Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)



Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Az antenna beállítása) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 16. hétfő, 08:57

 

Baj van fiam! Baj. Röstellem is mondani ebbe a mobilba, mekkora baj van. Megint elment a Duna. Ezt a nyomogatót olyan jól befásliztad, hogy meg sem tudtam volna nyomni más gom­bot rajta. Csak azt, amit kihagytál. Tehát nem én vagyok a hibás, hogy megint elment a Duna. De úgy elment, hogy hívhatod ismét haza a te fiadat, Ferikét Pestről. Hogy újra beállítsa. Mint a múltkor. Mert azt más ezen a vidéken beállítani nem tudja. Már te sem. Neked sem való, túl a hetvenen. Hívhatod haza. Ezek a Dunások pedig azt mondták, minden segítséget megadnak a beállításhoz. Hát tudod te azt, hogy milyen segítséget adtak meg? Mert én tudom. Azt, hogy hívjak szakembert. Honnan hívjak én most szakembert kilencvenhét évesen? Udvarhelyről? Oda fel is kell menni. És ki jön el ide onnan, hogy csavargassa azt a nagy tányért, s nyomo­gassa a gombokat? Senki fiam, senki. Azt mondják, fizessek elő a kábelre. Igen, de hallom, hogy kábelen nem be Kossuth. Márpedig anélkül az egész nem ér semmit. Hívhatod haza Ferikét.

– Csókolom, Mama! Jöttem. Próbáljuk meg ketten azt a Dunát.

– De mondom, nem én vagyok a hibás. Itt ültem éppen az ágy szélén, itt né, néztem a filmet, hát tiszta magától az a néhány ember csak kiment a tévéből, s többé nem jött elő semmi. Semmi, de semmi.

– Nem maga a hibás, Mama! Éppen most mondja a fiam Pestről, nem Mama a hibás. A norvégok miatt nem megy a Duna. Mert norvég műholdon van most a Duna, s azt áttették egy más frekvenciára.

– Hát nincs a Dunának műholdja? Tudtam, hogy ez lesz belőle! Tudtam. Egy hold földjük sem marad a magyaroknak, mindent eladnak. Hol az osztrákoknak, hol a németeknek. Most a norvégoknak is eladták a holdjukat.

– Nem is volt a magyaroknak műholdjuk, Mama! Csak bérlik a norvégoktól a műholdat.

– Mindenki gazdálkodjék a saját holdján, ne bérelje a másét, az soha nem volt jó! Ugye, hogy elállították a norvégok a Dunát... Ezektől a norvégoktól is minden kitelik. Azt csinálnak a holdjukkal, amit akarnak. Az övék...

– Mit látsz a képernyőn, Tati? Valami számokat? Nyomd meg az okét. Most mit látsz? Jó. Most nyomd meg azt a gombot, amit Mama úgy nevezett el, hogy ormó. Most mit látsz? Nincs ott egy kép, egy kicsi ikon, ami egy kalapácsot ábrázol? Na, nyomj arra egy okét. Most menj vissza az elejére. De igyekezz, ez nemzetközi beszélgetés, elmegy minden pénzünk. Most mit látsz? Semmit. Most menj oda, a számokhoz. És nyomj egy okét.

– Azt a kerek gombot hiába nyomogatod, fiam, én azt már százszor is megnyomtam az ormó alatt. Ferike megmondta, ez a sorrend: piros, kerek, piros, kerek. És amikor látszik a kép, csak ak­kor kell megnyomni az ormót! Ameddig nincs kép, addig hiába nyomkodod az ormót. Ez biztos!

– Drága Mama, most én kire hallgassak? Magára-e, vagy a fiamra?

– Nem én vagyok a hibás! Nem lesz egy hold földjük sem ezeknek a magyaroknak. Tudtam. Eladnak mindent. Minek kellett a norvégok holdjára menni? Mindenki maradjon meg a saját holdjánál...

– Most mit csinálsz, Tati? Beszélgetsz Mamával? Hát nem akarod, hogy beállítsuk az új frekvenciát? Most mit látsz? Jó. Akkor húzd ki a falból a csatlakozót. Kihúztad? Jó. Most várjunk egy percig legalább. Most nyomd vissza a csatlakozót. Mit látsz? Nyomj egy okét!

– Azt a kerek gombot hiába nyomogatod fiam, én azt már százszor is kipróbáltam! Hogy ne beszéljek annyit? Jó. Akkor készítem az ebédet. Oda se nézek. De azt a kerek gombot hiába nyomkodod az ormó alatt... Nem. Egy hold földjük, annyi sem marad...

