Van egy, a működését most éppen szüneteltető weblapunk, a Huszadik Század, amelynek nem a kezdetétől ugyan én vagyok a politikai rovat kezelője. Azért közlöm itt (is) ezeket, mert a főszerkesztő (a változatosság kedvéért Szabó Zoltán) kérte, hogy minden írásomat gyűjtsük egy helyre. Az első kivételével (mivel az a Páholy rovatban jelent meg és nem kizárólag politikai jellegű) megjelenésük rendjében adom közzé.

Nekünk Ady kell, avagy irodalmunk XX. százada 1906-tal kezdődik

(Egy recenzió margójára)

Az 1903-as évfolyamban hiába kerestem, nem találtam Ady Még egyszer című kötetéről ismertetést. Lelombozódtam, de nem nagyon! A kötet nem ér meg egy lelki összeomlást. Amikor az 1904. januári számában Párizsról (Ady februárban érkezett oda.) és A modern asszonyról (Léda után ment.) olvastam, jelnek értelmeztem. Hát még az 1905-ös év cikkeit! Például Csokonairól, akiről költőnk ezt írja A magyar Pimodanban: „Legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költő közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz…”  Vagy a politika rovatban a Forradalmi mozgalmak Oroszországban és szintén januárból a Véres tüntetések Péterváron című írásokat! Már Magyarországon élhette meg – és kommentálhatta – a politikai válságot, válhatott Fejérváry Géza rövid miniszterelnöksége alatt „darabonttá”. Múltjának ezt a darabját élete végéig vállalta. Báró Fejérváry második (decemberi) lemondásának hírétől már csak négyet kell aludnom, hogy olvashassam a… Ötöt kellett, mert nem számoltam azzal, hogy egy februárban megjelent kötetről a legjobb esetben a márciusi számban olvashatok. A huszadikszazad.hu-nak a többi mellett ez a szinte gyerekes kíváncsiságkeltés a nagy erénye. És most ugorjunk vissza egy kicsit (mindössze 5 évet és 3 hónapot)!

    Olvasom a kultúra rovatban megjelent szövegeket. Olvasom a verseket, az ismertetőket, és érzelmeim, hangulataim, sőt indulataim amplitúdója igen változatos mértékeket vesz fel. (Stílszerűbb lenne persze egy EKG-metafora!) 1900 januárjában Pekry Károly két kötetéről jelent meg méltatás a fogyatékossága legyőzése után „szép költői pályát” jósolva neki. Ugyanazon hónap még két, színvonaltalanságával szívdobogtató élménnyel ajándékoz meg: olvashatom Fülei-Szántó Lajos Otthon, és Szabolcska Mihály A Tiszánál című versét. Jött március egy újabb Szabolcskával. Alkalmi strófákat írt a hazaszeretetről, március 15-ikére datálva. Ám jött Szabó Ágnes is, aki helyére tette a költőt (az „úrias hangzású” Szabolcska de Együgyű Mihálynak titulálva), s még inkább annak az olvasónak az agyát, akinek esetleg tetszett a vers. Ez a blog rendbe hozta szívműködésemet, s ebben találkozhattam először Ady Endre nevével. De ez még a Szabolcskák tündöklésének időszaka, meg a Szász Károlyoké, meg a 70 éves Ferencz Józsefet verssel köszöntő Sántha Károlyoké, Kozma Andoroké, meg a Pósa Lajosoké (ha valamelyiküknek alacsony az adrenalin szintje, ajánlom, keresse meg az 1900 májusát és olvassa el a Dalok Lidikéről című füzért), a Varsányi Gyuláké… Itt érdemes egy Ady-adalékért elolvasni A költők a bálban dolgoznak című blogot.

Teret kapott továbbá verseivel Erdős Renée, Lampérth Géza, Dobos Károly. Ez utóbbi Tavaszutó című kötetét nem éppen hízelgőn mutatják be, de adják „egy sikerűltebb darabját”. Lenkei Henrik Új versek című kötetét dicséri a kritikus és „mutatványul” közlik A poéta címűt, amelyből egyetlen versszakot idemásolok (ennyi untig elég, meglátják!): „Hejjó! Hejjó! Rivall a / Járókelők felé / És mind kitér, ruháját / Hogy szenny ne lepje bé.” A prózaírók közül csak kettőt: Beniczkyné Bajza Lenke és Szomaházy István.

Sorolhatnám még a ma már üresen csengő neveket, de a realitás jegyében meg kell mondanom, hogy bár a silányabb irodalmi termés volt többségben, azért megemlékeztek olyanokról is, mint Jókay Mór, Mikszáth Kálmán (ő még munkatársa is lett a Vasárnapi Újságnak), Lovik Károly, Kiss József, Lévay József, Kaffka Margit, Molnár Ferenc, Gárdonyi Géza, Petelei István, Bródy Sándor, hogy csak élőket (Jókay 1904-ig töltötte be e státuszt) és magyarokat említsek. Róluk írtak, de nem közöltek tőlük. Feltűnő a költők ritkasága e névsorban! Utoljára hagytam Tolnai Lajost, akiről az 1902. október 19-én bekövetkezett halála alkalmából hosszú méltatást közöltek. Ady Zilahon ismerte meg regényeit, s egy, a „magyar messiások” közé sorolt író baráti társaságába tartozó professzortól hallott először Nietschéről! Vajda János és Csokonai mellett Tolnait is szellemi elődjének tartotta.

