Száz esztendő

                                                                              

A kirámolt falu

 

Mama meghalt.

 

Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.

Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga  könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni. Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van. Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak még a tengerről, mama?

Locsog.

Teljesen fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette, miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.

 

–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…

–Azok. Sirályok szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt, a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.

–Akkor  hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…

–Hagyjuk, mama…

 

Anyám soha nem látta a tengert.  

 

Mama gyermek volt még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét, pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.

 

Aztán egy napon apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen elfoglalta az oroszok földjét.

 

Négy esztendeig vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.

 

Egy napon megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.

Azt mondták, most már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.

 

Mama nem látta meg a tengert.

Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.

 

Százéves korában, miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja, nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama. Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik, ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…

 

Mama meghalt.

 

Mama akkor halt meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni, sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.

Nagy lett a világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még lehet.

 

Anyám soha nem látta a tengert.  

 

Persze, hogy nem találtam el azt a legyet, csak úgy, vaktában ütöttem feléje. Erre mintha megsértődött volna, nekivágta magát az ablak üvegének. A felső sarokban megállt és várta, lám, mi történik, van-e még kedvem csapkodni feléje. Nem volt. Akkor még nem voltam idegállapotban. Csak néztük egymást. Úgy látszik, megunta ezt a patthelyzetet, mert nagy zümmögéssel és cikázással újra, meg újra nekiment az ablaknak, mintha minden áron ki akarna szabadulni. Kinyitottam neki az ablakot. Menjen Isten hírével, van hely bőven odakint, szállhat, cikázhat, csapkodhat a szárnyaival amennyit akar, telezümmögheti az egész udvart, átmehet akár a szomszédba is.

Senki nem tudhatja, hogy amije van: észbelileg, szellemileg, hajlamilag, azt honnan és kiktől örökölte. A nyomok eltűnnek, ahogy jövünk a múló időben.

Megnézem, ki írta ezt a szép okosságot. „Heti útravaló Müller Pétertől - 60.rész”, ez van a képes újságban. És olvasom tovább. Azzal kezdi a szerző, hogy „Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv.”

Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban, Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha, életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között. Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat, akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz. 

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe. Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem. 

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta? 
Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt! Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higyje el, pedig azok később beteljesedtek. 

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretem hinni: lesz!”
Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak, mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet. 

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról  lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicigve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le. 

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani. 

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van. 

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen. 
Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika. Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja:
„Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Szombat? Mintha pénteken, vagyis tegnap mondta volna...

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!

Ami azt illeti, írhattam volna magyarul is, szóval úgy, hogy dohányozni tilos.

De abban az esetben hazudnék. S miért kezdjem hazugsággal, ha kezdhetem igazsággal is? Azzal az igazsággal, hogy egy benzinkútnál van egy vasoszlop, a vasoszlopon egy tábla, a táblán egy fölírás: No smoking!

Nos, a minap láttam, amint a benzinkutas ember e vasoszlopnak támaszkodva egykedvűen szi­­va­rozott. Úgy tett, mintha nem tudott volna angolul. Szerintem nincs a világon olyan naiv és dőre ember, aki elhiszi egy benzinkutasról, hogy ennyit sem tud angolul.

Amit eddig leírtam, úgy hangzik, mint egy följelentés. Pedig én nem akarom följelenteni a benzinkutas embert, távol áll tőlem az efféle árulkodás, hiszen mit érnék el azzal, ha följelen­teném. Legföntebb elvennék tőle az egyensapkát, amelyen van egy csillogó jelvény: PECO. Különben is, kinek jelenteném föl, mikor nincs kizárva, hogy azt a táblát éppen ő szegezte föl a vasoszlopra, a biztonság érdekében.

Emlékszem, egyszer, cséplés idején a szérű vezetője piros betűkkel íratta föl, hogy a szérűn cigarettázni szigorúan tilos, ő viszont nem zavartatta magát saját törvényének szigorától, nyu­godtan pöfékelt a nagy melegben. Úgy tett, mintha rá nem vonatkozna a felszólítás. Pedig hiába tett úgy, mert a csépelő emberek jól tudták, mindenkire vonatkozik.

Vannak törvények, amelyeket tulajdonképpen nem azért hoznak, hogy legyen mit betartani, hanem azért, hogy legyen, aki betartsa őket. Hogy megmaradjunk, ne robbanjunk föl, mint a dinamit, s kenyerünk ne fogyjon el egyik napról a másikra.

Ezek után azt sem bánom, ha némelyek ezt az írást akár följelentésnek is titulálják.

Kezdjük ott, hogy mi minden fordul meg az ember fejében, ha bemegy a bankba.

Egyszer megfordul az, hogy viszonylag kevés a gengszter. Olyan kevés, hogy én még nem is láttam. Pedig pénz van elég, ott számolják a nagy halom százasokat.

Aztán megfordul az, hogy ezt a sok pénzt tulajdonképpen egy szál rendőr őrzi, nem is őrzi, hanem inkább segít a sorra kerülő neveket kiabálni. Csak fél szemmel figyeli az embereket, akiknek annyi dolguk van, hogy a pénzrakásokra rá sem hederítenek.

És megfordul az, hogy a sok aláírás és pecsét miatt sokat kell várni, és ez azt jelenti, hogy itt tulajdonképpen az emberek idejét lopják.

Csak éppen az nem fordul meg az ember fejében, hogy az időn és pénzen kívül egyebet is lophatnak.

Például szemétkosarat.

Mert van egy szemétkosár a rendőr közelében, s az a szemétkosár erős spárgával oda van kötözve a vasasztal lábához.

Mérget vettem volna rá, hogy ez valami vicc lehet, valaki unalomból kötözte oda, nem volt más dolga, de kiderült, nem vicc.

A rendőr maga mondta ugyanis a világ legtermészetesebb hangján, hogy azt a kosarat azért kötözték oda, nehogy ellopják.

Tehát a szemétkosár-gengszterek ellen.

Én erre hirtelen nem is tudtam, mit lehet szólni, csak szégyelltem magam, mert nyilván mindenki gyanús, aki ide belép, mindenkiről feltételezik, hogy ellophatja a szemétkosarat.

Szégyelltem magam, és arra gondoltam, lehet, valaki megmagyarázza nekem, hogy a facseme­ték is azért vannak spárgával odakötözve a karókhoz, nehogy ellopják, s nem azért, hogy védjék őket a szél ellen.

Vagy hogy a villámhárítók is azért vannak odaerősítve a tornyokhoz, nehogy ellopják, és nem azért, hogy le ne hulljanak.

Vagy...

