Méltóságteljes lassúsággal, nagy pelyhekben hull a hó. Áhítattal nézzük. Elég sokan vagyunk bent, mégis a szokottnál kisebb a hangunk, halkabban szól a zene a rádióból, a tévéből, s mintha a nyerő automaták is megfékeznék hangerejüket. Egyenletes, harmonikus morajjá nemesedik minden zaj. Hull a hó. Józsi megszólal: „Olyan, mint Mária könnye!” Ránézek. Érzem, kérdés csillan a szememben. „Nem tudod? Nem ismered a Mária könnyét? Egy virág. Évelő.” Szurovcsik József a faiparban dolgozik, de érti egyéb növények nyelvét is. (Nem csak sírásukat!) Mint a felesége. „Az asszony – mondja – nagyon lelkiismeretesen ápolja őt. Hiába, az asszonyok, a nők…” Megértem elhallgatását, ám az csupán másodpercekig tart. „Szokás viaszvirágnak, viaszszőlőnek meg porcelánvirágnak is hívni, de amaz a legtalálóbb.” „Hiszel Máriában?” „Nem hiszem [hangsúlya a következő információt hordozza: „Nem tudom, hogy elfogadom-e ezt az egészet, amit a papok mondanak.”], de nem is ez a lényeg!” Elnéz valahová. A hóra. A havat nézi, ami rendületlenül simogatja az arcokat, bebugyolálja az aszfaltot, a szemetes kukák tetejét, a kívül rekedt csavargók szakadt gúnyáját „Szép a neve és szép a virág is. Megható, ahogy napjában néhány szirmát elereszti. Sír, mint Szűz Mária. Mint ez a hó. Még a szirmai is fehérek. Legalábbis a nekünk lévő fajtának. Gyönyörű a világ, ugye?”

Künn egyre nagyobb pelyhekben hull a február középi hó, béke és nyugalom járja át a testemet, a lelkemet mindaddig, míg fel nem pattanok vesszőparipámra, s el nem vágtatok múltamban 2008. június 22-ig, amikor a Huszadik Század portálján megjelent a Big Brother, József Attila, Cicero és még sokan mások c. írásom. Olvassák el, abból megérthetik a cím „rejtelmességét”. Tulajdonképpen Nem összetévesztendő neveket terveztem, de így alakult. Jöhet a magyarázat.

Van itt, a Vallonban, néhány olyan ember, akinek neve történelminek lenne aposztrofálható, ha…(Lásd Huszadik Század!) A másik azonos nevet viselő ember működésének időrendjében sorolom őket. Itt van elsőnek Lajos, Nagy Lajos (Bundás). Ez a név egy 14. századi krónikában említtetik, mégpedig I. Lajos királyunkkal (1342-1382) kapcsolatban. Dobi Pista, a volt tengerész – Dobi István: miniszterelnök (1948-1952), majd 1952 és 1967 között a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke. Tégla Pityu (Oláh István) névrokona honvédelmi miniszterként ténykedett 1984-től ’85-ig. E sorok szerény írója Grósz Károlyként látta meg a napnak világát, teljes druszája mint miniszterelnök boldogította szorgos népünket 1987. június 25. és 1988. november 24. között. (Őrá is emlékezik majd – kb. valamikor – a szerző egy régi írásában.)

Ezek tudatában merje valaki azt állítani, hogy csupán egy átlagos kisváros átlagos kiskocsmája a miénk! Merje, no! 

„Van egy cigány munkatársam, barátom, tényleg az, aki elmesélte olaszországi kiruccanásukat. Nem tudom utánozni a tájszólását, azt hallanotok kéne. „Barátom – mondta neki egy másik –, menjünk ki koldulni Olaszországba. Mercedesszel jövünk haza, kacsalábon forgó várunk lesz! Ez tuti!” El is mentek. Abba a városba, ahova minden út vezet. (Rómára gondolt.) Letelepedtek egy kör alakú focipálya mellett, amit bontanak [Egy másik kollégám rögtön kapcsolt: „Biztos a Colosseum volt.” „Az az!”] Románok jöttek, szerinte legalábbis azoknak néztek ki, és elverték, elzavarták őket. Ráadásul lapos sapkások szálltak ki egy rendőrautóból. (Carabinierik lehettek.) Bevitték és pofonokat kaptak megint, még fogdában is kellett tölteniük pár napot. Amikor szabadultak, elhatározták, hogy hazajönnek. Kiálltak egy út szélére stoppolni. Sok autó után megállt végre egy kamion. A sofőr pápaiul gagyogott valamit. („Talán olaszul” – vágtam a szavába. „A pápa is olasz, nem?”) „Budapestre megyünk” – szólt a barátja, mire a sofőr legyintett és elhajtott. Végül ismét az egyenruhások intézkedtek: repülőgépre tették mindkettőt. A múltkor megkereste a barátja, hogy menjenek Svájcba, mert ott aztán jól lehet koldulni! Adott neki egy hatalmas pofont. (Utána bocsánatot kért tőle, mert a barát, az barát.)”

