, csak épp harapok.
– Milyen az a szalonna?
– Szegény disznót megütötték – mondta gyöngéden.
– Ütéses szalonna – szólt bele az anyósa, aki teljes erejéből sürgött-forgott a konyhában, s éppen úgy félt a fiatalasszony kritikájától, mint ő, s mint mindenki.
– Hát, ha ennivaló szalonna, mért van itt? Akkor nem kell elhasználni.
– Hogy fekete, nem tudtam, hogy Zsiga megeszi.
Ő csak ette, s még egy darabot szelt le belőle, de most már vérszemet kapva, hogy úgy is lehet, levágta a feketés részt, félretette, s a sima fehér darabból nyesett egy szeletkét. Nem sokat, mert nyomást érzett a gyomrában, már egy hete rossz a gyomra, s most nincs kedve, mint azelőtt, mindjárt kikoplalni, a felesége után járt a szeme, mint hű kutyáé, aki csak úgy ösztönszerűen akarja eltalálni annak a jó vagy rossz kedvét.
– Hát ez a csupor miért van itt, már nem emlékszel, hogy tálcára szoktuk tenni.
Ilka felnézett, az ajtóban guggolt, mint egy cigány gyerek és cipőt subickolt, morcos képpel nézett éles barna szemével oda, mi az már megint.
– Én tettem ide – szólt az öregasszony, s volt egy kis idegesség a szavában, de nem mert visszautasító lenni.
– Nahát, nem szoktuk így telerakni az asztalt.
– De akkor meg – s a tálcát nézte, amit a lánya elővett – igazán tele lesz minden... Mozdulni sem lehet.
A fiatalasszony csak nem akart szót szaporítani, hogy dehogynem lehet, tálcára rakta a kávéscsészéket...
Bement a szobába, amely a konyhával összenyílt. A kis Virág az ágyát vetette meg. Egyszerre látta az öt éves csöppség csodáját, a három párnát alólra, rá a dunnát.
Elámulva nézte, hogy birkózik a nagy feladattal, nem segített neki, látni akarta, mire jut ez a hangya. Még a másik dunnát is rá, elöl behajtja, feltűri, mint az anyuka.
– Nahát, ez nagyszerű – nézd, hogy veti az ágyat.
– Nagyon örülök neki, hogy a tiszta ruhájukat bepelyhezik... Hagyd abba, hagyd abba, fiam.
– De nézd, egész szabályosan csinálja.
– Tudom, ismerem. Te még nem tudod reggel megvetni, fiam, este már megtudod. Hogy néz ki az ágy, látod. Majd megcsinálom, eredj odébb.
Az ágyvetése az mindig nagyszerű volt, sokszor megbámulta, hogy tud ezekből a különböző holmikból egy szabályos építményt kihozni.
– Majd ha ilyen nagy leszel, fiam, te is meg tudod vetni. S a feje fölött elég magasra tartotta a tenyerét.
– Hogyne – szólt békésen az anyuka.
– Igaz, ez érdekes. Egy cikk van itt a házbérfizetésekről, olvastad?
– Azt nem.
– Hát mit?
– A kárpáti harcokat.
Leült a díván sarkába és olvasni kezdte a cikket. Mikor azt olvasta, hogy 1300-2000 koronás lakók a cikk szerint kényszerűség nélkül alkusznak a lakbérről, ahhoz a szóhoz, hogy hadba vonultak, odaszúrta, hogy sőt „a be nem vonultak" is. Ezt a saját esetének tartotta, s most megsértette vele a feleségét álarc alatt, mert ő kényszerítette rá, hogy a házmesterrel és a háziúrral alkudjon; bármilyen simán és sikerrel járt is ez az alku, mégis kényelmetlen volt neki s most intézte el. Már szégyellte is magát ezért a csúf bosszúállásért, s egész lehangolódva és szórakozottan olvasott tovább, szerette volna, ha feltárhatná a felesége előtt a komiszságát, de tudta, hogy az nem lesz célszerű, mert még tovább nő a tűz, míg így elaludt, mint a gyújtogató gyufája, ha kialszik, s ő maga örül neki, hogy nem lett baj.
Az ajtó nyílt mellette, s a lány jött, a kezében lógatva a frissen jött Világot.
Odanézett, feldühödve azon, hogy a lány annyira közönyösen hozza a lapot, és nem siet átadni neki. Terka már mosolyogna s hozná, mert az mindig megnézte, hogy nincs-e ott a neve a lapon... Kikapta a kezéből.
A vezércikk. Jászi Oszkár.
– Nem engedte kiadni a cenzúra! – gondolta ijedten, sőt szinte büszkeséggel. Ideges kézzel beleforgatott a lapba azzal a rettegéssel, hogy odabent leli meg valahol. Kis vérömlés az agyban. Ott látja bent a 6. lapon. Zsoltár.
Remegni kezdett s mélyen leszállott a vér a testében.
Le volt verve, elcsüggedve.
Nem sikerült.
Ez egy tragikus bukás.
Elmaradt a feltűnés, a világ előtt való szembetűnés, a szenzáció. Lett egy tárca. Bent... (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)

Erdővel borított lejtőről már láthatni a belga várost, Longwyt. Hatalmas acélgyára összevisszaságban terjeszkedik a völgyben. A fákon túl a magaslaton a vár. Az alsóvárosban a háború mindent elsöprő zivatarának alig van érzékeny nyoma. A felső azonban, amelyet várfalak és árkok vesznek körül s amely a korábbi háborúkban bevehetetlen volt: csupa romhalmaz. Mintha az erődben s városban nem volna hely, ahol elrejtőzni lehetne. A régi francia kapun német lobogó. A francia lobogó pedig, amely nemrég büszkén lengett a kapu felett, sárosan hever a földön. A keskeny utcák, régi és kedves, francia barokkstílű házakkal, hatalmas halomban, mint komor és szótlan tetemek sorakoznak egymás mellett. A városháza: nincs. A templom fundamentuma, a szétlőtt falak közül, csupaszon bámul az ég felé. Odébb a Place d'Armes összetört katonai szekerekkel, ágyúkkal. Három ép ágyút német katonák őriznek. Mozdulatlanok, mint a szobrok. A romok közül cégtáblák pislognak elő. Egyik órás üzletről, másik pékboltról került oda. Hivatalnok házacskák, polgári lakások, kaszárnyák, bírósági épületek, műhelyek, vendéglők, fogház, zárda: mind a megsemmisülésé, a legnagyobb káoszban. Egyik háznak, óriási lyuk gyanánt tátongó második emeletéről ágy lóg alá, lábaival égnek meredve. Odébb egy teljesen összezúzott ház első emeletén, a falhoz szorítva, épségben áll egy XVI. Lajos korabeli szekrény. Mintha néha a gránátoknak is volnának gyöngéd érzelmeik... A falakon, az utcákon, a tereken minden helyet elfoglalt a halál. Valami azonban mégis megmaradt a szörnyűséges nagy pusztulásban. A Port de France előtt, összedőlt öreg házak közt egy sértetlen tábla, francia felírással: – „Szigorú büntetés terhe mellett tilos a várba belépni.” (Longwy. In: Csataképek a nagy háborúból. Szerkesztette és előszóval ellátta Nagy Endre. Budapest, Singer és Wolfner, 1915

Düh és nyugtalanság fogta el. Többet nem ír ebbe a lapba.
Egyéb bosszúja nincs.
Az egész zsoltár elvesztette ünnepélyes formáját; lett belőle egy kuriózum. Irodalmiság. Vicc.
Felállott, körülment a szobában, mintha semmi sem volna.
– Nézd, milyen válú van itt apuka – mondta a kislánya, aki a megvetett s még le nem takart ágyban gyönyörködött.
– Igen.
A felesége semmit sem sejtve bontotta ki a fehér horgolt ágytakarót, hogy fölterítse a kiságyra; a konyhába szólt ki valamit.
– De rosszul fésülték ma ezt a gyereket.
A kislány szőke haja kócos volt a homloka fölött. Az este fürdés után befonta anyuka, de nem sikerült a göndörítés.
– Nem baj az. De itt hátul jó, mi?
Elvonta idegesen a száját.
– Ott se valami jó, de itt meg egészen rossz.
– Nem baj az.
Gyalázat. Hát Jászi Oszkár egy napra nem engedte át a helyét. Erdély autonómiájáról épp olyan szépen lehetett volna kedden is írni. Jászi, Ignotus, rovatok; beszorítva félre, hátra. Mit képzelnek ezek róla. Hát már odáig jutott, hogy pénzért, pénzecskéért az ilyen dolgot, a költeményt is eladja?
Félve gondolta el, hogy biztosan gyönge a zsoltár... De akkor különösen szüksége volt arra, hogy a hely emelje. Ha a belső, mindenkit megkapó ereje olyan lesz, hogy így is észreveszik, akkor meg...
Gondolkodni sem tudott, lépkedett és ideges volt.
Később.
– Nem vetted észre, milyen ideges vagyok?
– Nem – s nevetett rajta egy kicsit, mert tudja, hogy sohasem ideges. Ez valahogy el van intézve. Itt csak ő lehet ideges.
– Mérges vagyok – szól csúfolva magát –, dühös.
– Mért? Nem közölték a cikkét?
– Közölték, de bent.
– No és?
– Hát ez a legnagyobb sértés... Jászi volt elöl!
– Biztosan jobb, mint a magáé.
– Hát igen, ez a legsértőbb vigasztalás.
– No, nagy baj, magának mindig van valami baja. Vagy kisebb a betű, vagy beljebb van egy sor, vagy nem kedden, hanem szerdán – vállat von s nevet.
2.10 d.u. Még jobb így (klozeten ülve gondolja), eltűnik a tömegben... – s ez jó érzést kelt, megnyugtatót, hogy nincs botrány.
– Azt mondja Ida reggel: olyan szép cikket írt Zsiga a Világban ma.
– Ez az egy közönségem megvan.
A szőlőt leteszi ide a papírra.
– Pá.
– Nem magának tettem le, magamnak.

ad Sérelem
Kedden reggel már kíváncsi, mi volt az oka, hogy nem vezércikként közölték. (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)

Erre a karácsonyra bátyám is hazajött tizennégy napi szabadságra. Ekkor már káplár volt a katonaságnál, de úgy látszott, hogy apámnak tetszett ez a káplári rang, mert így szólt bátyámhoz: Már látom, rangod is van, hála Istennek. – Nekem van – mondja bátyám –, de még feljebb fogom vinni, ha élek, mert ez csak kicsi rang. – Hadd el, mert ez is elég egyelőre – mondja apám, s látszott rajta, hogy meg van elégedve az Áron fiának katonasorsával. Hát még aztán, amikor bátyám kioldotta a hátizsákot, amit magával hozott, s meglátta apám azt a sok leveles dohányt, ami benne volt. Azt mondja bátyám apámnak: Na, ezt a dohányt mind magának hoztam. Az öröm nagy volt, mert itthon dohányt nemigen lehetett kapni, s ha lehetett is, csak nehezen. Ekkor apám a dohányt megköszönte és átvette bátyámtól az ajándékot, és megcsókolgatta a kedves fiát. Azt kérdezte: hát te hol kaptál ennyi dohányt? Mire így szólt bátyám, hogy ott Hajdúböszörményben nagy dohánytermesztés van, s ott adták a civilek ajándékba nekem is. Én nem használom s hazahoztam magának, hadd legyen füstölnivalója, mert itthon szűkön lehet kapni dohányfélét. Ennek a dohánynak én is örvendtem, mert már én is titokban kezdtem volt szivarozni, s amikor csak ketten maradtunk bátyámmal, azt kérdeztem tőle: Hát, Áron bátyám, hogy telik a katonaélet, s milyen az ellátásuk, s hát a szállásuk hol van? Mire ő így válaszol: Hadd el, mert te is megtudod, amikor te is katona leszel, mert a katonának a szállása a kaszárnyában van, ha nincs kint a harctéren. Ott pedig a lövészárok, az ennivalót pedig a szakácsok főzik, és azok is katonák. Mindenkinek egyforma kosztja s a ruhája, csak az a különbség, hogy a feljebbvalóknak rangjuk van, s azok parancsolnak a kisebbeknek. De a nagyobb rangosoknak is parancsolnak a még nagyobb rangosok, s este kilenc órakor minden katonának le kell feküdni, még ha nem álmos, akkor is. Csak a szolgálatosok maradnak ébren, akik figyelik az alvókat s vigyáznak arra, hogy nehogy valami baj történjék a raktárok körül és egyebütt sem, ami a katonasághoz tartozik.
Még mondott volna Áron bátyám többet is, de édesanyám már a vacsora mellé szólított, s a vacsorát a család tagjai valahányan mind elfogyasztottuk annak örömére, hogy újra együtt van a család... (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)
 

Karácsony-szilveszter előtt fogom magam és minden eshetőségre gondolva, alaposan kitisztítom, csillogóra-villogóra suvickolom otthonunk teljes pohárállományát; ne akkor tüsténkedjünk, amikor már tölteni kell...

Nézegetem őket a fény felé tartva, ujjnyomatot és egyéb maszatot próbálván fölfedezni rajtuk, s mikor már minden tökéletes, eszembe ötlik: vajon a (magyar) költők mennyire, hogyan s mi végre becsülték e rendkívül hasznos, népszerű és családias eszközt? A tisztogatás után, egy pohár akármivel menten a költői „összes"-ekbe merültem, számot vetni azzal, más-más korokban kinek mit jelentett – mindenek előtt költőileg – a pohár...

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárával sikerült tisztáznom, hogy a szó első írásos előfordulása a magyarban (Poharus alakban) 1346-ból való. Maga a kifejezés vándorszó: görög és latin eredetű, s a népek nagy előszeretettel adják át egymásnak/veszik át egymástól. Így a magyarok valószínűleg óbajor és óhorvát hatásra „poharaznak", a németek a latinból ihletődtek, a horvátok viszont a németektől. A szótár adatai szerint a magyar pohár aztán számos más, szomszéd nyelvbe származott át.

Költőink nagyjából megegyeznek abban, hogy a pohár a benne lévő itallal együtt hasznos, különben megette a fene az egészet!
E tanulság egyik maradandó megfogalmazása: Ajkaimnál a pohár ha kiürül, /- S piros lelke a pokolra lemerül: /Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad, /Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad. // És beszélek: Mi az ember? Egy pohár, /Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár, /Benne az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...? /A bor elfogy, a pohárnak vége ez... (Garay János: Levél Petőfihez)
Az ok, amiért a teli poharat becsülik költőink, sokrétű, de haszonelvű. Bajza József így agitál bennünket: Fel vitézi a kulacsnak / Pengjen össze a pohár! / Most igyunk, most! Mert ki tudja, / Óra múlva mily sors vár. (Haza, élet, emlékezés) A jótékony feledéssel Kisfaludy Károly kecsegtet: Itt a pohár! Itt a bor! / Vigasztal ez mindenkor, / Ez megvívja sorsodat: / Igyál, s felejtsd gondodat. (Vigasztaló dal. Impromtü), a bátorságra sarkalló jótékony hatásról Kölcsey Ferenc ejt szót: Hányszor ragadtam trombitát / Habzó pohár után, / S zengék fegyvert, zengék csatát, / S örök hírt nyomdokán! (Ki búban ül...)
A poharazás lélektanában jártasnak tűnő Vörösmarty Mihály kitűnő versét egészében lehetne idézni (Keserű pohár), de hát az már szinte slágerré vált Erkel Bánk bán című operája nyomán, ezért inkább Az özvegy-et lapoztuk föl (Setét tanyákon éjjelez /Hölgy s vad pohár között / Hiába! Szíve mélyiből/A bék kiköltözött.), majd a haza érdekeit szem előtt tartó Fóti dal-t (És ürítsük a hazáért / E pohárt: /Egy pohár bor a hazáért /Meg nem árt.)
Batsányi János a pohár kriminalisztikai szerepét hangsúlyozza (A bölcsnek állhatatossága: Cézár két nagy ellenségét / A világ csodálja bár: /Szokratest nagyobbá tészi /A halált-hozópohár.), Szenczi Molnár Albert a szakrális jellegét (LXXV. Zsoltár: Az pohár ő kezében, /Kiben vagyon vörös bor, /Kit ő teli tölt sokszor / Minden népnek ez földen, /De végre az gonosszak / Az söprejét megisszák.)
Arany Jánosnak sikerül különösen finom, változatos lírai hangulatokat gerjeszteni a pohár szó használatával: szerelmesek viszonyát (Ősszel: Lantszóra lejt ifjú, leány; / Kettős pohár, mézizü nedvvel, / Vigan forog... Jer Osszián, /Ködös, homályos énekeddel.), az öregedés melankóliáját (A vén gulyás: Egy pohár bor a kezében, /Bora elfoly, keze reszket, / Vén gulyás ül a karszéken /Múlt időkre emlékeztet.)
Petőfi Sándorunk, amilyen gyakran dicséri a bor erényeit, olyan lelkes híve a pohárnak is, unos-untalan elő-előveszi költői tarsolyából és a maga utánozhatatlan módján lelkesen felragyogtatja: Különben én becsüllek, oh pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek //Ha én teneked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; /Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! /Innál belőlem véges-végtelen. (Poharamhoz). Hazaszeretete eközben annyira emészti, hogy kész a poharazással akár hamis illúziókba is ringatni magát: Fiuk, az isten áldjon meg, / Én is iszom, igyatok! /Én nem nézhetek vidámon / Végig elhagyott hazámon, / Csak mikor részeg vagyok! //Ekkor úgy látom hazámat / Amint kéne lennie; Mindenik pohár, amelynek / Habjai belém ömölnek, /Egy sebét hegeszti be. (Részegség a hazáért)
Gyulai Pál mértékletessége nem száműzi a teljes életből a poharat (Megelégedés: Nem mondhatom szegénynek magamat, /Adott a sors annyit, amennyit adhat: / Egy pohár bort, dalt és ifjuságot, / Sok bajomhoz egy-két jó barátot.), s Vajda János is úgy látja: a meghitt hangulatért olykor nem árt a pohárhoz nyúlni (Atyámmal: Kész a pohár bor; szokás szerint / Elöljáróban háromszor iszunk; / Meg is dicsérjük röviden a bort, / Oszt, Isten tudja, mért? - elnémulunk..)
Reviczky Gyula Intés-e már a pszichoanalízis kapuit döngeti a maga módján (Ha elöntesz egy pohár italt, /Ha elfojtasz egy szerelmi dalt, /Ha egy ajkat csókolatlan /Hagysz el, ezzel / Többet vesztel, /Mint ha volnál mindenben tudatlan.) Komjáthy Jenő A korcsmában című verse viszont a mindenen felülemelkedő búfelejtés dicsérete (Összecsendül a pohár / És vidáman zeng a dal; /Künn csapkod az éjmadár, /Szárnya zúgó szélvihar; Zord napok, a durva hajtók / Behavazták künn az ajtót.)
És akkor jött Ady Endre, kinek a pohár nem csupán egy használati tárgy a sok közül, hanem bús, meghajszolt életének eltagadhatatlan kelléke. Figyeljük, mily széles regiszteren élteti különböző vershelyzetekben:
Olcsó vásár, a díj egy pohár / Titkos mámor-itallal telve, /Hogy haljak meg valami trágár /Nótát énekelve. (Ki ad többet érte?)
Ha volt néhány pohár borunk, /Anyánk, frigyesünk, asszonyunk, / Porba ejtjük/És elfelejtjük, elfelejtjük. (Ha tanultunk zsoltárokat)
Hajh, gyerekek, hogyha néha / Pohár mellett elmerengek, /Mind ott vagytok oldalamnál, /Kiket lelkem úgy melenget. //Fölkapom a poharamat, / Koccintanék szépen, sorba – /Magam vagyok, akkor látom /S égő könnyem hull a borba. (Hajh, gyerekek!...)
Érdekes fejleményt találunk Somlyó Zoltánnál, aki ráeszmélteti az olvasót, hogy a pohár nem csupán a bor kelyhe, de egyéb mámorkeltő folyadékoké is, mint amilyen az abszint (Álomszekér: Virágok dúsöblű kelyhek remegnek / s egymáshoz simulnak az éjbe. / Előttem egy pohár zöld alkohol / S száll szivarom füstjének kékje.)
Juhász Gyula, ki nem keveset szenvedett a pohárból kifolyólag, erőteljes költői többértelműségeket hirdet, valósággal a végletekre hangolva; elítélőleg: Itt inni kell, itt borban az igazság /És a vigasság, hit, szerencse, álom; /Mind a pohár felé lendíti karját, / Mely telten csillog az üres határon. (A végeken); reménykeltően: De a magyar nyár termő kedve nem hül, /A magyar ősznek forr még új bora/ És én hiszem, hogy győzelemre csendül /Minden pohár e tájon, cimbora! (Móricz Zsigmondnak)
Babits Mihály nem átallja elegáns művészi távolságtartással esztétikai díszként kezelni a poharat (Az elmaradt tószt: Mi itt ülünk a fokok sivatgján, / a grádicson, mely fut és visz és elhagy. / De kezünkben a pohár töretlen /' s a régi tüzet olvasom szemedben.), Kosztolányi Dezső meglepő módon a "hákettőót" ajánlja figyelmünkbe (A jó élet: Mert minden jó. Éhezni s enni jó, / áldott az éhség s áldott a cipó. //Szomjazni is jó s ha a fény zizeg, / meginni egy pohár hideg vizet.)
Tóth Árpád jövőbelátó komorlásához illően figyelmezteti a világot, hogy várjuk ki a végét (Pajtás, igyunk...: Ma még habzik minden pohár, /Hogy mámor kincsét ossza, /Ma még a föld angyalvilág, / Amelynek nincs gonosszá, /Holnap minden letűnt napunk /Egy-egy komor Kanossza.)
Nem teljesen öncélú kalandozásomat poétáink poharakkal kirakott asztalain néhány lírai gyöngyszemmel zárom, bennük a pohár nem csupán ivóedény, nem is csak egy-egy költői fordulat eleme, hanem maga a költészet, a szépség tárgya.

Cseke Gábor

Áprily Lajos: Törött pohár

Metszett üveg volt, karcsu és finom.
Meglöktem: csillámló kis romhalom.

A páros útkezdés emléke volt,
csendülésében múlt idő dalolt.

A pohárszék polcán kecsesen állt,
de névnapon aranynektárt kinált,

a Marosmente pompás óborát,
volt benne rizling és szürkebarát,

s amit adott a dús szőlőjü táj: l
eányka, furmint, csuda-muskotály.

Itták vidám kedvű professzorok,
zendült is egy-egy érzékeny torok,

s szürcsölt ebből, ha volt édes borom,
fiatal ajku s kedvü asszonyom.

S ivott belőle jó Kuncz Aladár...
Meghatva nézlek, tört borospohár.

1965

József Attila: Pohár

A pohár friss, tiszta növény,
A mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
Ha egy kisgyerek poharakra néz,
Halkan
Megcsendülnek.
A források szivén pohár nő,
De az üvegesek sem tudják eme titkukat.
A lányok és fiatalemberek
Mindig összetévesztik poharukat.
Összevétettem egyszer én is,
Nékem azóta ízes vízzel pohár nem akad,
Pedig a szomjan haldokló madár
Észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.

