Miután az ivisz olvasói magukénak tudhatnak egy verses-képes herbáriumot, most ugyanattól a szerzőtől származó Besztiárium (Állattani enciklopédia versekben) válogatott darabjaival ismerkedhetnek. Mielőtt belevágnánk, néhány szót a 2000-ben napvilágot látott kötetről, keletkezésének körülményeiről.

 

Amikor a nagyváradi Literator Könyvkiadó megjelentette a versfüzetet, a marosvásárhelyi Népújságban Szekér Endre értő méltatása is napvilágot látott, amelyet célszerű bőven idézni.

 

A Besztiárium – lírai állattan, melyben a költő folytatja Herbárium című kötetét, költői növénytanát. Lírai enciklopédiát ír, a Lapidáriummal, a Szoláriummal együtt: a természet élő- és élettelen világának sajátos összefoglalását, egyszerre "tudományos" és "költői" összegzését akarja megalkotni. Ezt a különös, egyéni vállalkozást "megmagyarázhatjuk" félig- meddig Tóth István alkotói egyéniségéből. Benne él mindig a klasszika- filológus, a hajdani latin költészetet magyarul megszólaltató műfordító, a régi és modern költőtársak (német, francia stb.) tolmácsolója, az irodalomtörténész (aki élőszóban tanárként és kötetekben összefoglalva, leírva, kutatóként, alkotóként). De ez a "felsorolás" nem fejezi ki igazán alkotói egyéniségét: ő a természeti-környező világot középpontba állítja; az emberi közösséget és a rettentő nagyvilágot ismerő, felmérő, abban sokszor csalódó költő, aki hajdan, Csokonaiként, a csörtető, pénzéhes, elembertelenedő világtól szívesen elfordul, a "magányosságba" menekül. Tágasabb ez a nagyvilág, emberibb ez a magányosság a természetben, fákkal, növényekkel, hozzánk csendesedő állataival, "vadjaival". Kezes ez az állat, csodás illattal köszönti a virág, átkarolja őt egy-egy faág. Tóth István költői világa, lírai "természetrajza" csak félig vezethető vissza az Aiszóposz-Phaedrus-féle görög- latin állatmesékhez. Ők és követôi (pl. La Fontaine, Krilov stb.) az állatvilágban olyan "emberi" történeteket ábrázoltak, melyek mindnyájunknak, emberi halandóknak tanulsággal, bölcsességgel, útmutatással szolgáltak. Ebből a "tanulságból", "emberi bölcsességből" megőriz valamit a költő, de lefaragja belőle a történetet, a csattanót, a jellemzést. És sokkal inkább közeledik a lírához, a maga egyéni mondanivalójához – természeti "környezetben"...  Ez a lírai állattan sokféleképpen szól hozzánk. Gyakori a négysoros vers – máskor is –, követve akarva- akaratlan Áprily Lajos, Horváth Imre és mások példáját. A verseknek legtöbbször egy nagybetűs magyar címe van: a név, önmagában. Alatta olvasható a tudományos állattannak megfelelően a latin név zárójelben...Utána jellemzi, bemutatja, rövid helyzetképet ad, sorsáról ad számot, majd legtöbbször önmagával kapcsolatos a befejező pár sor...

 

Tóth István természetesen nem követi mindig a szeretett négysoros versformáját. Hosszabb arcképet rajzol kedvelt Dió kutyájáról, rövid verssoraival rögzíti az ébredő madarak felejthetetlen pillanatait. Szereti őket, alig tudja versét abbahagyni... De a Besztiáriumot is "pótkötettel" folytatja, angolból, franciából, görögből, latinból stb. fordított versekkel egészíti ki munkáját. Nem felejti el Odüsszeusz régi kutyáját, Argoszt, Homérosz eposzából: "Ám ahogy megszimatolta Odüsszeusz közeli létét:/ Farkát csóválgatta, fülét mind egyre konyítva;…" A költő szívesen idézi Szamosközy István, Zsámboky János sorait a régebbi időkből, de leggyakrabban francia kortársait szólaltatja meg lírai állattanában...