De ezek mind rossz példák. Mert akik a facsemetéket a karókhoz kötözték, vagy a villám­hárítókat a tornyokhoz, azokról rosszat szólni nem tudnék.

Hanem aki a kosarakat a bankasztal lábához kötözte, az szerintem kötöznivaló dolgot cselekedett.

Mert ha a mi gengsztertelen bankjainkban a szemétkosarat meg kell kötözni, akkor az utak mentén a kilométerköveket le kell lakatolni, vasszekrénybe kell zárni a parkok virágait, s láncra kell verni a galambokat.

Még szerencse, hogy e spárgás ember hatáskörébe nem tartozik csak egy üres szemétkosár.

Szép szombat este volt, eső utáni, az utcai lámpafények fürödtek még a fényes járdán, s a színházból kiözönlő nép megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy azért az élet mégis más; nincs úgy teletűzdelve véletlenekkel, mint a színdarabok.

Például ma már nem valószínű, hogy történik valami különös, az ember nyugodtan hazasétál, fordul a kulcs a zárban, és holnapig semmi.

Ebben az eső utáni, csöndes hangulatban történt mégis ez a véletlen, különös kutyadolog.

Egy autófék nagyot sikoltott, s a földön elterült a gyönyörű farkaskutya.

A tömeg köréje gyűlt, valaki megfogta a nyakán lógó szíjat, és félrehúzta a járdaszélre.

- De hiszen él még! - mondta egy férfi, és tenyerébe vette a kutya fejét. A másik a lábát moz­gatta, simogatta, és kutyaneveket mondott néki sorba, ami eszébe jutott, hátha magához tér.

A közeli ház ablakai sorra kinyíltak, az emberek kikönyökölve figyelték az eseményt, volt, aki a harmadik emeletről is tanácsokat adott.

Egyszer csak megrázta fejét a kutya, fölállt, és inogva elindult az úton.

A hirtelen támadt csöndben hallani lehetett, amint a túlsó oldalon, egy telefonpózna mögül valaki szólítja a kutyát:

- Rex! Hozzám! Rex!

Elmegy ez a nyár is, a Hargita felől már üzent az esti szél, hogy valahol köszörülik a jég­csapo­kat.

De amiképpen a ruhát illik beszegni egy varrással, a friss szántást egy ekenyommal, a járdát egy sor kockakővel, szeretném még egyszer beszegni, körbejárni egy gondolattal ezt az el­menő nyarat, el ne felejtse a mi udvarunkat.

A szakképzett turista csak röhögne rajtam, hogy egy szürke, kis udvarról fecsegek az elmenő nyárnak, mikor ő mindent megjárt immár ezen a széles világon. Röhögne rajtam, és azt mondaná, mit akarok, hiszen nem tudnék néki felmutatni semmit, se egy jókora gombát, se egy fagyöngyöt, se egy merész fölvételt a sziklák csúcsairól, még egy utolsó szál árvalányhajat sem tudnék néki adni.

Igaz, csakhogy a mi udvarunk a legszebb hangulatú táj: papsajt nő rajta, s a bugyuta kicsi récék sietésükben orra esnek. Virágot, szőlőt nevel, eljönnek ide a méhek, a darazsak is, akár a pletykás vénasszonyok vagy a szomszéd gyerekei. Az alma is úgy hull le a fűbe komótosan, nem gurul tovább. Itt szereti. Tavasszal fecskék köröznek fölötte, ősszel csillog az ökörnyál, mint a harmat. Vagy mint a gyémánt. Nekem mindegy a kettő. Van, akinek nem mindegy, de az se baj. Még az ég is jobban látszik innen. S a Hold is.

A nyár ismeri ezt az udvart, nem kell néki különösebben lefesteni. Csak fölemlítem a hangu­latát, el ne felejtse.

A szakképzett turistán csak mosolygok ilyenkor, mert csakugyan mit is fényképezne a mi udvarunkon, ha egyszer ide tévedne.

A bugyuta kicsi récéket, amint sietésükben orra esnek, vagy a méheket, vagy azt, hogy nő a papsajt?

A buszban süldő leányka dicsekszi, hogy ő biza meg nem tudná különböztetni a búzát a rozstól.

Mondom, dicsekszi, nem panaszolja, míg nagy port kavarva döcögünk kicsiny faluk között.

Pedig az ő szülei ott élnek valahol, ezekben akicsiny falvakban, s tán éppen aratnak, hajla­dozva a fülledt, nagy melegben.

Emlékszem, mikor gyermek voltam, kévéket kötöztem a fülledt, nagy melegben, s hogy a tenyerem megtelt tövissel, megkérdeztem az aratóktól, van-e valakinek gombostűje.

Azt felelték, aratni nem kell gombostű, a vasárnapok arra valók, hogy az ember a töviseket kiszedje a tenyeréből.

Kicsit rosszul esett nekem akkor a mostoha beszéd, de bizony még rosszabbul esett most ennek az érettségizett-forma, süldő leánykának a dicsekvése.

Mert a töviseket vasárnap csakugyan nyugodtan kiszedheti tenyeréből az ember, de nincs az az ünnep, amelyen meg lehetne bocsátani valakinek, hogy nem ismeri a búzát.

Farkasok, saskeselyűk között, vadonban, egyedül, gumókkal, gyökerekkel élni nem volna semmi kedvem.

Miután szelídnek születtem.

Azt hiszem, ez nem emberi kényeskedés, így van vele a legtöbb háziállat, miután meg­szelí­dítették.

Szívesen eszik cukrot markunkból a csikó, a malacok visítanak örömükben, ha zörren a mos­lé­­kos vödör, lábunkhoz heveredik szundítani a macska, a ludak nem tudják, hogy fussanak az asszony után, ha nyílik a kapu, a bárány mezőre kíséri az embert, s nem csatangol messze, kikergethetjük a kutyát, ha megszokott, úgyis visszatér, s a jó tehén odatartja a nyakát, hogy megtapogassuk.

A jó tehén...

Álljunk meg itt egy pillanatra. Mert történt, hogy a jó tehén mindennap kiment a legelőre a csordával, mert hajtották. Nem tudott szólni, hogy nem megy szívesen, nehéz neki az út.

Egy idő után a jó tehén lehajtott fővel ballagott haza, mert hajtották. Nem tudott szólni, hogy nem megy szívesen, fáj néki valami. Aztán egy napon észrevették, hogy privát ügyei vannak a jó tehénnek, otthagyja a csordát, s rohan a bokrok felé. Nem is sejtették, hogy szoptatni megy a jó tehén, ott a borja. Ott szülte meg egyedül, észrevétlen a bokrok között, hol éjjelente farka­sok, saskeselyűk járnak.