1926. ápr.

Ion Muresan Pohár (Pahar)

Tündöklő éjszaka.
A sárgás hold kitelve remeg a pohárban.
Ujjam a pohárba dugom.
Majd könyökig belenyúlok a pohárba.
Majd a vállamig nyúlok a pohárba bele.
A vodka akár a jég, hideg.
A pohár alján roppant terméskő.
Van ott még lehullott lomb és elfeketült gyökerek.
Továbbá egy hasadt gumicsizma.
A pohár fenekén egy rozsdás kályha áll.
Fejemet a pohárba dugom.
A vodka akár a jég, hideg.
Kinyitom szemem a pohárban.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Azt mondom: “Álom minden, csupa béke.”
A terméskő fehér, vörös erezettel.
Most meglátom a szörnyet.
Most hallom őt, halkan dorombol, macskamódra.
Látom elkékült lábait.
Látom iszonyú farkát kikandikálni a terméskő alól.
A kőtömb mellett tiszta forrás csörgedez.
Kristályosan csobog a kavicsok fölött.
Körötte örökzöld a fű.
A fű közt kecses virágok nőnek.
A forrás vizében, játékbabányi apró gyerekek úszkálnak.
Hihetetlenül gyors mozdulatokkal úsznak.
Élénk színű kis ruhában, ingecskében, apró nadrágban felöltözve úsznak.
A pohár angyalkái senkit nem harapnak s nem bántanak.
Hányni támad kedvem a szánalomtól, hányni kén' a szomorúságtól.
Hányhatnékom van a gondolattól, hogy lenyelhetnék egy ilyen angyalkát.
El is bőgném magam a gondolattól, hogy hirtelen annyira egyedül maradna.
Sírhatnékom van ha arra gondolok hogy egész éjjel szipogva felzokogna bennem.
Sírás fog el a gondolatra hogy óvodában tanult dalokat idézne bennem.
Vékonyka hangján elénekelheti, hogy “Itt van, itt van a tavasz!”
Körmömet a szörny hátába vájva a pohár aljára szállok.
Ott egy kőtömb van piros erezettel.
A pohárban, távol, kutya ugat.
Ősz van.
A fogyatkozás napja.
A puffadt sárga hold a pohárban remeg.
Egy gyertyakormos üvegcserépen át látom egy légy keresztülrepül a villanyégőn
Hátába vájt körömmel a szörny fejét kirángatom a kő alól.
Roppant háta kígyózik mint hegyek közt a vonatszerelvény.
Körmömmel cibálom a szörny mozdonyát a kőlap alól.
A pohár angyalkái egymást kézen fogva illedelmes körtáncot lejtenek.
A pohár angyalkái körbelejtenek minket és énekelnek.
“Minden béke, minden álom.”
A szörny egyik szeme anyáé, a másik apáé.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Kiolvasom anyám szeméből: “Gyermekem, mikor jön meg már az eszed?”
Kiolvasom apám szeméből: “Gyermekem, mikor jön meg már az eszed?”
A pohár vasabroncsként homlokomra szorul.
Fájdalmas.
A fejem a falhoz csapódik: egy, kettő, egy, kettő.
A pohárbeli angyalka, fájdalmában, szipogva zokog.
A pohárbeli angyalka cérnahangon dalolja bennem: “Itt van, itt van, a tavasz!”
“Minden béke, minden álom.”

Cseke Gábor forditása

(Az alapszöveg az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2007-es szilveszteri kiadásába készült) 

Ha Vásárhelyen egy kis időm volt, a kultúrpalota hangversenytermének a karzatát kerestem fel. Gyakran orgonáztak, s ez volt az első komoly, egészen közeli zenei élményem.
Este séta a piacon. Egyik alkalommal egy sikátorból egy ripityókás öregasszony szól felénk: - Szép úrfiak, szép önkéntes urak, finom snapperos p..., gyűjjenek. - Elnéztünk, mint érdekességbe, a Paradicsomba; az már nagyon előkelő volt, s nem akármilyen kurvákkal tele. Ezek dámák voltak, csak úgy raktak zsebre fölényes, zsargonszerű beszédükkel és viselkedésükkel. Hol vagy, Bolyai, Bodor, nagy ezermester, hol vagytok, Vásárhely szellemi nevezetességei?!
Brassóba vezényeltek vissza, s amikor megszereztük a diplomát, zászlósi rangra léptünk elő.Hamarosan menetszázadba osztottak, s máris útban voltunk Csapon, Máramarosszigeten át Galíciába.
Éjjel érkeztünk meg, s a vonatról leszállva sokat gyalogoltunk a front felé. Mind közelebb hallatszott az ágyú, később a puskalövés is. Rakétapisztolyok és reflektorok világítottak bele az éjbe. Távoli tűz: falu vagy város égése. Ahogy a fronthoz közeledtünk, egyre jobban veszítettem el a bátorságomat és egyensúlyomat. Erdő széle lehetett, ahová letelepítettek. A fáradtságtól összecsuklottunk, ki ahogy tudott, úgy terült el. Itt is, ott is egy-egy eltévedt golyónak a hangját lehetett hallani. Lassan eleredt az eső, s vert. No, még csak ez hiányzott. Senki nem szólt egy szót sem. A sátorlapot előszedtük, s csak úgy magunkra húztuk. Hajnal felé bevittek a frontba, a lövészárokba, ami még nem volt egészen kialakulva, akkor ásták nagy csendben. Rajvonalban jöttünk le egy fás domb oldalán. Alig láttunk. Valaki felkiált. Az első sebesültünk. Elhaló hangon kiáltják: „Szanitéc." Összeesik. Gyomorlövés. Mi megyünk tovább. Eligazítás. Kiadják a parancsot: ilyen irányban jobbra felvenni a kapcsolatot. Melyik századdal? Előttem félig beásva a földbe egy bajuszos honvéd. Kérdezem tőle, hol vagyunk.
- Hát a fronton.
- Igen.
Volt egy szakaszom, annak én voltam a parancsnoka. Parancs: ássuk be magunkat mi is. Reggelre nyakig voltam a lyukban, amit magam ástam. Néha rosszul dobtam a földet magam mögé, s az a katonakollégám nyakába zúdult.
- Emre, ne hányd a nyakamba a földet! - hallatszott földöntúli hangja.
A végén annyira kimerülten kuporogtam, hogy azt sem bántam volna, ha a muszkák akár gödröstől is elvisznek. Lekuporodva aludtam el. Amikor felébredtem, már jó világos volt. Előttem ritkás erdő, lefelé haladó eséssel, lent, a völgy aljában házak, gyümölcsösök. Egy városnak lehetett a széle. Másnap tudtam meg: ez Drohobic. Vagy két hónapig egy állásban éltünk. A gödrök lassan összeértek, helyenként két méter mélységgel. Mindennap ástuk, javítottuk, hogy széppé és élvezhetővé s főleg használhatóvá tegyük, mivel ha esett az eső, úsztunk a lében. Ezt is megszoktuk, mint mindent, ha muszáj, ez pedig nagy úr. A szakaszt gyakran meg kellett vizsgálni a szeresnek: csak addig volt rossz, amíg beleléptünk, akkor már ment a suvadós, sáros, iszapos habarcs gyúrása...
Egyszer egérrágásra leszek figyelmes. Nemsokára jelentkezett is a cvibakomon. Nem zavartam, hadd éljen. Lassan megszoktuk egymást, főleg ő engem, s úgy megszelídült, hogy egy szép napon a kezemből evett. Kimenni nem nagyon tudott a vizesárok miatt, ennivalója nálam volt, talán azért is jött hozzám és maradt ott. Az egeret minden útra magammal vittem, s így közismert személyiség lett. „Hol az egér?" - hívtam a zsebemből, s ő bevágta a kéznél levő ennivalót két lábra állva, első lábával forgatva .Óriási szórakozásom volt ez az állat. A veszélyt megszoktam. Az állófront hosszú ideig nyugalmat teremtett. Tintaceruzával írva, rajzolva küldözgettem a nyírfaháncsból készített lapokat. Az oroszok este énekkari hangversenyt rendeztek nekünk, amit János kellő tisztelettel megköszönt.
Az egér lakása egy cérnára akasztott tölténytáska volt. Egy éjjel meglógott: a cérnán felmászott a fedezék mennyezetére, s elment örökre. Tű vé tettünk mindent, de többé nem láttuk. Csak nem érezte meg a veszélyt? Éjjel ugyanis parancs jött, hogy reggel az előttünk lévő orosz állások ellen mindenfajta ágyúval, pergőtűzzel támadunk. Akkor nagy dolog volt az. Vagy százötven ágyú egy órán át ontotta a lövedéket az előttünk levő orosz állások ellen. Amikor megszűnt az ágyútűz, támadásra mentünk, de akkor már az oroszok visszavonultak. Lassan megindultunk rajvonalban előre a kinyitott drótakadályokon keresztül. Pokoli látvány. Először imitt-amott hullák, hovatovább mind sűrűbben feküdtek a hullák,ahogyan a házak felé közeledtünk. (Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012.)

...Egy újságíró elbeszélte, hogv József főherceg naplót vezet a harctéren. Nem is egyet, de kettőt. Az egyikbe katona-tapasztalatait irja, a másikba pedig azokat a gondolatait, amelyeket családjának szánt. Minden nap előveszi a két könyvet, az egyikbe beleönti az eszét, a másikba a szivét. Főherceg, altábornagy cselekszik igy. aki tízezreket állit tüzvonalba és akinek egyetlen kézmozdulata nyomán az ellenség rajai pusztulnak el. A felelősség több mázsás sulya ül vállán, agyának minden kereke a hadi térkép rajzain fordul, lelkét reggeltől estig az a gondolat zakatoltatja, hogy győznie kell, mert nem csupán élő népek sorsa függ ettől a győzelemtől, de az eljövendő századok is ebből a győzelemből fognak életelixirt szürcsölni. S ez az ember rongyos, piszkos orosz falvakban, füstölgő petróleum-lámpás vörös fénye mellett leül egy könyv elé, amelynek fedelén a naplóm hat betüje ragyog és ir, ir, ir beléje annyit, amennyit esze és lelkiismerete diktál...
Ez meglepő, talán keveset meg is döbbentő.
Hiszen mi már beleszülettünk abba a hitbe, hogy az epistola és a memoire meghalt. Ha élvezni akarjuk csudálatos bájosságát, földerítő hamvasságát és mindazt a szóban alig kifejezhető valamit, amely abból az intimitásból árad ki, amikor az ember egyedül van egy szobában egy lap fehér papirossal: akkor a könyves polcon kell kereskednünk, mert csak száz esztendővel ezelőtt írtak levelet és naplót. A közlekedés kora megölte mind a kettőt. A levél korcs formájában megmaradt ugyan, hanem a napló végképpen elsorvadott. Csak tizenöt éves unokahugok simogatják szeretettel fedelét és ők akarják benne megörökíteni élettapasztalataikat. S most, ime, akad izig vérig katona, kinek szintén életszükséglete az a szentimentálisnak hitt banalitás s aki igy szól az üres laphoz:
– Gyere, most gyónni fogok neked...
Meglepő ez, de megdöbbentő is, mert mindig megdöbbentő, ha egy hitünk összeomlik.
Nem József főherceg az egyetlen, aki most naplót ír. A háború drámájának sok tizezer szereplője szorongat rosszul hegyezett ceruzát ujjai között és irja: ezt éreztem, ezt láttam, ez a vágyam, ez a gondolatom ... A levél és napló föltámadtak hamvaikból és olyan viruló életet élnek, amilyent soha.
Természetes is ez az általános iskolakötelezettség korában. XIV. Lajos hadseregében talán öt ember tudott írni száz közül és csak ezer között akadt egy, aki érzéseit összefüggően képes volt leírni. Ma száz közül nyolcvan ösmeri a betüt és legalább husz meg van róla győződve, hogy amit ő ír, az másokat is érdekelhet. És érdekli is. Mert minden emberi érzés és gondolat érdekel bennünket, amelyet a világháború támasztott. (...)
Azokban a háborús naplókban, amelyeket most írnak, marékszámra kerülhetnek elő olyan megjegyzések, amelyek világító fáklyaként fognak szerepelni az eligazodni akaró történetíró előtti E kor írójának munkája, természetesen, nem lesz olyan könnyű, mint azon kor írójáé volt, akit egyedül Anonymus följegyzései inspiráltak. De amennyivel nehezebb lesz a munkája, annyival igazabb, hűségesebb és becsületesebb is lesz.
A nagy mérlegelésnél okosnak és szavahihetőnek talált napló éles véső lesz, amelyiket a hivatalos történetirók benyomásait igazítják helyre. Ezer és ezer ilyen véső készül most, szinte hallani véljük a sercegést, a mozgolódást, a lábsurolást és nyelvcsettintést, amelyet készítése előidéz... (Pesti Napló, 1915. február 11.)

1914. november hó 22-én a szegedi 46. ezredbeli Weiss zászlós járőrével egy éjjeli vállalkozás alkalmával az Uzsoknál eltévedt és valahol Fenyves völgynél orosz fogságba esett. Az oroszok a járőrt más foglyokhoz Takcsányba vitték. Szeles Ferenc szakaszvezető, kit ez az elfogatás keservesen bántott, azon törte fejét, hogy egy szökési tervet eszeljen ki. Nem volt ez olyan egyszerű, mert erős őrizet alatt a majorban el voltak zárva. Tervébe 13 embert avatott be. Ezek mindent megfigyeltek és megfontoltak. Hol állanak rendesen őrszemek, hol tartják az oroszok fegyvereiket, hol található lőszer. A pajtában, hol többnyire be voltak zárva, egy helyiséget födöztek föl, melyben mindenféle szerszám volt elraktározva, ezen rekeszt azonban az oroszok mindig gondosan elzárták s a kulcsot magukkal vitték.
A derék összeesküvők észrevették, hogy a többi foglyokkal szemben olyan óvatosságra van szükségük, mintha oroszok volnának azok. A népfölkelők között sok cseh és szerb volt, akik a magyarokat mindig lesték és az oroszokat figyelmeztették, hogy a magyarok terveznek valamit. Ezóta megduplázott szigorral őriztettek a magyar foglyok. Az árulók azt ajánlották a muszkáknak, hogy ne adjanak nekik enni: «Hadd dögöljenek éhen a kutyák!» Egyik arculköpi Szeles Ferenc szakaszvezetőt és azt mondja: «Most fütyülök rád! Ez itt megszűnt Magyarország lenni».
A magyarok Weiss zászlós parancsára szomorúan tették volt le fegyvereiket, midőn kardját átadta az oroszoknak. Most szerették volna az árulókat azonnal lebunkózni, de az okosság elővigyázatra inti őket és amennyire rosszul esett nekik, mégis meghunyászkodva, szótlanul tűrték még azt is, hogy kirabolták őket. Éheztek és türelemmel vártak az előnyös pillanatra, melyben a most már végleg megállapított szökési tervet végrehajthatják.
Éjjel, mikor a többiek aludtak, apránként a legnagyobb óvatossággal meglazították a szerszámrekeszbe nyíló ajtót. Midőn már csak egy erős lökés kellett az ajtó kiemeléséhez, az összes magyarok s a románok jóravaló része be lett avatva a nagy titokba. Ki-ki megkapta a maga szerepét. Először is a szerszámok birtokába kell jutni. Egy részük az orosz fegyvereket veszi magához, melyek egy kikémlelt helyen nem messze vannak. A készültséget azonnal foglyul kell ejteni vagy leütni, azután a kastélyon rajtaütni, az ott lévő fogoly tiszteket kiszabadítani és így a mindjobban közeledő csatába sietni.
A pillanat itt van, az alkalom kitűnő. Erős gyalogsági tüzet hallani a távolból. A muszkák nyugtalanok, kevésbbé szigorúan vigyáznak, hiszen harcvonaluk mindjobban hátraszorulva közeledik.
Egy roppanás és a szerszámtár nyitva van; az őrszemek bezúzott koponyával rogynak össze. A készültséget leteperik s lefegyverzik. Odébb 38 orosz kész fegyverrel előrerohanva rövid harc után elejti fegyvereit s megadja magát. Két, immár felfegyverkezett magyar fiú marad vissza a foglyok őrizetére. A hős Szeles szakaszvezető futólépésben a kastélyhoz vezeti «századát». Berontva néhány védekező muszkát agyonlőnek s ime egy egész ellenséges század fölemelt kezekkel megadja magát és a magyar hősök picinke csoportja 238 orosz fogollyal az erdőbe menetel, ahol a heves küzdelem az ellenség meghátrálásával épen elnémult.
Szeles Ferenc szakaszvezető foglyait áthozza hozzánk és átadva őket jelentkezik. Hogy mi lett az árulókból, azt csak az én jó bakáim tudják. (Dr. József királyi herceg naplóbejegyzéseiből. In: Magyar Katonai Közlöny, XII. évfolyam. 1924. Junius–Julius. 3-4. és 5-8 füzet)

Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: „Mi az, már a szemedre is sánta vagy?”Az egész terem elkezdett röhögni, a diktafon-kisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele. Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem, hogy meggyengült. Valaki még mondta is, vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.

*

Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban. Iszonyú rosszul éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre sem vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollégát titokban lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?

*

Roppant keserű napjaim vannak. Soha nem éreztem így a nyomorékságot, mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan, mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke. Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint kultúrember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobb lábamon a vastagtalpú és magas sarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és undok és hiú ortopéd-munkát. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)

A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább.
Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem – mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.
Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak, s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek.
...Másnapra a csapat még jobban megszaporodott, mert én még addig annyi katonát nem láttam volt. Később aztán mindenfelől hallatszottak a lövések, s azt mondja anyám: Jaj, istenem, most az a leányka elpusztul oda-hátra Jalaszába, mert ott volt az anyám testvérének egy tanyai lakása, s oda sokan hátramentek a fiatal asszonyok és leányocskák is, mert itthon féltek. Tehát ott még volt olyan három-négy tanyai lakás, s ezek között a menekülők megoszlottak. Azt hitték, hogy ott nem lesz semmi bántódásuk. Nem is lett semmi, csak megijesztették egymást, mert titokban egy asszony megszervezte, hogy ijesszék meg a többieket. Hát megfogtak tíz darab lovat, ami ott legelt, s arra felültek olyan 15—16 éves legényecskék, rossz kaszával a kezükben. S amikor este az egész menekült sereg egybe volt gyűlve a házban, jóízűen beszélgettek. Azok között volt férfi is vagy négy, akik a testi hibájuk miatt nem lehettek katonák. Hát ezek is ott voltak szórakozval, amikor megérkezett a tíz tagból álló lovas csapat az ajtó elejébe, az említett asszony vezetése alatt. A neve Eszter volt az asszonynak, s ott az ajtónál elkezdtek kiabálni románul, de ők sem tudták, hogy mit mondtak, mert egy sem tudott románul. De a kaszapengetésre s a kiabálásra a házban lévők úgy megijedtek, hogy azt sem tudták, mit csináljanak. Egy darabig így szöktek ide-oda benn a házban, de a csapat még jobban pengette kint a kaszát. Már közel álltak a kétségbeeséshez. Ekkor a bentlévők közül egy férfi az ablakot megnyitotta, s azon ugrálni kezdtek a házból kifelé, egyik erre, másik másfelé futott, mindenki ahogy tudott. Egy mondta: fussunk a padlásra, másik: fussunk a pincébe, harmadik: menjünk a cíherbe.
Egy férfi megindult elöl, s a többi is meg utána. De a férfi visszafordul és nagyot káromkodik: Azt a kutya mindenit, ugye, megmondtam, hogy utánam ne jertek. Hát el akartok árulni engem?
Az én nővérem, Ágnes is ott volt a házban s volt még egy öregember Csíkból, az futni nem tudott, mert sánta volt. Az asszony azt hagyta az öregnek: Gyuri bá, három kenyér, hat sajt az átalvetőben. De a többit nem tudta mondani, csak ezt még kétszer megismételte, s végre hozzátette, hogy ha a katonák ide jönnek, adjon azoknak belőle. De úgy meg volt ijedve, hogy még a vizeletét sem tudta tartani. A lovas csapat hamar elment, nehogy hirtelen megismerjék, mert akkor a többi agyonüti őket, amiért igy megijesztették. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

Szeptember hó 28-án indulási parancs jött, és elvittek Máramaros megyébe a jablankai hágón betörő és a Visó völgyén leáramló orosz hadosztály feltartóztatására. Ott Máramaros megyébe Nagy Lackó gyertyánligeten foglaltunk állást, a 21-es, 22-es, 23-as, 24-es népfelkelők serege, a 17-es és 18-as osztrák landvertek. Október l-jén fel is vettük a tüzet, de úgy szétvertek az oroszok, hogy 3-án már csak a szétszórt menekülőket kellett összeszedje az orosz. Megjegyzem, nekünk csak egylövetű, régi mintájú fegyverünk volt. Így én sok mással együtt a Tisza mellett kerültem orosz fogságba, október 3-án. Behoztak minket a máramarosszigeti katonai kaszárnyába, és ott voltunk mindaddig, amíg a szétszórt és életben maradt népfelkelőket összeszedték, és azután 3-4 nap múlva indították Rahóig. Itt is megháltunk, innen tovább Kőrösmezőig, és így tovább, míg a Magyar földről le kellett lépnünk. Mielőtt a Magyar földet elhagytuk volna, a nyakamba akasztott pénzes zacskómat megtöltöttem Magyar földdel, eképpen gondolkodva: „Ha majd koporsóm eltakar, síromban is leszek Magyar, Magyar, Magyar, Magyar, síromban is Magyar.” Lengyelországban is mind gyalog mentünk, mert az osztrák–magyar csapatok visszavonulásakor megrongált vasutak, felrobbantott hidak még mindig csinálatlanok voltak. Megjegyzésbe teszem, hogy nagyon benn, messze Lengyelföldön mind kozákság kíséret alatt mentünk, mégpedig cserkesz kozákok kísértek. Mikor már jól benn jártunk Lengyel földön, akkor az orosz gyalogság vett át. De sokkal jobban volt dolgunk, amíg a kozákság kísért, mert minden este ahol megálltunk, marhát rekviráltak és levágtuk, jól ettünk, legalább napjába egyszer. De a gyalogos orosz katona ezt nem tette, hanem ő is éhezett velünk együtt. így jutottunk Kievbe a gyűjtőtáborba, onnan aztán rendezték el a foglyokat, csapatonként, Szibériába vagy Tárkenbe a déli részre, vagy erre-arra, de bevive kezdett be a legbelső szélekre, és úgy mind küjebb-küjebb. Én is beleestem a Szibériába hurcolandók közé. Így mentünk az Ural hegységen át be Szibériába, a Bajkál-tó mellett körbe, majd Madzsurián át be egészen Vladivostokba... (Berekméri István Andrásé: Minden poklokon keresztül. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta Vajda András. Emberek és kontextusok sorozat. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008)

A fronton a családodra gondolsz és az otthonod képe feldereng előtted nagyon-nagyon magasan s a távoli homályban látod, akár egy felengedett sárkányt s a fonál, melyen a sárkányt tartod, a szívedhez kötve húzódik, s te húzod rajta magad után... (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4) 

