|
Kocsmai miniatűrök 15. (Ember tervez) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. szeptember 15. csütörtök, 08:13 |
|
Jelen esetben emberek: mi ketten, a másik Harsányi István. A ’80-as évek második felében jártunk,
a Malomárok fergetegesen kavargó virágkorában. Emlékszem – nem nehéz, mert mindig azt ivott, s
remélem, iszik is: Borsodi Világost és három cent konyakot, helyesebben konyakokat és söröket –, a
megszokott „Harsányi-menüt” itta, én akkor már fröccsöztem. Szaporodtak előttünk a poharak, az
üvegek. Időnként odavittük a pulthoz. Cseréltük őket. Beszélgettünk. Arról, hogy mit csinálnánk, ha
milliomosok lennénk. Például nyernénk a lottón vagy a totón. Sorjáztak a tervek, de rendszeresen
felbukkant egy motívum: kocsmát nyitnánk. Abban állapodtunk meg, innentől következhetett a
cifrázás. Az is meglett. „No, van már egy igen tetszetős kocsmánk, de mi legyen a neve?” István
kérdésén elgondolkoztunk. Nem akarok learatni a babért, az is lehet, hogy az ellenkezője történt,
én javasoltam az Étel és Ital elnevezést. Az és természetesen pirossal. Istvánnak tetszett az ötlet,
de: „Mit szól majd ehhez Bata Imre?” „Attól még szerkeszthetné az Élet és Irodalmat. És nem
emlékszel? Milliomosok vagyunk!” Erre koccintottunk. |
|
Kocsmai miniatűrök 14. (Barátság) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. szeptember 05. hétfő, 12:07 |
|
A kocsmában ismertem meg. Ebben. Megtudtam tőle, hogy a felesége néhány éve meghalt,
egyedül neveli fiukat, hogy a dohánygyárban dolgozik. Ő megtudta tőlem, hogy írogatok
ezt-azt. (Mellékesen mondom, hogy később az ő felkérésére írtam – „Karcsi, mindegy,
mit” – az Adam Bahdaj: A fekete esernyő című „regényemet”, amit neki ajánlottam: „Tarai
Miklósnak, a már-már barátnak, aki lehetővé tette, hogy megtaláljam múltam elveszettnek
hitt darabjait”.) Ami kétségkívül a legszorosabb barátságerősítési pont volt, zenei ízlésünk
hasonlósága. (Nagyon belelkesedett, amikor látta, hogy a kocsmában tud beszélgetni a
Colosseumról, a Yesről, a King Crimsonról, az After Cryingról, Emersonról – természetesen,
Lake-ről és Palmerről is – stb.) Aztán elborult az ég fölötte: munkanélküliség, időszakos
munkák. Nagy gondjában egyetlen vigaszító esemény történt: interneten megismerkedett
Beával. Az ismeretség szerelemig tágult. Miatta, érte költözött a Dunántúlra. Két évig nem
jelentkezett. Tegnapelőtt megjelent itt. (Örömkönnyek, meghívás és ennek visszautasítása
– „Sok dolgom van! Csak beugrottam.” –) Tegnap Beával együtt jöttek be. Odahívtak
minket az asztalukhoz, Miklós kért egy kört. Én Beával beszélgettem, aki elmondta, nem
ok nélküli a látogatásuk, temetésre jöttek, Miklós édesapja halt meg. A részvétnyilvánítást
megköszönték, de Miklós megjegyezte, hogy a halál megváltás volt már az öreg számára. A
beálló csendet én törtem meg: „Tudjátok, az a kábé két év, amit nélkületek telt el, számomra
évezredeknek tűnik, ez a néhány perc viszont olyan, mintha egy órája mentetek volna el!”
Bea megsimogatta a karomat. „Ez a barátság, Karcsikám!” |
|
Kocsmai miniatűrök 13. (Andi mesél – Kulcskérdés) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. szeptember 02. péntek, 07:03 |
|
A múltkori írásomat egyesek túl szomorúnak, lehangolónak találták. Az is. Hogy miért? Legyen az én titkom.
Mindenestre elhatároztam, hogy a következő – ezen – írás az ellentettje lesz az apasiratónak,
ennek megértéséhez viszont némi háttér-információ szükségeltetik.
A mi kocsmánkban van külön férfi és női WC (nem hímsovinizmus, nem udvariatlanság miatt a
sorrend, hanem a vendégek nemének gyakorisága kötelez). A nőinek kulcsa is van.
És most átadom a szót Andinak.
„Valamelyik nap bejött egy középkorú, nem, olyan öregecske férfi, és a női WC kulcsát kérte.
Sokatmondóan nézhettem rá, mert, elvörösödött arccal mondta, a feleségének lesz, aki kint áll a
bejárat előtt. Megkérdeztem tőle, miért nem a felesége jött ide. – Őt is be kellett volna hívnom?