Ezek a nevek (emberek) már az Új versek szellemiségét jelzik!

S most itt fekszik (igen, fekszik, mert leszedtem a gépről és kinyomtattam) a Vasárnapi Újság anonim munkatársának bírálata Ady Endre Új versek című kötetéről. Az első mondatnál elmosolyodok: lám, Zoli, Szabó Zoltán főszerkesztő értékrendje nem romlott barátságunk ezer, de legalább 34-35 éve alatt, ugyanis a recenzens szerint lapja reflektált a Még egyszerre. Nincs értelme sorról-sorra venni az írást, ahogy az Új versek elemzésére is vannak hivatottabbak! Én mindössze arra vállalkozom, hogy megvédjem írásom címét!

A bíráló csak a nekigyürkőzésében talál „kétségtelen geniális” vonást, és megjegyzi, hogy ebben „van egy kis póz és affektálás is.”, de magától Adytól így vonja meg: „…ha igazi művészi lángelme jön, előbb-utóbb keresztül tudja törni magát az Ady Endre » magyar ugar « -án…”

Az igaz, hogy egy kortársban nehéz felismerni a zsenit, de ez a mondat nem a félreismerést igazolja, hanem mást, szomorúbbat. Olyan emberek, akik irodalmi köztudatunknak máig részei, például Ignotus, Bíró Lajos, Fenyő Miksa, Fülep Lajos, lelkesedtek a kötetért, érezték és értették a költői szándékot. A XX. század legfontosabb folyóiratának, a Nyugatnak haláláig elismerten meghatározó alakja.

A szerelmes verseket a recenzens majdhogynem a „pathológia” hatáskörébe utalja, homályosnak, sőt teljesen érthetetlennek tartja némelyiküket. Szemmel láthatólag nem tud elszakadni a „közönséges emberi” szerelemfelfogástól, értetlenül áll eme új férfi-nő viszonyt kitáró költészet előtt. Bocsássuk meg neki, a szerelem végül is az ember legszemélyesebb „ügye”! Pedig, férfiak és nők, be sokszor tépünk bele egymás husába!

Én nem teszem azt, sőt egy nő példáját követem! Tudom, Karinthy Frigyes és Szabó Ági elverte a port Szabolcska Mihályon, de olyan csábító a következő összevetés. Csábító és tanulságos – mint azt Ági tette a Varsányi-verssel – egymás mellé helyezni Szabolcska A Tiszánál című versének első két (bármelyik kettőt lehetett volna) versszakát és Ady A Tisza-parton című kétszakaszos versét.

Szegény Tiszám, beh rég nem láttalak,            Jöttem a Gangesz partjairól,

Sokat változtál te is az alatt.                            Hol álmodoztam déli verőn,

A füzeseid úgy megöregedtek                          A szivem egy nagy harangvirág

S forgóid is tán lankadtabbak lettek.               S finom remegések: az erőm.

Virág se nyit már úgy a partodon                    Gémes kút, malom alja, fokos,

A vadvirág ej, haj, mint egykoron.                  Sivatag, lárma, durva kezek,

De minek is, ha nincs aki letépje,                    Vad csókok, bambák, álom-bakók.

Egy kurtaruhás kislány kebelére.                     A Tisza-parton mit keresek?

Hitetlenkedve olvastam a recenzió következő mondatát: „Szinte szándékosan kihívják az ellentmondást azok a versek, amelyekben mai szellemi állapotainkról szól.” Írásom elején hosszan soroltam, néhol idéztem a korszak hivatalos „sztárjait”. Világos, hogy miért kellett Ady! A nyugalom helyett a dühös izgatottság, a bizonyosság helyett a kétely, az elégedettség helyett az elégedetlenség, a parlagi egyértelműség helyett gondolkodtató szimbólumok, az idill helyett a komor, szomorú és silány valóság cselekvésre sarkalló képe, a beletörődés helyett a lázadás, az öntömjénező nacionalizmus helyett egészséges nemzeti önismeret, az avítt, félfeudális berendezkedés helyett modern polgári demokrácia, a múltszagú jelen helyett a jövő, a posványos állóvizek helyett a hajóra hívó új vizek! Ez Ady, ez az Új versek. Kellett már – a recenzens szavaival – az „ernyedt, erőtlen” irodalmunkban!

A fentebb idézett passzusban szól a bíráló az „Ugar-versekről”. A milliók életét megnyomorító nagybirtokrendszer (a félfeudális Magyarország) kritikájában mindössze „költészeti”, szellemi problémát lát(tat)! Illyés írta Bartókjában, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”. A hazugsággal, szemfényvesztéssel szemben áll Ady sokszor kíméletlen őszintesége!