1915. február 10. Ma utazott a harctérre édes Uram. Nagyon fájva, váltunk, de mégis emeltebb szívvel, mint bármikor eddig. Nagyon közelkerültünk most egymáshoz - ezúttal végképp. Egymás otthona vagyunk, és nincs egyebünk. Most egymásért szenvedünk. - Hiszem, hogy ő is erős és hű marad. (Ha holnap sürgöny jön, holnapután még látom Csabán. Milyen drága, tevékeny, szent most.)
Február 11. Szörnyű rossz volt először megint egyedül elindulni az iskolába, elmenni a Doctor Adolf boltja s a Csokonai kávéházunk előtt. Délelőtt mint siettem, szokásból s minduntalan, eszembe kellett juttatnom, hogy - hisz senki sem vár a Csokonaiban! - Délután (jaj, nélküle ebédelni s hasztalan próbálni aludni!) sürgöny jött. Jobb kedvem lett - holnap még egyszer látom. Tésztákat sütöttem egész este.
Február 12. Délelőtt több kedvvel tanítok, tudom, hogy utazhatom hozzá. Egy kis levest ebédelek, sietek. Vasúton egy szolnoki bankfiú mulattatja a kupét háborús élményeivel. Lengyel nők. Ő "jön-jön" felém, édes Drágám a vasútnál. Boldog este. Valószínű, hogy viszik, hogy már nem látjuk egymást. Sokat írt, jegyzett a Drága.
Február 13. Délelőtt elérzékenyítő, lágy, napos, tavaszelő-idő. Most egy éve ismerkedtünk meg! - B. főhadnaggyal találkoztunk, együtt ebédeltünk, utána nála tea. Felesége tipikus paraszt úrinő! Szörnyű! - Vajon érzi-e Uram is intenzíven a differenciákat?
Február 14. Gyönyörű tavaszi délelőtt. Falusias, csinos utcákon járunk. B-ékkel találkozunk, de én egyedül akarok maradni Drágámmal. Ebéd után az Egy nap novellámat olvasom fel. Most tetszik neki, amit csinálok. Így magam is szeretni kezdem majd. Állomásnál vacsora, éjfél után vonaton. Gyönyörű, meghitt búcsú. Mi két elgyötört boldogok!
Február 15. Késve érkezett Budapestre a vonatom. - Az igazgató kellemetlenkedik. - Délután írok, sürgönyzök édes Uramnak. Istenem: a cselédem urát hazaküldték. Laci jön haza az iskolából... nagyon kedves. Este férjemtől pénz érkezik. Oly jólesik a gondoskodása, úgy meghat. - Általában mindennel folyton meghat. A legjobb ember! És drága, szép, kedves! Az Isten óvjon minket!
Február 16. Délelőtt iskola. Délután hosszú sürgönyt adtam fel és expressz-ajánlott levelet. Este egy könyvet kezdtem olvasni az élet értelméről. - Ennyire nyugodt még nem voltam. Az az érzésem, hogy a Drágám is most fenn ül a szobájában, és szintén olvas vagy ír.
Február 17. Ma csak két órám volt. Otthon drága levele várt. Déltájban jött Laci; tegnap ruhát kapott. - Délután eljött hozzám L. barátnőm. Sokat beszéltünk férjemről. Este jött iszonyúan finom, kedves üdvözlő sürgönye. Mi is válaszoltunk együtt. Ő ágyban van délután, oltástól lázas, feje fáj, s nem lehetek vele. Este még olvastam.
Február 18. Délelőtt fárasztó iskola - délre drága levele várt itt. Délután két levelet írtam neki, s feladtam 6-ig - este egy nagyon szép, finom sürgönyben tudat, hogy otthon ül a szobájában, s cikket ír, hát írjak én is cikket vagy verset. Utóbbit próbálok. Végtelen megnyugvással tud eltölteni minden sora.
Február 20. Iskolában csak két óra. Sürgős, válaszos, ajánlott sürgönyt adok fel. - Végre jön két válasz is. Repülök a vasúthoz, utazom, az étkezőben drága leveleit, sürgönyeit olvasom. Ő a vonatnál vár, szalad felém. Felhangoltság, öröm. Este kis diszharmónia megint, amit nagyon megbántam. De ez is jól végződött.
Február 21. Vasárnap. Reggel olvasni kezdi nekem jegyzeteit. Oly szépek. Néhol igazi író. (Isten ments!) A kávét felhozzák. Ebédhez lemegyünk. Feljön a takarítónőm a kislányával. Olvasom Uramnak a rólam írt kritikákat. Az uzsonnát felhozatjuk. Tíz tájban kimegyünk a vasúthoz. Nekem vissza kell jönnöm Budapestre. - Szinte testileg fájunk. Soká fut Drágám a vonat után.
Február 22. A vonatban külön fülkében aludni próbáltam, de nagyon fájtam. Szörnyű bús szürkület, a vonat késett. Hazajövet várt az ezredorvos kártyája a sok gránátról. Keserű, nagy sírás; utolsó öt koronámból dringend sürgöny. Délben mennek. Igazgatónak 9-kor izentem. Már feljelentett. Sebaj! Kölcsönkértem M.-től tíz koronát délután. Ő is kölcsönkérte, de mindjárt küldött. - Pár kísérő sora megenyhített kissé, hogy az ő ura is most bajokban.
Február 23. Ólmos idő - egyhangú, siket, üres nap; egyetlen szenzációja, hogy nem kapni lisztet, este már kenyeret sem. Este megjön egész nap várva várt utolsó expressz levele Csabáról, melyben küldte a háborús jegyzetek végét is. Vázlatosan - de nagyon értelmesen, s rajzokkal. Teát s krumplit vacsorázunk, nincs kenyér.
Február 24. Az iskolában az igazgató azzal fogadott, hogy bevádolt a tanácsnoknál. Délben itt leltem a meghívást a városházára, dorgálás-ügyben. De itt volt férjem két drága miskolci levele is. Végtelenül szuggerálók. Írtam választ, aztán mentem egy kiló lisztet kérni. Hazajövet egy csupa praktikus levelet írtam penziómról, pénzekről, szobáról stb. Bízó a hangulatom.
Február 25. Iskola helyett a városházához megyek, hova berendeltek a kétszeri csabai késés miatt. Ügyesen úgy fordítottam a dolgot, hogy még javamra szolgált. A jövő évet szabadságon töltöm, a helyettest fizetem. Csak e három hónapra nem kaphatok már szabadságot. Az iskolában az igazgató nyájasan mentegetődzik (nagy róka). Délután az iskolában hazafias színielőadás, én e helyett teázom a Vigadó kávéházban. Este férjemnek írok, naplóját olvasom.
Február 26. Négy teljes óra s még tantestületi gyűlés egyig. Itthon találom drága levelét, a Sárospatakon feladottat. Ma már Laborcon van biztosan. Iskolai gyűlés alatt a "tiszi" egy hágai lap nyomán közölte az egyes országok veszteséglistáját. Nálunk félmillió halott. Sokan mosthoz egy évig, jövő tavaszig jósolják a háborút. Most még nincs ott a drágám, még naponta kapok tőle levelet - még jól bírom. Este nagy szociális-individuális vita.
Február 27. Iskolában csak két óra. Fizetést kapunk, megyek tartozásomat megadni; fényképért, levélborítékokért (tábori). Hosszú levelet írok. - Délután 1/2 2-től 1/2 8-ig járok orvosi lapok, német patológiai újságok után. Utóbbiakat lehetetlen kapni. Orvosi lapokat egy-egy rövid levéllel még este becsomagolom, hogy reggel feladjam neki. Nagyon súlyos, sötét a hangulatom.
Március 1. Nagyon nehezen megadott négy óra; nem tudom, kire vártam, hogy úgy siettem kifelé. - Első úti levelét elkésve, most kaptam. Emberek ellen elkeseredve, idegesen kezdtem írni neki, de míg írtam, kibékültem. - Délután Itóka jött a vállas fényképeket csinálni. Estig itt volt, teázott; gyöngéden rosszakat mondott, nőkről és férfiakról. Este tovább írok Mindenemnek.
Március 2. Rossz érzésekkel ébredés. Délelőtt három óra, most tíztől tizenegyig üres; ilyenkor szoktam visszamenni a Csokonaiból. Délben kapom elkésve második úti levelét. Ebéd után elmegyek a Nyugat-hoz. Férjemhez megyek minden rossz gondolattal.
Március 3. Szerda. Két órám van, azután levelet írok. Délután megnézem M.-et. Beteg. Két fehér csészét veszek, hogy a szépeket kíméljem Férjemnek. Hozok főzővajat s makarónit is. Este verset írok, de rossz. Vacsorát főzök, makarónit füstölt hússal. Újra írok. Csak a levelekben élek. Takarítónőmtől levél, hogy vasárnap reggel felkeres, és hoz lisztet meg zsírt.
Március 4. Négy keserves óra. Utána itthon átöltözöm, hogy barátnőmhöz menjek kettőkor ebédre. Az iskolában órák közt rendetlen külsejű s fájós, de mégis szerelemben erős levelet írok.
Március 5. Levél ütközetből vasárnapról, kisnapló. Ma csak tizenegyig van óra, gyónás miatt. Felmegyek utána Itókához a fényképekért. Három sikerült, de nem nagyon. Egyet hazajövet mindjárt el is küldök levélben. - Ebéd után elkezdem olvasni Csokonai naplóját, ez mégis a legmegnyugtatóbb foglalkozás. Vasárnapi levele jön. Szenved, és nem lehetek vele. Ütközetben van. Nagyon lever. De erőt veszek, s kezdem írni a háború emlékeit a Nyugat-nak.
Március 6. Gyónás miatt nincs iskola. Egész nap háborús jegyzeteket írok. Este levelet. Csatakos, esős idő kinn. A fényképészig megyek, s térdig elázik a lábam. Az itthoniak képe szép lesz, kedden kész. Este, mikor már ágyban vagyok, jön takarítónőm, hoz zsírt és vajat, éjjelre nem marad itt. (Igaz! Reggel valami napfényest álmodtam, folyópartot, fürdő, gyerekek, töltés.)
Március 7. Vasárnap. Reggeltől írok takarítatlan szobában, háborús cikket. Megjön férjem két orvosi lapja, bepakolom. Takarítónőm jön, megebédel nálam, harminc forintot adok neki a holmikért. Délután moziba küldöm kisfiammal, de visszajön, hogy nincs kedve, hazamegy. Éjjel tizenegyig írok. Hajnalra csökkenő félhold benéz. Intenzíven fájok.
Március 9. A legrosszabb hangulat elmenetel óta. Egyszobás lakást veszek. Délután a Nyugat-tal. Nagyon boldogtalan vagyok. Sohasem lesz vége.
Március 10. Ma csak két órám volt, utána javítottam. Elmentem M.-hez, bementem vele a Philadelphiába, hét óráig ott panaszkodtunk egymásnak, nem mertem hazajönni, hogy hátha nincs levél; veszedelmes volt a hangulatom, kétségbeeséshez közel. Itthon várt drága levele. Most írok neki hosszan s még egy verset.
Március 11. A rendes nehéz négy óra. Szörnyű a posta, szörnyűek a kósza hírek. Kétségbeejtő. - Délután vásárolok, és feladok sok apró tárgyat. Ilyenkor alig élek. Szörnyű rosszakat álmodom. - Mára virradóra azt álmodtam, mondtam a cselédnek: délután temetik az Uramat.
Március 12. Javítani kellett volna a dolgozatokat, de nem bírtam. - Délután M.-val bumlizok a Philadelphiában, nem merek hazajönni s a levélszekrénybe belenézni. - Nincs semmi! Mit tegyek az idegesség ellen? Egy levelet írok este, aztán megfürdöm. Minden sötét; imádom, és nem élhetek nélküle.
Március 13. Őrült ideges, nyugtalan, bolond vagyok. Levelet várok, nincs. Este elmegyek M.-el, délután eljön, pénzt kap kölcsön.
Március 14. Reggel kétségbeesetten bőgök sógornőmnél, egész délelőtt bőgök, üres a világ, nincs levél. Délután Lacó megy moziba; futkosok fel-alá a szobában négyig, akkor elmegyek.
Március 15. Ünnepély az iskolában. Semmi stílus, semmi művészet. Borzalom, rosszul lettem. - Kinn gyönyörű tavasz. Itthon várnak drága levelei, boldog, boldog nap. Drágám most oly "különálló", félek baja lesz belőle. Küldök kártyát, cukorkát neki - majd levelet írok. Naplóját folytatom a Nyugat-nak. - Március 8-i levél bombáról, veszélyről.
Március 16. Reggel egy szabad óra. Ezalatt beszélgetés a férfijóságról; - iskolából mindjárt L.-hez; kevés idő, kórházba siet - "férfi-asszony", "szocietás"-beszélgetés. - Nagyon tavaszias délután, súlyos melankólia, jövőfélelem. A Nyagat-nál alkalmi szkepszis. Versemet dicsérik, drágám cikkét várják.
Március 17. Csak két óra. Enyhébb nap, levélkapás utáni. - Egy hosszú, tizenkét oldalas levélben felelek édes Uramnak mindenre, aztán jön L., hozza Z. B. halálhírét orosz fogságban, tífuszban. Jönnek barátok, nagyon kedvesek, kedélyesek, jók. Arcképeket adok drágámról, s a bibliáról beszélek, nagyon hálás közönség. Ide képzeltük a ház drága gazdáját.
Március 18. Négy nehéz óra. Teljesen üres nap. Még hosszú és jó levelet sem tudok írni. Délután megyek kölcsönpénzért. Minden szörnyű drága. - Úgy bánt, hogy nem spórolhatok eléggé neki. Leveleit olvasom. M. telefonál; gyereket vár; sorozástól fél ő is. - Sehonnét békehang! Este elkezdtem háborús jegyzeteim tisztázását. Húsvéti számhoz szép lesz.
Március 19. Jaj, de nehéz négy óra. Folyton féltékenységi gondolatok. Elküldöm ma Szent Ferenc Fiorettijét, s egy féltékenyes, bús levelet, nyolcoldalast. - Nagyon borús, céltalan, fáradt nap; szomorít, hogy most kapja az én kétségbeesett kártyáimat, s bizonyosan aggódik. Háborús jegyzetet írok.
Március 20. Csak két óra, javítok, el vagyok maradva. Izgatottan jövök, levél miatt. Volt. Örömmel ültem munkához, a háborús jegyzetekhez - levelet is írok. Pénzem nem sok van. Féltékenységek jönnek. Nagyon köhögök, szívem fáj, fáradt vagyok, és ennek a levelemen nyoma van. Hat szakasz kész a háborús jegyzetekből.
Március 21. Korán kelek, írok. Délelőtt két levelet. Korán ebéd. Megyek pénzt kérni kölcsön. Megint ideges féltékenységi levelek a jövőre vonatkozólag. Nagy vétek, mert Ő most tökéletes. Megbánom. Délután hosszú levél, és utána zsúrt rendezünk Lacóval, villamosfőzővel három szép csészével - mintha Ő is köztünk lenne, s elmondom Lacinak, hogy nézte ki innen drágám most egy éve az írókat.
Március 22. Iskolában vár drága levele, hosszú, zsíros, kimerítő, erőt adó. Istenem - most kapja keserves leveleimet. Milyen szent, mennyire mindent megérdemel. Délután késő estig, éjfélig írom a háborús jegyzeteket, pont éjfélkor fejezem be. Lacó lábfeltörés miatt itthon marad. Holnap megyek a Nyugat-hoz. Anyagi bajok is elmúlnak evvel. Hosszú levelet írok. Gyertyát küldök.
Március 23. Ma tíz-tizenegy között visszajövök Lacónak igazolványt írni. Przemyśl elesett. Nagyon aggaszt. Délután jön Drágám két hosszú levele. Annyira szenved, hogy levéltelen időben kétségbeeséseket írtam. Miért is tettem, mikor mennyit, mennyit ír szegényem. Azóta már kapott híreket. - Nyugat.
Március 24. Tízig tanítás, tizenegyig irkajavítás. Délben levél s két kártya, ami nagyon megnyugtat. De délután iskolai ünnepély - nekem a háborún kívül a leglehangolóbb szituáció. Ez is összefügg, ha háború nem volna, nem tanítanék. Jaj, de szörnyű volt. Ma van az első igazán tavaszias idő. Olyan súlyos ránk nehezedő, olyan züllesztő, sablonos tavasz, s úgy emlékeztet minden tavaly ilyenkorra! Mindenem nálad és veled.
Március 25. Délelőtt, befejezem édes Uram tegnap esti levelét. Ebéd után felöltözöm, s Lacival együtt megyek az utálatos iskolai ünnepélyre (ma felnőtteknek) - de míg a többi szám lemegy, én egy szertárban ott lelt nyomtatványokra levelet írok Drágámnak, s ezzel megelőzöm a tegnapi rossz hangulatot. Este is még írok hosszút, aztán bibliát olvasok, elkezdem Márkot.
Március 26. Négy óra javítással súlyosbítva, délben iszonyú drága levele jön. - Ebben ír arról a szép magános félóráról a pataknál. S ebben köszöni meg először, iszonyú generózus hálával, otthonunk képét. Ideges, aggódó vagyok. Sok ápolási, válás és házassághír. Megírom férjemnek, hogy én nem válok el soha; semmiképp.
Március 27. Két óra, csak tessék-lássék adva; hazajövet nincs levél. Nagyon kimerít a szenvedés. Délután társaságban zenéről beszélünk. "Semmi se meglepő nála, ha a fején jár is!" - mondják rólam. - Sokat sírok ott is, a szemem folyton ég.
Március 28. Csupa régebbi kártya. Esős idő, borzasztó magányra készülök. De eljön Lányi Sarolta, nagyon kedves.
Március 29. Hírek 21-ről. Akkor még nem volt visszavonulás. - Egész nap sírok, régi leveleit olvasom, postát lesem; nincs erről mit írni.
Március 30. Délután elindulok otthonról. Útközben átadja a postás 15-i és 16-i kártyákat. - Rém levert vagyok. Kocsin haza. Itt vár sátoraljaújhelyi sürgönye. A frontra való elutazása előtt még egyszer találkozunk. Végtelen boldogság. (Kaffka Margit: Feljegyzések egy háztartási könyvben. In: Az élet útján. Versek, cikkek, naplójegyzetek. Összegyűjtötte és szerkesztette Bodnár György)