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Barátom, Alistar) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 15. vasárnap, 06:19

 

Nagy és nehéz az íróasztalom. Nagy, nehéz írónak való. Nem nekem. Gondoltam, azért leülök ide, írok valami könnyű, légies történetet. Mondjuk, szájenszfiksönt. Az a divat. A kitalált történet. Semmit nem tudok kitalálni. Üres a fejem. Nincs benne gondolat, elképzelés. Bate vüntulmondaná ilyenkor a román. Fúj a szél...

Az udvarról besettenkedik a rőt macska. Megáll és néz engem, jöhet-e beljebb. Intek, most hagyjon magamra. Amint megfordul, a sarokban meglebben egy zászló. Egy kicsiny, északír zászló. Ott tartom, évek óta egy vázába téve. A sarokban. Nincs is északír zászló. Egy idő óta. Csak angol zászló van. Nem baj, máris alakul a könnyű, légies történet. Kitaláltam, legyen ez a lakás egy hajó. Egy elsüllyedt hajó. A tenger fenekén. És találgatják a tudós búvárok, miféle hajó lehet ez, tele kacattal, vázákkal cserepekkel. A sarokban megpillantják az északír zászlót. Egy vázába téve. Északír volt ez a hajó, állapítják meg a tudós búvárok a lakásomról. Szépen alakul a légies történet, mely ott kezdődik, a tenger fenekén. Igazi szájenszfiksön.

De okvetlenkedik a rőt macska, újra néz engem, jöhet-e beljebb. És kiejtem a kezemből a könnyű, légies történet fonalát. Maradok az igaz történetnél. Hogy miképpen került a lakásomba egy északír zászló. Ami egy idő óta már nincs is. Csak angol zászló van.

Egy napon beállít a kicsi boltba egy férfi, a tizenéves fiával. Kézfogásra nyújtja a kezét, s mondja, az ő neve Alistar. Észak-Írországból való. Én is mondom a nevem, s hogy Kelet-Siménfalváról való vagyok. Mondom, szíveskedjék leülni abba a bőrfotelbe. Azt mondja, neki a leülés kissé körülményes, mert ő a húgyhólyagját a bokájára kötve hordja, de azért meg­próbálja.

– És sört ihat-e, kérdem Alistártól.

– Sört, azt igen, akármennyit, elfér a bokájánál, feleli Alistar.

A tizenéves gyermek nézegeti a polcokat. Egyszer azt mondja az apjának, né, milyen gyönyö­rű kavicsokat, köveket talált! Ilyenek nincsenek Írországban. Alistár azt mondja a fiának, válasszon ki azokból a kövekből egy párat magának. A gyermek kiválaszt egy párat, s leteszi az asztalra.

– Mennyibe kerülnek ezek a szép kövek? – kérdi tőlem Alistar.

Mondom, semmibe. Ajándék a fiának.

– Hogyhogy ajándék? – kérdi Alistar. Mondom, én imádom az íreket. Különösképpen ezeket az íreket szeretem: Jonathan Swift, Bram Stoker, S. O’Casey, G. B. Shaw, W. B. Yeats, Oscar Wilde, Samuel Beckett, James Joyce. Nézze, az Ulysses most is itt van az asztalomon...

– Akkor legyünk mi ketten barátok – mondta Alistar.

– Legyünk – mondtam Alistarnak.

Amíg sört nyitottam, benézett az ajtón egy asszony, kérdezte, van-e itt fénymásoló? Mond­tam, itt minden van, de fénymásoló, az nincs. És nem is lesz, mert egy ilyen gép drága.

Néhány hónap múlva jön Alistar négy kemény férfivel. Azt kérdi, hová tegyék a fénymásolót, mert amit hozott nekem, jó nagy és nehéz.

Így lett nékem fénymásolóm. De zászlóm is lett. Északír zászlóm. Ami nincs. Mert csak angol zászló van. Az északír zászlót Alistar letette a fénymásoló tetejére.

Néhány hónap múlva ismét jön Alistar. Megpillantja az északír zászlót, amit beleállítottam, egy vázába.

– Mi csakugyan barátok vagyunk – mondta Alistar. Én pedig sört töltöttem Alistarnak.

Ezt a zászlót vázástól együtt áthoztam a kicsi boltból a lakásomba. Ahányszor bejön ide a rőt macska, mindig meglebben ez a selyemből való, északír zászló. És eszembejut róla barátom, Alistar.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég Arany mandzsettagomb) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 12. csütörtök, 05:04

 

Épp azon törtem a fejem, gondokba merülve a kicsi boltban, minek kellett megvennem attól az özvegy úriasszonytól a két aranyból való mandzsettagombot. Olyan drágán! Mennyi sört vehettem volna azon a pénzen, mennyi sört! Kinek van szüksége a mai világban arany mandzsetta­gombra? Ki is ment rég a divatból a mandzsettagomb. Még egyszerű, gyöngy­házból való gomb sem kell senkinek.

