Az én apám, miután a szombat esti bálból hazakísérte a legszebb leányt, egy olyan brassói házba ment haza lefeküdni, amelynek homlokzatára az volt fölírva: Blősz Károly, asztalos. Vigyázva, lopva ment be abba a házba, nehogy fölébressze a szász mestert, aztán ugyanúgy feküdt le a gyaluforgácsba. Vagyis a saját ágyába, vigyázva, lopva. Az én apám lefekvés után sokszor elgondolta, jó dolog olyan házba menni haza Brassóban, amelynek falán nem csak egy szám van s a nagy fehérség, hanem egy gótbetűs fölírás is: Blősz Károly, asztalos.

Apám szerint ügyes, szorgalmas, takarékos ember volt ez a Blősz Károly.

Szerintem fukar és számító is volt Blősz Károly. Sőt, adócsaló. Mert amikor az én apám nyug­díjba akart menni, sehonnan nem tudta elővenni azt a hét esztendőt, amit ott töltött Brassóban. Abban a házban, amelynek homlokzatára az volt fölírva: Blősz Károly, asztalos.

Elmondtam apámnak, hogy én sem találtam meg azt a hét esztendőt, pedig fölkutattam a brassói tanácsház pincéjét is. Mindössze három hónapot tudtak elővenni az irattár gondozói. A hét esztendőt tekintse úgy, hogy elúszott.

Apám erre azt felelte, ha elúszott az a hét esztendő, akkor elúszott. De Blősz Károly emlékét ne bántsam. Mert Blősz Károly jóravaló, takarékos ember volt. És nem csak mesterségre tanította meg őt, hanem arra is, hogy az ember boltban soha ne vásároljon. Semmit. Mert a boltban minden drágább. Kizárólag lerakatban kell vásárolni. Ezt tanulta meg ő Blősz Károly­tól, Brassóban. És jól teszem, ha ezt én is megtanulom. Vásároljak kizárólag lerakatban. Mond­tam apámnak, úgy látszik, maga jó viszonyban volt ezzel a Blősz Károllyal. Annak ellenére, hogy gyaluforgácsban aludt, míg nála dolgozott. Azt válaszolta, abban volt, nagyon jó viszonyban.

Megtanultam apámtól, amit ő megtanult Blősz Károlytól, Brassóban. Kizárólag lerakatban vásárolok.

Ahol a borvizet veszem, az is egy lerakat. Ezt onnan tudom, hogy ahonnan nekem a borvizet fölhozzák, abban a pincében minden le van rakva. Likőrök, borok, pálinkák. Minden. És én­nekem a borvizet nem csak fölhozzák abból a pincéből, ahová lerakták, hanem föl is rakják az autómba. Arra való tekintettel, hogy nekem nem szabad cipekednem. Az operációmból ki­folyólag. Ezt a lerakat raktárosa is jól tudja.

A minap azt kérdi tőlem a lerakat raktárosa, hogy én melyik fertályban lakom. Na, ha maga ott lakik, akkor jobban tenném, ha a borvizet nem ebből a lerakatból vásárolnám, hanem abból, amelyik közelebb van a lakásomhoz. Mert ők is onnan hozzák a borvizet, abból a le­rakatból. Ott olcsóbb, mint náluk. És nem csak a borvíz, hanem a likőrök, borok és pálinkák is olcsóbbak. És a minőségük is jobb. Sokkal.

Mondom a lerakat raktárosának, maga nem lehet valami jó viszonyban a tulajdonossal. Mert más lerakatba küld engem, ahelyett, hogy eladná nekem a tulajdonos portékáját. Azt mondja, ezt ne firtassuk. Mindig van valahol egy olcsóbb és tisztességesebb lerakat.

Mostanában, ha egy borvizes üveget megpillantok valahol, azonnal a lerakat raktárosa jut eszembe. Aki nem akarja firtatni, milyen viszonyban van a tulajdonossal. És Blősz Károly is azonnal eszembe jut, akivel nagyon jó viszonyban volt az én apám.

De mostanában nem csak a borvizes üvegről jutnak eszembe az emberi viszonyok. A fog­pasztáról is azok jutnak eszembe. Mert megkértem a patikusnőt, segítsen nekem eligazodni a fogpaszták között. A patikusnő rámutatott egy nagy sor fogpasztás dobozra és azt mondta:

– Ezekből akar maga vásárolni? Ezek mind drágábbak, mint a szomszéd patikában. És rosszab­bak. Ilyen hitvány fogpaszták sehol nincsenek ebben a városban. Csak ebben a patikában.

Mondom a patikusnőnek, úgy veszem észre, nem tetszik valami jó viszonyban lenni a patika tulajdonosával. Azt válaszolta, ne vegyek észre itt semmit. Inkább vegyek magamnak más patikában fogpasztát. Az emberi viszonyok pedig pont olyan rosszak, mint a fogpaszták ebben a patikában.

Vettem fogpasztát a szomszédos patikában. És ott eszembe jutott a borvizes lerakat raktárosa. De már nem volt egyedül. Oda képzeltem melléje a patikusnőt is. És az időben messze, valahol föltűnt előttem egy fukar szász ember háza. Az volt a falára írva: Blősz Károly, asztalos.

– Vajon jó helyen járunk-e Juliska, hogy itt olyan szorosság van? – kérdi a kicsi bolt előtt egy falusi asszony a másik falusi asszonytól. Mondom, kerüljenek beljebb, s kiderül, hogy jó helyen járnak-e, vagy nem.

Bejön a két asszony, s egy nagyobbacska leányka. A beszédesebb asszony azt mondja nekem, ők úgy hallották, hogy bennem teljességgel meg lehet bízni. Minden vonatkozásban. Mon­dom, bennem meg lehet bízni majdnem minden vonatkozásban. Csak éppen pénzt ne lássak. Mert én a pénzt egy szempillantásra el is költöm.