1915 utolsó hónapjában az orosz front megmerevült. A nagy német – osztrák – magyar előnyomulás megállott. Mocskos lövészárkokban százezrek szedték a tetűt a ruhájukból, és éjszakánkint fényszórók sárga sugara suhant el a szomorú táj felett. Baranovicsi orosz – lengyel várostól nem tudom hány kilométerre és milyen irányban fekszik Gorodistye falu és Skrobova falu. Csak azt tudom, hogy a két falu között kanyargott szeszélyesen, görbe vonalban a lövészárok, mint valami nyugtalan kígyó. Skrobovát a gránátok leborotválták, csupán egy templomtorony-csonkot hagytak meg. Gorodistyében lengyelek és zsidók laktak, akik minden eladhatót feladtak a katonáknak.
Fehér hó borította a síkságot, és a hólepelből karcsú, zöld fenyők nyúltak a magasba, mint óriási lándzsahegyek. Harc nem volt, nappal lustálkodtunk, éjszaka inkább időtöltésből mint harci vágyból lövöldöztünk az orosz állások felé. Egy priccsen aludtam Vizi Miklós alsórákosi kőtörővel, Muntean Ioan juhpásztorral és Müller Heinrich prázsmári parasztfiúval. Unalmas nappalokon és még unalmasabb éjszakákon sokat beszélgettünk és kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Szereztem Gorodistyében egy liter gyalázatos pálinkát, és miközben ezt kortyolgattuk, érdeklődtem, mi a véleményük, mikor lesz vége a háborúnak.
Elsőnek Muntean, a pásztor szólt hozzá a kérdéshez.
– Azt csak az urak tudják, akik idehoztak minket. Szerettem ezt a piros arcú, mindig mosolygó fiút. Volt benne valami derűs báj és melegség. Egyszerű volt, nyílt szívű, magával hozta erdők, mezők, hegyek, patakok tisztaságát. És elhozta magával furulyáját is, amelyből bús nótákat tudott elővarázsolni. Olyan vidékről való, ahol magyarok és románok évszázadok óta együtt élnek, és elég jól beszélt magyarul.
Müller, a szász már határozottabban alakította véleményét a háború befejezéséről:
– Majd ha legyőztük az ellenséget.
Utálattal néztem erre a nyeszlett, fakó hajú, sovány parasztfiúra, akit megmérgezett a háborús propaganda.
Vizi Miklós lassú beszédű, meggondolt, higgadt ember. Lomha járású, kissé karikalábú, zömök és erős. Arca cserzett, látszik, hogy sokat van szabadban, szája széles, mögötte erős lapátfogak, szürke szeme néha hamisan megvillan. Mielőtt válaszolna, előbb iszik, mélyet: szippant a cigarettából, csak azután szól:
– Én már azt se bánnám, ha holnap vége lenne... A súly rontsa meg azt is, aki kitalálta.
– Szeretnétek otthon lenni? – szövöm tovább a defetizmus fonalát.
Nincs véleménykülönbség. A kőtörő szívesen ülne az: országúton, ahol kis kalapáccsal töri a követ, a juhász a bárányokra gondol, a paraszt a sonkákról álmodik, amelyek a kamrában lógnak dróton, és összefut a nyál a szájában.
Vizi Miklós felém fordul:
– Te tanult ember vagy, ugye.
Ráhagyom, hogy tanult vagyok, bár a második gimnáziummal befejeztem iskolai tanulmányaimat.
– Akkor mondd meg, mi a nagy nyavalya bajom van nekem a muszkával, s neki velem? Nem láttuk egymást sohasem. – Humanizmus, pacifizmus, a sapka alatt megmozdul valami a fejben.
– Tudod, komám, Miklós, úgy van az, hogy én nem haragszom az ellenségre, biztosan az sem haragszik rám, nagy bolondság, hogy egymásra sütjük a puskát. Ha az emberek azt mondták volna, amikor behívták őket katonának, hogy nem mennek, most mindenki otthon ülne a fenekén,
– Ha egyszer parancs jött a császártól, muszáj menni – mondja Müller szilárdan. – Ferenc József meg Vilmos azt akarják, hogy győzzük le az oroszokat.
Milyen ostoba ez a prázsmári ványadt kölyök. Szeretném kiverni vékony koponyájából az oda ülepedett sok marhaságot.
És még ilyeneket mond:
– Hiába mondom, hogy nem megyek katonának, jön a csendőr és elvisz. Engedelmeskedni kell a parancsnak.
– Két szál csendőr csak nem viszi el az egész falut, mert nálunk, Alsórákoson csa két kakastollas van – szól hozzá Vizi Miklós a kérdéshez. – Úgy kéne csinálni, hogy minden falu s minden város egyszerre kiáltsa oda az uraknak, hogy menjenek ők a háborúba, ha olyan erőst akarják a háborút.
– Az emberek buták, előbb meg kell okosítani őket – vélekedik Muntean Ioan.
– Igazad van, Janye – és megveregetem a vállát. – Most pedig elég a beszédből, vedd elő Janye a furulyádat és játsszál nekünk.
Előkerült a kenyértarisznyából a hosszúkás fahenger, azután megszólalt. Behunytam a szemem és zöld fűszőnyeget láttam, amelyen fehér bárányok legelnek békésen, körülöttük nagy kutyák állnak őrhelyükön, hogy farkas, medve, ragadozó madár ne zavarja meg a békességet. A furulyaszóval együtt dalolt a mező, a hegy, az: erdő, a gyorsan surranó patak, daloltak a vidám gyíkok és cikázó fecskék, míg a darazsak zümmögésükkel kísérték az édes muzsikát.
Nem tudom, milyen gondolattársítás hozta agyamba Anatole France Pártütő angyalok című regényét, amit bevonulásom előtt olvastam. Abban van egy furulyázó öregember, Nectaire a neve, és olyan öreg, mint maga az ember. Talán Janye, a kis csobán ennek a Nectaire-nek valamilyen késői unokája, aki eljött a földnek ebbe a szomorú zugába, hogy a népi művészet szépséges hangján örömöt hirdessen és békét ültessen a szívekbe.
Hirtelen két robbanás rázta meg a földet. Valahol, nem messze tőlünk gránát csapott be. A mi tüzérségünk válaszolt, percekig tartott a szörnyű lövöldözés, azután, mindkét oldalon elhallgattak. A varázs megtört.
– Ez a pokoli zene túlbömböli a te furulyaszódat, Janye – szóltam a pásztorhoz, aki visszadugta szerszámját a tarisznyájába.
Így szórakoztunk hosszú délelőttökön és délutánokon a lövészárokban. A háborúról és békéről folyó elméleti vitát néha ivás fűszerezte, sűrűbben tetvészkedés, és. olyan szaktudással öltük a szörnyetegeket, amit csak hosszas gyakorlat adhat. Közben hófúvás lepte be az árikot, 'majd olvadt, utána fagyott, és ilyenkor fekete, fagyos lábakkal népesültek be a front mögötti kórházak.
Februárban katonai pályafutásom nagy fordulathoz ért: kineveztek őrvezetővé. Nem címzetes, hanem valóságos Gefreiter lettem. Csillagot varrtam a parolimra. Igaz, hogy ez a legalacsonyabb altiszti rang, ami után a közlegény következik, de ,,úr” megszólítással jár. Fogalmam nincsen róla, mivel érdemeltem meg az előléptetést, bele kell nyugodnom, nem bírálhatom a hadvezetőséget.
Amikor csillaggal a galléromon először találkoztam Vizi Miklóssal, már nem nevezett Sándornak, hanem megadta a módját:
– Frájter úr, kérem...
– Megbolondultál, Miklós – rivalltam rá. – Most már más vagyok, mint aki eddig voltam? Meg ne halljam többé, hogy urazol, mert fenéken billentelek.
Előléptetésem után egy héttel Gorodistyébe vezényeltek telefonista tanfolyamra, mert kiderült, hogy tudok németül. Négy hétig tanultam, hogyan kell széjjelszedni meg összeállítani a telefondobozt, és miképpen vezessem hosszú villával fákon a huzalokat, majd visszaküldtek a lövészárokba, és megtettek a 4. század telefonos osztaga parancsnokának.
Négy embernek parancsoltam, közöttük volt Müller is, akinek tudnia kell németül, mert szász. Ide tartozott még egy Prusskauer nevű brassói fiú, aki csak németül beszélt porosz nyelvjárásban, mert szülei hároméves korában kivándoroltak Berlinbe, és ott nőtt fel; egy Hirschfeld Mózes nevű harminc év körüli férfi, akinek németje gyorsan hadaró zsargon volt, és Vizi Miklós, akinek német nyelvi készsége a „niksz dájcs”-on túl nem terjedt. Muntean Janye a századnál maradt, de azért a barátságot fenntartottam vele. Parancsokat kellett leírnunk, amelyeket az ezred meg a zászlóaljtörzs adott; telefonon, jelentéseket olvastunk be a készülékbe, amelyeket a mi századunk küldött felsőbb helyeikre. Már a második napon kiderült, hogy egyedül Prusskauer bírja szóban, írásban és gyorsírásban tökéletesen a német nyelvet, mert békében könyvelő volt. Müller mindössze két elemit járt, és írását a macskakaparástól csupán árnyalati különbségek választják el, Hirschfeld Mózes tűrhetően fogalmazott magyarul és héberül, de ennek itt semmi hasznát nem vette. Vizi Miklós csupán technikai munkát végzett: a drótokkal bíbelődött és a szárazelemeket kezelte. Én kifogástalanul olvasok németül, beszédben és írásban azonban a „der-die-das” problémával viaskodom, és ez a harc kiterjed a „dem-den”, „von-vom” és egyéb képzők meg ragok területére is.
Amíg a tél tartott, béke, csend és nyugalom volt a fronton. Az őrszemeken kívül mindenki a fedezékbe bújt. A tisztek kártyáztak, ittak, beszélgettek, olvastak, tetűket öltek, a legénység hasonlóképpen. Telefonon keresztül megismerkedtem más századok telefonistáival, mindenféle butaságokat mondottunk egymásnak, és nagyokat nevettünk. Vizi Miklósnak kissé érdes, de mégis kellemes tenorhangja volt, sokszor félórákig kellett beleénekelnie a kagylóba, és az elektromosság elvitte a hangját messze századokba, sőt zászlóaljakba is. A harmadik század egyik telefonistája remekül tudott madárhangokat utánozni. Élveztük a művészi teljesítményt... Hirschfeld Mózes viccmondó tehetség volt. ízes előadásában órákon keresztül találkozott Kohn Grünnel a vonaton, Schwarz Weisszal a rabbinál, Záli megcsalta Kóbit és viszont. Élveztük az irodalmat. A 11. század telefonista parancsnoka Petőfi-, Arany- és Vörösmarty-verseket szavalt, különösen nagy sikere volt Az őrültnek, A vén cigánynak és A walesi bárdoknak. Élveztük a költészetet. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

Édesapám... kora reggel megkezdte előkészületeit a bevonulásra. „Nemzetünk legszentebb” kockán forgó „érdekei” közé számíthatta a fáskamránk oldalára felragasztott bárányláb-bőröket, mert leszedette velünk, zsákba rakatta, és reánk parancsolt: a jövő hét folyamán cipeljük le tanítómesteréhez, Lostenár Ferenchez, valami pénzt azért is kapunk. Amíg mi a csontkeményre száradt bőrök leszaggatásával bajlódtunk, ő behúzódott a konyhába borotválkozni. Valószínűleg „háborús láztól” hajtottan átjött hozzánk ezalatt szomszédunkból a velem egyidős, szépségesen szép Gugh Juliska. Azt hittem, most majd durcásan megkérdi, miért fordítottam hátat az este.
Eszébe sem jutott, pedig jólesett volna, ha kérdőre von. Csak hát nem az én kedvemért jött. Minden jel szerint Sanyi miatt kaphatott be azon a nyáron hozzánk, s amit tudott, segített neki vagy édesanyámnak. Sanyival udvarseprés közben nemegyszer birokra kelt. Az meg hagyta magát letepertetni, én legalábbis némi irigységgel ezt gyanítottam, s úgy lehet, nem éppen alaptalanul. Az öcsém, mikor alulkerült, s a karját Juliska kétfelé feszítette, mint Krisztust a keresztfán, olyasmiket mondott a győztes leánykának, hogy feküdjék rá egészen, addig nincs legyőzve, amíg rajta nem fekszik... Akkor reggel Juliska felmászott a létránkra, s a fáskamránk földről el nem érhető oldaláról tépte le a lábbőröket. Sanyi mindenre gondolhatott ezalatt, csak a háborúra nem. Mellém somfordált a kerítéshez, ahol én működtem.
– Akarsz látni valamit? – súgta kuncogva.
– Mit? – meredtem rá bágyadtan a tegnapi élményektől.
– Gyere a létra alá, és nézz fel – s a kezemnél fogva odavont a létra alá. – Na, nézz fel – bökött oldalba. Felpillantottam, és fülig elszégyelltem magam. Juliska éppen fölöttünk állt, s egy fokkal feljebb lépett. Rövid szoknyája alatt felláttam meztelen combján a köldökéig. Semmi bugyi nem volt azon a kislányon. Nem láttam rajta különösebbet annál, mint amit fürösztés közben a húgaimon is láthattam, mégis belédermedtem, aztán meg valami akkorát lökött a véremen, hogy a hátam beleborzongott, a szememet meg ijedten behunytam. Kóválygott körülöttem az egész udvar. Édesanyánk vetett véget merényletünknek. Hirtelen kilépett a konyhából; észrevehette, hova meresztjük a szemünket oly szokatlan helyzetben. Amúgy sem volt jókedvében, s amit rajtunk észlelt, az teljesen felbőszíthette.
– Nem takarodtok? – kiáltott ránk s még haragosabban a mit sem gyanító Juliskára. – Te meg miért mászol ezeknek a szeme láttára a létrára? Szállj le, de rögtön, és szedd a lábad innen...
Az erősen barna, tojásdad arcú szép kislány ijedten bámult édesanyánkra. Aztán észrevéve, hogy mi kivörösödve iszkoltunk félre a létra alól, ráeszmélhetett helyzetére – fürgén leugrott, és hazaszaladt. Mérgesen pillantottam Sanyira, aki sokat sejtető sunyi vigyorral pislogott felém. Egyáltalán nem látszott azon töprengeni, hogy édesapánk holnap beöltözik katonának, és mi vár rá azután. Élénk volt, mint máskor is, nemigen fért a bőrében. Forrt bennem a méreg. Miért hívott a létra alá, s ha már odavitt, miért látta ő is, amit én láttam?... Nem tudom, a konyhába visszalépő édesanyánk elmondta-e borotválkozással végző apánknak, hogy milyen arcpirító együttesből ugratott szét bennünket, és azért-e vagy különben is készült arra, hogy kijöjjön, tény, hogy bosszúsan közöttünk termett, s az udvarközépre rendelt bennünket.
– Nagyság szerint álljatok sorba – parancsolt reánk. Bár nem először porciózta így ki a ház körül elvégzendő feladatokat, akkor mégis megszeppenve engedelmeskedtünk. Azt hittük, Juliska miatt vesz elő...
Ott álltunk hát négy mezítlábas fiú az udvaron, édesanyánk meg a konyhaajtóban karjára vett féléves húgocskánkkal. Sírás fojtogatta. Apánk feltűrt civil ingujjban jött felénk. Felfelé fésült haja magas homlokába hullt. Mi, orgonasípok módjára, szemben vele. Ijedten pislogtunk édesanyánkra: vajon ő tudja, mi készül ellenünk? Édesapánk borongós tekintetét reánk szegezte, s el-elfúló hangon beszélni kezdett:
– Fiúk, édes kicsi fiaim! Engem holnap háborúba visznek, de karácsonyra biztosan hazajövök. – Kis szünetet tartott, kétkedően meredt maga elé, majd így folytatta: – Számítsatok erre, mert ha megtudom, hogy nem fogadtok szót édesanyátoknak, amíg én odaleszek... – Kezdett a szemünk elhomályosodni. – Érted, Pista – mondta egyre akadozva –, elsősorban téged veszlek elő... Iskolanyitásig dolgozni fogsz a szobafestőknél, segítsz anyádnak kenyeret keresni. Ha nem jönnék haza – reád hagyom az ünneplőruhámat és a zsebórát... Te, Sanyi, tüzet gyújtasz reggelenként, beosztod a kisebbeket is, úgy, ahogy szoktuk, estére telehordod a csebret vízzel ... Te pedig, Jancsi, anyahelyettes leszel, vigyázol a kisebbekre. Ügyelsz, hogy a tejbegríz ne legyen forró, mikor Málikát eteted. Érted, kisöreg? Aztán te, Feri, mint a legkisebb fiú, szót fogadsz a nagyobbaknak, de szót fogadj, mert ha nem...
Ekkor már a Felsőköz sziklateraszán kerítésükhöz csődült mindenki, aki csak leláthatott a mi udvarunkra. Az asszonyok szipogtak. Katica nénénk áthajolt a barlangház kerítésén, és zokogástól fuldokolva lekiáltott hozzánk:
– Hagyd már abba, István, legyen elég már, ne repeszd meg a szívünket.
Édesapám lehorgasztotta a fejét.
– Igazad van – intett a kezével –, abbahagyom. Menjetek. Amelyiknek nincs cipője, siessen lábat mosni, a többi húzzon cipőt... Megyünk a gyorsfényképészhez családi képet csináltatni.
Szétrebbentünk. Öcséim megrohanták a mosdótálat. Jancsi hátraszorult. Kiköhögte a torkában szurkáló sírást. Családi orgonánkon ő volt a középső síp, ám a legvadabb lárma kellős közepén gyakran kifulladt, heves köhögéssel felborította az amúgy sem gyönyörű összhangot. Édesanyánk olyankor sárgacukrot etetett vele, amivel Gica néni lepte meg Jancsit. Attól, szerinte, csillapult a köhögési roham. A szomszédasszonyoknak édesanyánk azt mesélte, amikor Jancsival boldog állapotban járt, igen sok kosár fát cipelt fel a hasán a Révész József Lépcső utcai boltjából, s biztosan megnyomódott a gyermek melle. Én és Sanyi sokat törtük a fejünket, amíg más fiúktól meg nem tudtuk, milyen is az a rejtélyes boldog állapot. Végül is úgy döntöttünk, kitalálás lehet az egész a Jancsi kényeskedésének takargatására. Jancsit a tettetés gyanújával illettük, holott csakis Sanyi és Feri rendezett heves köhögési komédiát a sárgacukorból való részesedés kedvéért. Jancsit ráadásul hízelkedőnek nevezték, mert parancs nélkül, jószántából vizet hordott a távoli vízvezetékről. Az igazat megvallva eleinte én is makacsul lebecsültem a Jancsi köhögését, ő azonban biztos lehetett rohamai eredetiségében, amikor csak tehette, nagylelkűen magába fojtotta. Édesapám megríkató intelmei után nem bírt ellenállni a rátörő köhögésnek. A gyorsfényképésznél is kínozta, s azalatt mi, nagyobbak, a fénykép szélére szorítottuk. Arcvonásaiból alig látszott valami, a nagylábujján ellenben feltűnően virított az a fehér rongykötés, amivel édesanyánk befáslizta a mezítlábas gólokból származó sérülést. Azt hittük, jól érzi magát Jancsi a fénykép szélén is, elvégre éppen ő sajnálkozott édesanyánkon, aki a fojtogató sírás miatt bizony csúnyára sikerült. Vigasztalgatta. Sose sírjon, hát nem megígérte édesapánk, hogy karácsonyra hazajön? Már csak azért is hazasiet, mert csizmát ígért neki angyalfiába. Ez volt a Jancsika legszebb álma – a csizma. Sohasem vált valóra.
A gyorsfényképésztől hazajövet a szomszédokban és nálunk is búcsúzkodni ültek össze a hadba vonuló rokonok és jó barátok. A harmonikás Pali bácsi még egyszer, utoljára végigjárta a Felsőközön és a Középoldalon lakó kőműves barátait. Itt is, ott is felhajtott egy-egy pohár sört, szuszogtatni próbálta harmonikáján azt a réges-régi regrutanótát, hogy „Ne sírj, bundás, ne sírj, letelik az idő”... De hagyta abba, s ment tovább egy házzal. Nem lelte helyét sehol sem. Az esti vonattal be kellett rukkolnia Marosvásárhelyre. Várta otthon a kicsi növésű Berci fia és varrónő felesége a Lépcső utcai pékség udvarán.
Hozzánk éppen hogy benézett. Apámmal összeölelkezett, a mielőbbi szerencsés viszontlátásra felhajtott egy pohár sört, és ment. Soha többé nem láttuk.
Nálunk az udvarra kitett konyhaasztal körül édesapám, anyám, Mari és Katica nénénk, Kiss Sándor bácsi s kissé félrehúzódva az ősz hajú Gica néni üldögélt. A sört, amit kedvetlenül iszogattak, Kiss Sándor bácsi hozta. Neki nem kellett bevonulnia, valamiért póttartalékosnak számított. Érthető, hogy sem ő, sem Mari néni nem volt annyira elszontyolodva, mint mi. Mari néni nagylelkűen töltögetett.
– Igyál, István lelkem, az enyémet iszod, ne sajnáld. Legalább most igyál, hiába józankodtál eddig...
Gica néni aznap kora délután abbahagyta a kakasárulást. Elment a kedve a házalástól. Mindenütt könnyhullatás fogadta. Felét sem adta el az árujának. Hazahozta. Időnként telemerte az édesanyám porcelántálját, s a vendégeink elé tolta. Fogyasszák a sör mellé, de csak a testvéreim és az unokaöcsénk, a falánk, lomha Gyuszi tömte magába. Mari néni az imádott Gyuszikájának is töltött a sörből. Úgy itta az a fiú, mint mi a vizet. Mari nénink, édesanyám tiltakozása ellenére, velünk is megitatott egy-egy borospohárnyit. Meg is kótyagosodtunk hamar.
Szépen sütött a nap, talán sokkal szebben, mint máskor. Lent, a Szamoson túl, a sétatéri öreg fák alatt hullámzott a nép, de mintha kiloptak volna valamit a napsütésből meg a nők lenge, nyári ruháinak tarkaságából: színtelennek, szagtalannak, íztelennek tűnt minden. A sétatéri tó mellett a Kioszkban szólt ugyan a katonazene, de kit érdekelt az akkor? (Nagy István: Sáncalja. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.)

[1914] Augusztus 18. Itt vagyunk hát a Száva partján, ez már az igazi harctér. Szerteszét elszórt köpenyek és más felszerelési tárgyak, egy-két schrapnell-hüvely és gránát ütötte lyukak. Nagy érdeklődéssel szemléljük mindezt és a harci tűztől egyszerre kimegy szemünkből az álom és tagjainkból az átmenetelt éjszaka minden fáradalma.
A hadosztály megkezdte az átkelést. Reznek ponton híd visz át a Száván, amelyet pionérjeink [utászaink] 3 óra alatt építettek. Úgy mondják, hogy közel 600 m. hosszú a híd. Az átkelés nem megy simán, mert a szerb tüzérség erősen lövi a hidat. Épp ezért a csapatok egy része uszály hajókon kel át. Mi a hídnak vágtunk neki és pattogó schrapnellek között példás rendben kelt át az üteg, szerencsére baj nélkül. Az átkelést nehéz ütegeink fedezték a horvát partról. -
Bevonultunk Sabácba, ebbe a csinos kis szerb vidéki városba, amely a szerb kereskedelem egy fontos gócpontja volt békében. -
Örökké felejthetetlen lesz előttem az a kép, amely itt fogadott minket. Más, ékesebb toll kéne ahhoz, hogy csak megközelítőleg is le tudja írni azt a pusztulást, amelyet ez a város szenvedett rövid 24 óra alatt. 3 órai szabad rablás volt megengedve a megszálló katonaságnak, megtorlásul a civil lakosság ellenállása miatt. Szörnyű, hogy mit tudott csinálni a felszabadult, vad indulat ez alatt a 3 óra alatt. Nem volt ház és lakás feltöretlenül, a lakásokban nem volt bútordarab épen. Tükör, szekrény betörve, dívány felhasogatva, ruha, fehérnemű szétdobálva, porcelán edény szétzúzva hevert mindenütt. Az üzletek feldúlva s az utcán finom vászon és szöveteken gördültek az ágyúink, amelyeket odavetettek a sárba és piszokba. Liszt, só kiöntve, óriási bortócsák ahogy a széttört hordókból szétfolyt. Egy ép ablak, egy ép kirakat nem volt a városban. És üres, kihalt a város, csak itt-ott egy csendes halott. Innen mindenki elmenekült, elhagyva mindenét, csupán egy kis 6 éves fiúcskát láttunk, aki sírva kereste az anyját, aki ki tudja, hol lehetett már? A városban volt lakosságot, nőket, gyermekeket úgy terelték össze, mint a birkákat, és vitték át Klenakba, mert itt még az asszonyok is puskát fogtak a katonáinkra, hogy megvédjék kis vagyonukat. Egy-két üveg befőttet s néhány pohár bort mi is elrekvirálva, rövid pihenés után tovább indultunk a kihalt városból, a halálos csend e birodalmából, előre, Szerbia belseje felé. -
Az úton mindenfele elszórt felszerelés, fegyverek és töltény, egy-egy csonka hulla, gránáttól széttépett halott jelezte előnyomulásunk útját. Két községen mentünk át, lángokban állt mind a kettő, mint az ördögök bujkáltunk a pattogó tűz és gomolygó füst között. Égett minden, a házak, kerítések, a gyümölcsfák, minden falu egy-egy lángtenger, s ha néhol egy-egy ép ház állott még, az is hamar lángra kapott a tüzérek gyufájától. Még bennünk is úrrá lett a rombolási vágy s egy házikót Riedl Pistával magam is felgyújtottam, hogy ne álljon olyan szomorú sötéten a felhőkig csapó, lángoló társai között. Rémes égésszag kísért mindenütt, az égett ruha, ágytoll, stb szaga. Megállapítottam magamban, hogy ha ilyen a háború, hát akkor nagyon csúnya.