Nemrég nézett be hozzám egy amerikai nagykövet, le is könyökölt az asztalomra, jól láttam, neki sincs mandzsettagombja. Egyszerű gombok voltak az ingén. Azok is műanyagból.

Amikor megvettem azt a két arany mandzsettagombot, azonnal meg is bántam, hogy ilyen felelőtlenségre vetemedtem. Bedobtam a szerszámos fiókba, a csavarhúzók, bicskák, reszelők közé. Hogy ne is lássam. Mit nézzek én két aranyból való mandzsettagombon? Azon a pénzen vehettem volna egy szép oroszlánt. Vagy lovat. Porcelánból. Zsolnay, finom porcelánból! És azt a lovat föltettem volna egy alapzatra. Mert volt itt alapzat is már. Fehér porcelánból. Aztán ahogy telt az idő, ezekről az aranyból való mandzsettagombokról meg is feledkeztem. Begurultak valahová, a fiók mélyére.

Egy napon roppant finnyás fiatal úr jött be a kicsi boltba. Fölleltározott minden apró tárgyat, amit a polcokon látott. Miután befejezte a nézelődést, lemondólag intett, nincs itt semmi, ami neki megfelelne. Csak úgy, illendőségből megkérdeztem, mégis, mire lenne szüksége. Azt felelte, neki aranyból való mandzsettagombra lenne a legnagyobb szüksége. Ugyanis ő kar­mester. Kérdem, hány pár aranyból való mandzsettagombra lenne szüksége. Azt mondja, aranyból bőven elég lenne neki egyetlen egy pár. Bőven elég lenne...

Kihúztam a szerszámos fiókot, a csavarhúzók, bicskák, reszelők közül kivettem azt a két mandzsettagombot és letettem elébe, az asztalra. Mondom, milyen kár, hogy csak egy párra van szüksége. Tele van minden fiókom aranyból való mandzsettagombbal. Az én apám ki­zárólag aranyból való mandzsettagombokat viselt. Ezek mind reám maradtak. Manapság nem divat az ilyesmi...

– Karmester volt az ön apja? – kérdi a finnyás fiatalember.

– Az volt – mondtam – karmester. Egész életében fájtatta a karját a sok kaszálás miatt... Minden lépéskor jó nagyot kellett lendítenie a karján. Csupa ilyen mozdulatból áll a kaszá­lás... Minden lépéskor jó nagyokat kellett lendíteni. Magának könnyű. Egy helyben állva is lehet vezényelni...

Közömbösen, szó nélkül fizette ki az aranyból való mandzsettagombok árát ez a finnyás fiatalember. Már nem is tudom, köszönt-e elmenéskor, vagy nem.

A porcelán lónak való alapzat most is megvan. Se porcelán ló, sem semmiféle alapzat nem kellett soha senkinek.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Interaktív) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 11. szerda, 10:00

 

Az én falumban óriási hagyományai vannak az interaktív, humán találkozóknak. Amikor például Magyari Pista és az én apám találkoztak, soha nem mentek el egymás mellett szót­lanul. Megfigyeltem, Magyari Pista mindig megelőzte az én apámat az interaktív, humán cselekedetével. Már jó messziről megkérdezte apámtól, na, hogy vagy Ferenc? Amikor közel kerültek egymáshoz, valami régi, megszokott, interaktív és humán mozdulattal kezet is fogtak egymással. És az én apám azt mondta Magyari Pistának, hát megvolnék, te, Pista. Ahogy lehet. Hát te, miképpen vagy, Pista? Erre Magyari Pista elmondta apámnak, miképpen van. És apám interaktív és humán módon azt szokta válaszolni, hogy ő is olyanformán van, mint Magyari Pista. Valóságos szociálpedagógusok voltak ők ketten. Bátorították, türelemre és kitartásra buzdították egymást. Hogy a reménységet soha föl ne adják. Télen, ha nagy hidegek voltak, azt mondták, egyszer csak vége lesz ezeknek a hitvány, nagy hidegeknek. Nyáron a nagy melegek végét jósolták. Ha sokáig esett az eső, vagy nem akart szűnni a hóhullás, inter­aktív előrelátással megjósolták, egyszer vége lesz ennek is. Mindig élt bennük valami szép és megtartó reménység.

Megfigyeltem azt is, ezekre az interaktív találkozókra soha nem hívtak meg senkit. Hogy szavaljon egy verset, vagy eldaloljon egy nótát. Nem voltak meghívott vendégek soha. Sem belföldi, sem külföldi meghívottak nem tébláboltak ezeken az interaktív, humán találkozáso­kon. Szép csöndben, békességben zajlottak le ezek az interaktív találkozók. És ment tovább, ki-ki a maga dolgára. Főleg a mezőre. Mert főleg a mező volt az ő munkahelyük.

