Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)



Elekes Ferenc: Kábelkocsma E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2014. november 27. csütörtök, 20:54

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok.

Ma, amikor végig sétáltam a hat fehér oroszlán előtt, valami könnyed huzat jött szembe velem a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat és egy imbolygó alak.

Azt mondja nekem ez az imbolygó alak, uram, ide ma nem érdemes bemenni. Kérdem, hát miért nem érdemes ide ma bemenni. Megmondom, mondja az imbolygó alak. Azért nem érdemes ide ma bemenni, mert nincs az asztalánál Bölöni Domi. Nincs az asztalánál, pedig néhányan nagyon  várják. Reggel óta. Még maga, Enikő is várja. Tudja, ez a bűbájos Enikő miért várja a mi Dominkat? Hát ugye, ő adja az italokat és ő adja a kávét. Egyik kezében most éppen egy üveg bor van, a másik kezében pedig a toilett kulcsa. Mert ugye, a toilettre kulcs nélkül bemenni nem lehet. Ilyen hely ez a kábelkocsma. Maga miért jár olyan helyre, ahol szükség esetén el kell kérni a toilett kulcsát? Fogadni mernék, hogy csak a mi Domink miatt jár ide, nem egyébért. Mert én is csak a mi Domink miatt járok ide, nem egyébért. Mit gondol, ebben az órában még érdemes, hogy várjunk a mi Dominkra? Mert ha érdemes, akkor hajlandó lennék vissza menni. És várnók ketten egy asztalnál Bölöni Domit.

Próbáljuk meg, mondtam. És vártuk ketten Bölöni Domit.

Kérdeznék én magától valamit, mondta asztalra könyökölve az imbolygó alak. Ha megengedi...

Bármit kérdezhet, feleltem, énnekem semmi titkolnivalóm nincsen.

Ismer maga valakit, akinek a neve Sümi Laji? Ne törje magát! Fogadni mernék, hogy nem ismer. Mert ilyen nevű ember nincs. Sem pedig olyan nevű emberi lény, hogy Pricskili Dungó. Vagy Kukubika Szerencsika. Vagy Milliárdos Makutyi.  Ezeket a furcsa neveket az én fejem szerint mind a mi Domink találja ki. És tudja, hogy mi az érdekes ezekben a kitalált nevekben? Az az érdekes, hogy ezeket a furcsa neveket megjegyzi a magamfajta ember, el tudná sorolni még részeg állapotában is. Azt mondom, Micsobur, egy kicsit somolygok magamban és várom, hogy jöjjön Bölöni Domi. Amikor nagyon magam alatt vagyok, sokszor elgondolom, mitől tudnék én egy kicsit somolyogni? Attól, hogy valahol a világban mennyi a nemzeti jövedelem? Vagy attól, hogy valahol a világban hány gazdag ember él és hány szegény ember? Hogy kit lőttek le és kit fogtak el? Vagy attól, hogy melyik faluban volt tökmag fesztivál, s ott mennyi sört öntöttek magukba a  népek? Az efféle események engem nem hatnak meg. Hát nem izgalmasabb, ha Pricskili Dungóról olvas valamit az ember? Olyan történetet, amely Pricskili Dungóval esett meg? Persze, úgy, ahogyan azt a mi Domink írja le. És nem más. Mert ha más írná le, mi esett meg Pricskili Dungóval, Sümi Lajival, akkor engem az sem hatna meg. Mert az másféle történet lenne. És másféle szavakkal lenne elbeszélve. Olyan szürke, idétlen szavakkal, komolykodva. Ezért várjuk mi itt Bölöni Domit. A hét minden egyes napján. A kábelkocsmában, ahol a toilett kulcsot szükség esetén kérni kell. Ilyen hely ez a kábelkocsma. De mi itt várjuk Domit, mert ez az ő magánjellegű szerkesztősége. Várjuk, hogy ha nem egyéb, legalább lássuk. Az sem baj, ha nem szól semmit. Csak legyen itt.