A bírálat már csak egy verscsoportra figyel: a kötet A daloló Párizs ciklusban összegyűjtött verseivel. „Azt a benyomást hozta haza, hogy ott fenékig tejfel világ. [Ez a mondat emlékeztet gyerekkorom antiimperialista propagandájának szlogenjeire.] Itthon aztán látva a mi kétségtelenül szűkebb körű, kicsinyes szellemi életünket(!!!), elkeseredve vágyik vissza a franczia fővárosba.” (A felkiáltójeleket én tettem oda!) Idézek A Gare de l’Esten című versből: „Elátkozott hely. Nekem: hazám. / A naptalan Kelet.” A másik már nyíltan cáfolja a recenzenst: „Mégis megyek. Visszakövetel / A sorsom.” Az 1909-es Szeretném, ha szeretnének A föl-földobott kő című verséből mindenki ismerheti Ady „magyartalanságát”, amely vád igen gyakran érte. Tényszerű megállapítása a recenziónak, hogy Baudelaire és Verlaine nagy hatással volt Ady költői nyelvének kialakulásában. De ne feledjük a programverset: „…Mégiscsak száll új szárnyakon a dal / S ha elátkozza százszor Pusztaszer / Mégis győztes, mégis új és magyar.”

A cikk további része felemás dicséret. Ilyen mondat horgasztja le az előzőekben szuperlatívuszokat olvasó kedvét: „Még nem kész költő olyan értelemben, hogy végleges ítéletet lehetne mondani róla…”  Mindez a sok leírt szó nem pótolhatja, amit a recenzens kihagyott. A legszembetűnőbb a Szűz ormok vándora című ciklus figyelmen kívül hagyása. Ebben olvasható a legszörnyűségesebb víziós verse, a Harc a Nagyúrral. Véletlen? Ez eszembe juttatja azt az esetet, amikor a rendszerváltás hevületében egy újságban ki akarták iktatni irodalmunkból József Attilát, mondván, kommunista volt! A következő, Vér és arany kötetben már egy egész ciklust szán a témának, Mi urunk: a Pénz.

A recenzió a következő mondattal zárul: „A ki irodalmunk jövője iránt érdeklődik, meg kell hogy jegyezze a nevét, mert alighanem lesz még szerepe ebben a jövőben.”

Telibe talált „jóslat”! A „kompországos” Ismeretlen Korvin-kódex margójára (1905) és az Új versek jelezték, hogy kialakult Ady Endre világképe, s kialakította azt a nyelvet, amellyel ki tudja fejezni a benne forrongó „sok tartalmat”! 1914-ig évente adott ki verseskötetet, rengeteg újságcikket, sok tanulmányt, elbeszélést írt a hátra lévő 13 évében.

Bizonyítani látom, hogy valóban kell Ady!

Ijesztő és nagyon szomorú Ady Endre költészetének aktualitása!  

A magyar irodalomnak fontos vonulata a társadalmi érzékenységű költészet. Talán nem véletlen, hogy a (számomra) két legnagyobb, Ady és József Attila baloldali érzelmű volt! A XX. század első felében a baloldaliság jelentett ellenzékiséget. (Hagyjuk a Tanácsköztársaság első „import-szocializmusát”!)

Ady szocialistának vallotta magát, abban – a mára, úgy látszik elavult – értelemben, hogy felvette a harcot „Pusztaszer Magyarországával” szemben: „Gőgös, gazdag grófra s gazdagult zsidóra / Haragszunk és vagyunk egyazon haraggal.” A márciusi Naphoz című verse egy másik vonatkozásában is fontos.

Ha valaki kiérezte írásom címében a (nem nagyon) rejtett utalást költőnk Nekünk Mohács kell (1909) című versére, nem tévedett a szimata! Ady a magyar nemzetnek Kölcsey Ferenc óta a legnagyobb kritikusa! A Duna vallomása című, kötetben 1908-ban megjelent versében a magyarság bírálatát tágabb környezetbe foglalja: „A Duna-táj bús villámhárító. / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda.” És a folytatásban kimondja, hogy ezért a helyzetért mások, az uraik, végső soron a politikusok felelősek: „Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték.” Ebbe belesűrűsödik a „magyar messiások” képzete is! A márciusi Naphoz (A Minden-Titkok versei, 1910) egyesíti a nemzet bírálatát a petőfis hevületű tettre serkentéssel:

„Verjen meg az Isten, verjen meg bennünket.

Verje meg a tettünk, verje meg az álmunk,

Dunai-tiszai régi megállásunk.

Verje a múltunkat, verje a jövőnket,

S betyáros magunkból elkövetkezőket,

Ha el nem tiporjuk, kik utunkat állják:

Magyar márciusunk minden akadályát.”