A nagy, végtelen mező.

Ma már a mezők is interaktívak lettek. Térségnek nevezik a mezőket, ahová nem illik kaszát, kapát vinni az interaktív, humán találkozókra. És a patakok partjai s a tavak is mind inter­aktívak már. A bözödi tó például nem is tó, hanem egy interaktív térség, ahová gitárral illik menni. Dobbal és oboával. Manapság a békák is mind egy szálig szociálpedagógusok módjára kuruttyolnak a tó partján. Ha ezt megengedik az interaktív, gitáros, humán házigazdák és meghívottak. Akik verseket szavalnak és nótákat énekelnek a szociálpedagógus, ugyancsak interaktív, humán békáknak. Mert nekik sem könnyű. A békáknak. Mert egymást érik az inter­aktív, humán találkozók, s már gyülekeznek az etnikumközi fesztiválok neves és köz­ismert vendégei is. Hogy megtárgyalják az érzelmi intelligencia szerepét, az újabb produkciós fellépési lehetőségek széleskörű kiterjesztését a térség legeldugottabb részeiben is. Ahol a népek még mindig ott tartanak, az elavult, ócska, kézfogásnál.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Snoblesse oblige) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 10. kedd, 10:20

 

Ezt írtam föl egy hosszú, sárga papírra. Ráragasztottam a mennyezeti neoncsőre, mert csak ott volt hely a kicsi régiségboltban. Kétszemélyes bolt volt az enyém. Két nagy bőrfotel volt benne. Az egyikben én ültem, a másikban a vendég. Vagy a vevő. Legtöbbször egymást föl­váltva, sörivó barátaim ültek a másik fotelben. Mindig volt néhány üveg sör az asztalomon. Jó hely volt ez a kicsi bolt. Huzatmentes. Ablak sehol. Előfordult, bejött valaki, s azt kérdezte, tessék mondani, hol a bolt? Mondtam, ez a bolt. De volt úgy is, megkérdezték tőlem itt, a keskeny udvar végében, melyik házban székel a kereskedelmi bank. Erre azt mondtam, egy biztos, nem itt székel. Ott székel száz méternyire innen. A főtéren. Föl is van írva rá, hogy kereskedelmi bank. Szóval, jó hely volt ez a kicsi bolt. Barátságos. Itt pihentek meg forró, nyári napokon a piacról hazafelé tartó vénasszonyok. Meg is dicsérték a hatalmas bőrfotel kényelmességét, s a bent lévő hűvös éghajlatot.

Egyszer egy köpcös katonatiszt állt meg az ajtóban. Szétnézett és azt mondta, ő a tűzoltóságot képviseli és azért jött, hogy ellenőrizze, megvannak-e a szükséges felszerelések tűz esetére. Mondtam, még homok is van az udvaron. A homok nem nyugtatta meg a hatósági embert. Megjegyezte, ő ebben a szűk helyiségben máris talált hibát. Pontosan kettőt. Az egyik az, hogy nincs kifüggesztve a rajz, mely arra hivatott, hogy eligazítsa a népeket, tűzvész esetén merre van a kijárati útvonal. A másik hiba a Snoblesse oblige fölírásban van, de ez nem reá tartozik. Csak éppen megemlítette. Azt feleltem, ha van egy sörivásnyi ideje, én máris meg­rajzolom és kifüggesztem a kijárati útvonalat. Le is ült a bőrfotelbe, egy üveg sör közelébe.

Vastag, de hegyes nyilat rajzoltam egy papírra és fölragasztottam a kijárati ajtó mellé. És rámutattam, íme, itt a kijárati útvonal. Akár van tűzvész, akár nincs, csak itt lehet kimenni. Ez az egyetlen kijárati ajtó ebben a kicsi boltban.

A hatósági közeg elfogadta ezt a rajzot, de a Snoblesse oblige szúrta a szemét.

– Minek tette oda az elejére azt az s-betűt? „Noblesse”, így helyes.

Mondtam, igaza van, úgy helyes. De énnekem ezzel a fölírással titokzatos terveim vannak. Ha valaki nem veszi észre azt az s-betűt, arról az emberről azonnal megállapítom, kivel van dolgom.

– És rólam mit állapít meg? – kérdezte sörtől habos szájjal a hatósági közeg.

Mondom, magáról azt állapítottam meg, hogy jó a lelke. Nem büntetett meg a kijárati útvonal kifüggesztésének elmulasztása miatt. És azt, hogy olyasmiket is észrevesz, ami nem magára tartozik. És nem hagyja szó nélkül, ha valahol hibát talál a világban. Ezek nemes gesztusok...