Azt mondja a beszédesebb asszony, márpedig ők nekem pénzt hoztak. Arany pénzt. Az ura találta a paniti mezőn, szántáskor. Amíg az összebogzott zsebkendőt kioldja, megkérdi Juliskától, te, Juliska, mit is mondott nekünk az a cigány ember, amikor ebbe a pénzbe belé­harapott? Hogy valami júliusi Csézár pénze volt valamikor?

– Azt mondta, pont azt az a cigány, hogy a júliusi Csézár pénze. Kellett is volna neki ez a pénz, de hát itt van ez a leányka. Nem adtuk a cigány embernek, mert júliusban lesz éppen a leányom esküvője. Még a július is klappol, hátha szerencséje lesz azzal a legénnyel. Ügyes vejem lesz, ha minden úgy alakul, ahogy elkezdődött. Mert ez a legény magyarba jár dolgozni. Sokszor németbe is. Mégis jobb, ha az ember nem szorul rá a vőlegény pénzére. Azért jöttünk, hogy megtudjuk magától, mennyit ér ez a pénz. Mert mindenki mást mondott, aki ezt eddig látta.

Az asszony letette a szép arany római pénzt elém, az asztalra. Úgy tette le, a tenyerét lefor­dította a piros terítőre, s nem vitte tovább, hogy bármely pillanatban elérhesse. Mint a macska, amikor megfog valami kisebb állatot és hagyja, játszadozzék, de készen áll, hogy reája csap­hasson, ha el akarna futni.

Jó szemüvegem van. Föltettem a jó szemüvegem, s mondom, szerencsés ember a maga ura. Szép pénzt talált a paniti határban. A nagy Római Birodalom császárának a pénze. A Julius Caesaré. Még a Krisztus előtti időkből...

– Lehetett a Krisztus urunk pénze is, ha már előtte meg volt csinálva – mondja a másik asszony és közelebb lépett az asztalhoz.

– Miket beszélsz, te, Juliska, Krisztus urunknak soha nem volt pénze. Ne szólj bele, hogy jól nézze meg az úr, mégis mennyit érne. Ugye, amikor beléharapott az a cigány ember, mi nem adtuk el neki, mert gyűrűt akarunk csináltatni belőle ennek a leánykának. Azt mondta, négy gyűrűt is ad érte. Szóval, mégis, mennyit érne?

Mondom, én pontosan megmondom, mennyit ér. Annyit, ahány gramm arany van benne. Mert a széle jó mélyen be van reszelve. Ha nem volna a széle olyan mélyen és durván be­reszelve, ennek az árából vehetne huszonkét gyűrűt is. Nem csak négyet.

– Annak a szélét épp egy órával ezelőtt reszelte be egy ékszerész fiatalember.

– A főtéren! – mondta a másik asszony. – Elvittük hozzá, nézze meg, igazi aranyból van-e csakugyan, vagy csak sárga. Ő reszelte olyan mélyen be. És azt mondta, legyünk nyugodtak, igazi aranyból van, mert a sav nem fogja. De ha eladjuk neki, ő megveszi és nyolc gyűrűt is csináltathatunk az árából. Ő meg is csinálja azt a nyolc gyűrűt. Két karikagyűrűt, s a többi pecsétgyűrű lenne. Megígérte. De az ember manapság nem hisz senkinek. Se a cigány em­bernek nem hiszünk, s ugye, igazunk lett, sem pedig az ékszerésznek.

– És ugye, igazunk lett – mondta a Juliska nevezetű asszony. – Mert huszonkettőt is megér. Az úr szerint.

– Jaj, te, Juliska, hát nem most mondta az úr, hogy megért volna huszonkettőt is! Ha nem reszelik be. Olyan mélyen. De be van reszelve. Megért volna, azt mondta az úr. Ez biza nagy különbség. Nagyon nagy. És akkor csak annyit ér, ahány gramm arany van benne?

– Annyit – mondtam. De azért megtoldottam még egy-két gyűrűvel. – Lehet, egy-két gyűrűvel többet ér, mint ahány gramm arany van benne. Mert régi és szép ez a pénz.

– Akkor ez azt jelenti, hogy maga sem tudja hajszálra pontosan megmondani, mennyit ér. És ha nem tudja hajszálra pontosan megmondani, akkor el is visszük. Így, mélyen bereszelve. De legalább azt mondja meg, mitől lehetett ennek a júliusi Csézárnak ilyen drága pénze, amikor még Krisztus urunknak sem volt soha pénze.

– Annak attól – mondta Juliska –, amitől a hatalmas uraknak mindig is van pénzük. A hata­lom­ból adódik a sok pénz. Most is abból adódik. Nem hallgatod a rádiót?

– Mi nem politizálni jöttünk ide, Juliska. Azért jöttünk, hogy hajszálra pontosan megtudjuk, mennyit ér ez a pénz. Hogy ne csapódjunk be. De azt az úr sem tudja megmondani. Hajszálra pontosan. Mindenki csak hajigálja a gyűrűket, ha ezt a pénzt meglátja. Egyik négyet mond, a másik nyolcat, most pedig a huszonkettes szám is felröppent, de csak egy vagy kettő esett vissza valóságosan. Mert ugye, megért volna. És köszönjük szépen az úrnak, hogy ennyire is fölvilágosított. Vegye úgy, mintha itt sem lettünk volna...

Egészséges, szép hajtásai voltak a fikuszunknak. A legszebbiket letörtem és azt mondtam, ajándéknak ez jó lesz. A szülész professzornak. De vihetnék még valamit, mert ennyi nem elég. Egy szülész professzornak. Különösen azért nem elég, mert énnekem fiúgyermeket fogott ki. És még különösebben azért, mert a szülész professzor kizárólag leánygyermeket tudott magának összehozni. Hármat is. Három leánygyermeket.