Nem meneteltünk soká, az ellenség nem volt messze. Kb. 5 km-re Sabactól egy rongyos, égő faluban, melynek a nevét sem tudom, tűzállásba mentünk és néhány lövést tettünk is, de azt hiszem, inkább csak az ellenség felé, mint beléje, mert ezen a befásított, átláthatatlan terepen senki sem volt tájékozódva és csak úgy vaktában puffogattak. Az eső is ránk szakadt, s mi áztunk vígan, mert semmi ház vagy fedél nem volt közelben, ahová bebújhattunk volna. Közben ránk szállt az éj is és mi ott topogtunk a locspoccsban, mert lefekvésről szó sem lehetett ilyen időben a szabad ég alatt. Még jó, hogy az ütegállás mellett egy égő ház zsarátnoka egy kis meleget adott, ahol dermedt tagjainkat felmelegíthettük. Valódi áldás volt az a forró kávé, amit éjfél felé hozott a konyha, mert ez volt már 2 nap óta az egyedüli evésünk. Utálatos éjszakánk volt, amely után örömmel üdvözöltük a pirkadatot. (Koch Rudolf: Harctéri naplóm 1914. Július 26-tól. In: Szenti Tibor: Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk, Budapest, 1988)

Ruma, október 8. A fehérre mázolt vöröskeresztes betegszállító kocsiból négy sebesültet húztak ki, köztük egy zászlóst. Aztán, amikor a négy hordágyat kihúzták a szekérből, egy apró, 14—15 éves fiú is kiugrott a zászlós mellé. Rendes katonaruha rajta, az ujja feltűrve, a bajonett a bokáig ér. Mindenki elmosolyogja magát, a fiú ott sürgölődik gazdája körül.
Az orvosi menázsban róla folyt a szó a feketekávénál, a Mobile Reserve Spital Nr. 2/9 orvosai, nagyobbára csehek, nevetve mesélik a kis tisztiszolgának: Waczlaw Surának történetét. Dr. Kas, az áldott jó főtörzsorvos és pr. Dufour grófnő ezredorvos vállalkoznak rá, hogy tolmácsaim lesznek. (A grófnő a linzi vöröskeresztes osztaggal jött le, ezredorvosi rangban, rendes csukaszürke blúza, sapkája és csukaszürke – szoknyája van. Szép, magas, szőke nő és igen jó operatőr.)
A kis katonát elhozatjuk a menázsba, haptákba áll s tolmácsaim útján, intelligens válaszokban adja meg katonasága történetét.
Jesnicankiban, Pardubic mellett, augusztus elején már minden legény bevonult katonának és Waczlaw Surának éjjelenként nagyon fájt a szíve, hogy ő nem mehet el. Mostoha apja, vasúti munkás ott Jesnicankiban, nagyon szigorú ember, nem mert neki szólani, mert ő még csak 15 éves: 1899 augusztus 31-én született. Még négy testvére van. Augusztus 8-án aztán beszökött Pardubicba, hogy legalább megnézze, hogyan mennek el a katonák. Mert a faluban is igen szépen énekelnek és mindnek virág volt a kalapja mellett.
Pardubicban az állomáson nagyon sok katona volt a pályaudvaron és már bent voltak a vasúti kocsikban, mind az ajtóhoz álltak, mert marhakocsikban voltak és mondták, hogy még jó volna egy pohár sört inni, ha szabad volna leszállni a vonatról. Waczlaw Sura mondta nekik, hogy ő majd hoz sört, csak adjanak pénzt. Mindenki adott pénzt és ő mindenkinek hozott sört. Igen sok sört hordott a többi kocsira is és többnek vurstot is hozott. A katonák neki is adtak a sörből és nevetve mondták: – Waczlaw, gyere velünk! Waczlawnak nagyon égett az arca és nagyon szeretett volna elmenni a katonákkal; dragonyosok voltak, lovuk is volt. Nem gondolt semmire; a kezénél fogva felhúzták a dragonyosok maguk közé az egyik kocsiba és hallgatta, hogyan énekelnek, mikor a vonat megindult. A pardubici indóházban nagyon sokan lobogtatták a kendőt. Egész éjszaka utaztak. Reggel egy állomásra értek, nem tudja, hogy mi volt a neve, azt mondták a katonák: Waczlaw, most vigyázz, hogy a kapitány úr meg ne lásson. Nagyon félt, Rahusán százados úr csakugyan jött és letiltotta a vonatról. A katonák kenyeret és egy pár hatost adtak neki búcsúzóra. Ott ácsorgott a pályaudvaron, nagyon furcsa, nem cseh neve volt a helységnek, már elfelejtette. Egész nap ott állt, több vonat jött katonákkal, kérte őket, hogy vegyék föl, de kinevették.
Akkor egy kicsit sírt, de nem nagyon. Késő estefelé egy vonat érkezett be, katonák is voltak rajta, tüzérek, de legnagyobbrészt ágyúk. Az ágyúkkal lőszeres kocsik is.
A tüzérek menázsira álltak ki és Waczlaw gondolta, hogy most legjobb lenne valahova bebújni. Hatvan fillérért kenyeret vett és volt vele egy sörös üveg, abba vizet hozott, aztán felmászott az egyik vasúti kocsira és ott a lőszeres ládába bújt. Mikor a vonat elindult, akkor félt egy kicsit, hogy hátha agyonlövik, ha észreveszik. De nem nagyon félt. A tüzérek is csehek voltak és menázsi után, mikor a vonat már ment és a katonák már énekeltek, akkor Waczlaw előbújt és azt mondta a katonáknak: »Ne bántsatok, én is cseh vagyok és én is katona akarok lenni, vigyetek el.« A katonák nevettek, kikérdezték és Magyarországon is keresztülmentek, két napon át, sokszor jó kalácsot kaptak és igen jó vurstot, csak nagyon csípte a száját, a katonák neki is adtak belőle. Egész Rumáig jöttek, az úton és Klímában is egész nap pucolta a csizmákat, talán negyvennek is, vagy ötvennek, de igen szívesen tette. A tiszt urak eljöttek megnézni és azt mondták: nem tudják, mi lesz, hogy ha az ezredes úr megtudja a dolgot. Az ezredes úr Sasinciben (a zimony–jaraki rész) megtudta, hogy ő is az ágyúkkal van, pedig mikor mars volt, akkor ő mindig a lőszereskocsiba bújt bele. Mégis ez volt a legboldogabb napja, mert az ezredes úr azt mondta, hogy így nem maradhat az ütegnél, de ha nagyon akar katona lenni, hát felesketi és beöltözteti, jó lesz privátdinernek. Lénungot is kap: tíz napra két koronát.
A katonák nagyon sokat nevettek, mikor ruhát kerestek neki, mert mindnek hosszú volt az ujja és csizmát sem találtak a számára. Ez szeptember 6-án volt. A mise alatt öltöztették be, aztán feleskették, mert tábori mise volt. A mise alatt volt a szerb betörés és a tisztelendő úrnak nagyon reszketett a kezében a kehely mert akkor már a srapnellek nagyon csapkodtak, de azért a misét megtartották. Mikor először hallott ágyúdörrenéseket, eleinte ő is félt, de most már nem fél, a katonák kergetik vissza, ha ütközet van, de a jó tisztiszolgának az ura mellett a helye.
Bent volt az üteggel Sabácban is; ott nagyon sok sebesültje volt a közeli csapatoknak és ő sokakat bekötött, azért is szerette meg őt az ezredes úr. Egy magyar hadnagy is volt, akinek a sebét a saját tiszta zsebkendőjével kötötte be. A sabáci hegyek közül civilek, de nagyon sok civil volt, rohantak rá egy kis csapatunkra, amely az ő ütegüket fedezte. Akkor ő is felkapta a puskát egy halott mellől és ő is lőtt, a puska nagyon megütötte, fel is dagadt a képe. De most már úgy tudja a puskát elsütni, hogy nem üt. Egy szerbet, rendes szerb katonát lőtt akkor és annak a kamásniját használja most a cipőjéhez. Ha nincs csata, ő mindig tisztiszolga, most Roskota kadét úr tisztiszolgája. Roskota kadét urat a saját lova nagyon csúnyán megharapta, azért jött be most a kadét úrral a kórházba.
Waczlaw Surát ezután elvittem a fényképészhez s ahogy Ruma utcáján megyünk, kis sváb paraszleányok – éppen Waclawhoz valók lennének – összecsapták a kezüket. De Waczlaw gyilkos szemekkel nézett rájuk, katonai önérzetét sértette a csodálkozás.
Waczlaw nagyon boldog volt, hogy ilyen fényképes anzikszon írhatott haza, a kártyán megírta szüleinek, hogy jól van, eleget alszik, és hogy mindennap fésülködik és mosakodik. Ez a legutóbbi állítása egy kissé aggodalmasnak látszik, vagy pedig a rumai víz nem nagyon fog. (Waclaw Sura, Őfelsége legfiatalabb katonája. In: Fényes László könyve a szerb harctérről. Budapest, 1915. Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat kiadása)

Három napja léptem be az országba, melynek nyelvét nem értettem. Átszeltem havas, sziklás hegyvidékét, a ritkásan nőtt fenyveseket. Láttam békés városait beszorítva a meredek völgyek erdő borította lejtői közé, ahol teljesen eltakarták őket az öreg gesztenyefák lombsátrai; láttam templomait és épületeit, melyek a zord és lovagias történelem jegyeit őrizték. Megkopott szobrok és kifakult címerek díszítették fűvel benőtt tereit és a moha lepte kapukat. Az első este az alkonyuló ég zöld mezejébe ékelődött gyémántsarló tekintett be a vonatablakon. A sebes folyók, a rohanó dombok, a vasúthoz futó erdők, a vonat elől kitérő fák egymást kézen fogva azt az Európát idézték, amelyet Párizs kapuitól Konstantinápolyig úgy járhatott be lovon az ember, hogy mindvégig az erdők lombsátra óvta.
A lassú vonat meg-megállt a kisebb állomásokon, és mindenütt vidám tömegek várakoztak: nappal virággal, éjjel pedig lámpásokkal. Jól megtermett fiatalemberek szálltak a vonatra, világos inget és hímzett, szalagos szűrt viseltek. A vasúti kereszteződéseknél hosszasan vártunk a szembejövő vonatokra, azok is zsúfolva voltak emberekkel, kiabálással és énekszóval.
A beszédes sokaság közepette némán és süketen, a nagy vasút medrében, annak sodrásában, vele együtt zúdultam e városba, az ország szívébe. A hallgatag, kihalt utcák megleptek, szinte nyugtalanítottak az egész országot felbolygató örömteli izgalom után.
Körbejártam a gótikus épületet, átvágtam a téren (az ablakkeretekben arany-bíbor sugarak ragyogtak, zöld árnyakat vetve a narancsszínû függönyökre), és arrafelé indultam, amerre a városközpontnak kellett lennie.
Hiába mentem egyre beljebb, a kőfolyosók mélyére, azok üresek voltak, az üzletek zárva, és csupán a kigyúlt utcai lámpák pontozott vonala kísérte lépteimet a rohamosan lila színt öltő alkonyban.
Végül, egy széles kanyar után, fény és moraj csapott az arcomba: az utca mélye forrt, feketéllett és szikrázott.
Kiértem egy fákkal teli utcára, az elektromos porban a fák bádogleveleket tartottak; az éttermek, a kávéházak tüzes torkukat mutatták; feliratok vibráltak; és a tömeg, akár a higany, hol egy tömbbe folyt, hol kis darabkákra szakadt. Mint egy órája a folyón, most a tömegen is érezni lehetett a belső feszülést, a futásra késztető lépteket, a magukkal ragadó, körbeforgó, elsodró erőket.
Átadtam magam nekik, és még népesebb és szélesebb utcára kerültem. A tompa, csaknem egyenletes morajon csengő énekszófoszlányok törtek át. Valahol messze, elöl zászlók lengtek valószerűtlenül. A moraj mélyén menetelő léptek tompa zaját, fojtott dobpergést lehetett sejteni. Körös-körül az ajkak ómega formájú kiáltásra nyíltak. Nyilvánvaló lett, hogy a város rendkívüli dolgot él át.
De mit? Lázadást? Forradalmat? Tüntetést? Ünnepséget? Választásokat? Kutattam olyan jelek után, amelyek elárulták volna a város görcsbe rándulásának okát.
Füleltem a nyelvre, betűztem a cégtáblákat, de nem találtam ismerős hangokat: a nyelvben nem voltak sem szláv, sem latin, sem germán tövű szavak, inkább a mongol nyelvjárások torokhangjai. Senki sem válaszolt a más nyelveken feltett kérdéseimre.
Nem tehettem mást, tagolva elemeztem az intonációt és a gesztusokat. A mohón szétnyitott esti lapok a gyorsan felgyűlő eseményekről írtak. Keresztülfurakodtam a falnál összeverődött emberek egy csoportján, és azt láttam, hogy széles, fehér plakátokat olvasnak.
Egy szót sem értettem a plakátokon. De a papír színe, a hivatalos betűtípus, az állami címerek azt súgták, hogy a szöveg nem forradalmi felhívás, hanem a kormány bejelentése.
Kiáltvány… katonák… zászlók… dobszó… – Háború!
De kivel? Négy napja, amikor átléptem az ország határát, Európa-szerte javában nyári szélcsend uralkodott.
Ám hirtelen érthetővé vált az ország ünnepi ujjongása, a szembejövő vonatok az emberekkel telezsúfolt tehervagonokkal, melyek mind a keleti határ felé tartottak.
Hallgattam a kiabálást, és olyan hangokat vettem ki, melyek Oroszország nevéhez hasonlítottak.
Furcsán megszakadt az események és a helyszínek történelmi kapcsolatának érzése, lehetetlennek tűnt, hogy három nap alatt olyasmi történt, ami háborúra ad okot. Úgy éreztem, fantasztikus álmot látok, titokzatos korba és ismeretlen országba vetődtem, talán európai ez az ország, de már elfoglalták a mongolok. Erről vallottak meggyőzően, akárcsak álmomban láttam volna, a város európai formái az ázsiai nyelvjárások hangjaival ötvözve, továbbá a nem árja arctípus. Mintha az eljövendő korok fantasztikus regényének első fejezetét olvastam volna.
A tudat, hogy sem én nem kérdezhetek, sem hozzám nem intézhetnek kérdést, különös biztonságérzetet adott, mintha láthatatlan lettem volna.
És késő éjszakáig barangoltam a tűzbe jött városban, más korok emberének szemével figyeltem, ahogy lassacskán elcsitultak a kiáltások, a szenvedélyek, a tüzek, a szemek, a hangok, a mozgás…
Másnap reggel a német újság visszaállította az események elszakadt láncát, és visszatérített a történelmi élet menetébe - mindörökre belém vésve Budapest képét 1914. július 19-én este. (Makszimilian Volosin: Egy évvel ezelőtt [1915]. Fordította: Patkós Éva. Nagyvilág, 1998-3-4. szám)

...Nemegyszer tettem fel magamnak a kérdést: modern korban miért kell háborút kezdenie – sőt világháborút! – annak, akinek nincs, vagy nincs elegendő ágyúja? Avagy a harangok leszerelésének újabb kényszere a magyar politikai ostobaság refrénjeként ismétlődő jelenség? Mindegyre agyunkba tolódnak a „visszás” gondolatok: Ferenczy György a XVII. század derekán egyre csak rendelte, csináltatta, adományozta a templomoknak a harangokat Bákótól Gyulafahérvárig és Brassótól Marosvásárhelyig, utódai pedig egyre csak szerelik le a harangokat a templomokból. A politikai melléfogások visszapogányosodással is járnak? Vagy talán már nem kellenek a harangok, hogy azokat ne verhessék félre vezetőink politikai melléfogásainak láttán? De olvassuk tovább Czirják Gergely visszaemlékezéseit:
„...Másnap reggel utoljára szól a nagyharang, úgy száll át a hangja a falun, mint egy szelíd galamb. Búcsúzó hangjára az egész falu a templom elé gyűl. A leszerelésével gyorsan végeznek. Gerendákon csúsztatják ki a torony ablakán... figyelmeztető kiáltások... vi-gyázz, és a 658 kg-os nagyharang lezuhan a mélybe. Belevág a kemény talajba, és épen marad. Majd összetörik valahol az öntődében. Egy nagy sikoltás és keserves tömegsírás kisérte a harang lezuhanását. A tömeg elkísérte a harangot elszállító társzekeret egészen a falu végéig, mintha egy élő valakit szállított volna. Nem volt élő, de megszentelt, imára hívó harang.” (Rokaly József: Gyergyócsomafalva monográfiája, I. kötet. A falu keletkezésétől az első világháború végéig [1567-1918]. Mark House Kiadó, 2003)

Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő ígéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tífuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, - gondoltam, - ő túlélte!” A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, - míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. "Te, anyám, éppilyen voltál!" - kiált a kisfia. "Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!" "De igen, mindig ilyen voltál apához, én tudom, - ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?... Bementem a halott ember szobájába, az íróasztalán minden rendben, a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája... És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot, ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, - noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben, élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról - s folyton a leveleit olvassa. Őrület!
Most hova menjek? Féltem az üres lakástól, - a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák, finom szivarok füstje, virágszagú fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek éppolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban, - milyen derűs közönnyel futottuk végig egy újságlap címeit, s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így csaknem, így vannak most is, - úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sok ezrei, a "nélkülözhetetlenek", az "alkalmatlanok", a "jól elhelyezettek" családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember! Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem, utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, - ővele vagy egyedül, - külön lenni nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kíváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszallón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom, nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, - akkor arculüti az ellenfelét... Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne, s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, - nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? - Ó, csendes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága! Nem lesz soha! Nem érdemleg meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultúra, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. - Ó, csak magamon kell kétségbeesni, - csak magunkon!
Lában sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyűlöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat, a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! Egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik, míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év múlva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit, - s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniuk!
...Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem, nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, akik alakra hozzám hasonlóak! El közülük a magányba, - nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!
A kapuban elém sietnek egy távirattal. Most érkezett. - Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint... kórházban fekszik és vár engem!
Mikor hozták? Hány óra? A menetrendet! Igen... ma még utazhatom! Milyen boldogság, - milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez? Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, - hiszen él! Az utolsó levél egy héttel ezelöttről. Meg is halhatott volna! Útitáskába néhány rongyot, akármit, de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, - a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szívességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egykét barátomnak, egy újsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek! (Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről. Nyugat, 1915/19. sz.)

Mindjárt a háború kitörésének elején… kint voltam Amerikában s mikor visszahajóztam, már a hadiállapot kíméletlen rendelkezései léptek életbe az idegenek felett szárazon és vizen s minden országban...
Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt a hiányzó erkölcsi és anyagi erő megszerzésére Amerikát találta alkalmasnak s ugy határozott, hogy kellő előkészítés után, egy amerikai hosszabb propaganda-uton szerzi be mind a kettőt, az amerikai támogató rokonszenvet is, a pénzt is. A párt tudtával és hozzájárulásával ezen propaganda-utnak szervezését gróf Károlyi Mihály képviselő vette kezébe, aki akkor még mint jóhiszemű magyar politikus és demokrata érzésekkel telitett főúr, nagy népszerűségnek örvendett bent is és kint is, az amerikai angol körök s az ottani magyarság között. Sőt arra is vállalkozott, mint gazdag ember, hogy az utazás kiadásait a sajátjából fedezi...
1914. június 24-én indultunk el Budapestről a nagy útra, csakhamar Hamburgba érkeztünk s ott Kuxhafenben szállottunk fel a világ legnagyobb és legszebb óceánjáró hajójára, a német Vaterlandra. Gróf Károlyi Mihály már előre utazott Párisba s vele ugy állapodtunk meg, hogy Cherburgban fog felszállani a mi hajónkra s onnan utazunk együtt tovább. Ez ugyan jelentéktelen esemény, de fontossá tette egy távirat. Június 29-én délután 3 óra tájban állott meg hajónk Cherburg előtt, ahonnan egy külön hajó hozta az utasokat a Vaterland hajóra. Ezek között volt gróf Károlyi Mihály, aki felszállott hozzánk. Alig üdvözöltük őt, amikor egy Párisból érkezett sürgős táviratot kézbesítettek gróf Károlyi Mihálynak, aki nem is érdeklődve, odaadta Héderváry Lehelnek, hogy bontsa fel, nézze meg, mi van benne. Elképzelhető a nagy meglepetés, sőt riadalom, amit a távirat tartalma okozott, hogy Ferencz Ferdinánd trónörököst és nejét, Chotek Zsófiát Sarajevóban meggyilkolták. A hajón még senki sem tudta ezt a hírt s csak később adtuk tovább, mert azonnal tanácskoztunk, hogy most mit tegyünk? Utazzunk-e Amerikába, avagy szálljunk le a hajóról s térjünk vissza hazánkba, ahol bizonyára, a váratlan esemény hatása alatt, nagy dolgok lesznek készülőben. Csak rövid idő állott rendelkezésünkre, nem tudtunk határozni, de tépelődéseink rohanó percei alatt felszedték a hajó kötelékeit, az megindult s mentünk tovább. Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy azoknak a végzetes lövéseknek kiszámíthatatlan és súlyos következményei lesznek, de azért belenyugodtunk az utazás folytatásába, mert az amerikai nagy előkészületeket nem lehetett cserben hagyni...
Időközben megtörtént a szerb hadüzenet is. Megállapodtunk tehát abban, hogy a társaság egyik része visszautazik s a másik ott marad. Gróf Károlyi Mihály Zlinszky István, Ráth Endre és Friedrich István már augusztus első napjaiban egy francia hajóra ültek, őket elfogták s bizony sok időbe került, amig hazaérkeztek. A társaság másik része, én, Héderváry Lehel és Búza Barna ott maradtunk, lefolytatni a már előkészített propaganda utat, amely a változott súlyos viszonyok között nem ment olyan animóval, mint hogy nekiindultunk s a hogy keresztül akartuk vinni. Augusztus közepén egy hir is megzavarta tevékenységünket, az, hogy Ferencz József császár és király meghalt. A hir nem volt igaz, de a harctérről érkezett különböző hírekkel együtt elég volt arra, hogy foglalkozzunk a kérdéssel, vajjon hazautazzunk-e vagy nem? ...
Könnyebb volt az ottmaradás Amerikában, sőt engem az ottani magyarok arról is biztosítottak, hogy eltartanak, illetve alkalmat adnak nemcsak az életfenntartásra, a megélhetésre, de arra is, hogy összeszedjek egy csomó dollárt. Csak arra kellett volna vállalkoznom, hogy minden hónapban egy másik magyarlakta városba utazzam, ahol valamelyik magyar pap szállást ad, én pedig felolvasások[kal] és szónoklatokkal szépen kereshetek. Elég népszerű voltam ahhoz, hogy a magyar egyletek, olvasókörök és segélyző egyesületek helyiségeiben tartandó előadásaim jövedelmezzenek. Sőt Newyorkban egyik lelkes magyar vendéglős azt az amerikai izü ajánlatot tette nekem, hogy három hónapig lakással és koszttal ellát, ha kötelezem magam minden héten négy napon az ő vendéglőjében vacsorálni, csak azt köti ki, hogy a magyar lapokban közzétehesse, hogy: „Az öreg Barabás, szombaton, vasárnap, kedden és csütörtökön az én vendéglőmben vacsorázik.” Biztosra vette, hogy zsúfolt lesz a helyisége. És amerikai megélhetésemet biztosította volna az újságírás mestersége is, a mire szintén ajánlatot kaptam. No aztán minő nagy nyereség az, hogy kitűnően megtanulok – angolul.
Igen ám, de mit szól hozzá az asszony, az én jó feleségem, akit már ugy is kinzott és emésztett az a sok rossz hir, amiket rólam az újságokból olvasott, meg amelyekkel minduntalan molesztálták a kedves barátok, meg a jóakarók. S ha én meg is élek ott gond nélkül, de miből él meg itthon az én magára hagyott feleségem? A dollárokat hiába gyűjtögettem volna, mert nem lehetett hazautalványozni, Mátyásföldre, ahol akkor az én rendes otthonom volt. Jól meghányva-vetve a dolgot, ugy határoztam, hogy két barátommal együtt, Búza Barnával és Héderváry Lehellel útnak indulunk hazafelé. Megváltottuk a hajójegyeket s nekiálltam a bepakolásnak. A nagyobb utazóládát nem mertük magunkkal hozni, ott hagytuk a St. Regis szálloda bérlőjénél, Rónai Emilnél, akibe azért is megbízhattunk, mert aradi ismerős lévén, vállalta a megőrzést, csakis egy csekket kaptam a podgyászról. Három-négy év múlva elküldtem a csekket s az én zsúfolásig megtömött kofferem hazairányoztatott Constanzán át. Baj nélkül tette meg a tengeri utat, de ott aztán eltűnt. Sok ruhanemű veszett oda, de semmit sem sajnáltam, csak a feljegyzéseimet, emlékeimet.
Augusztus 24-én búcsúztattak el minket az amerikai magyarok a newyorki Terras Gardenben, ahol Róth Gyulának, a népszerű „Kávékirály”-nak voltunk vendégei. Neki ajándékoztam a hazulról vitt magyar fokosomat. Jól elmúlt 10 óra, amikor autókon kimentünk a Hobokán állomáshoz s innen gőzkompon át New-Yersey államba, amelynek kikötőjében várt a 17 ezer tonnás „New-Amsterdam” hollandi hajó. Elbúcsúztunk amerikai barátainktól, akik még az utolsó percben is visszatartóztatni akartak a biztosra vett elfogatástól, – elfoglaltuk helyünket a részünkre kijelölt kabinokban. Ugyanezen hajóra szállott fel egy kedves magyar leány is, Kardos Róza kisasszony, aki Amerikában a fényképészet művészetét sajátitotta el, ő is igyekezett haza s mi négyen alkottunk egy kis kedélyes társaságot. (Albisi Barabás Béla: Emlékirataim. 1855-1929. Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet)