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Rékli) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 09. hétfő, 06:33

 

– Milyen szép kicsi gyermeke van abban a fonott kosárban! Leányka-e, vagy fiúgyermek? Leányka. Éppen jó, hogy leányka! Ne nézze, hogy ócskapiacon vagyunk, vegye meg neki ezt a gyönyörű réklit. Ingyen van! Kicsi még a leányka a réklihez? Éppen jó, hogy kicsi. Éppen jó! Belenő...

Aztán ha lesz még egy gyermek, s ezt kinövi ez a szép kicsi leányka, a másik belenő. Tudja, hogy van a réklivel. Nincs kicsi rékli, nincs nagy rékli. Mind jó, ha egyszer rékli. Egyik gyer­mek kinövi, a másik gyermek belenő... Maga még fiatal asszonyka, lehet még több gyermeke is. Hát legyen több! Nekem is van elég. Egyik kinő valami gúnyát, a másik belenő. Ahogy mondtam...

– Tiszta igaza van ennek az asszonynak – mondja egy háromlábú széken ülő asszonyság –, tiszta igaza van. Vegye meg tőle azt a réklit. Tőlem pedig vegyen ennek a leánykának kicsi pampót a lábacskájára! Nézze, milyen puha pampóim vannak... Mint a pihe, olyan puhák is vannak itt, ne nézze, hogy mekkorák, a gyermek kinövi, vagy belenő. Ilyen a gyermek. Nem számít a méret. A puhaság számít! Csak a puhaság. Az kell a kicsi lábacskájára, puhaság. Ebben a korban...

Anyacsavart, vasfogót, kilincset árul a réklis asszony mellett egy idősebb férfi. Huncut mosolygással nézi, amint eladó portékája közt válogatok. Egyszer azt mondja:

– Maga tulajdonképpen semmit nem akar venni tőlem. Csak azért állt meg itt, hogy hallja, miket beszélnek ezek az asszonyok. Látom én, hogy reájuk figyel. Tudja meg, hogy én is őket hallgatom. Hogy ezek milyen szépen tudják mondani, „az kell a kicsi lábacskájára, puhaság. Ebben a korban”... Éppen elgondoltam, hát a magamfajta embernek nem kellene egy kis puhaság? Ebben a korban? Nem férne ránk is valami jó, nem gondolja?

– Reánk férne – mondom röviden, s indulnék is tovább, mert a réklit megvette már a fiatal asszonyka.

– Én azért megmondom magának, miért nem fér reánk semmi jó ebben az életben! Azért, mert mi már nem növünk ki semmit és bele sem növünk semmibe. És hiába hangoztatják, átmeneti állapotban vagyunk. Hogy belenövünk ebbe az új rendszerbe. Mi ezt a rendszert már egyszer kinőttük. Hiába hangoztatják, hogy átmeneti állapotban vagyunk. Mi már mindenen átmentünk. Hallotta, hogy mondta ez az asszony? Nincs kicsi rékli, nincs nagy rékli. Nekünk már minden rendszer csak egy rékli.

 

Snoblesse oblige

Ezt írtam föl egy hosszú, sárga papírra. Ráragasztottam a mennyezeti neoncsőre, mert csak ott volt hely a kicsi régiségboltban. Kétszemélyes bolt volt az enyém. Két nagy bőrfotel volt benne. Az egyikben én ültem, a másikban a vendég. Vagy a vevő. Legtöbbször egymást föl­váltva, sörivó barátaim ültek a másik fotelben. Mindig volt néhány üveg sör az asztalomon. Jó hely volt ez a kicsi bolt. Huzatmentes. Ablak sehol. Előfordult, bejött valaki, s azt kérdezte, tessék mondani, hol a bolt? Mondtam, ez a bolt. De volt úgy is, megkérdezték tőlem itt, a keskeny udvar végében, melyik házban székel a kereskedelmi bank. Erre azt mondtam, egy biztos, nem itt székel. Ott székel száz méternyire innen. A főtéren. Föl is van írva rá, hogy kereskedelmi bank. Szóval, jó hely volt ez a kicsi bolt. Barátságos. Itt pihentek meg forró, nyári napokon a piacról hazafelé tartó vénasszonyok. Meg is dicsérték a hatalmas bőrfotel kényelmességét, s a bent lévő hűvös éghajlatot.

Egyszer egy köpcös katonatiszt állt meg az ajtóban. Szétnézett és azt mondta, ő a tűzoltóságot képviseli és azért jött, hogy ellenőrizze, megvannak-e a szükséges felszerelések tűz esetére. Mondtam, még homok is van az udvaron. A homok nem nyugtatta meg a hatósági embert. Megjegyezte, ő ebben a szűk helyiségben máris talált hibát. Pontosan kettőt. Az egyik az, hogy nincs kifüggesztve a rajz, mely arra hivatott, hogy eligazítsa a népeket, tűzvész esetén merre van a kijárati útvonal. A másik hiba a Snoblesse oblige fölírásban van, de ez nem reá tartozik. Csak éppen megemlítette. Azt feleltem, ha van egy sörivásnyi ideje, én máris meg­rajzolom és kifüggesztem a kijárati útvonalat. Le is ült a bőrfotelbe, egy üveg sör közelébe.