Én a szelídítést nem szeretem, sem a szelídítőket. Szelídítő őseim bűnét szerettem volna leróni mindég marék zabbal, sörény-simogatással. Hanem ez a mostani vétek azt hiszem, le­róhatatlan.

A kezünkhöz szokott jó tehén vajúdását nem látni meg, nem venni észre a szelídítők minden bűnénél ezerszer ostobább.

Bika hava, Ikrek hava, Rák hava, Oroszlán hava, Szűz hava, Mérleg hava. Kilencvenéves nagyapám még tudta, mikor van Vízöntő hava, Kos hava, én maholnap azt is elfelejtem, hogy van október, van november és van december e földön, mert már hónapok óta csak azt olvasom a kirakatokban, hogy konyhai készítmények hónapja, hogy fehérneműk hónapja, hogy aján­dékok hónapja.

Elfelejtem, mert komolyan veszem az új hónapokat, s már elsején, másodikán, rohanok a cukrászdába, a vendéglőbe, s kérem a konyhai készítményeket, a habos pástétomot, tejfölös pitét, női szeszélyt omlós tésztából, eperszeletet, princesszfánkot, ananászpuddingot, sokféle pis­kótát, mandulafelfújtat, puncstortát, rigójancsit, őzgerincet, csokoládés ruládét, mignonokat, habos fánkot, málnakocsonyát, narancszselét, kókusztejet, buktákat, darázsfészket, lángoso­kat, kuglófot mindaddig, míg lejár a hónap, s megunnak a pincérek, és azt sem mulasztom el, hogy a fehérneműk hónapjában már az elején beszerezzem a mandzsettás ingeket, pizsamát, alsó dolgokat, zsebkendőt, keményített gallért, mindent, amit kapni lehet, mert például térd­szalagot rendszerint nem lehet.

Hanem most, mikor már jól benne vagyok az ajándékok hónapjában, valósággal felőrli idegei­met a kérdés, mivel ajándékozzam meg az emberiséget. Illetve most már nem is őrli, mert megvan az ajándék: kitaláltam, hogy vezessük be az őszinteség hónapját, mondjuk a könyvhét vagy a falusi filmhét között, mindegy, mikor, csak olyankor hazudni ne legyen szabad. Most azt mondhatná valaki, hazudni máskor se szabad. Erre én azt mondom, ettem őzgerincet a konyhai készítmények hónapján kívül is. És ha nem tetszik a válaszom, akkor azt mondom, ajándék lónak ne nézd... a hónapját.

Azt hiszem, a lehető legrosszabb haditudósító lenne belőlem, ha alkalomadtán kineveznének.

Elmennék például a harctérre, s nem venném észre a front alakulását, elbíbelődnék egy félre­eső lövészárokban valami eltévedt hangyákkal vagy a kilyukasztott madárfészkekkel, esetleg keresnék szép, zöld mohát, és kibélelném a fészkeket, az eseményeket és a golyókat pedig elengedném a fülem mellett.

Ez persze hiba, nagy hiba lenne részemről, mert hiszen a haditudósítás is éppúgy kell háború esetén, mint a falat kenyér, enélkül a békés olvasó azt sem tudja, hányadán állanak a dolgok.

Viszont nem tehetek róla, hogy a hirtelen események hidegen hagynak, s az élet apróbb ügyeit szeretem észrevenni. Ez már valami velem született hiba.

Most is olyan helyzetben vagyok, hogy öttonnás, megrakott autók dübörögnek el mellettem, valami óriási dolgot művelnek, ami bizonyára nagyon, de nagyon fontos, mert rengeteg ember várja őket, és nagy a zaj, és nagy a mozgás, de engem mégsem érdekel eléggé az az óriási dolog, csak az érdekel, hogy mért nem kerülik ki azt a szép, kicsi fát, amikor mennek ezek a nagy autók, mert kikerülhetnék, van hely, az a kicsi fa nem hibás, ha pont az útjukba ültették, szóval mért nem néz rá is egyszer egy sietős dolgú sofőr, szóval ezt én nem tudom meg­magyarázni, miféle érzés, amikor áthajtanak rajta az öttonnások, csak azt tudom, hogy szép dolog lenne egy ilyen öttonnástól, ha direkt kikerülné, ha az a sofőr lenézne a földre, lám, mit tapos el, engem egy ilyen szép földrenézés teljesen megnyugtatna.

Az iskola felé vezető úton mindig közbejön valami. Például sürgősen föl kell mászni egy kerítésre, bele kell lépni egy pocsolyába, de ha nincs kerítés vagy pocsolya, akkor van - mondjuk - autó, aminek a rugózását azonnal ki kell próbálni, na és ha nem érdekes az autó rugózása, akkor az ablakára föltétlen oda kell kanyarítani a mutató ujjunkkal, hogy Jutka vagy Matild.

Ameddig gyermekek vagyunk.

A gyermekkor arról nevezetes, hogy nyugodtan ebédelni sem tudunk, annyi a rohannivalónk, de a nagy rohanásban ha megpillantunk egy ázott verébfiat, miatta minden egyebet tüstént abbahagyunk.

Ameddig gyermekek vagyunk, legfontosabb dolgunk a játék. Ha van gyermekkorunk.

Akinek volt gyermekkora, csak az mondhatja el magáról, hogy neki játék a munka...

Az ember hazajött a mezőről, s míg főtt a puliszka, végigböngészte az újságot, lám, mit csinál­nak a miniszterek, merre, hol tört ki megint valami apró háború. Átugorja a hosszú cikkeket, főként az apróhirdetéseket figyeli, mert már rég kellene néki egy kicsi vízszivattyú. Ha azzal kezdődik az első mondat, hogy megbízható személyt keresünk, vagy jókarban lévő írógép eladó, vagy mély fájdalommal tudatjuk, akkor csak annyit mond az asszonynak, ez sem az... Így olvasta sokáig az újságot, annyit is tudott a felesége a világról, a politikáról, idő­járásról, hogy ez sem az, ami az urának kellene. A mai napig. Mert ma este az ember így szólt asszonyához:

- Hallod-é te, mit ír az újság... megvették a Holdat!

- Miféle Holdat?

- Hát ami fent van.

- Amelyik világít?

- Azt.

- Ki vette meg te, s kitől?

- Valami ügyvéd vette meg az államtól, olcsón, még rég.

- Hát a mi tudtunk nélkül hogy lehetett?

- Ki volt téve az újságba, hogy meg akarja venni, s nem volt senkinek kifogása.