Most hány óra lehet, kérdezte az imbolygó alak. Mondtam hány óra. Az sok. Nagyon sok, mondta és fölállt az asztal mellől.

Magamra maradtam.

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Amikor ide betérek, hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok. Most épp valami könnyed huzat megy ki közéjük a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat, s egy imbolygó alak.

 

 

 
Elekes Ferenc: A kirámolt falu E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2014. augusztus 17. vasárnap, 18:19

Száz esztendő

 

                                                                              
A kirámolt falu
 
Mama meghalt.
 
Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.
Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga  könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni. Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van. Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak még a tengerről, mama?
Locsog.
Teljesen fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette, miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.
 
–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…
–Azok. Sirályok szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt, a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.
–Akkor  hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…
–Hagyjuk, mama…
 
Anyám soha nem látta a tengert.  
 
Mama gyermek volt még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét, pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.
 
Aztán egy napon apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen elfoglalta az oroszok földjét.
 
Négy esztendeig vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.
 
Egy napon megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.
Azt mondták, most már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.
 
Mama nem látta meg a tengert.
Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.
 
Százéves korában, miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja, nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama. Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik, ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…
 
Mama meghalt.
 
Mama akkor halt meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni, sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.
Nagy lett a világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még lehet.
 
Anyám soha nem látta a tengert.  

 

 
Elekes Ferenc: A ráta stagnálása E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2014. március 17. hétfő, 14:29
Egy falusi ismerősöm megállít az utcán és azt mondja, magyarázzam meg neki, amit ő nem tud felfogni. Azt írja az újság, hogy „januárban stagnált a munkanélküliségi ráta”.
 
Mondom, ezt tudományos emberek találták ki. Éppen ezért nem könnyű nekünk, egyszerű népeknek ennek a mondatnak az értelmét felfogni. Ehhez tudomány kell és műveltség. Egy tudományos ember nem fejezheti ki magát egyszerűen úgy, hogy azt mondja, nincs munka. A tudomány és a műveltség abból látszik, hogy nagyobb feneket kerít a kifejezéseknek, mert úgy gondolja, a bonyolultság, a nehezen érthető beszéd az ő fennhatósága alá tartozik. És azt is gondolja, sokkal elegánsabb és titokzatosabb azt mondani, hogy stagnál a munkanélküliségi ráta, mint csak úgy, egyszerűen odavetni, hogy nincs munka. De ha már megkérdezte, próbálok válaszolni, mit jelent az, hogy stagnált a munkanélküliségi ráta. Persze, a saját elgondolásom szerint.
 
Hát mit is tehetett volna az a szegény ráta abban a januári locspocs időben? Az embernek sincs kedve ilyenkor, hogy kimenjen a házból. Stagnál. Vagyis ül otthon, zsebre dugott kézzel és várja a tavaszt. Unalmában esetleg megnézi egy szótárban, hogy mit jelent az a szó, hogy stagnál. Ha egyáltalán van a közelben szótár. Tegyük fel, hogy van. Csak tegyük fel, mert nem biztos, hogy van.
 
A szótár azt írja, hogy ha valami stagnál, akkor az a valami pang, mint egy magányos, náddal benőtt tavacska, megreked valamilyen állapotában, egy tapodtat sem mozdul semerre, hagyja, hogy körülötte  a dolgok maguktól elrendeződjenek.
 
Mindannyiunkkal előfordul, hogy semmihez nincs kedvünk. Olyankor mi is  pangunk. Olyankor megrekedünk valamilyen állapotunkban és hagyjuk, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek.
 
Van, akinek soha, semmihez nincs kedve. Az ilyenek foglalkozásszerűen panganak, esetleg  megrekednek valamelyik kocsmában. Előfordul, hogy valaki úgy megreked egy kocsmában, hogy pangásosan, de egyfolytában  énekel, ameddig bereked. Másnap jól kiköhögi a rekedtségét és kezdi újra a pangást.
 