Vastag, de hegyes nyilat rajzoltam egy papírra és fölragasztottam a kijárati ajtó mellé. És rámutattam, íme, itt a kijárati útvonal. Akár van tűzvész, akár nincs, csak itt lehet kimenni. Ez az egyetlen kijárati ajtó ebben a kicsi boltban.

A hatósági közeg elfogadta ezt a rajzot, de a Snoblesse oblige szúrta a szemét.

– Minek tette oda az elejére azt az s-betűt? „Noblesse”, így helyes.

Mondtam, igaza van, úgy helyes. De énnekem ezzel a fölírással titokzatos terveim vannak. Ha valaki nem veszi észre azt az s-betűt, arról az emberről azonnal megállapítom, kivel van dolgom.

– És rólam mit állapít meg? – kérdezte sörtől habos szájjal a hatósági közeg.

Mondom, magáról azt állapítottam meg, hogy jó a lelke. Nem büntetett meg a kijárati útvonal kifüggesztésének elmulasztása miatt. És azt, hogy olyasmiket is észrevesz, ami nem magára tartozik. És nem hagyja szó nélkül, ha valahol hibát talál a világban. Ezek nemes gesztusok...

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A robbanós ingem) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 07. szombat, 06:30

 

A törékeny kisasszony kihozza a posta raktárából a szépen megalkotott csomagot és leteszi a vámos ember elé. A vámos ember nem csukja be a friss újságot, amit épp olvasott, csak a szemüvegét veszi le.

– Szép csomagja jött! Egyenesen Kanadából. Mit gondol, mi lehet benne?

– Pontosan tudom, mi van benne. Egy ing. Fehér ing.

– Egy ing nem lehet három kiló, abban egyéb is kell, hogy legyen.

– Egyéb is lehet benne. Például könyv, fénykép, rajzok, ilyesmi.

– Én ezt a csomagot most, a maga jelenlétében ki fogom bontani. Ez a szabály. Külföldi a csomag. Kényes dolgok a külföldi csomagok... Lépjen közelebb.

– Akkor szíveskedjék kibontani. Soha nem lehet tudni, mi van egy külföldi csomagban. Még fel is robbanhat az az ing. Olyan világot élünk.

– Ez nem vicc! Ki fogom bontani.

Egy nagy, lapos késsel körbevágja a csomagot a vámos ember.

– Ez csakugyan egy ing. Szép, fehér ing. Ki is van varrva az eleje. De van itt egy papír. Hogy ennek a csomagnak az értéke száz dollár. Maga száz dolláros ingeket visel?

– Ezután azt fogok viselni. Száz dolláros ingeket.

– Nézze meg a gallérján, hátul azokat a cetliket! New York, Toronto. Maga onnan hozatja az ingeit?

– Onnan. Szeretem ezeket a külföldi ingeket. Minél messzibbről jönnek, annál jobban szeretem az ingeket. Tudja, énnekem mindig olyan szedett-vedett ingeim voltak, némelyikről könnyen lepattantak a gombok, s a színük is hamar kifakult. Ez a fehér ing például nem hiszem, hogy kifakulna. És föl sem robban immár...

– Mi az, hogy immár? Ezt miért mondja?

– Mert ez az ing egyszer már fölrobbant. A fényképe bele volt téve egy internetes újságba, melynek az volt a címe, hogy Káfé. Hát fölrobbant az az újság. Az ingemmel együtt. Elszállt a levegőben. De ez az ing most már itt van. A kezünkben...

– A maga inge hiába van a kezünkben. Vissza kell küldjük. Oda, ahonnan jött. Mert az értéke nincs jól megadva. Nincs száz dolláros ing! Vagy pedig lenne egy másik megoldás. Maga szépen kifizeti a postai költségeket. Nem kevés a postai költség... Ha nem fizeti meg a postai költségeket, vegye úgy, hogy felrobbant az inge. Elszállt a levegőben...És most nézzük, mi van itt még: ez a lovas kép micsoda? Ilyen ló nincs. Hogy elöl szarva legyen. Ki küld magá­nak olyasmit, ami nincs?

– Egy barátom küldi. Híres ember. Grafikus. Művész. Az a felesége is.

– Bajosan hiszem, hogy egy híres ember ne tudná, mennyit ér egy ing. És azt sem, hogy a lónak nincs szarva...