A befogadás szubjektív, lélektanát lehet magyarázgatni, de pontosan leírni lehetetlen. Az I. világháború alatt (1917-ben) írt verse, az Emlékezés egy nyár-éjszakára, illetve annak bizonyos sorai bennem a háborútól teljesen független gondolatokat indítanak meg. „Csörtettek bátran a senkik /  És meglapult az igaz ember…” Vagy: „Tudtuk, hogy az ember esendő / S nagyon adós a szeretettel…”

Nagyon elkeserítő és nagyon igaznak tűnő az 1914-ben kötetben kiadott  Sípja régi babonának ítélete a magyarságról:

„Szól a sípszó: átkozott nép.

Ne hagyja az Úr veretlen.

Uralkodást magán nem tűr

S szabadságra érdemetlen.

Ha bosszút áll, gyáva, lankadt

S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.”

A „húsvéttalan magyarságról”, „a mi másolt életünkről” beszélő A fajok cirkuszában (1910) és a Nekünk Mohács kell olyan sötét világú és pesszimista, s legfőképp oly találó és időszerű, hogy nincs szívem velük elrontani a kedvüket, de ígérjék meg, hogy el- vagy újraolvassák!

Bús magyarsággal köszönöm!

/2008. 10. 23./

Hogy a meghatottság elszorította-e a torkom, vagy megkérdeztem-e, miután tudatosult bennem, hogy mire mondtam igent, nem emlékszem. Ha akkor nem is, kicsivel később megtudakoltam: „Szóval olyan munkát végezzek majd, mint Winston Smith Orwell 1984-ében?” A főszerkesztő elmosolyodott, aztán nevetni kezdett. „Úgy nézek én ki, mint egy (szörnyűbb: mint a) Nagy Testvér?” Ez annyira abszurd volt, hogy én is kacagtam, ezzel le is zártuk ezt a témát.

„Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” Ez már József Attila megigéző és megdöbbentő, magyar és kelet-európai Duna-parti vallomásából való, előjelezve a Bibó István leírta nyomorúságát világunk e fertályának. Nem kiforgatva és félreértelmezve a második tagmondatot, így variálok: a felszín a politika, a mély a történelem.

A politika itt és most (és teszi ezt az utolsó politikus végezetéig, végzetéig) fecseg. Papirusztekercsekből, ékírásos táblákból, pergamenekből, könyvekből, hangszórókból, rádiókból, tévékből ordít s vigyorog ránk, és fecseg. Minden pillanatban zajlanak háborúk, meggyilkolnak embereket, folynak diplomáciai puhatolózások, csatározások, nyílt vagy titkos tárgyalások, köttetnek és szegtetnek meg békék…

A politika fecseg.

A történelem hallgat.

Hiába faggatja, kutatja Hérodotosztól, Tacitustól kezdve Spengleren, Toynbeen át Dubyig, Mandrouig (s nehogy már a kezdet kezdetén kritika érjen, s ugyanezen oknál fogva élőket nem említve: Anonymustól, Kálti Márktól kezdve Hóman Bálinton, Szekfű Gyulán át Unger Mátyásig, Kosáry Domonkosig), hiába készülnek többkötetes világtörténetek vagy részmonográfiák, hiába a viták a történelem értelméről… s hiába születnek teleologikus (céloksági) értelmezések, elméletek, sőt ideológiák, mint például a keresztényeké, aki Isten Országának, vagy a marxistáké, akik a kommunizmusnak az eljövetelében látják, látták a történelem célját s egyben végét. Hiába, a történelem nem válaszol, nem igazolta, igazolja ezeket. Hallgat.

Talán, mert nincs is. Ettől a csöndje.

Nem, ez nem saját elképzelésem, nemcsak az enyém. (Joyce Ulyssesében Stephen Dedalus ezt mondja: „A történelem lidércnyomás. Várom, hogy felébredjek.”!) Sokak álláspontja, hogy történelem – mint olyan – nincsen, csak történetírás van, az egykori, lejegyzett politikai események, társadalmi mozgások ilyen vagy olyan szempontú, ilyen vagy olyan láncolatba rakása. A történet megírója szerint lesz például az 1956-os eseményekből ellenforradalom, népfelkelés, forradalom, vagy éppen forradalom és szabadságharc.

Meggyőző ez a példa?

És nemcsak a hazugságok sora bővíthető!

Ám ne feledjük el, hogy azok (ezek) is a Történelem igényével és szándékával késszültek!

Igaz? Hamis?

Ezek egyáltalán azok a kérdések, melyekre választ várunk?

Az emberiség túlnyomó többsége nem ezekre a kérdésekre keresi válaszát… Eszébe sem jut erről érdeklődni…

A világegyetem fekete lyukainál is fontosabb kérdés ez!!!

Mert az ember alapvető tulajdonsága a felkínált rossz válaszokra való hallgatás, a kérdés nélküliség, az engedelmesség, az engedelmeskedés!

Hogy mégis miért vállaltam (s mint mondtam, örömmel) ezt a megbízatást?

Amiért társaim.