 

Tóth István természetközelsége, életszeretete, emberi bölcsessége, a kis- és nagyvilágot egyszerre látó és megörökítő szemlélete feltétlenül eredeti, értékes, figyelemre méltó fejezete napjaink magyar irodalmának. Ő mindig a változó és változatlan világ őre akar lenni, a szépre odafigyelni, megállítani mai Faustként a tovaröppenő pillanatot versben, lírai enciklopédiájában.

 

Szekér Endre értékelése után jöjjön hát a válogatás, amihez a lehetőségek függvényében igyekszünk képi illusztrációt is illeszteni. Kezdetben egy székelyudvarhelyi természetfotós, dr. Szabó József lesz segítségünkre, őszi tócsába fagyott madarával...

 

 

Bogár

(Insectum)

 

Nagy, sápadt gomba lett a Nap,

nőni kezdenek a mohák.

Penészkiverte ég alatt

egy bogár megy az úton át.

 

 

Cinke

(Parus major)

 

Dalolsz a kertemben, hős cinkém,

Bár kint minden csonttá fagyott.

Biztosan jobb munkás vagy, mint én,

Aki még bent is hallgatok.

 

 

Csikók

(Pullus Equinus)

 

A déli itatás alatt

szikrát vetett a hó.

Felettem szinte átrepült

a két szilaj csikó.

Az erdőig vadul futott,

a fák között megállt.

Csámborgott restelkedve, és

a kötőfékre várt.

 CSÁP

 

(Antenna)

 

Oly módosult

végtag, amely

kis antennának

megfelel.

 

Ízeltlábún

fordul elő, 

gyakran le-

vágva is kinő.

 

Hogy láthassuk

e végtagot

— mely viselőjénél

nagyobb —,

 

tudnunk kell, hogy

úgy tűnik el, 

hogyha valaki

ráfigyel.

 

Híg elemekből

gyűjt szagot, 

domborzat-

negatívumot.

 

Nem látott

dolgokat szagol. 

Szagtalan szaglász

valahol.

 

Színe a vízzel

elvegyül. 

Észrevesz

észrevétlenül.

 

Zavaros víz

aljára nyúl. 

Tapintgat

tapintatlanul.

 

Maga is oly

vizet zavar, 

akár a ravasz

tintahal.

 

S beindul, 

mint futószalag: 

száll felé, 

amin csak matat.

 

Bekebelez

minden szagot; 

kitapintott

domborzatot;

 

kihalászott

jóízeket; 

mindent, mit

szimatja bevett.

 

Sőt azt is, 

aminek szagát

sohasem

érezi a csáp:

 

sok érmét, mely

szagot nem ád. 

De arról mit

tehet a csáp?! 

 

1986

FECSKE

(Hirundo rustica)

 

Ó, ha úgy tudnék ragaszkodni hozzád, 

mint ez a kimúlt fecske, 

mely szállt tízezer kilométerekre, 

s tavaszok visszahozták.

 

Istállónk, épp rozzant istállónk képét

icsiny fejébe zárva

vitte a messzi-messzi Afrikába, 

s most visszahozta végképp.

 

Parányi ravatalán — a tenyeremben

fekszik. S újból őserdők, 

óceánok habján, hánytorgó felhők

felett száll rezzenetlen.

 

Ezer kilométernyi kék mélységbe

tűnik legalább tízszer. 

Repül, mint egy gazdátlan, titkos nyílfej... 

— Mi hozta vissza végre?

 

Hogy a több-száz-nyelvű földrész egén át

egyetlen szót sem értve, 

célba talált — itthoni sárfészkébe —

jobban mint a rakéták;

 

hogy e mindössze tíz centis kis törzset

távok fel nem tartották: 

nála milliószor nagyobb távolság

sem feledtetett véle, Görbed.