2012. február 7-én délután hallottam a hírt, hogy Öcsikét (Tóth Miklóst) holtan találták a lakásában. 64 éves volt. Úgy három vagy négy hete ide sem jött be, sejtettük, kórházba került, de nem. Szomszédjainak feltűnt a hiánya, értesítették a rendőrséget. Kiderült, hogy egy hétnél is régebben fekszik ott. Halála lesújtott minket, de nem ért váratlanul, mert tudtunk róla, hogy szívbillentyű-elégtelenségben szenved. Ahhoz jött még az ital. Meg más. Szemünk előtt vált viszonylag rövid idő alatt jó erőben lévő, nem magas, de arányosan testes férfiból múmiaszerű alakká, hangja suttogóvá. A Malomárokban ismertem meg, de éppen hogy csak köszöntünk egymásnak. Arrogánsnak tűnt. Rekedtes, kissé rikácsoló hangja tette volna? A Szamovárban már beszélgettem vele, de nem többet, mint másokkal. Neki más társasága volt. (Egyébként ő az, akiről megírtam, hogy a város másik végéből buszozik – jaj, már csak buszozott – ide.) Csak az asztaltársasága tagjait hívta meg, nekem egyetlen egyszer integetett a kocsma sarkába elhelyezett, ablak melletti törzsasztalától. „Karcsikám, idd meg ezt a bort, én már nem bírom. Nem ittam bele!” – suttogta. Másnap én kértem neki fehér bort és szódát. Külön, ahogy ő szokta. Szabadkozott, hogy nem azért… „Tudom, Miklós, tudom… én sem… Egészségedre!”

Egy másik Károly kérésére Zsuzsa mécsest gyújt. Ezzel emlékezünk. Nézem a ki-be járkáló vendégek miatt meg-megriadó lángot, és ismételgetem: „Egészségedre, Öcsike!”

Jani vezetéknevére nem emlékszem, azt tudom, hogy festő volt. Szobafestő. Többször esett át agyműtéten, egyébként addig a pillanatig normális volt. Gyakran mondogatta két kedvenc szólását. Mindkettőt előtte is hallottam már, de most, miután leírtam, beleborzongok, hiszen mindössze nyurga alakja, kopasz feje, furcsa, kántáló hanghordozása és ez a két mondat maradt meg számomra belőle. „A lényeg, hogy ragadjon a bélyeg.” S nevetett. A másik már filozofikusabb kijelentés: „Vagy a tányér, vagy a leves, de az egyik nem egyenes.” Talán közülük valamelyik járhatott a fejében, amikor kiugrott a kilencedik emeletről.

Kohajda János nem lett öngyilkos. Halálát egy lakásukban történt baleset okozta, megbotlott, beverte a fejét egy bútor sarkába. Cukrász volt a szakmája és a hivatása. Imádott sütni-főzni. (Mert a szakácskodáshoz is értett.) Elmondása szerint sütött még Kádár Jánosnak is. Ő Kádár elvtársat mondott, közben hamiskásan mosolygott. Rajongott a természetért, járta a környéket, összegyűjtötte az ehető növényeket, gombákat. Státuszszimbóluma a faragott, lakkozott botja és a kalapja volt. Sosem láttam fedetlen fővel. Gentleman volt, úriember. „Kérlek szépen” – kezdte mondandóját. Hogy mégis lappangott benne valamiféle halálvágy, azt az ismerősöknek elejtett szómorzsái,  és italozási szokása jelezték: noha cukorbeteg (is) volt, ivott sört, bort, hubertust… Válogatás nélkül.

                                                                                                    Csukásné Kis Olgának

Az álmokat, mint, teszem azt, egy eltört középkori köcsögöt, vagy egy dinoszaurusz csontvázát, rekonstruálni kell, újjászerkeszteni, mert az álmok nem következetesen épülnek fel (van olyan kutató – hogy ki, azt  meg nem mondom –, aki az alogikus, azaz teljesen logikátlan jelzőt használja rájuk), vállalkozásom tehát  nem veszélytelen, mivel magában hordja a tévedés, a torzítás, az leegyszerűsítés esélyét, ezért roppant alaposan kell körüljárnom, nehogy azt a benyomást keltsem, hogy részrehajló vagyok, hogy kettős mércét alkalmazok, ez tudtommal nem igaz, kezdem hát.

Június 30. óta, amikor értesültem haláláról, sokat jár az eszemben Árpi, várható volt, hogy előbb-utóbb az álmaimba is belép. Úgy is lett. Annyira belém rögződhetett a múltkor leírt eseménysor, hogy álmodó agyamban megismétlődött – csak éppen fordított irányban. Vitt a hóna alatt Árpi, fel, fel, egy magas hegyre, ám a kétszázadik emeleten hirtelen keskeny lett az a párkány, amelyen a falhoz tapadva araszoltunk. Nem kellett volna lenéznem, zuhanni kezdtem. Árpi arca Munch Sikolyának, vagy Nolde Prófétájáénak alakjáéba merevedett. A halálra zúzódástól az ébredés mentett meg. Trón Árpád Leventének nem ébredt fel.

                                                                                                                                  Olginak

Nem is azért barátom, mert néha mulatoztunk Király Sanyi [azóta róla is csak múlt időben beszélhetek] pincéjében. A szíve miatt. Hatalmas termetű, nem kötekedő, de az ellenféllel bátran szembeszálló ember volt. (Az ellenfelek, olykor „ellenségek” főként „tanítványainak” idősebb hozzátartozói voltak.) Okos, művelt, öntörvényű. Művész. Szeretett élni. Idézek az „Élők, holtak, félholtak (Emlékképek egy egri kocsma művészeti és sportéletéből)” című írásomból, ami a Malomárokra fókuszált.

„Árpinak, az egy ideig Egerben letelepedett, büszke, a Nagykunságból elszármazott festőművésznek ellenben jó volt a hangja. Abban is különböznek, hogy Árpi él. Már nem Egerben, de él. A Malomárok második virágzása (a „Bandi-korszak”) idején került a városba. Rendezett ő is kiállítást kocsmában, de egy másikban. Kiváló hangját alaposan kieresztette a pincében rendezett találkozókon (azon is, amelyen Jani bácsi egy rövid ideig prímás volt). Ő a téli sportok terén írta be magát a kocsma aranykönyvébe. Sanyi pincéjéhez egy lépcsősoron lehetett feljutni. Carlofranco még a műtétek előtt volt, de a megivott italmennyiség reszketőssé, imbolygóvá, néha összecsuklóssá tette lábait, a tél síkossá, csúszóssá, szóval „hősünk” számára már-már életveszélyessé a hazaútnak e lépcsős szakaszát. És jött Árpi, az italt – ekkor már – jobban bíró, hajával és termetével Sámsont idéző pincetárs, felkapta „hősünket”, és másodpercek alatt levitte az enyhébb lejtésű szakasz kezdetéig, és rohant vissza. (Talán inni még, talán egy másik cipelésre váróért.)”

                                                                                                                           Kisolgának

Előrebocsátom, hogy az ötlet Dézsányi Béla (Öcsi) agyában született meg. Aztán közölte velem. Köszönöm.

Ebben a sorozatban foglalkoztam már élőkkel, félholtakkal és csupán jelzésszerűen, három  holttal (a szüleimen kívül), akik közül ráadásul Halmai Pista „a Malomárok halottja” volt. Nem hűtlenségük (mert mi más a halál az élőkkel szemben?) időrendjében idézem fel őket. Mindegyikük nem volt a barátom.

Árpi az volt. Trón Árpád Levente, a festőművész, akinek nevét az ivisz olvasói ismerhetik. (Utánanézhetnek itt a Harsányi István címszó alatt, no meg a google-on a nevénél.)

Nem azért tartottam s tartom barátomnak, mert egy pár évig szomszédunk volt, hisz azon idő alatt mindössze egyszer voltam náluk, s ő sem sokkal többször nálunk. Nem is azért, mert néhány éven át problémás gyerekeket tanított, nevelt (legalábbis megpróbálta) egy Eger környéki kisvárosban.

Nem azért, mert – többek közt – a Vallon Söröző volt a „törzshelye”, itt rajzolta meg a portrémat. A rajz elkészülte után megkérdeztem tőle, mikor óhajt „elpatkolni”, mert a halott művészek alkotásai kapósabbak, többet lehet kérni értük. (Nekem – baráti alapon – két fehér nagyfröccsöt számolt.) Felelte: „Patkolj el te! Te már eleget éltél.” Gyötör az önvád: siettettem a halálát. Pedig semmi pénzért sem válnék meg attól a három képtől, amit nekünk ajándékozott! (Folyt. köv.) 

- Tanár úr! Mit vigyünk az osztálykirándulásra? Sört vagy bort?

- És pálinkát.

Vannak csodák. Tény, hogy voltak, mint ahogy falusi lakodalmak is. Nem a klasszikus sátoros lagzira gondolok. Valamelyik apai nagybátyám (Laci vagy Pali, esetleg mindkettő) nászmulatságát édesapjuk, Kaló Laci bácsi, és felesége – apám nővére – Rozi néni portáján rendezték meg. Fölösleges, hiszen rengetegen megélték, és sokan megírták már a lakodalmak koreográfiáját, koncentráljunk a csaposra. A csaposra, aki az apám volt. Apám, az alkoholista, az ember, akit sógora kért fel erre a tisztre. És akinek apám igent mondott. Igent, pedig rémülten néztek rá. Főként anyám és a többi asszony. Nem volt mit tenniük, az idő tájt a férfi volt az úr! Nagyanyám (Mama) fülembe súgta: „Vigyázz apádra, kisonokám!” Ekkor, porbafingós koromban raktak rám ilyen nagy felelősséget. Vigyáztam. Mások is vigyáztak. Szinte az egész násznép vigyázott. És megtörtént a csoda! Apám – az alkoholista – fehér kötényében beváltotta ígéretét. Még az újember meg az újasszony egészségére sem koccintott. „Majd!” Hajnal négyig tartott a vállalása, s következett a „pótlás”. Az alapos.

Apám nem vezetett autót, még jogosítványa sem volt (nekem sincs!), de a szememben…