Nem a megváltás szándékával, mert az Krisztusnak sem sikeredett, de a szándék szándékával, ami…

Túl sokat fecsegek (elvégre is a politikai rovatot vállaltam), s látom, hogy szó volt már a Nagy Testvérről, József Attiláról, az „és még sokan másokról”, de Ciceróról még nem beszéltem. Nos, ő tévedés volt, nem szörnyű, de tévedés: mindig azt hittem, hogy ő mondta egykor, hogy Historia est magistra vitae, vagyis A történelem az élet tanítómestere, ám kiderült, hogy ez egy latin „bölcsesség”! Elnézést kérek Cicerótól, hogy egy ekkora ostobaságot az ő szájába adtam!

Mert ez a mondat általános iskolások töri füzeteinek első oldalára még csak-csak megfelel, de semmiféle igazságot nem tartalmaz!

Az én mondatomat leginkább a politikusok igazolják!

/2008. 06. 22./

 „Az első világháború Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának egyhónapi évfordulójára robbant ki.” Ne nevessünk a kronológiai tévedésen, amit egykori tanítványom elkövetett, érzékeljük a szöveg patetizmusát! Szerintem ez a mondat túltesz a dadaisták háborúellenes abszurditásain.

De ne nézzük le volt tanítványomat, mert…

Az mindnyájunknak nyilvánvaló, hogy a szenzációra éhes napi- és hetlilapok harsány címekkel közölték Ferenc Ferdinánd meggyilkolását, az ultimátumot, a hadüzeneteket, a háborút. Azt is tudjuk, hogy nótázva indultak a halálba bakáink, hogy az egyházak felszentelték a gyilkolni készülő, később gyilkos fegyvereket, tábori miséken igyekeztek erősíteni mindkét hatalmi tömb katonáinak „hitét”…

Ne nézzük le volt tanítványomat, főleg azért ne, mert…

Mert… mert a következő szövegek századuk (ti. a XX. század) legfontosabb lapjából, a Nyugatból valók. Az „apolitikus, a csupán a minőségre ügyelő” Nyugat szerkesztőitől és vezető publicistáitól.

A 15. számban (1914. augusztus 1-15.) Ignotus az Intermezzo című írásában így fogalmaz:      A dicsőség, a komolyság, a tanulság napjai ezek Magyarország számára. Ha valami, úgy ez a háború igazolja a kiegyezési politika lényegét: azt, hogy a nemzet, bár a maga saját életét élve, mégis egy nagy birodalom erejével rendelkezzék, ne legyen ide-oda lökött kis csónak az egymással viaskodó dreadnoughtok között, s ha nem is kerülheti el, hogy életéért és jövőjéért helyt kelljen állnia, de legalább ne két tűz között s ne azzal a rettentő érzéssel, hogy mikor előre felé kardot ránt, háta mögé halálos ellenséget állít.

A Háború címűben (16. szám, aug. 16-szept.1.) már politikus és méltatlanul túlzó.

Ennek a háborúnak a dolga a legegyszerűbb a világtörténelemben.

Ha volna még kétség, hogy e nélkül mi várt volna reánk, nézzünk jól szemébe a sir Edward Grey első közvetítő ajánlatának.

Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak joga életét megvédeni egy nyíltan arra törő kis szomszéd ellen - s a nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet nagyköveti tanács elé tartozónak ítéli s leint bennünket, hogy várjunk Szerbiával, majd ők rendelkeznek.

Cikkét így fejezi be:

A magyarság magáért dolgozik, mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.

Íme egy politikai szempontú apoteózisa az emberiség sokadik, de méretében az addigi legnagyobb esztelenségének!

A 16-os szám bővelkedik a háború ilyen vagy olyan aspektusból történő dicséretében. Kosztolányi a szerb fronton harcoló öccséhez írt versét követi Schöpflin Aladár Katona öcsémnek című prózája. Ő már filozófia színt is kever írásába.

Látom a katonákat, amint hosszú csapatban, felvirágozva, könnyes szemmel éljenző tömeg sorfala közt mennek ismeretlen állomás felé. Vidámak, lelkesek, elszántak, úgy mennek, mint a lakodalomba. Elszorul a szívem, mégis csak a halál torkába mennek. De nekik van igazuk, mikor dalolnak, mikor örömmel mennek, mert az élet teljességébe mennek, az ő életük most teljesedik be a legnagyobb teljességbe: a cselekvésébe és ez olyan nagy és becses dolog, hogy érdemes érte dalolva kockára vinni az életet is. Ők elébe mennek sorsuknak, belenéznek a szemébe, ellene vetik a vállukat, segíthetnek legyűrni, érezhetik a cselekvés gyönyörét, megtelhetnek életük részegítő tudatával - nem kell lealázó tehetetlenséggel várniok, mi lesz velük, mint nekünk idehaza. Mi élve maradunk, de mi van az életünkön szeretni való?

Ennek is érdemes kiemelni a befejezését!

Ha talán elvisznek a harctérre, könnyeim fognak kísérni, öcsém. De sajnálni akkor is te sajnálhatsz engem, mert akkor is neked jut a jobbik rész. Irigyellek érette.