- Én azt az újságot nem olvastam, én az én részemet nem adom. Nekem a Hold kell, az este is elvették a villanyt, milyen jól világított a ludaknak, a tyúkoknak, el is ültek szépen. Ki tudja, mit csinál véle az az ügyvéd, ha megvette...

Csak nézte feleségét az ember, fordított egy lapot, s azt mondta halkan, ez sem az...

Ahol a kaszások járnak, ott rendszerint nincs lift. Ezért a kaszások nem tudhatják, milyen magasra száll a szénaillat.

Ők csak a madarak magasságát tudják megsaccolni, legföntebb a repülőgépekét, mert azok olykor elsuhannak a fejük fölött.

Énnekem viszont szerencsém van, mert pontosan lemérhettem, meddig ér föl a frissen kaszált széna illata.

Úgy volt, hogy éppen utaztam az ég felé abban a csudálatos pléh-skatulyában, ahol az eres lábú asszony fáradtan nyomogatta a gombokat. Lehettünk úgy a hetedik emeletnél, amikor sóhajtva mondta:

- Egy urat vittem le az előbb, aki valami nagyon finom cigarettát szívott, frissen kaszált széna illata volt a füstjének, ugye érzi, mert én egészen fölvidultam...

Mondom, hogyne érezném, pont a frissen kaszált széna illatát érzem én is.

Pedig nem éreztem.

S talán ő sem érezte, csak elképzelte, úgy tűnt neki, mert nyár van, szénaillatú a levegő, s az emlékezésünk is. Már akinek vannak szénaillatú emlékei...

Szóval a szénaillat magasra száll. A legfelső emeletig. Mert ott van a lift végállomása. De ha egy pilótának szénaillatú emlékei vannak, akkor a szénaillat olyan magasra száll, mint a repülő. És nincs kizárva, hogy még a Holdra is jutott egy fúvintás belőle. Kicsiny túlzással azt is mondhatnám, fölér az égig.

Meg vagyok értve, tata?

-Maga nem hallja, hogy csörög a telefon a zsebében? Csak hányja a havat és nem figyel oda a telefonjára?

-Köszönöm. Halló!

-Maga miért hord koporsót a zsebében?  Mert ez a maga telefonja pont olyan, mint egy koporsó! Csak egy kicsit kisebb. De pont olyan. Fixre. Enhetvenhármas. Ez olyan régi, hogy amikor csinálták, én még meg sem voltam születve! Még jó, hogy a zsebében hordja, így nem látja senki, s magának nem kell szégyenkezni miatta. De ha nem szégyenkezik miatta, akkor akaszthatná a nyakába is. Ezt ma már le nem tépik a nyakából, el nem lopják, mert ez már nem kell senkinek. Ingyér sem kell. Maga nem süket egy kicsit? Érti, mit mondok? Miért nem vesz magának egy jó telefont? Egy ilyent né, mint az enyém! Android. Nem drága, csak kétszáz euró, ha szerencséje van. Vagy nem akar érte annyit áldozni? Én a maga helyében áldoznék. És nem takarítanám a havat a kapum előtt. Ha lenne kapum. De nekem nem kell se kapu, se ház. Csak a baj van vele. Az én szüleimnek sem kell se kapu, se ház. Se munka. Munkából nem lehet megélni. Apám ameddig dolgozott, nekem is csak ilyen ócska telefonom volt, nem lehetett reá zenéket rakni, sem játékokat, sem jútubot, az olyan nem ér semmit. Amikor hozta a béemvét, odatettem a kereke alá, hogy nyomja széjjel. Ez az android más. Ezt elő lehet venni, nem kell dugdosni. És szép.

Honnan volt apámnak pénze béemvére, s androidra, ha nem dolgozik, azt kérdi? Hát onnan, hogy harcol. Nem ül tétlenül, az biztos. És anyám is harcol. És a testvéreim is mind harcolnak. Hol harcolnak, azt kérdi? Hát ott harcolnak, ahol kell. Hogy miért harcolnak, azt kérdi? Hát a jogainkért harcolnak, az emberi jogainkért. Hogy legyenek jogaink és legyen a szóláshoz szabadságunk. Ezeket maga nem hallotta? Pedig mondja a rádió, s a tévé is mondja. Vagy magának tévéje sincs? Olyan lécédé tévé, amelyik széles és olyan képe van, hogy meg kell bolondulni! Maga tudja, hogy mi az a lécédé? Az, amelyiknek olyan képe van, hogy meg kell bolondulni! Fogadni mernék, maga nem is hallott róla. Csak a lapátot ismeri és ezt az örökös kínlódást! Miért kell magának a maga korában havat lapátolni? Miért nem harcol maga is? Ott, ahol kell. Magának is kell, hogy legyenek emberi jogai. És kell, hogy legyen szabadsága a szóláshoz. Vagy maga szólni sem akar már semmit? Enhetvenhármast hord a zsebében és nem is hallja, ha csörög. Csak egy kicsit kellene harcoljon, s megtudná, milyen a jó élet. Maga hallja, amit mondok? Vagy azt sem hallja? Legalább tudja, hogyan kell harcolni? Úgy kell harcolni, hogy ki kell állani bátran, és azt kell mondani, hogy ez így nem mehet tovább! Mert ez így nincs jól. Hogy mi nincs jól? Azt kérdi? Hát azt kell mondani, hogy semmi sincsen jól. Akárhogy van, nincs jól semmi, ameddig az embernek nincsenek meg a jogai és nincs meg a szóláshoz való szabadsága. Azt kell mondani. Addig, amíg megértik. Addig, amig megjön a segély. Ha pedig megjön a segély, jön vele a béemvé és az android is. Meg vagyok értve, tata?

-Meg. Meg vagy értve. Leteszem a lapátot és elmegyek harcolni. Oda, ahol kell. Ez a harc lesz a végső!

Két falu között egy pakulár nekitámaszkodott egy kilométerkőnek, s nézte a tájat.

Volt mit néznie.

Egy lecsapolt tó iszapos fenekén sütkéreztek a békák, borzas madarak csirikoltak a sürgöny­drótokon, az árok martján nedves orrú, törékeny báránykák próbálgatták erejüket s a meg­élhetést ebben a tavaszi világban.

Tulajdonképpen a pakulár miatt álltam meg, szeretem ezeket a tavaszi, fehér csodákat, s nem is tartom tisztességes dolognak csak úgy elmenni mellettük, rájuk se hederíteni, nem venni észre őket a nagy határban, nem gyönyörködni bennük.