A nagy világháború kitörésekor, 1914 őszén kaptam értesítést Sándor János akkori belügyminisztertől, kinek minisztériumában teljesítettem szolgálatot, mint miniszteri segédfogalmazó, hogy jelentkezzem haladéktalanul Bécsben, a kabinetiroda főnökénél, mert Ő Felsége a király legmagasabb rendelkezése folytán oda szolgálattételre berendeltek. Boldog örömmel siettem fel Bécsbe, ahol az értesítés vételét követő napon már jelentkeztem is Daruváry Géza valóságos belső titkos tanácsosnál, a kabinetiroda magyar osztályfőnökénél. Beosztásom egyelőre csak ideiglenes volt, mert minden kabinetirodai tisztviselőnek véglegesítése előtt hosszabb próbaszolgálatot kellett teljesítenie. Próbaszolgálatom mindössze egy fél esztendeig tartott. Ez alatt csak a kabinetiroda központi hivatalában dolgoztam, mert a király személye körül csak a kabinetiroda véglegesített tisztviselői teljesíthettek szolgálatot.
1915 áprilisában történt meg véglegesítésem. Ekkor Ő Felsége kabineti és udvari fogalmazóvá nevezett ki és egyúttal hozzájárult ahhoz, hogy melléje személyes szolgálatra is beosszanak. A személyes szolgálatra kirendelt kabinetirodai tisztviselőnek mindenkor két hetet kellett megszakítás nélkül a király tartózkodási helyén, tehát akkor Schönbrunnban töltenie. Közvetlenül Ő Felsége lakosztálya felett, a kastély második emeletén voltak Schönbrunnban a kabinetiroda helyiségei. Úgy a magyar, mint az osztrák tisztviselőnek 2-2 szoba állott itt rendelkezésére: egy dolgozó és egy hálószoba. Ellátást az udvari konyhából kaptunk.
Egy gyönyörű tavaszi napon, 1915 május 1-én kellett először Schönbrunnban személyes szolgálattételre jelentkeznem. Másnap, május 2-án reggel fél 8 órakor jelentem meg elsőízben I. Ferenc József király előtt. Nagy lelki megindultság vett rajtam erőt és erősen dobogott a szívem, amikor bejelentés után a király dolgozószobájába beléptem. És ez csak természetes, mert hiszen ez volt az a pillanat, amikor én, a 28 éves fiatal tisztviselő, először kerültem szembe a világ egyik leghatalmasabb és legtekintélyesebb uralkodójával, azzal a közel 85 éves aggastyánnal, aki immár majdnem 70 év óta irányítja a Monarchia sorsát. Vajjon milyen lesz ez az első találkozás? Sikerül-e elnyernem öreg királyom megelégedését, avagy nem követek-e el nagy izgalmamban egy végzetes hibát, amellyel esetleg egyszer s mindenkorra eljátszhatom az ő jóindulatát? Ezek a gondolatok villantak át az agyamon, amikor máris ott állottam Ferenc Józseffel szemben. De az agg király oly kedvesen, oly biztatóan nézett reám, hogy lámpalázam azonnal elmúlt. Jelentkezésemet be se várva barátságos „Jó reggelt"-tel köszöntött. Feszes vigyázz-állásban megállottam íróasztala előtt, az előírt módon jelentkeztem szolgálattételre megköszönve kinevezésemet, valamint Ő Felsége engedélyét, hogy legmagasabb személye körül szolgálatot teljesíthetek. Alighogy mondanivalómat elmondtam, megszólalt a király: „Nagyon örülök, hogy magamnál láthatom. Azért neveztem önt ki, mert eddigi szolgálataival nagyon meg vagyok elégedve. Hol szolgált ön ezelőtt?” „A belügyminisztériumban, Felséges Uram, de legutóbb Lőcsén voltam főispáni titkár,” feleltem én. „Ah, Lőcsén,” szólt ismét a király, „az szép régi város a Szepességen és közel van a Magas Tátrához úgy-e?” „Igen, Felséges Uram, Lőcse Szepes megye székvárosa és a Magas Tátrától körülbelül 40 kilométernyire fekszik.” „A szepesiek mindig kiváló hazafiak voltak,” folytatta erre a király. „És iskoláit hol végezte?” „A gimnáziumot Bécsben, mint a Teréziánum bennlakó növendéke, a jogot pedig. Bécsben, Pozsonyban és Budapesten.” Erre a király a következőket mondotta: „Ha ön terézianista volt, akkor remélem, hogy egykor kitűnő államférfi lesz önből, mert a Teréziánum alapításának az volt a célja, hogy a Monarchiának államférfiakat neveljen. Sok kiváló ember került már ki onnan és a mostani magyar miniszterek között is van terézianista. Ön még nagyon fiatal ember. Szívből kívánom, hogy szép karriert csináljon. Én csak egyet várok el öntől, hogy kötelességét mindig pontosan és lelkiismeretesen teljesítse. Ha ezt megteszi, bizonyos lehet afelől, hogy mindig boldogulni fog az életben.”
Ezután felszólított, hogy tegyem meg a jelentésemet. Nemcsak ezúttal, de minden egyes későbbi alkalommal is a legnagyobb figyelemmel hallgatott végig és rendelkezéseit határozottan és világosan tette meg. A szóbeli jelentés után az aznapi hivatalos iratok (legfelsőbb elhatározások, kéziratok, okmányok stb.) aláírása következett és amikor ez is megtörtént, Ő Felsége barátságos „köszönöm szépen, a viszontlátásra” szavakkal bocsátott el. Így folyt le első találkozásom Ferenc József királlyal, amely igen nagy és marandó hatást gyakorolt reám. Amikor hivatalos szobámba visszatértem, azonnal megpróbáltam ezt a hatást egy édesatyámhoz intézett levélben leírni... (Dr. Kray István báró: A kabinetiroda szolgálatában a világháború alatt. Epizódok és jellemképek I. Ferenc József és IV. Károly királyokról. A szerző kiadása 1935)

Egyéves önkéntes voltam, és azokat külön sorakoztatták. Majd elindítottak egy Brassótól hat kilométerre lévő üveggyár felé. Az üveggyár nem dolgozott. A mi számunkra a raktárhelyiségeket jelölték ki lakóhelyül. A szobákban nem volt ágy. A padlóra hintett szalmán aludtunk. A gyártelep szélén patak folyt, azon túl erdős hegyoldal emelkedett. Reggelenként az ébresztő után a patak vizében mosakodtunk. Asztalunk, székünk se volt. Reggelinket, ebédünket a földön ülve a csajkánkból fogyasztottuk, így kezdődött a katonaélet.
A kiképzés nagy iramban folyt. „Balra át!” „Jobbra át!” „Indulj!” „Állj!” – voltak az első vezényszavak. Megtanítottak újra járni, lépni...
Pár hétig a gyártelepet nem hagyhattuk el, csak miután megtanultunk tisztelegni, katonásan viselkedni, akkor mehettünk be a városba. Roppant büszkén és boldogan sétálgattunk Brassó ősi, patinás utcáin, a fényes korzón és a közeli, a város szívében lévő sétatéren. Lestük a nők reánk vetődő tekintetét... Korzóztunk, sétáltunk, vagy beültünk a piactéri kávéházba finom, ropogós kiflire és illatos kávéra. Szép napfényes délutánokon pedig kirándultunk újonnan szerzett nőismerőseinkkel a Wartéhoz vagy esetleg a Pojánára.
Gondtalanul teltek a napok, élveztük a katonaéletet, mohón szürcsöltük fel minden édességét, amit nyújtott. Se előre nem néztünk, hogy hová megyünk, se hátra nem tekintettünk, hogy mit hagytunk magunk mögött. Nekem néha szívembe dobbant valami: névtelen fájás, szorongás. Eszembe jutott az életem, a feladatok, a félbemaradt pálya. De ezek az érzések csak pillanatokig kínoztak. Igyekeztem elhessegetni a sötét madárrajokat, melyek fiatal életem fölé telepedtek... Úgy sincs lehetőség az írásra – nyugtattam magam. Lámpánk, asztalunk nincs. Hol írjon az ember? A térdén? Holdvilágnál?... Ott is lehetne. De az új, friss katonaélmények nem kívánkoztak versbe. Háborús verset pedig nem tudok írni.
Egy alkalommal a honvédtüzérséget láttam felvonulni Brassó utcáin. A tüzéregységet egy tiszt lóháton, kivont karddal vezette. Riogtak a kürtök, pergett a dob. A fényesre kefélt lovak négyesével táncolva vitték az ágyúkat. A legénység piros parolis, vadonatúj csukaszürke ruhában mozdulatlanul ült az ágyúk végén. Megejtő látvány volt. Ott álltam az utca szélén, szinte megbabonázva, és szemem nem tudtam levenni róluk. Kínzó vágy fogott el, hogy én is tüzér lehessek. A közelben lévő postahivatalba rohantam, és nyomban hosszú táviratot adtam fel Budapestre, egyenesen a honvédelmi miniszternek, hogy engem azonnal helyeztessen át a honvédtüzérséghez. Kérésemet persze nem teljesítették, ellenben a szolgálati út be nem tartásáért dorgálásban részesítettek. (Bartalis János: Az, aki én voltam. Önéletrajzi visszaemlékezés. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972)

Scheip (Székely) Frigyes népfelkelő tiszthelyettes Erdélyben, a Brassó vármegyei Földvár községben született 1873. február 14-én, szász eredetű kisiparos családban. 1895-ben, az akkor három évig tartó, tényleges katonai szolgálatra bevonult a brassói 34. császári és királyi hadosztály egyik tüzérezredéhez. A szolgálati idő letelte után bent maradt továbbszolgáló altisztnek, és csak 1907-ben szerelt le tűzmesterként. 1909-ben elvégezte a kétéves útmesteri iskolát, és még ugyanabban az évben kinevezték útmesternek. 1910-ben Sajószentpéterre, 1911-ben Edelénybe helyezték. Itt dolgozott egészen a világháború kitöréséig. 1914. augusztus 3-án, 41 éves korában vonult be, itthon hagyva feleségét és öt gyermekét. Harctéri Naplóját színes rajzokkal illusztrálta.
1914. Augusztus 2., vasárnap * Ma mennek a fiatalabb évbeliek, ránk, idősebbekre holnap kerül sor. A Vám vendéglő előtt van a gyülekezőhely, s csoportos indulás a vasútállomásra a ¾ 12 órakor Miskolc és Kassa felé induló két vonathoz.
Kibontott zászlókkal, zeneszó mellett kíséri a bevonulókat a község apraja-nagyja. Ének- és muzsikaszó, a Kossuth-nótát más-más katonanóták váltják fel. Mihalkó susztermester, aki egy fél tucat apró gyermeknek az apja, a legvidámabb, a mellette haladó, már hetedszer az anyai örömök elébe néző feleségét öleli, és virágos kedvében dalolja: „Fel, fel vitézek a csatára!”
A kis vasútállomáson annyi a nép, hogy ember-ember hátán szorong. Éneklés, sírás és búcsúzkodás. N. B. és B. A., edelényi urak felváltva lelkesítő szónoklatokkal búcsúztatják a bevonulókat. Megérkezik a két vonat, máris zsúfolt mindkettő, mégis fel kell férni az itt várakozóknak is. A sok virágtól nem látszanak a kalapok, melyeket a lányok a szerelem és hűség jeléül a babájuk kalapjára tűztek.
V. Dezső, közös barátunk és hűséges kaszinói tag, nem virágos kalappal szerényen meghúzódik a kassai vonat peronján, s törülgeti könnyes szemét. Nehéz neki a katonaélet, mert csak „nyolchetes” volt valamikor, s amint régebbi elbeszéléséből tudom, nem volt rajongója a katonaéletnek. Egy szál cigánylegény, akit a falu összes cigánya kísér, olyan kedvében van, hogy alig fér a fekete bőrében. Végül nagy nehézségek közt, a csendőrség segítségével, megtörtént a beszállás és a vonatok szép egymásutánban megindultak s viszik a fiúkat az ismeretlen nagy útra. Vajon hányan látták az övéiket utoljára?
Augusztus 3., hétfő * Ma mi indulunk, öregek. Bár ma is sok a nép, a dal és a muzsikaszó sem hiányzik, de szerényebb keretek között folyik le az egész, mint tegnap. Érthető is, mert mindannyian megkomolyodott családapák vagyunk, más szemmel nézzük ezt a most felforgatott világot.
Rövid, érzékeny búcsú a családomtól. Margit lányom, aki a szemeibe tóduló könnyeit szégyelli, elbújik a ház mögé, onnan kellett előhoznom. Családomból csupán Frigyes fiam kísér az állomásig, s legényesen is tartotta magát, mígnem a vonat elindult, akkor már neki is eltört a korsója. Daróczy komámra, mint újdonsült polgárőrre bízom családom védelmét, s rövid búcsú után beszállunk Jankóval a vonatra.
Miskolcon a Böcögében ebéd, majd utána jelentkezünk a Jázmin utcában, azaz csak jelentkeznénk, mert nem férünk oda a sok néptől. Valamelyik iskolaépület van berendezve erre a célra. Mindketten igyekezünk a sokaságban valahogy az ajtóhoz férkőzni, hogy könyvecskéinket beadhassuk, nehogy valamiképpen lekéssük a háborút.
Egy, már jelentkezettet szólítanak és visszakapja a könyvecskéjét azzal, hogy hazamehet négyhavi szabadságra. Meglepetten kérdem magamtól: hát oly sokáig fog tartani a háború?
Befurakodtam az ajtónálló szuronyos őr dacára, és átadtam a könyvemet, de a sor nem került rám, ámbár megkértem a tárgyban egy komoly képű törzsőrmestert, de rá se hederített hitvány civil mivoltomra. Egy öreg magyartól kérik a könyvet, de nem adhatja elő, mert érthetetlen okból odatette a fal mellett lerakott száz meg száz, valószínűleg már elintézett könyvecske közé. Most ott guggol az atyafi, s keresi a könyvecskéjét oly buzgósággal, hogy már izzad bele. Rá emlékeztet a mesebeli Bolond Istók, aki egy szalmakazalban keresi az odarejtett gombostűjét. A várakozást megunva elmegyek sétálni. Papírskatulyába csomagolt holmimmal a kezemben a kapu előtt egy, a buzgóságtól kitüzesedett képű, rendfenntartásra odavezényelt kis zászlós, lehet, hogy kémet lát bennem, mert kivont karddal nagy hevesen kérdezi tőlem, hogy mi van a csomagban. A válaszom: „bomba, zászlós úr, de megenni való bomba sült kacsa formájában”. (Edelényi Füzetek 49. Összeállította, szerkesztette: Hadobás Pál)

Augusztus elsejéről másodikára virradó éjjel a következő rejtjelezett távirati parancsot kaptuk a vezérkar főnökétől: a) a szállásszabályozó vezérkari tiszt és hadbiztos Stanislaura (Kelet-Galícia) indítandó azonnal útba, amiből látható volt, hogy hová szállítják majd a csapatokat, b) Románia megbízhatóan semleges (ennek ellenkezőjét közölte júniusban, lást a 45. oldalt) ezért minden kerülendő, ami Romániát provokálná, a határőrségek létszámát nem kell felemelni. A honvéd miniszter elrendelte, hogy a vasutak biztosítását egész Erdélyben azonnal életbe kell léptetni a felterjesztett javaslat alapján... Utóbbi célra azonban a miniszter nem küldte még ki a felszerelést. Ezért a vasútbiztosító őrséget elhasznált ruhákba öltöztették, s rendelkezésem alapján csak az őrség parancsnokának volt puskája és tölténye. Csak augusztus végén kaptunk e célra régi, egylövetű Werndl puskákat, de ezeket nem tudta kezelni a legénység, amire őket most tanították meg.
Augusztus 4-én kaptuk meg a vezérkar vasúti irodájának a táviratát, hogy az aznap este Kolozsvárra érkező gyorsvonattal hozza ki egy vezérkari tiszt az ún. szállítási lapokat, amit tőle az állomáson egy vezérkari tiszt kell, hogy majd átvegyen, mert a Bécsből érkező vezérkari tiszt tovább utazik Nagyszebenbe, az ottani hadtestparancsnoksághoz. Az átvételre én lettem kirendelve. A vonattal nagy tömeg érkezett, s nagyon sok volt a felszállni akaró is, emiatt nem találkoztam a bécsi vezérkari tiszttel, akit persze nem is ismertem. Így üres kézzel mentem vissza az irodába, ahol a vezérkari főnök átadta a szállítási lapokat. Ugyanis a bécsi vezérkari tiszt, látván a nagy tömeget az állomáson, nem keresett engem, hanem kocsival ment be a kerületi parancsnokságra, hogy még idejében visszaérjen a vasúti állomásra.
Augusztus 5-én a reggeli gyorsvonattal vitték el Kolozsvárról a futártisztek a szállítási lapokat az érdekelt parancsnokságoknak. (…)
Én négy héten át nem mentem haza még aludni sem, mert minden éjjel telefonon hívtak ismételten segítséget, és táviratok érkeztek hol a minisztériumból, hol az alárendelt parancsnokságoktól. A rejtjelkulcsot pedig én kellett, hogy őrizzem a páncélszekrényben. Mindezt az okozta, hogy az emberek idegesek voltak és sokan nem merték vállalni a felelősséget, mert békében azt szokták meg, hogy mindenre parancsot kaptak. Ideges voltam én is, de lefegyelmeztem magam, nagyon nyugodtnak tartottak, pedig sokszor a pattanásig feszültek az idegeim. Különösen akkor, ha jelentéktelen dolgokkal molesztáltak és vertek fel álmomból.
A határon kb. 90 csendőrőrs volt, melyek válogatás nélkül minden hírt jelentettek az elöljáró szakaszparancsnokoknak (s ez helyes volt), akik ezeket – minden mérlegelés nélkül -. rejtjeles táviratban jelentették, szóról-szóra. Éjjel, sokszor órákon át kellett ezeket a hosszú, lényegében semmitmondó táviratokat megfejteni. Több hét elteltével sikerült elérni, hogy parancsunknak megfelelően csak lényeges dolgokat jelentettek röviden, s csak igazán komoly hírt rejtjelesen. (Lukács Béla háborús emlékirataiból. Vezérkari tiszti szolgálatom a kolozsvári kerületi parancsnokságon, 1911. augusztus 1. – 1916. január közepéig. Koszta István személyes dokumentumgyűjteményéből)

Nincs levél! Tíz nap óta nincs levél!
Azok a sokak, kik ma "nacionális érdek"-ek, "diplomáciai kérdés"-nek, "hadászati problémá"-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat, - elbírhatnák-e vajon ezt? Az ember asszony, kisemmizett, kérdetlen mellőzött, - az ember itt maradt és jár-kél a dolgai után, néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár... mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel, - és nincs és megint nincs tábori levél.
Az ember hazatart, lihegve siet, (hiszen csak azért ment el, hogy időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, - s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni, - üres megint!
Talán délután lesz! (Az ember alig nyúl ételhez!) Hánykor jár a postás? Volt-e már? Elébemegyek, megvárom a sarkon! Most jönnek, hol a mi öregünk? Igen, ő az, - esdekelve és rémülten nézek elébe, de int már messziről a kezével, "Nincs, - semmi sincs!"
Többször nem jön már, így kell végigélni a reménytelen napot, fogvacogtató éjszakát. És elölről kezdeni holnap.
Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka híján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet? Szent Isten, - de hiszen holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, - leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást, - és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál? Igen, hiszen éppen ilyenből látszik, hogy csak a posta az oka, - csapatszállítás, hófúvás, - vagy lehetetlen feladnia! De ha baj van, - mikor tudom meg? Elbírom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk? Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? - Semmi sem biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Talán nem is jó, hogy mindig olyan sokat írt, elkényeztetett, - most nem bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának a tíz napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! - Ha a kezével dolgozni tud, ha épp esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a legszörnyűbb, de még úgy is, csak éljen! - Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én szuggesztív rettegésem?
Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűen akartam már félredobni, hiszen nem övé, de mindjárt mohón estem olvasásnak, - egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb elnyugvással, Fekete Péterné írt.
"Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most jött az embertől levél hétfőn írta azaz most péntek van és drága jó doktor úr is Egészségbe megvan írva mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy Bécsbe menendő egész könyvet adott által annak maga kezével írottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor úr emberemmel, hogy küldjek magam Felviszem tessék mari Szakácsnét vasúthol elém küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessék drágábban fizetni csak rendes árat melyhez kívánok szíves jóegészséget kezét csókolom maradok.
Fekete Péter hitvese Rozál"
...Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkövetkezik! Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj! De még írt, mindennap írt, fogom olvasni megint a naplóját "maga kezével írottat", - mondhatom az embereknek: "Nincs baj, most kaptam hírt hálaistennek! Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszűnt volna, a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.
Mire Fekete Péterné beállított, - már itt volt egész csomó megkésett levél a táborból...
Szép, piros-szőke aprószemű asszony, liheg és csodálkozik és hálálkodik, nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve, a hátán kas, szatyor, butyor. "Ne tessék avval fáradni!" "Köszönöm kérdését!" "Nem vagyok én arra érdemes!" Kissé zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb, "világi" nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohase látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta, "Mit nézzek rajta? Nem az enyém!" De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. "Jaj, hogy itt mindenért pénzt kérnek!" - Őnekik ott a Kánaánban van most is minden dúlásig, komenciót is kapnak, magukföldje is terem, ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz... Alig tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.
Estére beinvitálom teára, szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, - kivel most egy bajban, egy számkivetésben, talán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van talán hozzám e percben. (Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről. Nyugat, 1915/19. sz.)