Fenyő Miksa A háború s a közgazdaságához nem kell különösebb kommentár.

Nemzeti életünk kifejlődésének, sudárba szökkenésének új ezer lehetőségét hozza meg e háború, mert még sohasem történt, hogy olyan intenzív élni akarással, mint amely most a monarchiában megnyilvánult, a sors, a véletlen, vagy nevezzük akárhogy, szembehelyezkedett volna.

Nem hiszem, hogy a később a Fortissimot, a Húsvét előttet megíró Babits Mihály büszke lenne Gyermekek és a háború című írására, amelyből idézek néhány részletet.                        Ó, gyermekek, mennyire szeretlek most benneteket! Köszöntöm a szerelmet, a harc előtti házasságokat. Martis amica Venus... Jer, szelíd barátnő és gyógyítsd be a sebeket, melyeket zord barátod üt a nemzet testén. Tudják-e a katonák, hogy csak annak érdemes meghalni, aki a jövőt szereti? Most belátjuk, hogy nem magunk vagyunk és nem értünk a világ.

Milliók közül egy! Mi vagy, ember? Mennyi különb van, élni, de halni, ha kell, útnak a gyermekekért!

Ó, vajha az elesettek testei a jövő béke útját szőnyegeznék puhára! De legalább változik a világ: jobb?! rosszabb?! Kell a más! Kell már erőnknek, lelkünknek, szemeinknek! Kell, másképp nem volna! Jaj, most, te puha ember, gyenge ölni, gyáva halni! Most érezze méltóságát, aki férfiú! Veszélyből, halálból ki akarna asszonnyá menekülni?

A pszichológia felől közelít Ferenczi Sándor: A veszedelmek jégkorszaka, amelynek elején arról értekezik, hogy a békében minő álarcot visel az ember.                                                         A háború egy rántással letépte ezt a maszkot és elénk állította az embert a maga bensőbb, igazibb mivoltában, megmutatta az emberben a gyermeket, a vadat és az ősembert. A tanulság pedig ebből ez lehetne: béke idején ne szégyenkezzünk, ha a kezdetleges embert vagy akár az állatot is felismerjük magunkban, nem szégyen a természettel ily közel rokonságban lenni. Háborúban pedig ne tagadjuk meg gyáván az élet magasabb kultúrértékeit s ne áldozzunk fel belőlük többet, mint amennyit okvetlenül szükséges.              A cikk végén Ferenczi szól a kultúra védelméről, de – és ez a lényeg – ő sem ítéli el a háborút!

A saját tanulságom a következő: emberek vagyunk, a legmagasabb intellektuális, etikai, művészeti stb. szintet elérő faja az állatvilágnak. Lényegünk a madáchi definíció (és még nem olvastam jobbat), „a küzdés maga”. Biztos vagyok abban, hogy nem a háborút értette a küzdés fogalmán!

Az a baj a magyar „értelmiséggel”, hogy mindig van szégyellni valója! Tegnap is, ma is, holnap is (pedig nem vagyok jós!)

Milyen disszonánsan hangozhatott e közegben, a háború ellen az első pillanattól fellépő Ady Emlékezés egy nyár éjszakára versének passzusa: „Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat, / Az Ember büszke legénye…”

Mondhatunk igazat, hazudhatunk-e 1914 után?

/2008.09.08./

Az idősebbek emlékezhetnek Dinnyés József híres dalára, melynek a refrénje így hangzott: „Ez ám a karrier!”

Elmondható ez I. (s eleddig egyben utolsó) Ferenc Józsefre is. Az 1848. december 2-án a vízfejű V. Ferdinánd helyébe ültetett 18 éves császár a magyar szabadságharc zűrzavarába találta magát. Ez izgága magyarság még arra is képes volt, hogy a következő év áprilisában kimondja a Habsburgok trónfosztását, így F. J. megszűnt törvényes magyar király lenni. 1849 nyarán orosz segítséggel (talán a sors fintora, hogy uralkodói jelmondat a következő volt: VIRIBUS UNITIS, vagyis EGYESÜLT ERŐVEL!) az osztrákok leverték a magyar rebelliót. 

A fiatal F. J. is felelős volt, máig felelős a 13 aradi és az egy pesti október 6-án kivégzettért, a megtorlás többi halálos áldozatáért, az ezrekben kifejezhető bebörtönzöttekért, a szintén több ezer külföldi katonáskodásra ítéltért, az emigrációt választókért. Pályafutása vérrel, bűnnel indult.

1914. augusztus 28-án a Népeimhez (ekkor már Isten kedvező kegyelméből Austria Császára, Magyar, Cseh, Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Ladomér, Ráma, Szerb, Kun és Bolgár országok Apostoli, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotharingia, Salzburg, Steyer, Korontán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morva őrgrófja, Fel- és Al-Slézia, Modeana, Parma, Piacenza, Guastalla, Osvieczim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Görz és Gradiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Fel- s Al-Luzsicza és Istria őrgrófja, Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb.grófja, Triest, Kattaro és a Szláv őrgrófság Ura volt, s mint tudjuk 1908 óta Boszniát és Hercegovinát is magáénak mondhatta, summa summarum legalább 16 „néphez”) szóló proklamációját ekképpen fejezte be: ”Ebben az órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségnek. Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.” 