 

 

 

 

 

 

 

GYÜLEKEZŐ FECSKÉK

 

Gyűlnek a fecskék csapatokban

mielőtt messzi útra mennek. 

Kicsicsergik magukat hosszan, 

s nekivágnak a végtelennek.

 

Ha valamelyk elmaradozva

késik a csapattól leváltan, 

lehull, mint kenyérről a morzsa, 

s elkallódik az őszi sárban.

 

Hogy érkezzem a hűlő őszig, 

eszméim új nyarakba szállnak, 

s ha nálam egy-egy elidőzik, 

nem leli már útját a nyárnak.

 

Szálljatok tőlem egyre messzebb, 

eszmerajok, életre szántak! 

— Maradjatok ( — mást mit tehettek?) 

beteg fiaim, béna szárnyak.

 

 

Fotó: Márton Ildikó / Lassú búcsú

(Pullulus corvinus) 

 

Régesrég kaptam Jánostól

egy szép hollófiat.

Bezártam. Elbúsult szegény

a rabsága miatt.

Aztán dobáltam felfelé

hogy szállni gyenge lett.

De mint a feldobott kabát

lankadtan leesett.

(Fotó: Macalik Ernő)

 

Holtági halak

 

Napos egekbe tört

a friss hajnali pára, 

s levonzza most a föld

álmatlan szomjúsága.

 

A domb mögé lapul

a szél, az erdők lelke, 

és mozdulatlanul

ráül a levelekre.

 

A lomb közt áttekint

a csillagok bozótja. 

Nagy békességet int, 

s az álmokat feloldja.

 

A nyárfa még remeg, 

ha levelére fény hull. 

Majd könnyen szendereg, 

és mély álomba némul.

 

Holt állatként pihen

a fás part omladéka. 

A szomorú vizen, 

mint hamvadó rakéta,

 

átszáll egy nagy bogár, 

mely épp aludni készül, 

s a lombos, langy homályt

választja menedékül.

 

Még nem voltak a fák, 

amikor erre tévedt

szabad tereken át

a víz s a szűzi élet.

 

Csupán a telihold

ragyogta be a földet, 

s az ezüstös folyók

egy tengerbe ömöltek.

 

A tiszta víz helyén, 

mely egyszer itt is áradt, 

a meder közepén

miazmás gödrök állnak.

 

Itt nem nőnek füvek, 

és kék csombor se nyílik; 

s a torz kétéltűek

lassan benépesítik.

 

Dús békanyál felett

tespednek éjjel-nappal,

még halak küzdenek

a lenti bús salakkal.

 

S a holt vizek alatt, 

mint percnyi lidércfények, 

meg-megcsillámlanak

bús lakói a mélynek.

 

A parti bokrokat

elnyomta rég az álom. 

Egy fényes gondolat

virraszt a lomha tájon.

 

A fák nem sejthetik, 

bár ők az égig érnek, 

csupán kik holtukig

bús lakói a mélynek.

 

Őbennük tündököl

a fuldokló halakban, 

végtelen víztükör

cseppfolyós fényalakban,

 

mely szeplőtlen eget

és örökös nyarat hoz; 

tág tengerbe vezet

az összes bölcs halakhoz,

 

hol nem él senki más, 

csak eszes vízi lények, 

és minden mozdulás

gyémántos csenddé érhet.

 

Így ült a gondolat

agyukon, mint az égbolt. 

Lángolt a messzi hab, 

s dühösen buborékolt.

 

De egyszer odafent

a békák felbrekegtek, 

darabra tört a csend, 

s a fűzfák megremegtek.

 

Válaszként pocsolyás

szag száll a bús szelekben, 

s megáll a fény-folyás

vak tócsákká meredten.

 

Széthullt a kék elem... 

Haldoklanak a részek. 

— Az élet végtelen, 

s akarja az egészet.