– Látja, milyenek ezek a mai művészek? Azért nem tudják, mennyit ér egy ing, mert nincse­nek tisztában az evilági dolgokkal. Még a lovakat sem ismerik. Van olyan művész, aki szár­nya­kat fest a lovaknak. Szárnyakat, uram! És vannak olyan festmények, amelyeket fordítva is fölakaszthat a falára. Fejjel lefelé. Vagy lehet elöl a háta. Mindegy. Ezeken a mai festőkön nem lehet eligazodni.

– Ez a fehér ing is roppant gyanús! Miért van a cetliken két város is megadva, mit gondol?

– Én azt gondolom, hogy Torontóban csinálták azt az inget. De nem volt, aki az elejét szépen kivarrja. Ezért elvitték Nevijorkba, hogy ott hímezzék ki. Abban a városban mindent ki tudnak hímezni. Ha jól megfizetik. Ezért is került száz dollárba. A sok hordozás miatt...

– Na, nézze, itt van egy fénykép is. Egy fogason lóg egy fehér ing. Ez repült volna a levegőbe? Abban a Kávézóban, amit említett?

– Ez. Egyszerűen fölrobbant, uram. Mármint a fényképe.

– És ez az ember kicsoda ezen a képen?

– Az az ember maga a művész. A híres. Aki ezt a csomagot küldte.

– Lehetetlen! Ez az ember mezítláb fényképeztette le magát. Nem látja, úgy van, mezítláb?

– Látom. Csakugyan úgy van, mezítláb. Tudja mit mondok? Küldje csak vissza ezt a csoma­got neki. Oda, ahonnan jött. Énnekem nem kell olyan ing, amit mezítlábas emberek küldenek. Akármennyire is ki legyen varrva annak az ingnek az eleje. Küldje csak vissza...

– Mondok én is valamit. Ahhoz, hogy ezt a pakkot visszaküldjem, szépen vissza kellene cso­magolni. Úgy, ahogyan volt. De kinek van ilyesmire ideje a mai világban? Még az újságot sem olvastam ki egészen. Ne fizessen semmit. Vigye a csomagját. A kijárati vasajtót pedig jól tegye be maga után. A huzat miatt.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Reggelig) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 06. péntek, 06:05

 

Ketten vagyunk a váróteremben. Egy kicsi, ideges ember fogja az állát és sétál erre-arra. Én unottan ülök egy széken és nézem a sáros cipőm orrát.
– Fáj a fogam.
Nem szólok semmit. Az enyém is fáj.
– Nagyon fáj!
Arra gondolok, azért a cipőmről azt a sarat ...
– Nem hallotta, hogy fáj fogam? Lüktet!
– Nem szeretek ilyenkor beszélgetni.
– Nem szeret beszélgetni... És ha mi ketten ide be lennénk zárva reggelig?
– Valahogy eltelne reggelig.
– És maga nem szólna semmit reggelig?
Azért a cipőmről azt a sarat...
– Hát ha nem szólna, akkor én ezzel a barna kályhával beszélgetnék? Reggelig? Maga soha, senkivel nem szokott beszélgetni?
– Keveset.
– Mennyire fáj a foga?
– Eléggé.
– Azért annyira nem fájhat, mint az enyém...
A cipőmről azt a sarat...
– Mondom, annyira nem fájhat, mint az enyém!
– Lehet.
– A magáé is lüktet, vagy csak olyan tompa fájdalom a magáé?
– Tompa.
– A tompa fájást sokáig el lehet viselni. Én kibírnám reggelig. Magának egy cseppet sem lüktet?
– De.
– Szóval, mégis lüktet... Miért nem mondja, hogy lüktet is?
Sáros cipővel orvoshoz menni...
– Tudja, hogy én ezt a lüktetéses fájást is szívesebben elviselném, mint a maga hallgatását? El, egészen reggelig...
 
 
 
 
 
 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Utcánk tekergője) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 05. csütörtök, 05:58

 

Ej, Lóri, te Lóri, milyen nagy legény lettél Lórimondom Lorántnak, utcánk tekergőjének. –És milyen erős lettél, Lóri!

– Hálistennek, eléggé erősnek érzem magam, Feri bácsi...

– Segíthetnél nekem, hogy ezt a nagy követ tovább tegyem az udvaromon, Lóri...

– Én azt a nagy követ máris tovább teszem magának, Feri bácsi!

– Jó dolog fiatalnak lenni, te, Lóri...

– Öregnek lenni sem lehet rossz, Feri bácsi...

– Mi jót látsz te az öregségben, Lóri?

– Én azt, hogy maga ezt az egész házat egyedül tovább tudná tenni. Meg tudná mondani, mi volt a helyén száz esztendőkkel ezelőtt. Tovább tudná tenni ezt az egész várost! És meg tudná mondani, mi volt azon a helyen száz esztendőkkel ezelőtt. Képzeletben, persze, ugye, Feri bácsi...