1916. november 21-én, amikor meghalt, éppen a közepén tartott az első világháború. Aminő a kezdet, olyan a vég. Ez ám a karrier!

Életidejének 86 évéből 68-at uralkodóként, 44-et férjként töltött el. 1854-ben vette feleségül 16 éves unokahúgát, Erzsébetet (Sissyt), akitől négy gyereke született. Egyébként – a dokumentumok szerint – nem volt boldog a házasságuk. Első lányuk egy éves korában meghalt, öccsét, Miksát 1867-ben a mexikói felkelők kivégezték, a trón örökösének kijelölt Rudolf 1889-ben öngyilkos lett, Sissyt (Erzsébetet) 1898-ban megölte egy őrült. Fejezzük be a családi gyászok sorát azzal, hogy unokaöccsét, a trón újabb várományosát 1914 júniusában lelőtték. Tragédiák. Katharzis nélküliek. Ő – szintén a források írják meg – nem tudott szeretni, illetve két „szerelme” volt: a hadsereg és az egyház!

Arany János 1857-ben a címszereplőiéhez hasonló bátorsággal fogalmazott: „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se birta mondani / Hogy: éljen Eduárd.” –!!!
S a nép? Az istenadta nép? 1867-ben a kiegyezési törvény aláírása után megszűnt minden akadály Ferenc József újbóli magyar királlyá tétele előtt. A koronázási ceremónia június 8-án zajlott le. A szertartásokon képviseltette magát a magyar főnemesség, a papság, a köznemesség, az országgyűlési követek. Az utcákon, tereken hatalmas tömeg hömpölygött. 

Miután F. J. fejére került a Szent Korona, kezeibe a jogar és az országalma, megdördültek az ágyúk, megszólaltak a harsonák, és a tömeg üdvrivalgásba tört ki. 18 év elteltével a magyar szabadság vérbetipróját ünnepelték. „Éljen Eduárd!” Ferenc József újra Magyarország királya lett, s a jó magyar infantilizmus szerint (Árpád, Mátyás, Rákóczi, Kossuth, Bem után és Rákosi, Kádár előtt) „apánk”!

Majd’ két évig a szolnoki megyei könyvtárban dolgoztam. 1983 közepén megbízást kaptam egy, a könyvtárat bemutató cikk megírására a Szolnoki Műsorkalauzba. A szöveg nagyobbik részében válogattam az 1883-ban a városban működő három napilap szeptemberi számaiból. Másodikát így idézte meg a Jász-Nagykun-Szolnok: „Kossuth Lajos, Magyarország felszabadítója 1802-ben szeptember 2-án született… Kiáltsuk hát szívvel, lélekkel: Éljen Kossuth Lajos.” 1883. szept. 2-án Stefánia trónörökösnő leányt szült. Ugyanez a lap kendőzetlenül leírta: „E helyütt mi sem gátol bennünket annak kijelentésétől, hogy éljen a királyi pár, mint boldog nagyszülők.”
Ez volt az az időszak (éppen e portálnak is egyik érdeme a „boldog békeidők” mítoszának megcáfolása), amikor a falvédők egyik felére Kossuth, a másikra Ferenc József „apánk” arcképét hímezték. A nép felejt, mert élni akar.

1914 augusztusa. „Mire lehullanak a falevelek, hazajönnek a katonák.” II. Vilmos talán komolyan vett, talán tudatosan hazug mondatának eufóriájában, a nagy csinnadrattával harcba indulók közt ilyen „népdalok” születtek: „Sej-haj, elvitték a Jóskát katonának, / Fényes szuronyt választott magának. / Fényes szurony, rózsafa a nyele, / Sej-haj, rá van írva nagybetűkkel Ferenc Jóska neve.”
Ritka szavú anyai nagyapám nagy néha egy pohár bor mellett nótázni kezdett. A dalok közül egyszer sem hiányzott a „Ferenc Jóska katonája vagyok…” Ő az orosz frontról tért haza. 
Ám hamarosan jött a kijózanodás. A dalok nagy része F. J. ellen fordult, mint például ez:
„Ezerkilencszáztizennégyben
Még az úristen is lenézett a földre
Ferenc Jóska ej háborút indított
De sok édesanyát örökre megszomorított”

E cikk megírását Ferenc József halála „ihlette”. Többször belékerült Kossuth Lajos neve is.
A két ember fölött ítélkezzen a XX. század írógéniusza, Krúdy Gyula.
„Két nevezetes temetést láttak az Osztrák-Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményekben részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését. 
Ferenc József huszonkét esztendővel élte túl Kossuth Lajost, mégis 1916-i bécsi temetésén, e legnagyobbszerű gyászpompában, amikor az osztrák császárság és magyar királyság utoljára mutathatta meg a világnak díszét, koronáját, csodálatosságát az emberi pompának, a császárságnak: mégis ezen a bécsi temetésen sokaknak eszébe jutott Kossuth Lajos temetése. Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két kemény öregember, akihez csaknem egy századéven át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik”

/2008. 10. 09./

:

:…országunk legalább olyan kaotikus állapotban volt, mint annak előtte. A terror színt váltott. Nem a kitűzött célomhoz tartozik, de megemlítem, hogy egy 1922-ben megjelent, antikommunista eszméket hirdető, a fehérterrorra nosztalgiával emlékező könyv szerzője bevallotta, hogy a különítményesek tisztogató „munkája” több, lényegesen több áldozattal járt, mint a Tanácsköztársaságé.