Életem egy kis vidéki városban kezdődött, a mult század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám. Olyan, mint egy távoli idill, amit úgy találtak ki, hogy valószínű legyen és mégis idegenebb a valóságtól, mint a Csöndes Óceán valamely félreeső szigete Londontól vagy Budapesttől...
Utam előre el volt készítve, családi és hivatali vonalon, körülöttem békében tespedt a világ, Magyarország elkényeztetetten duzzogott, mint egy keleti princessz, akit házasságba kényszerítettek az osztrák zsarnokkal. Már Vörösmarty megállapította, hogy olvasóvá, úgy mint költővé is, az unalom szokta tenni a magyart. Az ember sohasem tudhatja, mi az, amitől ihletét nyeri: az unalom vagy a mustostök?
Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar glóbuson. Igy szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk, vendégeskedtünk és politizáltunk, de közben nem történt semmi, évről-évre. Tavasszal visszajöttek a fecskék s egész nyáron át elegánsan keringettek a félszer vakolathullajtó vályogoszlopai körül. Őszre megjelent a must és a mustostök. Télen jött a zsidó, csizmásan,
kilábolt a hegyre, s megnézte a pincében a borokat. A kis sváb cseléd nagy flanellkendőbe bugyolálva gázolt át a havon, hogy vizet húzzon a szalmafonatos kútból, melynek csövéről jégcsapok csüggtek alá. Én közben felnőttem, elvégeztem tanulmányaimat s kikerültem a messze Erdélybe, a havasok közé. Itt éreztem először hideg szeleket, mintha valaki egy nagy és fülledt családi szobában a rosszul csukódó ablak mellé kerül s megcsapja fülét a fagyos légvonat. A kis sváb cseléd facipői helyett halinacsizmás oláhok léptei visszhangzottak a folyosón, s nagyszakállú pópák járták az uccákat, míg a magyar urak a Mexico-vendéglő
terraszán ittak, kártyáztak és politizáltak, akárcsak otthon, a szekszárdi présházakban. Én már akkor nyilt lázadásban voltam, nem kártyáztam, nem ittam azon túl, amennyit mégis dukál, s nem érdekelt az osztrák-magyar politika. A kuruckodás gyermekes játéknak tűnt fel előttem, hisz úgyse változtathattunk semmi lényegeset, s egészen más erők forrongtak körülöttünk.
Jobb volt a könyvek közé vonulni, a szellem erőde még szilárdnak látszott, s már épült is a büszke magyar torony, minden eshetőségre: legyen mit mutatni messzeségeknek és századoknak! Tehát nem ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is forradalom-számba ment Magyarországon, hol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni. Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam, tekintve e rettenetes vád silány hangoztatóit. Míg egy napon aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. A gyertyák kialusznak ilyenkor, a papirok szerteröpülnek a szobában, az ajtók becsapódnak, a hideg szél ujját érezzük nyakunkon. Emlékszem, csakugyan szélviharral kezdődött, én akkor éppen megint otthon voltam, a rozoga, régi házban, ahol anyám hajdan a mustostököt megkívánta és a szép levelet megírta. Kellős közepét tapostuk a nyárnak. Én délben érkeztem meg Budapestről, útközben, jól tudom még, egy francia könyvet olvastam, mely bizonyos rejtelmes fizikai tüneményekről szólt, esetleges kozmikus befolyásokról, amik planétánk életét megváltoztathatják. Ebéd után hirtelen elborult, szinte egészen sötét lett, mint ítéletnapján, a fák derékban megcsavarodtak, az udvar közepén hatalmas portölcsér emelkedett, s az emeletről egy ablaktábla csörömpölve zuhant a pázsitra. A kapu fölött magától csöngött a drótcsengő. Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden máskép lesz, mint eddig volt.
Valóban minden máskép lett, s azon a napon derékba törve, kétfelé oszlik az életem, mint különben talán mindenkié, aki akkor már ember volt. Másnap izgatott csoportok gyültek az utcákon, mindenki a jövőt találgatta, a katonasorban lévők már bevonulásra készülődtek, a türelmetlenek a vasuthoz gyalogoltak ki ujságért. A vonat valószínűtlenül késett. A szerelvények végnélkül vesztegeltek az állomásokon, s teljes huszonnégy óráig tartott, míg szülőhelyemről visszaérkeztem Budapestre. Budapesten már a levegő is megváltozott, a gépkocsiknak valóságos puskaporszagát éreztem, mely elvegyült a nyárvégi külvárosok zöldségbűzébe s az arcokon villogó vagy aggodalmas feszültséget láttam. A biztonságérzés és nyugalom eltűnt a világból, ez tűnt el legelőször, de mikor aztán legközelebb újból szülőföldemre utaztam, megállapíthattam, hogy eltűnt például a mustostök is; mert kinek lett volna még kedve ilyesmit élvezgetni? A következő évben eltűnt az öcsém is; ötévi hadifogság után került később haza, Japánon és Indián keresztül, sokáig nem volt felőle semmi hír. Eltűnt anyámnak
jókedve, s mintha a kozmikus befolyás az állatvilágra sem maradt volna hatás nélkül, eltűntek a fecskék is: senki sem látott fecskéket hosszú-hosszú esztendőkig. A félszer vályogoszlopairól darabokban eltűnt a vakolat, meztelen kitűnt a szalmás sár. A nagy házban minden avult, romlott és töredezett. Belül, a bejáratnál, a kerekoszlopos falépcsővel szemben, egy vászonrahúzott nagy térkép lógott, Magyarország régi mappája, mely valaha egy ügyvédnagybácsi irodáját bútorozta. Egyik napról a másikra rá kellett ébredni, hogy ez a mappa is avult lett. Egy reggel eltűnt Erdély. Az eleven ország épúgy omlott és töredezett, mint a vakolat a vályogoszlopon, amely szintén térképhez kezdett hasonlítani.
Az eltűnések sorozatának evvel még nem volt vége. Lassan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is, a könyvek össze-vissza csúszkáltak, mint a rossz téglák, a toronyról, melyet a jövőnek építettünk, leverte a vihar a glóriát. Észre kellett vennünk, hogy senki se figyel ránk és senki se törődik velünk. Hangunk elszállt a szélben, s hiába óvtuk gyertyánkat és irományainkat, a gyertya alig látszott pislogni, s az irományok ki voltak szolgáltatva a szeleknek. Más irományok is röpültek ezidőtájt, megszentelt szerződésekből, ősi törvények lapjaiból, öröknek hitt érvényességek kánonaiból lett papírsárkány és levegő játéka. Minden
megváltozott! Az emberek is másként viselkedtek, a sors másként keverte a kártyát, a királyok földönfutókká váltak, mint a mesékben, s ismeretlen férfiak császároknál hatalmasabbakká. Nemzetek elsüllyedtek és fölbukkantak, városaink nevet és nyelvet cseréltek, s tereikről eltűntek a szobrok. Minden másként lett, életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult volna.
Mi magunk csak lassan vettük észre, eleinte folyton vártuk a végét. A háború vége meg is jött, például; de a béke nem volt béke. Valaki nyilván gúnyt űzött belőlünk. Leglehetetlenebb vágyaink teljesedtek, de a köszönet torkunkra ful. Amit gyűlöltünk, azt most sajnáljuk és visszasírjuk. Függetlenek vagyunk, de öröm helyett csak remegni tudunk. A biztonságérzés talán vissza se jön többé szívünkbe, bűnbánóan imádkoznánk már egy kis unalomért, de az unalom mintegy sértődötten elbúcsúzott tőlünk s átadta helyét az aggodalomnak, mely nyakunkon ül és fojtogat. (Babits Mihály: Curriculum vitae. 1939. február 3. In: Keresztül-kasul az életemen. Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T. kiadása)

Holnap indulunk a frontra. Sokféle érzés küzd bennem: riadt kíváncsiság, tisztelet önmagammal szemben, egyszersmind szorongás (vagy talán levertség) attól, ami rám vár, vonz a kérlelhetetlen és ismeretlen szörny, amelyet frontnak neveznek. (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)

Július 28-a volt, egészséges, forró nyári nap, amikor először elkiáltottam az udvaron a homokban heverő debreceni magyarok közt a Nagy Mihály nevet. Mintha megelevenedett volna a föveny, mintha a hívó szóra sereglő magyar nép lelke mozdult volna meg – felemelkedett vagy 20 hortobágyi fiú és illedelmes hangon, hogy akár a nagytemplomnál is meghallhatták, elkiáltotta magát, hogy „Hier!”. Erre a tömeges ajánlkozásra nem voltam elkészülve; jobban megnéztem tehát a kezemben levő törzskönyvi lapot, s csökkenteni akarván a Nagy Mihályok számát, hozzáfűztem, hogy „hajdúszoboszlói”. Erre 15 újra homokfürdőt vett, öt azonban állt rendületlenül s azt vallotta, hogy mind hajdúszoboszlói. Újra megnéztem a lapot s a sorozási évszámból kisütöttem, hogy az a Nagy Mihály, akit én keresek, 1907-beli. Erre három ember újra földre rogyott, a kettő meg tanukkal igazolta, hogy mind a ketten „szoboszlóiak” és „hétbeliek”. A törzskönyvi lapon egyéb biztos ismertetőjel nem lévén, tudomásul vettem, hogy van két Nagy Mihályom tényleg, s van egy emberem – papíron. Végigkiáltottam így vagy hetven nevet, jelentkezett vagy 100 ember és összeállítottam századom első szakaszának jobbszárnyát, mely 23 emberből és egy altisztből állt. Ennek a 23 és egy embernek azután megmagyaráztam, hogy ők a katonai munkásosztaghoz fognak tartozni, amit hivatalos nyelven úgy hívnak, hogy Arbeiterabteilung. Figyelmeztettem őket, hogy engem mindig tartsanak szem előtt, mert én leszek a parancsnokuk.
Másnap újra kezdődött az emberszedés, s mert már más is csipegette a homokban heverőket, lassan tisztulni kezdett a debreceni Pavillon-kaszárnya udvara. Annál borúsabb lett az ég alja arra észak felé!... Mikor már kétszáz körül volt az embereim száma, mikor már Szerbia felé járt az ezred java, meg lett az általános mozgósítás. Ez csak annyiban érdekelte Debrecent, amennyiben most már a kassai illetőségű borbélysegédek is elmentek s így nem maradt, aki azzal vigasztalta volna a bevonult katonákat, hogy addig nincs baj, ameddig mindenkit be nem hívtak. (Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján. Budapest, 1935.)

Meghitt környezetben születtem. Óriási kertünk volt, patak ment át rajta, szép gyümölcsöse volt és virágoskertje és nagyon szép gazdasága is. Tab járási székhely volt a Balaton déli oldalán, Siófok szomszédságában. Két ház is állott ott. A kisebben születtem, a nagyban pedig inkább csak laktunk. Mindennek a hangulatát egy madárral hoztam kapcsolatba. Mégpedig egy pávakakassal, amely a legnagyobb megdöbbenést keltette bennem; nem akartam elhinni, hogy ilyen szépet egyáltalán látni is lehet. De ezt a hangulatot hamarosan megzavarta egy mondat. Fekete ruhában ejtette ki ezt a mondatot Botár tanár úr. Kint játszottunk, és így kezdte: – Meghalt Ferenc Jóska, a király.
Így, pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Nem Ferenc József, a császár és király, hanem ezt mondta: meghalt Ferenc Jóska, a király. Mi, mintha valami összedőlt volna, úgy néztünk a kirakókockáinkra, melyek mintha a jó öreg császárral a jó öreg Monarchiát jelképezték volna abban a gyerektársaságban. Természetesen nem tudhattuk, mi lesz ennek az eseménynek a következménye, de ilyen hangulat uralkodott el köztünk. Azt se, amikor korábban felharsant a kaposvári utcákon egy másik mondat is, hogy „Éljen a háború”. Ezt se értettük meg, csak lassan, mert ez a két mondat bizony az egész életünket és környezetünket teljesen felfordította. A kertet, a pávának a hangulatát, a házat, és aztán lassan rájöttünk, hogy a hazát is.
Cseh–morva származású nagyanyám, Jerzsabek Amália rendkívül sokat mesélt nekünk a Szudéta-vidékről, Morvaországról, Prágáról, Bécsről. És íme, most a híres 44-es somogyi ezredet és annak törzsét áthelyezték Reichenbergbe. Vele édesapámat is. Evvel együtt járt sok-sok készülődés, sírás, utazások katonavonatokon – mert édesanyám és én is velük mentünk először Bécsbe, aztán Prágába, majd a Szudéta-vidékre. Amit a mesében hallottam, egyszerre a valóságban is láttam, mégpedig eléggé kegyetlen formában. Így jutottunk el Somogyból egészen a sziléziai határ mellé. Mit jelentett ez? Bennem, a gyermekben, aki öt-hat éves voltam, általános bizonytalanság érzése uralkodott el. Hiszen a magyar katonákon kívül senkinek a nyelvét nem értettem, minden idegen volt, az emberek és a világ. Ebből a hangulatból alakult ki bennem a vágyakozás a régi után. Valaki, valami után, ami az emberi társadalomban biztosat jelent. Ami olyan szép, mint valamikor az az otthoni kert volt. Kezdtem érezni a jó sugárzást a gyermekkori emlékből. Családunkhoz csak két év után jutottam vissza édesanyámmal Kaposvárra és Tabra.
Ugyanebben a városban volt diák Radnóti Miklós. Mi akkor egy nagyon szép palotában laktunk ott. Annak az első emeletén. Amikor hazakerültem, azt hittem, hogy újra abba a jó környezetbe kerülök, amelyből a háború elragadott, de aztán rájöttem, hogy egy másik háborúba kerültem bele, mert az első elemi osztályba való beiratkozás bennem a háború okozta zavart csak még jobban fokozta. Összekevert bennem mindent. Környezetemet is ellenségemmé tette. Ekkor jött a második sokk. „A haza kis polgárainak” elnevezett elemi iskolában. Hatéves koromban. Olyan helyzetbe és intézménybe kerültem, ahol – úgy éreztem – én semmi jót nem várhatok. Már az indulás is roppant szomorú volt. Kedves öreganyám fejemre tette a kezét, és lassan sírni kezdett. Nem értettem, miért kell neki sírni, amikor én szívesen megyek az iskolába tanulni. Hogy mi történt, és miért lett ez az esemény sorsfordító pillanat a háború zavarai után? Ebben az iskolában ez időben egy nagyon kegyetlen tanító tanított. És ott döbbentem rá arra, hogy ahogyan a felnőttek között a háborúban az erőszak érvényesült, ugyanúgy itt, a kicsik között is az erőszak uralkodik. Rendszeresen megpálcázta a gyerekeket. Még a leánygyermekeket is. Ekkor határoztam aztán el, hogy többet nem megyek iskolába. Úgyhogy apám volt kénytelen elvezetni az iskolába, és ott kellett állnia az ajtó mögött, nehogy visszamenjek. De otthon még a könyvekben is csak csatajeleneteket, háborúkat láttam. Erőszakot. Bitófákat. Börtönök meredtek rám. Ahogyan korábban a szépet a pávakakas jelképezte, itt a förtelemtől egy másik szimbólum bontakozott ki lassan bennem. A lusta és kegyetlen krokodil képzete.
Ez éppen egy iskolai jelenettel függött össze. Azt a házi feladatot adta egyszer a tanítónk, hogy mindenki rajzoljon egy-egy állatot. Abban az időben még palatáblára írtunk, és palavesszővel rajzoltunk. Hogy, hogy nem, ha visszagondolok, egészen biztos, hogy ez a két élmény, a háború és az iskola élménye szinte kényszerített arra, hogy én egy krokodilt rajzoljak. Hogy milyen tehetségem volt a rajzban? Valószínűnek tartom, hogy roppant jól sikerülhetett a rajzom, mert a tanítóm egyszerre azt mondta: – Te csalsz! Nem te rajzoltad! Ezt más rajzolta. – Az alaptalan vád, az abszolút bizalmatlanság a gyermeki, öntudatlan tisztasággal szemben olyan sokkot jelentett a pálca mellett, hogy mást nem tudtam csinálni, mint fölálltam, odamentem a táblához, vettem a krétát, és a táblára kezdtem rajzolni szinte freskóméretben a krokodilt. Mögöttem óriási csend lett. Akkor jöttem rá arra, hogy ez a krokodil az én életemben mit is jelentett, mire tanított... (Takáts Gyula: Emlékek életrajza. Esszék, emlékezések. DIA, 2011.)

1914 június 6. Ma belenéztem a síromba. Már kövezik. Egy marék virágot dobtam bele. Miért?
1914 augusztus 1. A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban.
Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?
Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval: jégre tesznek, – és aztán kimerülve, lehangolva, megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?
A szerbek a Bánátot akarják, az oláhok Erdélyt. Szörnyű háború lesz ez! És a magyart viszi az osztrák a vágóhídra.
1914 augusztus 6. Hát csak én látom a helyzetünket olyan sötétnek? Körülöttem mindenki győzelemről beszél. Az én gyönge kis agyam megbénul a csodálkozástól, hogy nem őrülnek meg az emberek a háború gondolatától. Az egészséges, nagy gonddal felnevelt, kiművelt és kitanított ifjúságot viszik a nemzetek egymás golyói elé. Vagy csakugyan túlgyülemlett már az emberiség a földön és a királyok csak azt a titkos, öröklött jogukat gyakorolják, hogy egyetértve az emberiséggel, azt az emberiség javára időnkint megtizedelhetik. Mennyivel emberségesebb volna a születéseket meggátolni.
A hátramaradott családok javára ma elküldtem a nagy láncomat. 880 koronát adtam egykor érte. Könnyű szívvel és örömest küldtem. Egyetlen ékszerem volt. Sajnos: a nagylelkűség nem ragadós betegség.
A Nemzeti Színháznak 1914-ben olyan igazgatója van, akinek ebben az augusztusban semmi mondanivalója nincs a tagoknak. Egy szava sincs hozzájuk. És mi egymástól kérdezgetjük:„Vajjon lesz-e megnyitás?”
1914 augusztus 28. Valóságos típussá kezdi kinőni magát, ebben a szegény, erkölcstelen, önző fészekben, az itthonmaradottaknak az a cinikus, utálatos fajtája, aki, hogy itthonlebzselését mentse, félvállról, félig tréfás, félig lekicsinylő hangon beszél a harctéren küzdő szentséges mártírjainkról. Ezek a nyomorultak és nyomorékok azt mekegik, hogy a hősiség nem érdem, csupán önkívület, vad tömegösztön...
1914 augusztus 31, A háború első szörnyű hónapja elmúlt. Hány következik még ilyen, világok Teremtője?! Mily szánalmasak vagyunk mi, akik dolog nélkül itthon lebzselünk. Lázasan várunk valamire, a visszatérő életre, amely elhagyott bennünket és egész erejével ott lüktet a harctéren. Ott dől el a mi sorsunk is.
1914 szeptember 18. A Nemzeti Színház felbontotta a szerződéseinket. Mily semmi ez, mily magától értetődő ebben a végítéletidőben.
1914 szeptember 21. Az orosz foglyok táborában.
A vigasztalanság megtestesülése ez a színtelen, lassan gomolygó embertömeg. Fiatal, erős férfiak dologtalanul álldogálnak az eső alatt. A földre nem ülhetnek, nem fekhetnek, mert a föld vizes. Födelük nincs. Egy nagy mező közepén áll a tömeg. Csak a szélén mozog néhány ember: hordják a cölöpöket és deszkákat a barakképítéshez. Ezek mozognak: ezek boldogok! A többiek: élő árnyak, akik mint nehéz felhőtömegek, alig észrevehetően hullámzanak az óriási mezőn. Várnak, lelógó karokkal, csüggetegen várnak. A mennyországot vagy a poklot várják ezek a szegény, szelídnézésű, szőke emberek. Három felakasztotta magát vasárnap virradóra és tizenkettő meghalt vérhasban. Ó, olcsó emberélet! (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

Kronska ulica 23... A világháború itt kezdődött tulajdonképen, ebben az egyemeletes sárga kis házban, a Kronska-ulica 23. szám alatt. Ez a néma utca, rosszul kövezve, szétálló nagy gránit-kockáival, amint lejtősen emelkedik a konak felé, nem különb egy falusi utcánál és mégis minden együtt van itt; idelátszik a konak udvara és magas vaskerítése, mellette a szerb vezérkar kis háza, a szomszédságban a hírhedt György herceg palotája és az utca végén az osztrák–magyar követség, a 23-as szám alatt.
A 23-as szám alatt a sárga kis ház minden függönye lebocsájtva, minden ajtó, minden ablak erősen lezárva. Az első emeleten van mindössze valami hiba, a vakolat a sarkon lehullott, lehet, hogy magától és nem a bombázástól. Egy ablak is be van törve az első emeleten, a három ablak közül a jobboldali szélső, ez is talán a sietségben, ahogyan akkor, azon az emlékezetes július 25-én bezárták, vagy becsapták, akkor törhetett össze és korántsem a tüntető szerbek köveitől. Szóval minden a legnagyobb rendben és ez megnyugtató, hát mégse pusztít el mindent a háború.
A követség kis kápolnájának a kapuin is lakat van. A háború előtt három héttel itt volt a rekviem Ferenc Ferdinándért és a kápolna kis kertjében, ahol bokáig jár az ember a tavalyi meg az idei őszön lehullott sárga levelekben, tavaly itt friss zöld füvön állt Szerbia minden nevezetes képviselője, itt volt Sándor trónörökös, a Pasics, a Hartwig, mindenki itt volt és Jankovics, Bozsovics, Markovics tábornokok, akik most visszavonulnak a szövetséges seregek nyomasztó offenzívája elől. A kis kápolna és a kis kert mint történelmi nevezetességű helyekhez illik, elhagyottak, némák és lehetetlen nem gondolni a háború végére, itt, ahol a háború kezdődött.
A követségi iroda házának kis kapuján, ahol Pasics bevitte az ultimátumra adott válaszát, van egy kis villamos csengő, meg kell nyomni, szól még, élesen és erősen berreg odabenn az elhagyott épület üres szobáiban. A sarkon egy szuronyos honvéd áll őrt. Erdélyből való honvédek, románok adják az őrséget. Az őrvezető egy frájler, az őrség szállása ott van a követségi palota kapuja mellett, ahol a portás fülkéje volt és ahol az aranyszegélyű sapkás kapus ült tavaly, ott most egy oláh honvéd szalmazsákon fekszik, mivelhogy az imént leváltották. Az őrvezetővel végigjártuk a kertet, a terraszokat, a· lugasokat. Itt lakott Giessl báró. A nagy pálma állványokat feldöntötte a szél, a virágágyak elpusztulva, a jégverem ajtaja is bedőlt. A fák lombjai közé villany-körték voltak felszerelve, a körték, mint a túlérettek, lehullottak, összetörtek, de a villany gyújtó csavar a fába erősítve még mindig megvan, mint a diplomataélet előkelőségének az emléke. Istenem, garden partyk, kerti ünnepélyek, fogadások mikor voltak, hát ezek is voltak, amikor színes villanylámpák égtek a lombok között, az osztrák–magyar követség palotájában. Régen, amikor még Dumba volt a követ, meg Forgách gróf és Ugron, akkor még híresek is voltak ezek az estélyek.
A követségi palota lakó termeinek ajtóin érintetlen a pecsét, a szél kiszakította a terrasz kék-fehér ernyőjét és most ez is elzárja a parkba nyíló ajtót, amint ráhullott az ajtóra. A lugasban egy kis asztalkán egy elrongyolódott piros mellény, nyilván a dragománé volt s a dragomán, amikor levetette, itt hagyta, vagy itt felejtette. Az aradmegyei oláh honvéd nem is sejti, hogy milyen nevezetes épületet őriz.
– Valami nagy úr palotája lehetett ez! – mondja. A szerbek is őrizték, itt az őrszobában találtunk még kenyeret, meg dohányt, amit azok felejtettek itt...
Honnan is lehetne tudni, hogy mi ez a nevezetes sárga ház. A követség hivataláról és a követ palotájáról idejében leszedték még a zászlórudat és a címert. Nincs messze a mi követségünktől a német követ palotája, ugyancsak a Kronska-ulicában, a 35-ös szám alatt. Belülről és kívülről teljesen épségben maradt ez a ház is, itt még a német birodalmi címer nagy fekete adlere is épségben maradt. A szerbek őriztették a követségeket és a környékbeli lakosok azt beszélik, hogy a mozgósítás első percétől kezdve őriztették és bár tüntető menetek meg is jelentek a paloták előtt, soha nem került sor a házak megtámadására. Hazafias dalokat énekeltek és elmentek, de a palotákat nem bántották. Decemberben, amikor csapataink kiürítették Belgrádot, beszélik, a két követség előtt nagy tüntetések voltak, de mint látható, nyomuk nem maradt.
A konakkal szemben az orosz követség palotája is le van lakatolva, most ezt is a mi katonáink őrzik; az orosz követségen is magyarul beszélnek most. A kapun egy megható felírás; alföldi dialektusban és ortografiával egy magyar népfelkelő föl jegyzése:

ITT ÁLOTTAM ŐRT
1914. DEC. 8-ÁN ÉN
FARKAS JÓZEF 41. HADTÁP-
NÉPFÖLKELŐ
MAGYARORSZÁG.
MÁSODIK SZÁZAD.
BÉKÉSGYULA.