Alig tudtam megállni nevetés nélkül. Sajnáltam szegényt, s csak annyit kérdeztem:
- Miért, egyébként nem jött volna be?”
Én nem álltam meg nevetés nélkül, s kimondtam ezt a közhelyet: „Bizony, nagy az isten állatkertje!”
Andi bólintott. |
|
Kocsmai miniatűrök 12. (Apák és fiúk – Egy boldog pillanat) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 29. hétfő, 12:59 |
|
/Tudjuk, hogy egy kórház nem olyan szükségleteket elégít ki, mint egy kocsma./
Apám gégerákban halt meg. Sokat szenvedett, de ne rontsak ünnepet! Életútja utolsó
szakaszának egy boldog pillanatáról fogok beszélni.
Megkapta már testvéreitől az ijesztően fájdalmas hangot produkáló beszélőgépet, ma is
hallom szavát, mert a szava az övé maradt: „Kisfiam, Karcsikám – addig csak Anyu szólított
meg így –, megtennél nekem egy szívességet?” „Mindent, Apu!” „Menj, és hozzál nekem
egy üveg bort!” Beugrott kezelőorvosának furcsa, kissé cinikus, de szánakozó tekintete,
amikor az abban az időben divatos, a rákot gyógyító csodaszer felől kérdeztem, s amiből
megtudtam, apám gyógyíthatatlan. „Megyek, megyek, Apu!” Ragaszkodott hozzá, hogy
ő fizessen. Csíkos pizsamája zsebéből elővette a pénzt. „Siess, kisfiam!” Siettem, hogyne
siettem volna! Ő már várt. Arcomról leolvasta, sikerrel jártam. Szemembe nézett. Könnyes
volt a szeme. Intett, s bementünk a WC-be. Felbontottam a bort. Ő előkészítette a z
elfogyasztásához nélkülözhetetlen eszközöket (nem haragszanak, hogy, nem részletezem,
mert még mindig fáj, miket), és megitta borát. Aztán a másik adagot is. Addig ivott, míg
kiürült az üveg. Rám nézett. Szeme könnyes volt. „Köszönöm” – csak ennyit mondott.
/Tudom, a kórház nem kocsma, de remélem, ezzel a szöveggel (hozzá) méltó emlékművet
emeltem Apámnak./ |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 28. vasárnap, 07:16 |
|
Egy aforisztikus rövid- s bölcsességű mondat, amelyet – sajnos – nem Gizike
szájából hallottam, hanem a múltkor megidézett B. M. Janiéból, aki pedig a keresztapjáéból:
„Ronda a magyar, ha józan!” |
|
Kocsmai miniatűrök 10. (Vereség) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 26. péntek, 11:42 |
|
A következő történetet is Jani mondta el, de egy másik Jani. A Baszikál nyelvújítója az Őri János
nevet viseli, ennek a narrátorát Bán Mihály Jánosnak hívják. (Mindketten engedélyezték teljes nevük
közlését, mint ahogy Andi is: ő Pintér Andrea.) Tehát az imént tisztázott Jani: „Van egy ismerősöm,
egy őrült fazon (egyszer összehozlak vele), aki mindig a kocsmaasztalra teszi a három perces
homokóráját. Egy sör megivása nála eddig tart. Az ötödik-hatodik órafordítás után szokta mondani: -
A kurva életbe! Gyorsabb a homok, mint én! Vagy: - Az a kurva homok megint legyőzött! Aztán alszik
egy sort. Mondom, bemutatlak neki!”
Várom a találkozást. |
|
Kocsmai miniatűrök 9. (Apák és fiúk – Kismálna) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 24. szerda, 15:28 |
|
Gyerekkorom egyik legnagyobb, gazdasági szempontból a legkifizetődőbb egyházi ünnepe a húsvét
volt. Mentünk, mentünk apámmal rokonokhoz, ismerősökhöz. Én a férfikerékpár vázán ültem. Le-
leszálltam, amikor kellett. Tartott ez mindaddig, amíg apám kezdte érezni az italok hatását, és még
volt a tudatában annyi, hogy megkérjen egy, a bisztróhoz közel lakó rokont, hogy holnapig vigyázzon
a biciklire. Közös húsvétolásaink végállomása mindig ez volt. A bisztró. Apám előre küldött: „Nekem
el kell menjek pipilni, addig kérjél Józsi bácsitól két kismálnát. Mondjad, hogy az egyik apunak lesz!