Egyszer mondtam a szülész professzornak, ne bánkódjék, szépek azok a leánygyermekek. Legyintett, s azt válaszolta, szépek, de akkor is leánygyermek mind a három. És az ő házában most már öt fehérnép van. Anyós, vagyis Tite mama, feleség, vagyis Emese s a három leány­gyermek. Férfiú pedig csak egy. Vagyis ő maga. Ha őt magát egyáltalán még férfiúnak lehet számítani...

Volt még egy korsó hazai borom. Tizenhárom liter. Erős, direkt-termő szőlőből való. És be­állítottam a fikusz egészséges és szép hajtásával, valamint a tizenhárom liter borral a szülész professzor házába. Hogy megünnepeljük az én egyetlen fiamat.

– Minek kellett ennyi italt hozni ebbe a házba? – kérdezte a szülész professzor. – Ki issza meg azt a rengeteg bort?

Mondom, ahogy látom, vendégei is vannak. A gróf és az ő felesége. Valahogy megisszuk...

Soha nem jártam grófi körökben. Ezért nehezen indult a társalgás. Nem volt miről beszél­getni. Nézegettük a falakon függő képeket. És a polcokon lévő, díszes könyveket. Az én erős, direkt-termő szőlőből való boromat megkóstolták, de inni nem ivott belőle senki. Csak én. Az asztalon borral tele poharak sorakoztak. Tölteni egyikbe sem kellett. Töltöttem magamnak. És egyre hosszabban néztem a grófot és az ő feleségét. Magas, szép ember volt a gróf. És fiatal. A felesége szerény, csöndes asszony. Egy darabig törtem a kopaszodó fejemet, mitől lettek ilyen szépek ezek a vendégek? És mitől lett gróf ez a szép szál ember?

Azért fogyogatott az én erős, direkt-termő szőlőből való borom. És ahogy fogyott, úgy gyara­podott az én bátorságom. Hogy valamit mondjak is, ne csak igyak.

Egyszer a gróf felesége felé fordultam és azt mondtam neki:

– Azt hiszem, magában kevés lehet a fantázia! Legalábbis szerelmi ügyekben kevés. Mert egy ilyen szép szál emberbe könnyű beleszeretni. Mint amilyen szép szál ember a maga ura. A gróf. Dús fantáziája akkor lenne magának, ha nem a grófba, hanem egyenesen belém szeretne. Egy ilyen rusnya emberbe, mint amilyen én vagyok. Szép férfiúba beleszeretni nem nagy kunszt. Akármelyik fehérnép bele tud szeretni egy ilyen szép emberbe, mint a maga ura.

A gróf felesége megszeppenve nézett az urára. És a házigazdára is. Hogy miképpen kerül ide ez a neveletlen alak. Mármint én. Aki hibát talál az ő fantáziájában. De nem szólt semmit. Töltöttem magamnak, s mint valami tegnapi beszélgetést, folytattam, amit elkezdtem:

– Nézze, asszonyom! Ez a mai este eltelik valahogy. De jönnek unalmas, szürke esték. Ami­kor maga megunván ennek a szép szál embernek a társaságát, kinéz az ablakon. A függöny mögül. Először csak úgy, kinéz. Később azt figyeli, vajon, nem járok-e én errefelé? A kopaszodó fejemmel. És eljő az idő, hogy maga lucsokra sírja a függönyeit. Amiért én nem járok arrafelé. Eljő az idő. Mert egyszer mindenre ráun az ember. Szép emberbe beleszeretni nem nagy kunszt! Sokkal érdekesebb vállalkozás egy ilyen rusnya emberbe beleszeretni. Mint amilyen én vagyok. Tudja mit? Ha úgy adódik, fogadjon örökbe engem. És tanulmányozzon. Van amit tanulmányozni rajtam. Egy szép ember csak szép, és annyi. Nincs, amit kezdeni egy szép emberrel. Én érdekes vagyok. Ha egyszer kedve szottyan, hogy törődjék velem, hát törődjék. Nincs gyönyörűbb dolog a világon, mint egy ilyen rusnya és neveletlen emberrel törődni, mint amilyen én vagyok. És legalább van abban valami fantázia...

A háziasszony a fülembe súgta:

– Eléggé durva. De legalább jól adja elő...

A szülész professzor azt mondta:

– Ilyenek ezek a fiúgyermekes apák. Büszkék. Ilyenkor azt sem tudják, mit beszélnek. És isznak. Sokat isznak.

A szép gróf csak járkált a nagy szobában. Le s fel. Időnkint reám nézett és cinkosan mosoly­gott. Mint ahogy egy igazi grófhoz illik.

A gróf felesége, a szerény, csöndes asszony nagy szemét reám meresztette, várta, mondjak még valamit.

A feleségem hallgatott. Ebben a hallgatásban az volt, hogy nincs mit csinálni. Ilyen az ő férje. Mármint én. Meggondolatlan, durva és neveletlen.

Az erős, direkt-termő bor az utolsó csöppig elfogyott. Hazafelé menet lóbálva vittem a könnyű, üres korsót. Könnyű voltam én is. És üres. Mindent kibeszéltem magamból. A fiam tiszteletére.

Azóta sokszor találkoztam a fiatal gróffal. Egyszer azt mondta:

– Szép esténk volt...

Aztán a gróf kiment ebből a világból és többé nem találkoztunk.

A gróf felesége még megvan. De nem találkozunk. Lehet, épp most sírja lucsokra a leomló függönyeit. Mert csakugyan szép esténk volt. A fiam tiszteletére. Ki tudná megmondani, merre járhat most a gróf felesége?