Valami igazságot mégis szolgáltatott a háború. A Száva-palota a Kraljevica Natalie 2. számú házban van, illetőleg volt a Zlatna Moruná-hoz címzett korcsma, a komitácsik, a boszniai szerb diákok, a Narodna Odbrana embereinek a találkozó helye. A sarokház, ahol ez külvárosi lebuj volt, egészen elpusztult. Egy „Zufalls-treffer”, ahogy mondani szokták, egy elhibázott lövés véletlenül, de nem méltatlanul elpusztította a házat és benne a kávéházat, ahol Princip és Cabrinovics megkötötték az üzletet Tankosics őrnaggyal Ferenc Ferdinánd meggyilkolására. (Herczeg Géza: Végig Szerbián. Az osztrák–magyar, a német, a bolgár hadsereggel a balkáni harctéren. Aetheneum kiadása, 1916)

Itt van a váló percz, nekem el kell mennem, királyom parancsát be kell teljesítenem. El kell válnom kedves, drága szüleimtől, rokonaim, barátaim és ösmerőseimtől. Itt kell hagyni édes szülővárosomat. Elfeledhetetlen jó pajtásaim talán utoljára látlak benneteket. Kérem, hallgassátok búcsúzó versemet. Elsőben hozzád fordulok jó atyám, ki nagy szeretettel voltál mindig hozzám. Látom, fáj a szíved, hullnak a könnyeid, jaj hogy csókolom meg két áldott kezedet. Ne sírj kedves atyám, ne hullasd könnyeid. Megsegít az Isten engem is téged is. Neked mit szóljak kedves édes anyám, te voltál énnekem felnevelő dajkám. Látom, hogy nagyon fáj a szívednek, hogy már el kell menni kedves gyermekednek. Ezerszer köszönöm felnevelésedet. Minden kegyes lépésed, oh fogadd hálául csókjaimat, bocsásd el fiadat. Nagyatyám, nagyanyám, aki szerettek, kívánom Istentől boldogok legyetek. Kedves testvéreim ti is sírtok, fáj a ti szívetek, hogy mostan megváltok. Családjaitokkal áldjon meg az Isten, tartsatok meg engem a ti szívetekben. Kereszt atyám és kereszt anyám, köszönöm jóságukat, hogy a keresztvízre engem tartottatok, az Isten áldása szálljon tirátok, virágzón legyen a ti koronátok. Legény pajtásaim hozzátok fordulok, higgyétek, fáj a szívem, ha rátok gondolok. Mily nagy boldogság volt nekünk együtt lenni, oh be szomorú most tőletek megválni. Isten veletek, hát kedves pajtásaim, éljetek boldogul ez óhajtásom. Kedves jó leányok kikkel nyájaskodtam, körötökben nagyon boldognak találtam. Katonává lettem, azt ti jól tudjátok. Istentől szerencsét tinektek kívánok. Jertek ide ti is jószívű szomszédok, Isten szent áldása legyen tirajtatok. Szülőfalumnak minden lakósa, boldog s boldogtalan árva özvegyei, Úr Jézus Szent keze adjon rátok áldást, messze távoztasson minden egyes csapást. Én is, ha elvégzem a katona pályám, kedves jó társaim és szeretett hazám. Juthassak hozzátok friss egészségben, láthassuk meg egymást a legnagyobb örömben. (Csíkmadarasi Kedves Áron első világháborús naplófüzetéből. In: Tankóné Péter Mária-Terézia: Csíkmadaras. Családtörténetek, családfák és szellemi hagyaték. Csíkszereda, 2010)

Iskolából mentem haza, és a villamosmegállónál megállított egy katonatiszt. Bőrönd volt a lábánál. Megkért, hogy menjek a cukrászdába, és vegyek neki cukrászsüteményt: négy krémes legyen, a többi torta. Siessek, kapok tőle húsz fillért. – Megteszed? – kérdezte. – Meg – válaszoltam, és máris rohantam a cukrászdába, amely száz méterre lehetett a villamosmegállótól.
A cukrászdában sokan voltak, és várnom kellett. Amikor megkaptam a süteményt, rohantam vissza, de a tiszt már nem volt a villamosmegállónál. Kezemben a süteménnyel és a visszakapott negyven fillérrel álltam egy ideig, s várakoztam, de a tiszt nem jött. Egyszer csak eliramodtam – soha életemben nem rohantam még ennyire sebesen. Befordultam az egyik mellékutcába, aztán egy kapu alá. Befaltam a süteményhalmot. Azóta valahányszor puncstortát látok, mindig eszembe jut ez a csoda.
A negyven fillért anyám megtalálta nálam, elvette, és megvert miatta. Az istennek sem akarta elhinni, hogy kaptam a pénzt. Elvetemült, gonosz teremtésnek nevezett, és ezért is azt jósolta, hogy a börtönben fogom végezni... (Marosán György: Tüzes kemence. Tények és tanúk. Magvető, 1967.)

A háború előtti télen Párizsban voltam és ha most meggondolom, hát bizony sejthettem volna, hogy háború lesz. A Boulevard des Capucines egy kis színházában mindennap megrugdostak a színpadon egy német tiszti uniformisba bujtatott szereplőt a közönség óriási tetszésvihara közepette. Nyíltan gyalázták a német császárt, márpedig más ország fejének nyilvános sértését a rendőrség sehol sem szokta volt engedélyezni. A Quartier Latin diákjai egyáltalán nem türtőztették a nyelvüket. Betegen jöttem haza a nyár elején és mire felépültem, itt volt a háború, önként jelentkeztem és a k. U. k. Kriegsministerium előbb itt Budapesten bízott meg az autójavítás és pótlási ügyek megszervezésével, majd Törökországba vezényeltek.Azon szerencsések közé tartoztam, akik testi baj nélkül úszták meg a háborút, – se meg nem sebesültem, se maradandó betegséget nem kaptam, még a fogságidőm is viszonylagosan jól telt el. (Dr. Vidéky Emil: Törökországi kalandok a világháborúban. Budapest, 1933, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda)

1914 július 1-én cserkészni indultam egy kollégámmal és vagy tíz tanulómmal Krassó-Szörény és Hunyad megyébe. Három hét elteltével Orsován keresztül a Dunán vonultam haza Versecre, hogy aztán elmenjek szülőfalumba, a bácsbodrogvármegyei Kishegyesre, ahol július 26-án volt a búcsú. Otthoni tartózkodásom alatt a Pesti Hírlap kövérbetüs címeinek buzgó olvasásával elégítettem ki vakációs szellemi igényeimet. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot semminek; még az „Ultimátum Szerbiának” című felirat is hidegen hagyott. Csak akkor vettem komolyan a közelgő veszélyt, mikor azt olvastam, hogy a parlamenti pártok között szent lett az egyetértés. Veszélyben levő emberek lelki tulajdonsága, hogy szorosan összetartanak s a baj mindig válaszfalakat döntött, éppen úgy, mint ahogy a szerencse mindig válaszfalakat emel az emberek között.
Július 25-én este együtt mentem falum érdeklődő népével a Zimony felől jövő vonathoz, hogy a kísérő személyzettől valami biztosat tudjak meg a kitörni készülő háborúról. És megtudtam mindent, amit másnap megtudott az egész ország, hogy az annyiszor falra festett ördög, a Szerbiával való háború kitört. Naiv polgáremberek módján úgy terjesztettük ennek a hírét, hogy ,,az éjjel bombázzák Belgrádot”. Elég nyugtalanul feküdtem le s miután egy ,,Hátha mégis...” kezdetű, hamarjában gyártott imádságot útnak indítottam az egek urához, elaludtam.
Másnap július 26-a volt; Anna napja, kishegyesi búcsú napja. Szüleimnek eddig nem szóltam egy szót sem. A kapun belépő vendégektől tudtak meg mindent. Ezek azt híresztelték, hogy az ő falujukban már reggel 7 órakor kifüggesztették azokat a bizonyos cédulákat, melyek a mozgósítást tudtul adják s útban is van minden jóravaló ember az otthonából.
Nálunk 9 óra van s még nem tudunk semmi bizonyosat. Bementem a községházára érdeklődni s éppen mikor a kapujába értem, akkor lépett ki rajta a kisbíró, nyomában a jegyző, s rövid dobolás után kihirdették a falunak, hogy „az általános mozgósítás el van rendelve, a vasárnapi munkaszünet fel van függesztve...” A jegyző további szavaira nem figyeltem csak a tömegből kihallatszó „Éljen Magyarország!” kiáltás ütötte még meg a fülemet; mentem hazafelé... Falum népe elkezdett búcsúzkodni... (Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján. Budapest, 1935.)

Nagy Háború mint múlttá málló jelen

Mentséges szavak egy vallomásgyűjteményhez
 

Ismét egy könyv, mely nem az enyém, mert nem én írtam, mégis atyaian ragaszkodom hozzá, elvégre magam hordtam össze, szabad akaratból és senki által nem kényszerítve, mintha a sajátomon szorgoskodnék.

A tégla nem enyém: a ház viszont igen...

De miféle tégláról is van szó?

Emlékek málladozó romjai közt turkáltam hónapokon át, a Nagy Háború centenáriumának hangulatában. Használható, ép darabokat kerestem az egymás összevisszaságában is rendkívül kusza illeszkedésű, valamire való téglacsomók között.

Kínos és kimerítő élmény ez a mindenre figyelő, éber tallózás a hitelesnek látszó feljegyzések között. Kétség akkor támadhat, ha a tanúságot utólag vetették papírra – legtöbbször igazolásul, magyarázatképpen. A többi esetben a háború mibenlétét – levegőjét, életrendjét, folyományait – rögzítő azonnali jegyzések magukon őrzik a pillanat melegét, az események még nem állnak csatarendbe, egyszerűen megtörténnek, valami előre nem látott logika, ám mégis sejthető törvényszerűségeknek megfelelően. Amikor papírra kerülnek, még nem emlékek, csak tények, benyomások, pillanatnyi gondolatok, társítások, sejtések lenyomatai, nem egyszer formátlan, darabos kifejezései, rögtönzések, sietős, fáradt csírái majdani tényrajzoknak, vallomásoknak vagy – hétpróbás hallgatásoknak.

Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál. Nem okok, tényezők, szerteágazások, titkos szövetségek, árulások és beugratások szinte-szinte kibogozhatatlan szövevényéből akar folyamatos, végtelenbe vesző pamutszálat sodorni s belőle egynemű, öltéseivel egymásba simuló egyen-szvettert kötni a történelem kidüllesztett mellkasára. Viszont képes kitapintani a múlt egyre gyengülő pulzusát a mind jobban fakuló, mind jobban rejtezkedő személyes emlékezetek révén.

Azt is próbáltam elképzelni – miközben a háborúra emlékezők irományai után keresgéltem (most, hogy ezt leírtam, jövök rá, mennyire nagyképű lenne, ha azt írtam volna helyette, hogy – kutattam...), bármiféle stratégia és módszer nélkül, ahogy virágot keres egy gyanútlan fickó a mezőn, aki egyáltalán nem fűves ember, de nem is patás állat, hogy a mező mindenütt maga legyen a terített asztal –, és nem is egyszer, hogyha az én életemet arra a száz év előtti időre szabják, úgy vajon a naplóírók közé tartoztam volna, vagy hagyom szemem-fülem mellett elosonni a percek és napok láncolatából összeálló történelmet.

Amilyen felszabadultságot jelent az írás műveletének végére pontot tenni, annyi görcsös ellenállást vált ki belőlem minden kirótt írói feladat, még ha e muszájt magam szabom is ki saját magamnak. Tanú rá néhány öntudatosan elkezdett és félbe maradt, megunt, elpanamázott naplókísérletem, ami mindenre jó volt, csak arra nem, hogy tények, események halmazát rögzítse a történések mentén, a maguk gazdagságában. nagyképűen hajtogattam azt a ki tudja, honnan felszedett nagyképűséget, hogy – sebaj, ami fontos egy életben, az amúgy is megmarad az emlékezetben, ami viszont kihull, azért biztosan nem kár, merthogy az nem is volt fontos. Tetszetős, magabiztos dölyfe ez a mindent legyűrni vélő fiatalságnak, amikor a legkisebb siker is egekig emel, a nagy kudarcok pedig már csak akkor látszanak, amikor az ember ténylegesen a gödör legmélyén találja magát.

Ma is megválaszolatlan kérdés: ha mindez mégis másként történik, ugyan, mihez kezdhetnék a sok felhalmozott ténnyel, adattal, jegyzettel? Értelmeznem kellene és élettapasztalatom során felhalmozott legjobb tudásom szerint kellő kritikával illetnem. Önmagukban eredendő forrásaim semerre sem mutató, holt értékek maradnának, kritika nélküli mesék, fantáziálások, spekulációk. Elképzelem, hogy egy veszedelmes ütközet kellős közepén találom magam, ahol élénken, tisztán látom a körülöttem felbukkanó események közeli apró részleteit, de pár méteres körzeten túl mind sűrűbb lőporfüstbe, zűrzavarba vész az egész, az összefüggések koszorúja, a vezérszemlélet áttekintő ereje.

Látom, amit látok – és az az enyém, az én igazságom. De azon túl nem látom az összetevőket, a mozaikot, ami kiadja a végső rajz színes, forma-gazdag forgatagát. Így érezheti magát a tengeri permet, ég és föld között, mielőtt szétfreccsen a parti sziklán, de a viharokról, a tengeráramlatokról, a változatos vízi világról csak többé-kevésbé színes történeteket tudna mesélni. Miközben maga is elenyészik.

A huszadik század hajnalán élő és alkotó Bársony István egyik novellája, néhány bevezető mondatot leszámítva, abból áll, hogy elolvashatunk egy asszonyi levelet, amelyet az a férjéhez írt, s amely a következő mondatokkal kezdődik: „Mert a mit én írok, azt nem szánom senkinek sem. Csak az emlékezetnek, ami szintén meghal, elmulik egyszer. Ha nincs a ki emlékezzék, akkor emlék sincsen; és én nem gondolok rá vágyó örömmel, hogy vajha lenne idő, a mikor e sorokban összekeresgéli valaki a lelkem foszlányait.”

Azt remélem, hogy az ilyen érdekmentes ambíció szülte sorok, feljegyzések, ha nem is kimondottan távolra tekintők, de saját köreiken belül legalább pontosak, becsületesek; szándékaikban azt célozzák, ami felé e könyvvel magam is törekszem. Válogatásom alapja a véletlen ugyan, a merő esetlegesség, célja viszont a sok forrásból merítés révén a nézőpontok sűrű felsorakoztatása, helyszín és eseményközeg meglepetésszerű kipécézése, az emlékező műfajok változatossága (megkülönböztetett előszeretettel tallózva naplók, levelek, beszámolók szövegében és egyéb, az eseményeket még azon melegében rögzítő feljegyzésekben), az emlékezők kellően megoszló társadalmi rétegződése, hátország és hadszíntér közötti megkülönböztetés teljes semmibevétele, a formai szempontok mellékvágányra terelése. A válogatás nemegyszer járt a bőség zavarával, amit úgy oldottam volna föl, hogy türelemre intve, visszafogtam magam, arra gondolván, hogy a túlcsorduló edényből amúgy is menthetetlenül odavész a fölösleg, s a könyvtáblák közé rendelt vizsgálati anyag se lehet több mint amennyit megbír a természetes emberi kíváncsiság. Ez volt munkám vezérelve és -fonala, s óvatosságból inkább álltam meg a teljesség élménye híján (az éhesen maradt kíváncsiság kevésbé figyelemromboló a gondolati túlterhelésnél), mintsem hogy túllépjem az előttem megnyíló medret.

A hályogkovács-féle ügyködés veszélyét elkerülendő, néhány témába vágó munkát is fellapoztam, s örömmel nyugtáztam, hogy a történelmi kutatás neves szakembereit is élénken foglalkoztatja a múltbeli események írásos (rögzített), személyes emlékekben lecsapódó továbbélése és értelmezése. Érthető, hogy őket elsősorban az érdekli, mennyire vegyenek komolyan egy-egy naplót, emlékiratot, utólagos tanúvallomást valamely történelmi eseményről, a történelmi idő jellegzetes csomópontjairól. Szenti Tibor, aki 1988-ban megjelent (Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk, Magvető, Budapest) gyűjteményét jóval alaposabb tudományos beágyazottsággal, de hasonló elképzeléssel állította össze, ezt írja a munka bevezetőjében: „Az emberi sorsot ott lehet igazán megismerni és a kör ott zárul, ahol a sok millió egyéni életből kibontakozik a világesemény, a történelem egy korszaka, amely országok vagy valamilyen eszmei, gazdasági érdek alapján társult szövetséges nemzetek további sorsát meghatározza. Ez a fajta dokumentum sohasem pótolhatja a hadtörténeti, történeti munkákat. Nem az a feladata, hogy velük versenyezzen, hanem az, hogy hitelesítse, kiegészítse azokat.”

Szenti Tibor rendet rak gyűjtött anyagában, értelmez és összehasonlít – valódi tudományos munkát végez. Felvázolja az ábrázolandó világháborús események sors-stációit, majd nagyító alá veszi dokumentumait, gazdag jegyzetanyaggal kötve be azokat a tudományos forrásállomány vérkeringésébe. Könyvében az olvasmányosság szempontja nem szerepel fő helyen, többre tartja a tudományos precizitást és formai követelményeket. Pillanatra sincs szándékom versenyre kelni véle, ezért is tekintettem művét – az eligazító módszertani értelmezéseken túl – mindenek előtt forrásnak, mint ami egy a sok közül, s a maga jelentésességében elhelyezhető a nagy háború rugalmasan kezelt idővonalán.

Hasonlóan viszonyultam a VII. Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27.) egyik panelje előadásainak kötetben megjelentetett anyagához (Emlékirat és történelem. Szerkesztette: Horváth Jenő és Pritz Pál. Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2012), amelynek bevezetőjéből néhány tanulságot nem szégyelltem a magamévá tenni. Mint ezt például:

„A magyarságtudomány mindannak a hiteles ismeretnek a tárháza, amely a magyarság múltjában és jelenében való eligazodáshoz szükséges. Tehát a teljes társadalomtudomány (és benne természetesen a bölcsészet) olyan tudástára, amely nem a magyarságból akarja megismerni a világot, hanem a népünkre, nemzetünkre hatott és ható erők és folyamatok világában kutatja a magyarságot. Az emlékiratok kiválasztásánál is ez volt a döntő szempont. Ezért van az, hogy a tizenöt szerző közül a többség... külföldi memoárt vizsgál... Ezért van az, hogy nagy hangsúly került a szomszédjainkra...”

Bevallom, s ez a dokumentumok szerzőinek lajstromán is ellenőrizhető, hogy hasonló arányt jómagam nem céloztam meg, de így is sikerült kellő súlyúan tágítani az emlékezők földrajzi körét – mind, ami a magyar-külföldi, mind ami a magyar-erdélyi viszonyban arányaiban kifejezésre jut. Igaz tehát, hogy valamennyivel több hangsúly esik a magyar világháborús emlékekre, de ez soha nem fajul köldöknézéssé. És tény, hogy a magyar emlékezésen belül az erdélyi világháborús állapotok iránt nagyobb figyelmet tanúsítottam, de igyekeztem még a látszatát is elkerülni annak, mintha ott lenne a világ közepe. A válogatás szempontjainak élén a forrás elérhetősége állt, majd a szövegben föllelhető irodalmi-történelmi expresszivitás, illetve sajátos hangvétel. Igyekeztem kellő eréllyel visszafogni a nagy számban felkínálkozó emlékezés-, memoár-részletek meglehetősen beválogatását és olykor utat adtam publicisztikai hangvételű, rövidebb elmélkedéseknek is, amelyek egy-egy tényszerű helyzetábrázolás közötti űrben a éppenséggel a kötőanyag szerepét töltötték be.

A források lelőhelye mindenek előtt a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK), illetve a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma (MTDA), de olykor rendelkezésemre állt az Arcanum sokoldalú háborús adatbázisa is. Számos eredeti forrásanyagot leltem föl a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban s nem hagyhatom említés nélkül Koszta István kollégám – maga is a nagy háború körülményeinek, magyar és erdélyi vonatkozásainak következetes kutatója önzetlen támogatását, odáig menően, hogy saját archívumában található forrásokat bocsátott a rendelkezésemre, nem egyszer a maga fordításában, szerkesztésében.

Most viszont, hogy alkalmam nyílt oly nagyszámú (első) világháború feljegyzést, benyomást, gondolatot, naplólapot elolvasni és átérezni, mintegy a múlt fölé hajolva megköszönöm a neves és névtelen szerzőknek, hogy vették a fáradságot és papírra vetették soraikat. Kimondhatatlanul nagy kincset hagytak ezáltal hátra, amiről maguk sem álmodhattak, de talán azok sincsenek teljesen tudatában, akik az idők teltével jogszerű örököseikké lettek.

Kezdődjék hát az általam elképzelt irodalmi játék, amely nem akar több lenni játék-irodalomnál. Annak viszont véresen komoly. Mert az eltelt száz évben múlttá málló jelenben minden elhalványulhat, kifakulhat, ám egyvalami változatlan marad: élet-halál a tét.

Csíkszereda, 2015. október 18.

Cseke Gábor