A pakulárnak valami mondanivalója támadt, mert tüzet kért. Onnan tudtam, hogy volt valami mondanivalója, mert egy szivaros pakulár nem indul el hazulról gyufa nélkül, só nélkül, bicska nélkül.

Nem csalódtam.

Azt mondja nekem a pakulár, miután jót szippantott szivarából, hogy nézzem meg a tüzeket abban az oldalban.

Nézem a tüzeket, szép tüzek, égig ér a füst, gondolom magamban, micsoda költői lélek lakozik ebben a pakulárban, megcsodálja a tavaszi tüzeket, a határ tisztító tüzeit, ezt a nagy és szertartásos, örök és szent hadüzenetet a haszontalanság, tövis és bogáncs ellen, hogy szaba­don nőhessen a fű, a búza.

Szép tüzek, mondom a pakulárnak, ha nem szól észre sem veszem őket a csudálatos bárányai miatt...

- Szép tüzek - mondja a pakulár -, csakhogy maga nem tudja, mi ég... Tegnap arra jártam, láttam, mit égetnek. Kukoricakórót. Mert unják hazavinni, vagy más a dolguk. Vagy mert igen meredek az oldal.

Így morfondírozott a pakulár, míg körülötte bégettek a szép, fehér bárányok, s a tó fenekén sütkéreztek a békák.

Csak annyit tudtam hozzászólni az egészhez, hogy csakugyan kár elégetni azt a kórót. Nem akartam szidni senkit a pakulár előtt, hiszen ez a pakulár nem illetékes. Ez a pakulár csak abban illetékes, hogy ezek a szép, tavaszi bárányok ne vesszenek el. S csak később gondoltam rá, hogy nagyot tévedtem. Mert tulajdonképpen a kóróügyben éppen ez a pakulár a legilleté­kesebb. Ő vette észre,kár van ezekben a tavaszi tüzekben.

Mert aki észrevesz egy dolgot, abban ő a legilletékesebb.

Dancs levele

„Eszembe jutottál. Mert a héten, ha úgy alakul, elugrom Friscoba. San Franciscoba. Csak úgy. Emlékszem, mesélted, milyen kalandjaid voltak ott is.”

Ezeket a sorokat kaptam ma hajnalban Nevijorkból, az én barátomtól, Dancs Arturtól. Hogy eszébe jutottam. Mert ha úgy alakul, elugrik Friscoba. Csak úgy.

Hát hallgass ide, Artur! Ha te Nevijorkból csak úgy elugrasz Friscoba, akkor a kedvemért egy percre állj meg a Market-street végében. Ott, ahol a villamos megfordul. Adj egy centet annak az embernek, aki ott áll és körül van véve turistákkal. Ezek a jövő-menő népek egy centet szorongatnak a kezükben és sorba állanak, hogy az az ember egy kis gépezettel nyomjon belőle emléket nekik erről a városról. Hogy ott jártak. Én is adtam. Meg is köszönte azt a centet. És én boldog voltam azzal a nyomtatott emlékkel. Abban a városban ugyanis egy centbe kerül a boldogság. Annyiba, Artur! Minden más táján ennek a világnak meg kell szenvedni egy kis boldogságért. Van, ahol lökdösődnek érte, egymás cipőjére hágnak, könyökölnek, rohangálnak, a tüdejüket köpik ki. Itt nem. Itt zsebrevágod azt a kinyomott centet, s elundulsz valamerre. Persze, boldogan. Mindegy, merre indulsz, teljesen mindegy. Azért mindegy, mert itt is csak házak vannak, egyik magasabb, mint a másik, csak utak vannak, egyik hosszabb, mint a másik, mit lehet csodálni a házakon, s az utakon? Na, azért van egy rövidecske utca, ezen végig kell menni. Mert ez a világ legkanyargósabb utcája. (Crokedest street) Jó meredek ez az utca, de megéri végigmenni rajta, mert itt jön rá az ember, milyen kanyargós a sorsa, akárhol is legyen.

Azt mondtam, elindulsz valamerre, boldogan...Csakugyan, nem túlzok, ha azt mondom, annyi boldog emberrel sehol nem találkoztam, mint ebben a városban. Itt nem járkálnak lehajtott fejűek, én legalábbis csak eggyel ismerkedtem meg, kérdezte, merre menjen, hogy elérjen valahová. Mit gondolsz, ki volt ez az ember? Egy szökött magyar volt, az én városomból, munkát keresett éppen.

Ilyenek a véletlen dolgok. Na, igen, a véletlen dolgok! Ha véletlenül a Bush streetre vetődnél, csöngess be nyugodtan a 825-ös ház ajtaján. A házmester kinyitja neked az ajtót, te pedig kérdezd meg tőle, uram, véletlenül nem tetszik tudni, milyen betegségben halt meg hét évvel ezelőtt a régi házmester? Májk, uram, Májk, Elekes Miklós. Az én nagybátyám. Biztosan tudni fogja, ki volt ez a derék Miklós. Mert őt még a Hawaii szigeteken is jól ismerték. Ő volt az az ember, aki soha nem járt lehajtott fővel, csak fölemelt fővel és amerre járt dudorászva járt és fütyörészve. Amikor nem volt munkája, beállított valahová, s azt mondta, az ő neve Elekes Miklós. És dolgozni szeretne. Amikor megkérdezték, mihez ért, büszkén válaszolta, semmihez nem értek uram, semmihez az égvilágon. És azonnal munkát adtak neki, mondván, pont ilyen emberekre van szükségünk uram, akik semmihez nem értenek. Akik azt állítják, értenek valamihez, nehéz emberek, magasan hordják orrukat, bölcsek és beképzeltek. Ezekkel semmire sem lehet menni. Májk, maga máris föl van véve!

Csöngess be bátran. A kilincset ne tapogasd, naponta szidolozzák, olyan fényes, mintha aranyból lenne.

És kérnélek még valamire. Arra, hogy menj végig a Golden Gaten. Nem azért, hogy elmondhasd, végigmentem a Golden Gaten. Azért menj végig, mert a híd tólsó felénél leülhetsz a Csendes- óceán partjára. A megszáradt, szomorú, hűvös katángok közé. Itt örökké fúj a szél, tűrd fel kabátod gallérját és nézz el messzire. A közelben fodrozó vízre ne nézz. Mocskos a tenger, eltévedt dugók ringanak rajta, eldobott üvegek, reves kórók, a föld minden szennye. Nézz messzire. Csak itt jön reá az ember, hogy ami szép ezen a világon, tőlünk mind messze van. Bárhol is legyünk.     

Voltak holdvilágos esték a Víz előtt, amikor az emberek kikönyököltek úgy vacsora után az erkélyekre, s nézték, merre milyen fények égnek.

Volt ezekben a csöndes, holdvilágos estékben valami áhítat, olyan, hogy a kikönyöklő emberek elégett cigarettájuk végét röstellték kipöccinteni a semmibe.

Hanem ezekbe az áhítatos, Víz előtti estékbe beletartozott az is, hogy lefekvés előtt mű-foltos nadrágú, kócos fiatalok verődtek össze a neonfények alatt, jó nagyokat röhögtek, s indián-üvöltéssel kergették egymást viccből vagy valamiért a virággruppok körül.

Olyankor a nyugdíjas blokkelnök kiugrott ágyából, s pizsamás karját széttárva, szigorú kérdést intézett a szellőzködő emberek felé, mondván: kik ezek a srácok?

Rendszerint senki sem válaszolt, ezért a blokkelnök sóhajtva sorolta föl megszokott érveit: - Csak az ige tartotta, kérem, hogy le nem tapodták a virágokat, hogy mennyit futkostam értük, hát maguk semmit se szólnak, csak nézik, s szivaroznak, mikor maholnap fejünkre másznak, és nem lesz egy perc nyugodalmunk, hogy ezt is meg kellett érje az ember...

Vannak nyomott hangulatú esték most, a Víz után, mikor az emberek kikönyökölnek az erkélyekre, s nézik, merre mi volt, vajon honnan hozta a víz azt a nagy gerendát, s mért tette éppen oda le, ahol a blokkelnök virágai voltak, s csakugyan, mi lett azokkal a virágokkal, s vajon ha mást ültetnek, virágoznak-e majd ebben az iszapban, s azok a szép, fiatal fák lábra tudnak-e állani még...

Hanem egy ilyen nyomott hangulatú estéhez az is hozzátartozott, hogy egyszer, úgy lefekvés előtt ismét megjelentek a mű-foltos nadrágú, kócos fiatalok, szép csöndben körülvették a földre iszapolt fiatal fákat, talpra állították őket, gyökerüket jól megtaposták, hogy ki ne dőlje­nek megint, ha jön valami furcsa, eső előtti szél.

Nem tudnám biztosan megmondani, látta-e őket akkor a nyugdíjas blokkelnök, de mi, akik ki szoktunk könyökölni az erkélyekre akkor is, ha csöndünket nem zavarja senki odalent, jól tudjuk, kik ezek a srácok.

Némely ember olyan bölcs, és olyan okos, és úgy föl van szerelve biztonsággal, hogy ha valahol éppen csak megemlítik neki a világvégét, rándít egyet a vállán, cigarettáját elpöccinti a semmibe, s legföntebb odavet egy lesújtó mondatot, amely szerint megint kitaláltak valami idétlenséget a vénasszonyok.

Én viszont nem szégyellem bevallani, hogy a világvégével kapcsolatban nem vagyok elég bölcs és okos, és érvekből tákolt fölszerelésem sem eléggé biztonságos.

Nem arról van szó, hogy félek, vagy valami ilyesmi, csak éppen annyit érzek, hogy ez a föld nem eléggé biztonságos.

Például itt-ott mindegyre fölüti fejét valami helyi jellegű világvége. Az ember pedig nem tudja megállani, hogy néha ne járkáljon itt-ott. Tegnap például direkt a Maros partján járkáltam, gondoltam, legjobb, ha saját szememmel győződöm meg, hány métert nőtt a víz, maradt-e benne néhány márna, satöbbi.

Nos, amint ott járkálok, látom, egy iszapos bokor tövében éppen világvége van. Nem túlzás, el lehet hinni nékem. Világvége. Az iszapos bokor tövében ugyanis egy földgömb volt. Egy szép, kerek földgömb. Rajta emberi kéz, mely azzal foglalkozott, hogy tépte róla a kontinense­ket, és dobálta bele a Marosba.

A Nagy- vagy Csendes-óceánt szigetestől elvitte a víz, a Himalája sötét hegyeitől fekete lett már az illető körme, még csak a sarki jégből látszott egy-egy folt, az se sokáig.

Gondoltam, kiáltok egyet, ébresszen föl valaki, lehet, álmodom, ilyen egyszerűen mégse lehet egy világvégét elintézni, de nem kiáltottam. Azt mondja nekem az az ember, mit néz, uram, nem látja, amúgy is elázott, az árvíz hozta valamelyik iskolából, még nikkeles a szára, le­­sze­dem róla a papírt, jó lesz lampionnak vagy valaminek. Ha itt hagyom, elfutballozzák egy perc alatt a gyermekek.

Persze, persze, mondtam, és mentem tovább.

Csak a világ végétől jó hajításnyira jöttem rá, nem jól mondtam, hogy persze, persze. Mert mégis, sokkal jobb, ha azt a földgömböt egy perc alatt elfutballozzák a gyermekek.

Mert én a világvégét úgy képzelem, hogy el is lehet halasztani. S még kicsiben se jó, ha kapzsi ujjak tapogatják a kontinenseket.

Némely ember olyan bölcs, és olyan okos, és úgy föl van szerelve biztonsággal, hogy ha valahol éppen csak megemlítik neki a világvégét, rándít egyet a vállán, cigarettáját elpöccinti a semmibe, s legföntebb odavet egy lesújtó mondatot, amely szerint megint kitaláltak valami idétlenséget a vénasszonyok.

Én viszont nem szégyellem bevallani, hogy a világvégével kapcsolatban nem vagyok elég bölcs és okos, és érvekből tákolt fölszerelésem sem eléggé biztonságos.

Nem arról van szó, hogy félek, vagy valami ilyesmi, csak éppen annyit érzek, hogy ez a föld nem eléggé biztonságos.

Például itt-ott mindegyre fölüti fejét valami helyi jellegű világvége. Az ember pedig nem tudja megállani, hogy néha ne járkáljon itt-ott. Tegnap például direkt a Maros partján járkáltam, gondoltam, legjobb, ha saját szememmel győződöm meg, hány métert nőtt a víz, maradt-e benne néhány márna, satöbbi.

Nos, amint ott járkálok, látom, egy iszapos bokor tövében éppen világvége van. Nem túlzás, el lehet hinni nékem. Világvége. Az iszapos bokor tövében ugyanis egy földgömb volt. Egy szép, kerek földgömb. Rajta emberi kéz, mely azzal foglalkozott, hogy tépte róla a kontinense­ket, és dobálta bele a Marosba.

A Nagy- vagy Csendes-óceánt szigetestől elvitte a víz, a Himalája sötét hegyeitől fekete lett már az illető körme, még csak a sarki jégből látszott egy-egy folt, az se sokáig.

Gondoltam, kiáltok egyet, ébresszen föl valaki, lehet, álmodom, ilyen egyszerűen mégse lehet egy világvégét elintézni, de nem kiáltottam. Azt mondja nekem az az ember, mit néz, uram, nem látja, amúgy is elázott, az árvíz hozta valamelyik iskolából, még nikkeles a szára, le­­sze­dem róla a papírt, jó lesz lampionnak vagy valaminek. Ha itt hagyom, elfutballozzák egy perc alatt a gyermekek.

Persze, persze, mondtam, és mentem tovább.

Csak a világ végétől jó hajításnyira jöttem rá, nem jól mondtam, hogy persze, persze. Mert mégis, sokkal jobb, ha azt a földgömböt egy perc alatt elfutballozzák a gyermekek.

Mert én a világvégét úgy képzelem, hogy el is lehet halasztani. S még kicsiben se jó, ha kapzsi ujjak tapogatják a kontinenseket.

Nem tudom, másnak mi az isteni dolog, énnekem az, ha valami jó, kiadós tavaszi zuhé miatt be kell húzódni egy kapualjba.

Nincs annál gyönyörűbb, mint mikor az ember egy ilyen kapualjból nézi a hólyagos esőt, a feltűrt gallérú sietőket, a spriccoló autókat, a hajladozó antennákat a porzó háztetőkön.

Van ebben a kényszerű, kíváncsi várakozásban valami megnyugtató, hiszen egy ilyen kiadós, tavaszi zápor sok mindent indokol.

Például azt, hogy miért késünk el valahonnan, miért állunk meg csak úgy, nézelődni olyan helyen, ahová talán soha be se tértünk, és ami nekem a legjobban tetszik, azt is indokolja, ha két ember egy ilyen kapualjban minden előzetes ismerkedés nélkül elkezd beszélgetni.

Az ilyen beszélgetésben ugyanis nincs semmi mesterkéltség, se formaság, olyan például, hogy szervusz, hogy vagy, köszönöm, meglehetősen, satöbbi.

Az ilyen beszélgetés magától jön, és oly természetes, mint ahogyan megered a csatornák vize az esőben. Az ilyen beszélgetésben nincs meg az a feszültség, hogy te ki vagy, és én ki vagyok. És hogy mi lesz a találkozásunk következménye.

Az ilyen beszélgetés legtöbbször úgy kezdődik, hogy kérek egy tüzet, vagy úgy, hogy na, éppen kellett ez a kis ázás, vagy azért mégis sok már ez az esős idő, nem gondolja, vagy úgy, hogy legalább megtisztulnak egy kicsit az utak...

És legtöbbször úgy végződik, hogy megtisztul az ember lelke is, mert kibeszélte magából a fontos dolgokat, amiket máskor meg sem pendít.

Egy patak kiszáradt, s a palló repedéseiben kedvére nő a csalán, a gomba.

Csapatnyi fürdőző gyermek hajigálja a rozzant karfát, elkerülik ezért a madarak is.

Szerettem volna átmenni rajta, hogy visszaadjam az önbizalmát, maradjon meg áradás idejére is, amikor zuhog alatta a víz, és hömpölyögnek a reves csutakokkal megrakott árkok.

Nem tehettem, mert féltem, kiröhögnek, nem vagyok gyermek, hogy is képzelem, pallón járni, mikor mellette száraz út vezet át a patak medrén.

Mentem hát én is a többiek után, kik meg nem érezték, mekkora szomorúság feszülni fölösle­gesen, állni a sors szabta úton haszontalanul.

Mentem a többiek után, s már tudtam nagyon, ilyen hiába feszülő palló lesz az ember ideg­szála is, ha magára marad.

Micsoda lovak, haj, micsoda mének, istenem, a föld is dübörög! A föld is. Kezes, szilaj, nyerges, rudas, parádés két ló, már az is gyönyörűség, ha látja őket az ember. Hát még amikor éppen ballag, kocog, poroszkál, vagy üget, vágtat, ágaskodik, amikor felhorkan, fúj, kapál, vagy megbokrosodik, amikor nyerít, prüszköl ez a két ló! És micsoda gyönyörűség elnézni az embert estefelé vagy hajnaltájt, amint a két lovával foglalkozik. Amikor befogja őket, felkan­tározza, amikor szoktatja, ugratja, vagy sétáltatja.

Esténkint, amikor hazatér az ember lovaival, s kifogja őket, odagyűlnek a szomszédok a kerí­tés mellé. Mert olyankor az ember nem abrakot ad lovainak, s nem vizet, hanem szabadságot. Kedvükre vágtathatnak keresztül-kasul a réten. Azt látni kell, amikor az a két gyönyörű mén vágtat a réten, s kibontott farkuk az égre lobban.

Valami ősi, szép szertartás van ebben az esti szabadságban. A fölös erő szertartása. Talán ifjúságára emlékezik ilyenkor az ember, a szilaj időkre, az el-nem-fáradásra. Az időre, amikor a dologba belefásult legényke hazatér a mezőről, de azért még kihancúrozza magát lefekvés előtt. Mert ez a hancúrozás üdítő játék a szabadsággal.

Láttam, a szomszédság is teljesen beleéli magát az esti játékba, a lovak láttán fölfrissülnek a fáradt emberek, elkapja őket az ifjúság hangulata, s úgy térnek nyugovóra, cöccögtetve, mosolyos megjegyzésekkel, a gyönyörű mének dicséretével s azzal, hogy ez az ember nem olyan, mint más, aki hazatér a munkából, s mindjárt ágynak esik, étvágya nincs, csak szidja a napot. Ez az ember úgy fekszik le este, hogy abban a lefekvésben benne van a másnapi kedve. Úgy tér nyugovóra, mint ahogy dologhoz látnak a favágók: markába köp. Lefekvés előtt. Úgy tér nyugovóra, mint a Nap: még visszasüt, ha másnap szép lesz az idő.

Bábel

Horváth László fotója, Cseke Gábor blogjából kilopva

Három humán erőforrás

 

Bábeli időket élünk, nem értjük egymás szavát. Még valakit megszólítani is roppant kockázatos. Ha azt mondom, uram, azt felelheti, kérem, az urak nem itt vannak. Amikor egy újság úgy írja, hogy a zemberek, akkor azonnal tudjuk, mi van abban az újságban. Amikor egy újság úgy írja, hogy a polgárok, akkor is azonnal tudjuk, mi van abban az újságban.

 

Mostanában humán erőforrásnak nevezik azokat, akikkel az utcán találkozunk, akikkel kávézunk, vitázunk, vagy csak nézzük, mivel foglalkoznak.

 

Énnekem szerencsém van, mert három olyan humán erőforrást ismertem meg, akik nem finnyásak a megszólításra.

 

Az egyik humán erőforrásra rá is kiáltottam, hé, maga mit csinál? Miért reszeli le a lakatot a szomszéd ajtajáról? Nem tudja, hogy nem szép dolog betörni, lopni, rabolni?

Ez a humán erőforrás nem sértődött meg, amikor úgy kiáltottam rá, hogy hé!

Egyszerűen eltette a reszelőt és közben lenézően tekintett rám. Ebben a  tekintetben az volt, hogy miért avatkozom bele az ő dolgába, rablók és tolvajok mindig voltak, amióta világ a világ.

 

Az egyik szomszéd, aki végignézte a lakatreszelést és végighallgatta feddő szavaimat, hívta a rendőrséget.

Jön három rendőr, az egyik azt kérdi a humán erőforrástól, maga nem részeg, hogy ilyen cselekedetre adta a fejét? A humán erőforrás azt feleli, bizony eléggé részeg vagyok, józan állapotomban nem szoktam betörni, legföntebb felpofozom az első embert, akivel találkozom. Mert éhes vagyok. Azért. Tetszik érteni, biztos úr?

A rendőr papírt és ceruzát vesz elő, hogy a betörési kisérletről megírja a jegyzőkönyvet. De nem írja meg. Azt mondja, nem fog a pix ebben a hidegben. A másik rendőr előmbe áll és azt mondja, ez az illető tört be az ő anyja lakásába is. De nincs mit csinálni. Ennek az illetőnek jó az attitűdje, de pénze, az nincs és nem lehet semmit rajta behajtani. A harmadik rendőr is előmbe áll és azt mondja, nagyon kell vigyázni, amikor valaki fölhívja a 112-es számot. Sok az alaptalan bejelentés. Kérdem, ez is alaptalan, ez a lakatreszelés? Azt mondja, attól függ, honnan nézzük. Ha a tömlecek zsúfoltsága felől nézzük, akkor prímplánba az ország gazdasági helyzetét kell figyelmünk központjába helyeznünk, az most a legelső. Vegyük például az eut. Ugye, az eu figyelmének központjában is a gazdasági helyzet van, mégpedig állandó jellegel. Maga ebben a házban lakik állandó jelleggel? Mert ha nem itt lakik állandó jelleggel, akkor meg kell vizsgálnunk, milyen alapon, s milyen jelleggel vizsgálja önfejűleg a deviáns cselekedetek állapotát és kiterjedését ebben a városban. Az nem lehet, hogy csak telefonálunk, s mi itt el vagyunk vonva a súlyosabb eseményektől...Kérem, adja ide a személyi igazolványát.

Mondom, hát nem a betörő személyi igazolványát kéri? Azt feleli, nem. Mert az az illető már rég a figyelmük központjában van és jól tudják a hatóságok, hogy neki nincs személyi igazolványa.

Két óra sem telt belé, elballagott a három rendőr, nézett utánuk a humán erőforrás, mi pedig ott maradtunk a telefonálós szomszéddal, s a lereszelt lakattal.

 

A másik humán erőforrás pont úgy néz ki, mint a hónapos retek. Piros az egész feje. Egészséges, szép a termete, orcája mosolygós, beszéde a csibészek beszéde. Ott pillantottam meg, a cementből öntött, régi pingpong asztal mellett, amikor a kicsi, árnyékos parkban lehívta a piros hetest. Egy egész kompánia humán erőforrás figyelte, nyerésre áll-e a hónapos retek.

Egy itteni bankban dolgozó hölgy szeretett volna autójával megfordulni a tömbházak között. Ez a vidám humán erőforrás lecsapta a kártyát és sietett segíteni. Addig segített a hölgynek a megfordulásban, amíg az autót neki vezette a tömbház lezárt szeméttárolójának és annak ajtaját betörte.

 

Jöttek a rend őrei. Megállapították, hogy a humán erőforrás elmondása szerint rossz helyre építették a tömbházat, különösképpen a szeméttárolót, senki nem hibás, máskor figyelmesebben kell itt autóval megfordulni.

Amikor a tömbház lakóinak fölborzolt hangulata lecsillapodott, intett a hónapos retek a kártyázó humán erőforrásoknak, hogy most már jöhetnek kutatni a szeméttárolóban, nem kell annak az ajtaját feszegetni.

 

A harmadik humán erőforrás, akit megismertem, egy női személy. Valami nemes, grófi családból származhatott, legalábbis ezt mutatta a ruházata, választékosan beszélt és amikor nem volt részeg, bőséges volt a szókészlete. Azt magyarázta a tűzoltóknak, egy kis tűzből nem kell olyan nagy dolgot csinálni, láttak már ők világégést épp eleget. Az az elhagyatott épület, amely hőközpont volt régen, most a bokorlakók otthona, jól érzik magukat benne, mi van, ha időnkint kicsap az üveg nélküli ablakokon egy kis füst? Nekik is meg kell valahol melegedni. És miféle beszéd  a tűzoltók részéről, hogy ők menjenek a számukra épített új otthonba?  Hát nem tudják, hogy azok az otthonok nem biztonságosak? Ott sok a tolvaj és a rabló, nem lehet félretenni egy üveg pálinkát, hogy el ne lopnák. És csak ne emlegessék a villanyt, nekik villany nem kell, mert azt meg is kell fizetni, ha van és tévé sem kell, mindent tudnak erről a világról.

És egy tűzoltónak illik tudni, hogy régiókra van osztva a város kukázásilag, homogén elemekből állanak a csoportok, viselkedésükben az együttműködés a domináns, nem pedig a diverzió.

 

Sajnos, ezt a humán erőforrást nem most ismertem meg. Ő volt az, aki a múlt nyáron egy alkalmas pillanatban besurrant a kapunkon és ellopott az udvari asztalunkról egy nagy kést, amivel káposztát akart szeletelni a feleségem. Amikor megkérdeztem, miért nem teszi le azt a veszedelmes szerszámot, azt felelte, álljak félre az útjából, mert neki arra a késre nagy szüksége van, nincs még minden elintézve ebben a városban.

 

Most úgy vagyok, hogy ha el szeretnék menni hazulról, előbb szétnézek, nincs-e a közelben egy humán erőforrás, reszelővel, késsel a kezében.

Bábeli időket élünk. Még valakit megszólítani is roppant kockázatos.