– Az volt fiam, az volt Sántha Gábor is, meg ennek a mostani kovácsnak az apja, de főleg Fenyédi. A majdnem szomszéd. Ott, ahol az a szárnyas, nagy eperfa állott széttárt ágaival az udvaron, s oda potyogtak az érett eprek az útra, a ludak elébe nyaranta. Persze, hogy az volt ez a Fenyédi! Ő volt a legnagyobb s a legszigorúbb a többiek közül. Egyszer azt mondta a te apád Fenyédinek, hát miféle dolog odatenni a cséplőgépet a legjobban termő kert kellős köze­pébe? Hogy szérű legyen ott, ne termés? Hát nem találtak valami hitvány, köves helyet annak a cséplőgépnek ebben a faluban? Na, tudod, mit mondott erre Fenyédi? Azt mondta a te apádnak, most más világ van! Hallj oda, más világ van... Milyen más világra gondolhatott ez a hitvány Fenyédi, miféle csavarintos ész foroghatott az ő fejében? Nem lehet tudni. Hagyd békén immár ezt a Fenyédit. Nyugodjék.

– Hát ennek a Juliskának miért kellett elpusztítania magát, olyan csúfosan?

– Azt nem tudja összerakni senki ebben a faluban. Nem, senki. Eleget próbáltam. Ugye, ott volt az ura. Az a daliás ember. Az a jó ember. Az a bogtalan lélek. Katonának is ő volt a leg­szebb. Elbúsulta magát. Ivott, s abba bele is halt. De hogy miért búsulta el magát éppen annyira, az egy nagy homály. És ott volt a fia. Hát nem önmagával végzett ő is? Egyszer elvitték volt, mert puskát csinált magának, fapuskát, nem lehetett fölismerni, mi volt a kezében, de egy nyulat azért le tudott véle puffantani. Bevitték, hogy föl akarja fordítani az egész demokráciát azzal a fapuskával. Itt lézengett a faluban utána sokáig, de nyugtalan volt és örökké szomorú. Szép sírköve van a temetőben. Csak nézd meg, amikor arra jársz. Mondjuk, világításkor. Csak nézd meg. De hogy az anyja miért éppen olyan csúfosan végezte, az is egy nagy homály.

– Volt, akinek sikerült az élete. Az Incze fiának. Például...

– Annak lehet, hogy sikerült. Mert elment Amerikába. Ott sikerült az élete, nem itthon. Az anyja meglátogatta többször, de nem mesélte, mennyire sikerült ott a fia élete. Hetekig nem látni az udvarán sem. Nemhogy az utcán. Be van húzódva. Úgy él. Rendes népek. Pedig úgy jöttek volt ide Farkaslakáról. Ugye, emlékszel az urára, aki polgármester is volt, hát hogyne emlékeznél?

– Rusnya emlékem van erről az Inczéről. Egy napon elmentem Vásárhelyen a kórházba, hogy egyik barátomat meglátogassam. Akiről tudtam, hogy hosszú ideje ott fekszik abban a kórházban. És kit látok egy kórteremben? Ezt az Inczét. A polgármestert. Teljesen egyedül volt azon a vasárnapon abban az üres teremben. Ez a feszes tartású, egyenes járású, úrias viselkedésű s beszédű ember ott ült egy vaságy szélén összeroskadva. Mint a collstok. Csak éppen a vakolat nem hullott a fejére a plafonról. Mert festés volt a kórházban, mindent fölfordítottak a festés és tatarozás miatt. Kérdem, hát mi van veled, Géza? Azt mondja, velem most már semmi. Énnekem végem, Feri. Csak nem engem jöttél meglátogatni? Nem mond­tam, hogy mást jöttem meglátogatni. Ráhagytam, gondoljon felőlem, amit akar. Rusnya ez az emlék. Hogy mivé lesz egy büszke ember, ha kicsúszik a föld alóla...

– Látod, ilyen nagy festések vannak a világban is. Csoda, hogy nem hull a fejünkbe az ég vakolatja.

Az én falumban nem élnek meg a barackfák. Se a citrom, se a pálma. Mégis, vannak udvarok és kertek, ahová barackfákat ültetnek. Próbából. És kíváncsiságból. És vannak házak, ahol citromfa zöldell. És pálmafa is zöldell. Egy ideig. Ezekről a furcsa növényekről senki nem beszél. Ma vannak, holnap nincsenek. Elviszi őket a huzat, a téli hideg. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrommal, vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek? Ma vannak, holnap nincsenek.

Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska tudálékos ember volt, ezért nem szívesen kér­deztem meg tőle komoly dolgokat. Csak semmiségeket. Egyszer csak oda vetettem neki egy semmiségnek tűnő kérdést. Hogy miképpen állunk a barackfákkal, a citrommal, a pál­mák­kal. És a kommunistákkal. Mert szerintem ezek mifelénk nem maradnak meg. Ma vannak, holnap nincsenek. Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska azt mondta, a szél hozza vala­honnan a barack, a citrom s a pálma magját. A levegővel jönnek, mint a pitypang. És úgy is mennek el. A levegővel. De a kommunistákat az orosz katonák mahorka-dohányával szip­pantották föl az idevalósi népek. És nézzek széjjel a faluban. Rengeteg kommunista van már a faluban. Négyen is vannak! Például a szomszédunk, Fenyédi, a suszter is az. És ott a másik, Sántha Gábor, az a merő ember. Alszegben pedig Marosi Dénes, a patkókovács. A negyedik, valami Szűcs nevű, az a cingár, aki a térdén szokott uzsonnázni, mert az agitátorságtól enni sincs ideje. Csak nézzek szét. Kérdem Jakab Jóskától, hát magának sok az a négy ember? Azt mondja Jakab Jóska, sok. Kommunistából négy ember különösképpen sok. Kettő is sok! Még egyetlen egy ember is számít. Nem ismerem a Marosi Gergő történetét? Mert ha nem ismerem, ő elmondja.