Az országban nem volt sem politikai, sem társadalmi, gazdasági stabilitás (kormányválságok, létbizonytalanság, munkanélküliség, szénhiány, nyomor…).
A hetilapok mindezekre nem reagáltak, mert nem reagálhattak. Mert az egyetlen 1919 második felében működő, magát politikai hetilapként definiáló Hétfői Napló csak októberben lépett színre.
Igen, a kommün minden, nem a rendszert támogató lapot betiltott. Az egyetlen kivétel a Tolnai Világlapja volt, de az bulvár jellegével nem zavarta a politikát, sőt alkalmazkodott is annak változásaihoz. Politikai vonatkozásban sajnos főkén, mondhatnám kizárólag képekre specializálódott. Jellemző, hogy egy hónapjából mindössze egy cikket tudtam beválogatni! Emellett nagyon hiányos, olykor hónapok hiányoznak. Egyszóval nem tudom használni, legfeljebb képanyagát.
A már említett Hétfői Napló óvatosnak tűnik, ami érthető, hiszen azokban a hónapokban elég volt egy valakinek vagy valakiknek nem tetsző írás, s cikk szerzője (esetleg más is) örülhetett, hogy élve megúszta. 
Ez a „fortélyos félelem igazgat” korszak, ez a hisztéria 1920-ra kissé alábbhagy. Ezért fogalmaztam így, mert múltunknak ezt a jellegét konstansnak tartom, legalábbis nehezen s lassan változtathatónak!

/2008. 11. 15./

Nem tudom, emlékeznek-e még (remélem, olvassák e portált olyanok is, akik nem emlékezhetnek) arra, hogy mi volt a címe Mester Ákos beszélgető műsorának. Annak, amikor a stúdióban mindössze két szék volt, az egyiken ült Ő, a másikon…

Arra viszont emlékszem, hogy egy meghívott, nem jelent meg, ezért Mester Ákos egyedül „vezette le” a beszélgetést. Mondanom sem kell, hogy elintéztettetett, hogy egy jó ideig ne kerüljön az MTV képernyőjére.

Jó néhány napig a huszadikszazad politika (később más) rovatnál is a cikkek helyett, csak a Tanácskormány lapbetiltásairól szóló szöveget olvashatták.

Aztán a bukás évének októberétől újra „politizálhattam”. 1919-ben nem is volt probléma, ám az 1920-as év első negyedétől, dolgozni kezdett az az erő, ami száműzte Mester Ákost is.

Csak a Hétfői Hírlapból hozom példáimat, de a másikban, a Hétfői Naplóban is gyakoriak az ilyen mondatok. Az említett év július 11-i számában Az uj kormány csütörtökön alakul meg című cikkében zárójelben ez olvasható: Itt a cenzura 16 sort törölt. Július 28-án aztán elemükben voltak az ellenőrző személyek! Idézek: (Politikai cikkünk közlését a cenzura nem engedte.), (Itt a cenzura egy cikkünket törölte.). S még nincs vége! A lengyelek számítanak az Egyesült Államok erkölcsi támogatására a cikk címe. A cenzorokéra nem számíthattak, hisz (Itt a cenzura 30 sort törölt.)

Engedtessék meg a kérdés: milyen cenzúra ez? Hogy engedi érzékeltetni jelenlétét. Gondolkodásra készteti az olvasót, holott az újságok (többségének) a célja éppen az önálló véleményalkotás megakadályozása, az egyoldalú (általában pártalapú) tájékoztatás”! (Erről – tényleg csak zárójelben – eszembe jut, hogy a hetvenes évek egyik napján két napilapunk szögesen ellentétes időjárásjelentést közölt!)

„Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, a censura eltörlését.” Az 1848-as 12 pont első követelése. A megalkotók pontosan tudták e kívánalom politikai súlyát. Tudták ezt az 1920-as (stb.) cenzorok is! Nagyon jól tudták!

Ma, a teljes sajtószabadság korában egyetlen kicsiny probléma jelentkezik: nincs hitele a szónak, akár igaz, akár hamis! Ahogy országunknak is jócskán lecsökkent!

Bízok benne (nagyon piszkál a kisördög, hogy tegyem ezt idézőjelbe, vagy tegyek utána egy kérdőjelet), hogy ez csak átmeneti állapot.

/2008. 11. 30./