Ezt el ne felejtsd!” Nem. Soha. Már az gyanús lehetett volna, hogy a csapos összekacsint néhány
vendéggel és barackot nyom a fejemre. Nem volt gyanús. Hálás voltam apámnak, hogy rám bíz egy
ilyen felnőttes feladatot, és büszke, hogy én fizethetek neki. Igen, büszke voltam, ám meghallva,
mennyit kell fizetnem, elfogott a düh és a kétségbeesett kiszolgáltatottság érzése. Kiabáltam, hogy én
nem, nem fizetek ilyen sokat! Gyűlöltem a felnőtteket, a csapost, gyűlöltem apámat. „Ne dühöngjél,
kisfiam! Itt ez a szokás, a pálinkát kismálnának nevezték el, igaz, Józsikám?” Nem részletezem.
Kifizettem. Miközben segítettem apámnak viszonylag egyenesen járni, megjegyeztem: „De azért
engem be tetszett csapni! Miért?”
Ma már tudom. |
|
Kocsmai miniatűrök 8. (Telik-múlik…) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 23. kedd, 07:13 |
|
Telik-múlik az idő, mert múlatjuk. Megfájdult szemem, folyományaként a fejem is, aminek
következtében lejöttem ide. Poharazással és beszélgetéssel múlatjuk az időt. Balfékségünkről
beszélgetünk. „Én egyszer a szemüvegemet kerestem, pedig az orromon volt!” „Én a
kamrakulccsal jártam így. Ott szorongattam a kezemben, közben halálra kerestem.” „Engem a
hegesztőszemüvegem tréfált meg. Hiába kerestem. Aztán vécére kellett mennem. Ahogy a tükörbe
nézek, ott van a szemüveg a homlokomon!”
Andi, a csinos, vonzó kiszolgálólány, aki eddig hallgatott, olykor elmosolyodott, most
megszólal. „Velem is történt ilyen, talán még az eddigieknél is ostobább. Telefonáltam Anyummal,
s arra panaszkodtam, hogy sehol nem találom a mobilomat. Megkérdezte, hogy min beszélgetünk.
Basszus, ott volt a kezemben. Hallottam, Anyum hangja nevet: Az anyád lánya vagy!”
Ezt valóban nem lehetett túlszárnyalni! Miután kinevettük magunkat, új témát kerestünk. Hamar
találtunk. |
|
Kocsmai miniatűrök 7. (sok beszédnek sok az alja) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 19. péntek, 05:37 |
|
„Egertől 12 km-re délkeletre, a Bükk-hegység lábánál, két domb völgyében fekszik Novaj az azonos
nevű patak mentén.” Nincs fenn a wikipédián, bár megérdemelné Tamás, a barátom és egykori
kollégám. Mint minden valamirevaló férfiember, ő sem veti meg az italt. Szereplője ennek a valóban
rövid párbeszédnek, amely a falu egyik kocsmájában zajlott le, az Alfában. (A másik Novaj túlsó végén
van, a nevét nem tudom.)
Tamás: Hogy vagy?
A kérdezett: Egy sört. |
|
Kocsmai miniatűrök 6. („Cigányok, barátok…”) |
|
Írta: Tánczos G. Károly
|
|
2011. augusztus 13. szombat, 07:08 |
|
Mint minden, ez is egyszerűsítés a világ mérhetetlen, bonyolult gazdagságához viszonyítva.
Természetesen nem minden cigány a barátom, mint ahogy nem minden magyar, angol, német, sőt
mongol sem. Miért e cím?
Anyámnak nem volt teje, a szomszéd cigányasszonynak, Irén néninek volt, miután megszülte fiát,
Toncsit. Volt teje bőséggel, engem is elvállalt. Anyám sokszor emlegette, milyen „édesek” voltunk,
én, a fehér, s ő, a barna csecsemő Irén néni két emlőjére tapadva. Tejtestvérek vagyunk. Aztán jöttek
az iskolás évek, a gyerekszerelmek, a háborúskodások (sosem „faji alapúak”). Ez volt az Arankák,
Ilonák, Barnusok, Tibik, Péterek és a többiek korszaka, az aranykor. Felnőttem, felnőttünk. Ha néha
elmegyek születésem helyére, még van, aki megismer, s akit én is megismerek. Főleg a kocsmákban
akadnak ilyenek. Összeölelkezünk, meghívjuk egymást, s kezdődik a múltidézés.
Jó pár éve az akkori törzshelyemen, az egri Malomárokban megemlítettem az öreg cigányembernek,
Jani bácsinak, mit tervezek. „Verd ki a fejedből! Nem érdemlik azt meg!” – felelte ingerülten. Ő, aki
egy munkahelyen szakmunkásként dolgozott egészen nyugdíjas koráig, s haláláig segített feleségének
vásározni. Akkor elvetettem az ötletet. Most megcsináltam. Senki ellen, senki mellett. Csak úgy. Csak
így. |
|
|
Nyomj egy sziát!