– Egy napon roppant fontos rajoni elvtársak álltak meg az alszegi patkókovács, Marosi Dénes udvarán. Hívták Marosi elvtársat, hogy beszéljenek véle. Az inas azt mondta, most izzik éppen a patkó, várjanak egy kicsit. Csak tegye félre Marosi elvtárs azt az izzó patkót, mert nekik várakozásra idejük nincs, mondták a roppant fontos rajoni elvtársak.

Marosi Dénes félretette az izzó patkót, a pörölyt leverte a nadrágjáról és megállt a vendégek előtt. Mi a helyzet, kérdezte Marosi Dénes. A helyzet az, mondta az egyik rajoni ember, hogy a faluban kevés a párttag. Ez a legizzóbb kérdés ebben a mostani nemzetközi helyzetben. Nem a patkó. Legalább egy taggal több kell legyen. De már holnap. És szerezzen holnapig egy derék embert, aki vállalja a tagságot. Ezzel a derék emberrel pedig holnap reggel jelent­kez­zék a rajonnál. De vigyázzon, kit választ, mert vizsgáznia is kell annak a derék embernek. Politikából. Kommunizmusból. Már amit kérdeznek.

A patkókovács Marosi Dénes Marosi Gergőt szemelte ki. Mert ő volt a legközelebbi szom­szédja. Benne százszázalékban meg lehetett bízni minden vonatkozásban.

Lószekérrel indultak ketten Udvarhelyre. A rajonhoz. Marosi Dénes és Marosi Gergő. Pir­ka­datkor. A vizsgáztató bizottság ott ült a hosszú, piros asztal mellett. Fejük fölött bekeretezett fényképek. Lenin, Sztálin, s a többiek.

– Az elvtárs neve Marosi Gergely?

– Az, Marosi Gergely a nevem, mondta Marosi Gergő.

– Meg tudná mondani, kit ábrázol ez a fénykép? – kérdezte a vizsgáztató és Leninre mutatott egy pálcával. Marosi Gergő azt felelte, valami fejes lehet. Ha már ott van.

– És ez a fénykép kit ábrázol? – kérdezte a vizsgáztató, Sztálinra mutatva.

– Az is valami fejes lehet. Ha már ott van, felelte Marosi Gergő.

– Ezt az embert vigye ki innen, mondta a patkókovácsnak a vizsgáztató.

Az ajtóban azt súgta valaki a patkókovács Marosi Dénesnek, szégyellje magát Marosi elvtárs, hogy ilyen embert hozott magával. Szégyellje magát.

Beültek ketten egy udvarhelyi kocsmába. Egész nap egy árva szót nem szóltak egymáshoz. Csak az éhes és szomjas lovak patkójának koccanásakor emelte föl fejét a búbánatos patkó­kovács, Marosi Dénes. Mert aznap a lovai nem ettek, nem ittak.

Zárás után fölültek a szekérre. Szép, holdvilágos éjszaka volt, kocogott velük a szekér a szép, holdvilágos éjszakában. Hazafelé. Egy árva szót nem szóltak egymáshoz. A faluba érve azt mondta Marosi Dénes Marosi Gergőnek, nagy szégyent hoztál reám, Gergő! Nagy szégyent... Marosi Gergő csodálkozva kérdezte Marosi Dénestől, maga törődik, bátyám?

Ennyi a történet, mondta az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska. Ha akarok, tanuljak belőle, ha akarok, ne tanuljak. Ő elmondta.

Lehet, hogy valamit tanultam belőle. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrom­mal vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek törődne? Ma vannak, holnap nincsenek.

– Miért nem írsz már rólam is valamit? Mindegy, hogy mit. Csak lehetne írni rólam is...

– Meg sem tudlak szólítani. Nem ismerem a katonai rangjelzéseket. Mi vagy te? Ezredes, vagy generális?

– Olyasmi. Te tudod, hogy én már gyermekkoromban katonai pályára készültem. A trójai háborúkról olvastam, Nagy Sándorról, Napóleonról. Szerettem a hadvezéreket. Magam elé képzeltem a nyerítő lovakat, az ágyúfüstöt, a gyönyörű ütközeteket. Legjobban Nagy Sándort szerettem. Baráti ember volt. Igazi, jó, baráti ember. Te is az vagy! Igazi, jó, baráti ember. Miért nem írsz rólam is valamit? Ez a Nagy Sándor, hogy visszatérjek, a Perzsa háborúja előtt falvakat, városokat, kastélyokat, palotákat ajándékozott a tisztjeinek. Az egyik meg is kér­dezte, hát Sándor, neked mi marad? Nagy Sándor azt felelte, nekem a remény marad. Hát nem az az igazi ember, akinek elég a remény?

– Azért ennek a Sándornak Perzsia sem volt elég...

– Ilyen a háború. Az embert elkapja a hév, látván, hogy nyomában birodalmak hullanak szét és birodalmak születnek. Szinte a semmiből. És mindig fölbukkan egy újabb remény. És ott van a stratégia! És ott van a taktika! Tudod te azt, hogy az egész történelem csupa stratégia és taktika? De eljöttek ezek a bolond békeidők. Mit kezdjek most magammal ebben a bolond békeidőben? Miképpen mutathatnám meg, hogy én is jó vagyok valamire? Ezt írd meg rólam. Ha van hozzá tollad.

– Jó nyugdíjad lehet...