– De te valóságosan is föl tudtad emelni ezt a nagy követ, Lóri!

– Én föl, de mit láttunk a nagy kő alatt? Néhány sápadt gilisztát, Feri bácsi...

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Téli hadművelet) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 03. kedd, 04:53

 

Van itt, az udvarunkon egy szilvafa. Nem nemes. Közönséges. Nem édes, de nem is savanyú gyümölcsöt terem. Inkább azért tartjuk, mert nyáron árnyékot ad. És azért, mert reá szállnak le az ég madarai. Szürkék, tarkák, feketék. Van úgy, meglátogatják különös tollazatú, valószí­nűleg átutazó madarak is.

Ez a szilvafa minden évben rengeteg szilvát terem. Talán túlságosan is sokat. Az árnyékán kívül nem sok örömünk van benne. Megszoktuk. Nem vágnám ki semmiért. Pedig ősszel a levelei belehullanak a csatornába, s azokat a leveleket nehéz onnan eltakarítani. Néha le­vágom a nagyon kinyúló ágait.

Nemrég ennek a szilvafának a tövében kinőtt valami kúszó növény és fölmászott reá. Hagy­tam, mert szép zöldek voltak a levelei. De ez a kúszó növény egyre erőszakosabb lett és nem érte be azzal, hogy hűs leveleivel körbefogja a fa törzsét. Kúszott fönnebb, minden nyáron.

Most tél van. A szilvafánk szeretne megpihenni, erőt gyűjteni jövőre. De ez az erőszakos, hitvány természetű, kúszó növény kihasználja a fa gyöngeségét és téli hadműveletbe kezdett. Hogy megfojtsa a mi szilvafánkat. Fölmászik a legkisebb ágra is és azt szorongatja. Betola­kodó, más helyét elfoglalni akaró, kártékony és utálatos lett ez a kúszó növény. Arra sem méltatom, hogy nevét és fajtáját kikeressem egy lexikonból. Messziről látszik az ő pusztításra törekvő természete.

Ha megérem a tavaszt, ő nem fogja megérni a nyárt. Van egy nagy ollóm és azzal szépen le­vágom ezt a kiállhatatlan növényt. Tőből. Most még figyelem egy darabig a téli hadműveletét, lássam, még mire képes. Csak a fánk bírja ki tavaszig.

 
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Úgy született) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. május 02. hétfő, 07:18

 

Ez itt egy százhúsz éves ház omladozó fala. A szomszédom háza. Naponta elsétálok előtte. Ez a fal salétromos. Hull szét. Az omlását nem lehet megállítani. Próbálták már. Omlott tovább. Az udvaron is maholnap teljesen tönkremegy minden. Ami zöld, kifagy. Ami nem zöld, elhordja a szél.

Néhány évvel ezelőtt észrevettem, hogy ebből a falból kinő valami zöld növény. Szép, egész­séges levelekkel. Mutattam a szomszédomnak. Azt mondta, ezen a növényen ő nem csodál­kozik. Minden évben kinő. Bent, a házban nincs mögötte semmi, ami táplálhatná. Csak egy elhagyott régi Singer varrógép. És néhány lusta pók. Kérdem, miért nem csodálkozik azon, hogy ez a zöld növény soha nem fagy ki. Akármilyen hideg van. Csak zöldell és növekszik. És megél abban a meszes, salétromos falban. Azt mondja, ezt a növényt ő egyszer tőből kitépte, s átültette valahová, legyen ott is egy kicsiny zöld folt legalább. De ahová átültette, ott azonnal elpusztult. Nem tudta elviselni az ottani napfényt, sem az árnyékot. És az ottani hideget sem. Ahová ültette. Pedig az a hely csak néhány lépésnyire van ettől az omladozó faltól.

Roppant kényes természete van ennek a növénynek. Csak itt él meg. A legmostohább körülmények között. Szerinte semmi más magyarázata nincs e növény furcsa természetének. Csak egy. Az, hogy úgy született.

Mondom, ez a magyarázat tudományosnak éppen nem mondható. Mert ha szétomlik ez a ház, s helyébe parkolót csinálnak az autóknak, akkor mi lesz ezzel a zöld növénnyel. Kérdem én a szomszédomtól.

Ő azt mondja, nem jól tettem föl a kérdést. Úgy kellett volna föltennem a kérdést, hogy akkor mi lesz a parkoló autókkal. Mert ez a növény ezen a helyen, ahol most van, magasabbra is nőhet, ha fölidegesítik. Úgy született...

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 Következő > Utolsó >>

4. oldal / 5

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 252 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs