Andi látja, hogy idetartanak, még érkezésük előtt kitölti a két deciliter fehérbort. „Jó reggelt, legények!” – köszön a vendég, a gazda. Márkus Sándornak hívják, a kutyáját Endzsinek („Talán Angienek” – betűzöm, mire ő: „Nem mindegy?”), aki sicu („De úgy kell írni, hogy si-cu!”), magából Kínából származik! Vigyázz, mert torokra megy, ez egy oroszlánkutya!” „Az oroszlán macskaféle, meg egy kicsivel nagyobb is.” „Ne idegesítsd, meglátod, baj lesz!”

Mit látott Andi, amikor észrevette őket, és előre kitöltötte a két deci fehérbort? Meglehetősen bizarr volt a látvány. Látta Sanyit a maga 110 kilójával (s délcegnek szánt járásával, örökké mosolygós szemével, s kicsire nyírt őszülő bajszával, szakállával), és látta a lábánál tipegő, ficánkoló Endzsit („Talán Angiet.”), a maximum 15 kilósat, a kábé 25 centi magasságút. Ugye, micsoda kontraszt? Megkérdezi: „Miért nevezel úrnak?” „Egy orosz írónak van A kutyás hölgy címmel egy elbeszélése, onnan jött az ötlet.” „Milyen fajta az a kutya?” „Fogalmam sincs.” „Biztos az is alibi-kutya!” „Miiii?” „Alibi. Arra való, hogy felszedjen férfiakat a méltóságos asszony.” „Miért mondtad, hogy is? Csak nem te is nőzöl a kutya segítségével?” „Meg vagy te húzatva? Az én koromban? Mondom az asszonynak, megyek, megsétáltatom a kutyát. Ő az alibi a kocsmázásra! Látod, hogy’ elvan!”

Ülnek korán kelő kocsmákban, a falak mellé felsorakoztatott székeken. A székek alatt, a földön műanyag reklámszatyrok, bennük újságpapírba csomagolva szalonna, tepertő, pár szelet kenyér. Ülnek. Mesterek, segédmunkások. Nem szólnak. Annak még nincs itt az ideje. Várnak. Kezük bár remeg, nem isznak. Hátha a várva várt gazda nem veszi jó néven, vagy hátha a gazda tukmálja rájuk az első felest, fröccsöt. Ülnek csendben. A kocsmárosok piszkálják őket, heccelik. Ők hallgatnak. A válasznak még nincs itt az ideje. Gondolják: „Majd fél tíz körül beletaposunk a pofájukba!” Gondolják. Fél tízre, tízre megszűnik az artikulációnak még a szándéka is. Kikérik a felest, a fröccsöt. Kiszolgáltatottak. Munkanélküliek. Belegondolnak életükbe: „Nem volt ez mindig így.” Délután háromra ülve elalszanak.

Mások otthon fekszenek ekkor a bevetetlen ágyban, felöltözve, a félrehúzott függönyök, a rétkára eresztett redőnyök mögül kikémlelve. („Nehogy meglásson a szomszéd!”) Az asszony talán munkában, a gyerekek iskolában. A hamutartóban szaporodnak a csikkek. Hideg-meredten eszik meg a szobában, az ablak mögött hideg, meredt rántottájukat. A sült szalonna avas íze a szájukba öklendezik. Pálinka kellene. Csak egy korty legalább, hogy elűzze ezt az állapotot. Kellene. Megisznak egy pohár vizet. Arccal az ablak felé fordulva, felöltözve, cipőstől, mellkasukon a csonkig szívott csikkekkel teli hamutartóval délután háromra ők is elalszanak. Az enyhítő kábulat előtt még felsóhajtanak: „Nem volt ez mindig így!”

Az alvóknak egykor öröm csillogott a szemükben. A megafonokbólharsogott szabadság, hatalom, igazság öröme. Megálmodják május elsejéiket, amikor a „velükszövetséges parasztokkal”, a „haladó értelmiségiekkel” és a diákokkal felvonultak. Ünneplő ruhában lobogtatták a vörös és nemzetiszínű zászlókat, nyakukba ültették a hurkapálcára ragasztott papírzászlócskákat lengető, a másik kezükben léggömböt szorongató gyerekeiket. (A léggömbök durranására most felriadnak, szétnéznek, lehajtják fejüket. Inkább álmodnak tovább.) Transzparenseket emeltek a magasba dicső jelszavakkal, felemelték Marx, Engels, Lenin, Kádár, Fock, Losonczi stb., stb., stb. elvtársak falemezre kasírozott fényképét. Nézték a lila, fehér orgonák, a tulipánok színpompáját. Arcukat simogatta, hajukat borzolta a jó illatú tavaszi szél. Dörgő tapssal fogadták az ünnepi műsort, büszkélkedtek, gyönyörködtek csemetéik produkciójában. („A munkát dalolom…” – szavalta egyikük.) Helyeseltek az imperializmust, a tőkét ócsárló, a magyar dolgozó nép egységét, a szovjet-magyar barátságot hangoztató szónokoknak. Hálásak voltak az ingyen kapott egy pár virsliért vagy darabka kolbászért, a két szelet kenyérért, a tormáért, a mustárért, az egy üveg Kőbányai Világos sörért. Szurkoltak mieinknek a régi futballpályán rendezett tűzoltó versenyeken. A sátrakban vásároltak nyalókát, selyemcukrot a kicsiknek, aztán hazaküldték őket a feleségekkel együtt. A lacikonyhába zsíros pecsenyéket falatoztak, iszogattak. Megnézték az „aranycsapat” barátságos mérkőzését, közben napraforgó- vagy tökmagot rágcsáltak. Illumináltan hangosan szurkoltak Kálózi Karcsinak, Pipinek, Pofának, Kovács Gyurinak, ujjongtak Dancsó bravúros védéseinek. Este megették az ünnepi ebéd maradékát. Boldogok voltak. Elégedettek. Érezték a másikat és tudták a helyüket. Ha bírtak, még az asszonyhoz bújtak, majd bamba álomba zuhantak.

Megébrednek. Szétnéznek. Álomcsipát törölgetnek üveges szemükből. Holnap újra kezdik a korán kelő kocsmákban, otthon. Küzdeni nem tudnak már, de bíznak. Ha hébe-hóba megjelenik egy-egy gazda, örülnek.

Nem május elsejei örömmel.

                                   /Az eredetije szintén az Újszászi Híradóban jelent meg 1998-ban//

Rozsdavörösből cappuccino barna

   Kocsmába járni jó!

Ne tartsanak fennhéjázónak, ha azt állítom, hogy újszászi ember nem járt eddig ebbe a sörözőbe, legalábbis ilyen bensőséges viszonyba nem került vele, mint jómagam. Kérdezhetik joggal: „Hogy is van ez? Miért ezt a címet adtam?” Megválaszolom – amivel persze nem könnyítem meg a dolgukat –: az a találkozásunkkor sántító, később járókeretre kényszerült, a falról leemelt (állapotának súlyosbodása idején valaki által odaadott) újság átolvasásához szemüveget használó, zömök, mély hangú, tőlem vagy tíz esztendővel idősebb, kb. másfél éve halott férfi sosem járt Újszászon. Mégis gyakran mondogattam, hogy „Zolikám, te jelented nekem a szülőfalumat!” Szemmel láthatóan jólesett neki. Ennyi információból biztosan kitalálták már a megoldást. Igen, volt egy közös ismerősünk, Csiki Pali. „Csiki Pál nóta- és népdalénekes, nótaszöveg-, mesejátékíró, népdalkör-vezető” 1936-ban született és 1946 óta él Újszászon. Gyerekkoromban az Akácfa utcában lakott, akivel életkorunk (én ’57-es vagyok) és eltérő érdeklődésünk miatt a köszönéseket leszámítva nem beszéltem soha.  Ezt nem mondtam meg Zolinak. Döntsék el, hazudtam-e!

Újdonsült ismerősöm, Vitus Lajos, nálamnál néhány évvel fiatalabb, székely származású ember, aki régóta él országunkban. Beszélgetésünk során kiejtette ezt a mondatot: „Apám arra tanított: fiam, mindig legyen a zsebedben egy bicska, a tarisznyádban egy darab kenyér meg szalonna.” „Értem. A bicska arra kell, hogy megvédd magad, a kenyér és a szalonna, hogy ne halj éhen.” Tágra nyílt a keskeny szeme. Nevetni kezdett. Amikor végzett, keserű mosollyal nézett rám. „Nem érted! – szólt. – A bicska arra van, hogy el tudjam vágni a szalonnát és a kenyeret! Látom, nem tudsz kibújni az itteni magyarságodból. A székely ember nem az ellenséget látja először egy idegenben! Ráér kiismerni.” Ám azt is hozzátette: „Persze változtunk mi is!”

Halála után, február 27-én tudtam meg, hogy így hívták. Erzsébet. A héber eredetű név jelentése: „Isten az én esküvésem”. Nem hallottam, hogy istent emlegette volna, igaz, mindössze ennyiből állt a kapcsolatunk: egymásra mosolyogtunk, tegezve köszöntünk. Néha megkérdezte, hogy vagyok, de a választ már nem várta meg, csak gyengéden – már csupán ennyit bírt – megsimogatta a vállamat. Alacsony, karcsú, egykor szép arcú öregasszony volt. Kizárólag kisfröccsöt ivott a „törzsszékén”, de nem háborodott fel, ha elfoglalta valaki. Ahogy életének alakulásáról, halálának körülményeiről sincs tudomásom. Kedves teremtés, aki – bocsánat a közhely miatt – a légynek sem ártott, s akinek még azt is elnézték, ha ültében elaludt. Vigyetek a sírjára egy szál virágot. Fehéret, mint a haja volt.

(Az első, az aktuális, Andi húsvét vasárnapi – mivel a hétfő munkaszüneti nap nálu(n)k – ódzkodása, a második Zsuzsa örök érvényű kijelentése, figyelmeztetése)

Pintér Andrea:

„Tizennyolc éven aluliakat, ittas személyeket és locsolkodókat nem szolgálok ki!”

Tóth Zsuzsa:

„Ha bármi panasza van, kérdezze meg kezelőorvosát vagy kocsmárosát.”

Eme drámai műfajnak nem kötelező sajátossága, hogy a főhős meghaljon. Attila sem halt meg. Viszont kell a tragédiához, hogy egy pozitív értékeket (és természetszerűleg hibákat) hordozó hős elbukjon. Attila se volt hibamentes, főleg zavaros politikai nézetein vitatkoztunk néha, de, akárcsak Antigoné, ragaszkodott igazához. Bármennyire is szélsőségeseknek véltem elveit, ha belenéztem sajátosan kék szemébe, néztem gyerekes arcát, nem tudtam haragudni rá. Alapvetően pozitív hős volt. Ma is az, csak egy kicsit másképp. Szó szerinti bukását egy kb. 70 cm magas szék (bárszék), és – főleg – az az italmennyiség okozta, ami miatt leesett. Hiába álltam mellette (ő ült), nem tudtam olyan gyorsan reagálni, hogy segítsek, elkapjam. Az alacsony, vörös hajú pultos nő (ő is Timi volt) majd’ elájult. Bundás kapott észbe elsőnek, letérdelt a szürke járólapokon fekvő, vérző fejű Attilához, ujjaival előrehúzta az ájult nyelvét, s szólt, hívjunk mentőt. Nem részletezem. Attilával azóta mindössze kétszer találkoztam. Nehezen, de felismert. A tőle megszokottnál lassabban, akadozva beszélt, de ki tudtam hámozni, hogy nem emlékszik a néhány hónapja vele történtekre. Hirtelen abbahagyta és ment. Nem is köszönt. Másodszor csak láttam. Az édesanyjával. Ő ment elől. Láttuk, se jobbra, az úttest felé, se balra, a kocsma (s felénk) sem néz. Néztük, s arra gondoltunk, jó, hogy nem velünk történnek ilyenek.