– Az van. Jó nyugdíjam. Igen is, jó! Mit csináljak azzal a sok pénzzel? Áztassam a lábam valamelyik távoli óceánban? Kiöregedtem már az utazásból. És mire kaptam én azt a jó nyugdíjat? Mert ebben a bolond békeidőben nem volt alkalmam fölmutatni semmit. Még egy kis eldugott fegyverraktárat sem őriztem. Hogy ne robbanjon föl. Annyit sem bíztak reám. Sem egy röpteret. Tudod, mit bíztak reám? A katonák tornacipőjét. Hogy vigyázzak a torna­cipőkre. Voltak beosztott raktárosaim. Minden év végén megszámoltattam velük, hány torna­cipőjük van a katonáknak. Hatszáz, vagy nyolcszáz? Amennyi volt, annyi volt. Beírtuk s kész.

– Erre adták neked azt a magas rangot és a sok csillagot a válladra?

– Főleg erre adták. Mert béke idején úgy van. Minden év egy csillag. Egy grádus. Teltek az évek és gyűltek a csillagok. Semmi stratégia, semmi taktika. Csak tornacipő. Ez volt az életem ebben a bolond békeidőben.

– Valahol mindig háború van. Ne veszítsd el a reményt...

– Afganisztánra gondolsz? Mert ott az van, háború. De az a háború nem öreg embernek való. Még fiatalnak sem való. Manapság bebújik a katona egy tankba, hogy ne is lássa az ellenség. Semmi stratégia, semmi taktika. A katona pénzért megy háborúba, s ha fölrobbantják a tankját, hős lesz belőle. Temetésekor koszorúzás. Ha nem robbantják föl, számba sem veszik. Ezek a mai háborúk sem igaziak. Az ember maga ki sem látszik ezekből a háborúkból. Ezért csak áldozatok vannak, hősök nincsenek. Ilyenek ezek a bolond békeidők...

– Legalább ép ember vagy. Ismered a stratégiát, a taktikát. Ha szüksége lesz rád a hazának, tanácsot kérhetnek tőled. Nem is látszik meg rajtad, hogy nyugdíjas lettél. Legalább ép ember vagy...

– Az vagyok. Ép ember. Túlságosan is ép! Csak a fogaim... Épp most csináltattam protézist. De azt mondja az orvos, olyan szabályos, sima a szájpadlásom, hogy ott meg nem áll semmi. Sehol egy kicsi árok benne, egy kidudorodás, egy mélyedés, amibe az a protézis meg tudna kapaszkodni. Azt mondja, nekem nem lehet tisztességes protézist csinálni. Túlságosan ép a szájpadlásom. Ezért hull ki a protézis. Oda jutottam, hogy a nagy rangom, jó egészségem, tökéletes testi épségem mellett nem tudok megrágni egy gyönge hagymaszárat. Akkor mire jó az én épségem? És a jó nyugdíjam mire való? Rendben van, nem rágok többé gyönge hagy­ma­szárat. De mit tudnék mégis fölmutatni? Hogy nem éltem hiába? Mutassak föl egy tornacipőt? Hogy lássa a világ, jól vigyáztam a tornacipőkre? Ezt írd meg! Ha van tollad. Mit mutassak föl ebben a bolond békeidőben?

Magányos padot keresek. Fák alatt, félárnyékban. Nem zavar ott senki. Oda fordítom orcámat a késő délutáni napnak. Nekem ma minden sikerül.

Borostás, elnyűtt arcú, férfi áll meg előttem.

– Leülhetek ide?

– Le. Van hely.

– Csakhogy én dudorászni szoktam. Halkan. És fütyörészni. Ugyancsak halkan. Nem zavarja, ha dudorászom és fütyörészek? Persze, csak úgy, halkan...

– Nem. Engem nem zavar, ha valaki halkan dudorászik.

– Jól van.

A borostás ember keresztbe teszi lábát, rágyújt egy cigarettára, s máris kezdi, lent hagytam délen, még a nyár elején...

Szeretem ezt a slágert. Milyen jó, hogy ide ült mellém ez a borostás ember...

Idős házaspár közeledik.

– Tudod mit, János? Kérdezd meg ezektől a rendes emberektől. Csak kérdezd meg. Ők meg­mondják, melyikünknek van igaza – mondja férjének az asszony. És kérdi, leülhetnek-é ide egy pillanatra.

A borostás ember nem szól semmit, ő csak jövevény ezen a padon, reám bízza a leülési engedélyt. Dudorászik: Azóta szívem már nem az enyém...

Mondom, foglaljanak helyet, itt, balfelől. Ahol van hely.

– Azon vitatkozunk az urammal, hogy egyazon rangban van-e a szegénység a nélkülözéssel. Mert szerintem nincsenek egyazon rangban... A szegénység megalázó. A nélkülözés pedig min­denkinek a maga privát dolga. Mindenki azt nélkülöz, amit éppen akar. Maga mit szól hozzá?

A borostás ember elhagyja a déli vidéket és kissé elfordulva azt dudorássza, hogy Muszka­földön lassan jár a posta.

– Mégis, mit tetszik szólni, egy rangban van-e a kettő, vagy nincs egy rangban?

– Nincs egy rangban a kettő – mondom röviden, abban a hitben, hogy ezzel az ügyet lezár­hatjuk. De nem zárhatjuk le. Mert azt mondja a férj:

– A nélkülözés még a szegénységnél is rosszabb! Én eleget nélkülöztem a hadifogságban. Ezek a fehérnépek nem tudják, mi az igazi nélkülözés. Amikor az embernek semmije nincs. A szegénynek mégis van valamije...

A borostás ember azt dudorássza, hogy Ajjaj, fekete vonat...

– Akkor maga szerint mi a különbség a kettő között? – kérdi az asszony.

– Szerintem az, hogy én rengeteg dolgot szívesen nélkülözök. Például nincs szükségem biliárdasztalra. Tengeralattjáróra sincs. És ezt tudnám sorolni a végtelenségig...

A borostás ember fordít egyet a slágerén: Fortuna gyors szekerén te nem vagy szekeres...

Istenem, milyen szép ez a régi sláger...

– Szóval maga szerint a tengeralattjáró a különbség? És kinek kell biliárdasztal? Maradjunk a mindennapi életünknél. A betevő falatnál. Annál maradjunk! – mondja ingerülten az asszony.

A borostás ember új slágerbe kezd: Meg vagyon írva, hogy nőt, azt te sose keress...

– Akkor maradjunk annál – mondom, abban a reményben, hogy ezzel az ügyet lezárhatjuk. De nem zárhatjuk le. Mert azt mondja az asszony:

– A férfiak mindent kiforgatnak. A szavakat is az értelmükből. Nem fogják föl a szavak értel­mét. Különösen az én uram nem fogja föl. Maga még igen. Maga fölfogja. Azért is említette a biliárdasztalt s a tengeralattjárót! Most jövök rá... Persze, hogy nekem van igazam. Nélkülözni sok mindent lehet. De a szegénység egyenesen megalázó. Na, gyere, János!

A borostás ember azt kérdi tőlem:

– Ismeri azt a slágert, hogy báj báj Szása, rossz voltál velem, elmentél és azóta az órám keresem?

– Ismerem. Régi sláger.

– Nem mondaná meg nekem, mennyi a pontos idő?

Megmondom. És a borostás ember elindul valamerre. Dudorászva: Lent hagytam délen, még a nyár elején...

Ha van valami igazi élet a faluban, akkor azt az igazi életet az Iduka tyúkjai tojják. Az ő öreg tyúkjai.

Kicsi, kerek, beteges, nyílt szívű és jó lelkű asszony Iduka. Az én unokatestvérem. Hetente eljön alszegből, ide, anyámhoz, hozza a tojásokat. Hogy jusson belőlük nekem is. Mert tudja, én nem szeretem az állam tojásait. Sem pedig a globális tojásokat. Csak az otthoniakat szere­tem.

Most itt van éppen. Beszélgetünk. Kérdem, mi lehet a másik unokatestvérünkkel, a mi Em­mus­kánkkal? Mert fölhívott hajnalban Székesfehérvárról, hogy én kerestem-e őt telefonon? Pedig én őt nem kerestem. Fölhívott hajnalban...

– És mi van a mi földjeinkkel, Iduka? Például az alszegbéli Gátrétjivel? Rég nem jártam arrafelé...

– Meghajigált föld az, Feri. Megharagudhatott nagyon ránk a patakunk, Feri. Magára hagytuk nagyon azt a földet. A termő részét elvitte, s kövekkel töltötte meg a helyét. Csupa kő van ott, patakmeder. Csak a szilvafák maradtak meg a mart alatt, csak a szilvafák. Azok is megöre­ged­tek. Nem gondozza őket senki. Mi is megöregedtünk.

– Jól mondod, Ida! De nem csak a patakunk haragudott meg. A fák is a kertünkben. Az almafák, ha teremnek is valamit, eldobják maguktól almáikat. Még éretlen korukban. Tudják már, hiába érlelnek gyümölcsöt, azt föl nem szedi senki.

– Úgy vagyunk a lelkekkel is, Feri. Valami a lelkeket is meghajigálta. Hazajön valahonnan egy szomszéd, éppen csak köszön, s azután elvan magában a saját udvarán. Aztán megint el­megy valahová. Valameddig. Mert menni lehet. Legtöbben elmennek Pestre.

– És jól meggazdagodnak Pesten. Tudod, mivel gazdagodnak meg? Egyetlen szóval lesznek gazdagabbak. Azzal a kiállhatatlan szóval, hogy egyébként. Ezt hallják egész nap odaát: egyébként. Mert ott még az időjárást is úgy kezdi a bemondó, hogy egyébként esőkre lehet számítani. Vagy nem lehet. Mivel kenhették be ezt a szót, hogy úgy ráragad itt is mindenkire? Mert bekenték.

– Meg vagyunk jól hajigálva, Feri...

– Mi aztán meg, Ida...

– Azért ha nem akarsz nagyon szomorú lenni, ne is menj Gátrétje felé. És nehogy itthon felejtsd megint azt a néhány tojást...

A karikós lábú szomszéd minden nap bejött a kicsi boltba. Zsebéből kilógott egy üres üveg nyaka. Hozta, hogy valami erősebb likid dolgot töltsek belé. Ne sört. Így mondta, valami erő­sebb likid dolgot.

Egy napon megállt az ajtóban. Mind a két tenyerével a zsebére csapott és azt mondta, marad­jak nyugodtan, most üveget nem hozott, de a szerény véleményét igen. Erről a kicsi boltról.

– Hallgasson ide, főnök! Maga tudja, ki volt az a Nagy Sándor?

– Miért ne tudnám? Nagy Sándornál nagyobb hadvezér kevés volt a világon.

– Én nem arról a Nagy Sándorról beszélek, aki hadvezér volt, hanem arról akitől maga meg­vette ezt a kicsi konyhát. És csinálta belőle ezt a kicsi boltot. Maga nem vette észre, hogy az emeleti rész jóval nagyobb, mint ez az alatta lévő kicsi bolt? – kérdezte a karikós lábú szom­széd.

– De. Észrevettem. Az emeleti rész jóval nagyobb...

– Na, látja, erről van szó! Ez a konyha, vagyis a kicsi bolt neki van építve a szomszédos, hatalmas háznak. A szomszédos, hatalmas ház gazdája egyszer átjött Nagy Sándorhoz. És azt mondta Nagy Sándornak, te, Sándor, olyan kicsi a konyhátok, hogy abban ti négyen tisztessé­gesen el sem fértek. Éppen ezért én ennek a konyhának a felét tőled megveszem. Errébb hozom a falat, s a konyhátok felét odacsapom a kamrámhoz. Hogy legalább a kamrám legyen nagyobb. És ez a Nagy Sándor eladta a kicsi konyhájának a felét a hatalmas ház tulajdono­sának. Ezért ilyen kicsi a maga boltja. Érti, amit mondok? Ez a kicsinység átka. A hatalmas házhoz oda lehet csapni egy kicsi konyha felét. Vagy az egész kicsi konyhát. Mert úgy sem lehet abban a kicsi konyhában tisztességesen elférni. Ez a kicsinység átka, főnök! Mert azt a hatalmas házat nem lehet odacsapni egy kicsi konyhához.

Igazat adtam a karikós lábú szomszédnak. Azt mondtam, csakugyan, ezért ilyen kicsi az én boltom. Ez a kicsinység átka. De nehogy nagyon elbízza magát a karikós lábú szomszéd, megtoldottam az ő igazságát egy megjegyzéssel:

– Azért a nagyságnak is megvan a maga átka...

– Ezt hogy érti? – kérdi a karikós lábú szomszéd.

– Ezt én úgy értem, hogy ha arra a másik Nagy Sándorra, a hadvezérre gondolok, azonnal elő­jön a nagyság átka is. Mert az a híres Nagy Sándor, miután meghódította Perzsiát, nem elége­dett meg Perzsiával. Birodalmához akarta csapni egész Indiát. Sőt, Kínát is. Hogy legyen nagyobb az ő birodalma. Mikor még azzal sem bírt, amit már egyszer meghódított. Ez a nagy­ság átka. A nagyság soha nincs megelégedve a nagyságával. Ebbe is halt bele ez a hadvezér Nagy Sándor.

– Ez a kettő ugyanaz, csak más szemszögből nézve – mondta a karikós lábú szomszéd. – Hát nem azt mondtam, hogy azt a hatalmas házat nem lehet odacsapni egy kicsi konyhához? Én a maga kicsi boltjának szemszögét választottam, nem a szomszédja hatalmas házát néztem. És nem Indiát. Ezért veszem észre mindig a kicsinység átkát. Mégis, maga milyen szemszögből nézi a világot?

– Te, Emma, add kölcsön mára ezt a gyermeket! – mondta nagyapám az én anyámnak. – Hogy ültessem föl a boronára. Nehezéknek. Minek vigyek én követ a mezőre, amikor itt ez a gyermek? Éppen jó lesz nehezéknek.

Anyámnak nem tetszett ez a kölcsönkérés. Mert azt válaszolta:

– Maga odatenné ezt a gyermeket a télire eltett káposztája tetejére is. Hogy üljön ott egész télen. Kő helyett. Nehezéknek. Ha elférne a hordójában. De ha olyan nagyon kell, hát vigye. Nehezéknek...

Hitvány, rázós mesterség volt a boronán való ülés. És szégyenletes. Csak ülni egy borona tetején. Kapaszkodva. Nehezéknek.

Egy fordulónál megállt pihenni az öreg. És azt mondtam neki:

– A maga beosztása sokkal jobb, mint az enyém. Csak megy, nagy büszkén az ökrei előtt. Én pedig attól félek, hogy ez a borona összerázza a gondolatokat is a fejemben. A jó gondolatok összekeverednek a hitvány gondolatokkal, s a végén nem tudom őket külön választani. Attól félek.

– Hát vannak neked gondolataid, amik össze tudnak keveredni? – kérdezte fitymálólag az én nagyapám.

Mondtam, lennének...

– Akkor mondj nekem egy jó, s egy hitvány gondolatot a fejedből!

– Egy jó gondolat az lenne a fejemből, hogy jobb dolga van az asztalokon heverő, papirost nyomó nehezéknek. Mert a papiros nem rázza a nehezéket. Egy rossz gondolat pedig az lenne a fejemből, hogy én mától fogva semmiféle boronálásban részt nem veszek. Mert nem szere­tem a boronálást.

Évekkel később olvasom, mit ír Pázmány Péter 1613-ban. Azt írja: „A hamisságot egyébbel hazugságnál béboronálni nem lehet”.

Érdekes, soha nem hallottam, hogy valaki azt mondta volna, össze kell boronálni a nagyszerű dolgokat a gyönyörűséges dolgokkal. Összeboronálni mindig valami hitványságot szoktak. Nézeteltérést, veszekedő társakat, civakodókat, egymáshoz nem illő párokat.

Aztán itt van Pallas. Ő azt mondja: „A boronálás a talajművelés azon módja, amely szerint a talaj felső rétegét megporhanyítják, anélkül, hogy megfordítanák.”Milyen öreg már ez a Pallas! És milyen jól mondja! A boronálás csak a talaj felső rétegét érinti. Meg nem fordítja.

Mifelénk soha nem emlegették azt a szót, hogy Trianon. Talán csak egyszer hallottam. Valaki azt mondta akkor, ez el van boronálva. Szomorúan, sóhajtva mondta. Mint aki tudja, mi az értelme ennek a szónak. De ami el van boronálva, azzal ő sem foglalkozott.

Most olvasom, hogy egy barátom nagy, vastag és nehéz könyveket szándékszik kinyomtatni. Készül a nehezék a boronára. Hogy ezt a dolgot újra elboronálja. Pedig ő is jól tudja, hogy a boronálás ezt az ügyet meg nem fordítja. Ahogy Pallas mondja.

Hát csak fabrikálja a nehezékeket az én barátom. Ha még soha nem ült fogas boronán, hány­kolódva. Énnekem nyugodt a lelkem. Nem én boronáltam el azt, ami el van boronálva. És nem is szeretek semmiféle boronálást.