A ráta is pont ilyen. Főleg januárban. Nincs kedve semmihez. Még a daloláshoz sincs. Csak pang. Csak megreked valamilyen állapotában. És várja a tavaszt.
De nem csak a ráta, hanem maga a munkanélküliség is ilyen: ha csak teheti, pang, megreked és bereked.Tulajdonképpen a ráta és a munkanélküliség nagyon jó barátságban vannak egymással. Ezért van az, hogy együtt szeretnek pangani.
Ezt én így gondolom…
 
Az ember alaposan  megnézett és azt mondta: –Nem lenne magának kedve, hogy most beüljünk ketten a legelső kocsmába?
 
 
Elekes Ferenc: Évforduló E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. december 25. szerda, 22:03

 

Mama, amikor a fehér asztalterítőt szőtte
 
 
 
                  
 
                100         
 
 
 
 

 
 
                                                                  
                                 
Anyánk ma száz esztendős. Pontosan ma.
 
Rendeltem tortát.
Mondom a kisasszonynak, szeretnék rendelni egy tortát. Azt mondja, válasszak, sok torta van az üveg alatt.
 
–Nekem szebb kell és nagyobb.
–Ezeknél is szebb és nagyobb?
–Igen, ezeknél is szebb és nagyobb!
–Hány személyre kell?
–Azt nem lehet tudni. Egyszerű, falusi asszonynak kell, anyámnak, aki száz esztendős. Legyen fehér. És a tetejére legyen fölírva egy szám. Az, hogy 100.
–És hány kilós legyen az a torta?
–Azt nem tudhatom, mert soha nem járt a kezemben egy nagy torta.
–Legyen úgy két, vagy három kilós?
–Legyen. Körülbelül akkora, mint amekkorát most a levegőbe rajzolok.
–Ne tessék a kezével nagyon hadonászni, még leveri valakinek a kalapját…
–És legyen a tetején sok kicsi, színes virág.
 
A konyhában terítettünk asztalt. Anyám nézi a tortát, s főleg a számot rajta, hogy száz. Azt mondja, egy kicsit elérzékenyültem…
 
Érzem, az én torkomban is megjelent a gombóc.
 
–Mama, úgy illene, hogy ilyenkor szép, fehér asztalterítőt vegyünk elő, ne ezt a csíkosat, –mondja a feleségem.
–Akkor legyen úgy! Terítsetek fehérrel. Azzal, amit még leánykoromban szőttem. De mivel terítünk asztalt, ha véletlenül bekövetkezik valami fontos esemény? Ezt a fehéret arra tartogattam…
 
Elekes Ferenc: Saját legyeink E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. október 08. kedd, 06:01

Persze, hogy nem találtam el azt a legyet, csak úgy, vaktában ütöttem feléje. Erre mintha megsértődött volna, nekivágta magát az ablak üvegének. A felső sarokban megállt és várta, lám, mi történik, van-e még kedvem csapkodni feléje. Nem volt. Akkor még nem voltam idegállapotban. Csak néztük egymást. Úgy látszik, megunta ezt a patthelyzetet, mert nagy zümmögéssel és cikázással újra, meg újra nekiment az ablaknak, mintha minden áron ki akarna szabadulni. Kinyitottam neki az ablakot. Menjen Isten hírével, van hely bőven odakint, szállhat, cikázhat, csapkodhat a szárnyaival amennyit akar, telezümmögheti az egész udvart, átmehet akár a szomszédba is.

Nem repült ki. Fölszállt a mennyezetre, onnan nézett reám. Kihívóan. Becsuktam az ablakot. Huzat volt. A légy erre megint odavágta magát az ablak üvegének.
 
Gondoltam, egyoldalú békét kötök véle, nem zavarom, elfér ott, a plafonon, különben sem bántott, csak szállt erre-arra, mint egy kis, fekete papírrepülő. De ő nem fogadta el az egyoldalú békekötésemet. Arra röpült mindig, amerre mentem. Mert akkor már kezdtem sétálni a szobámban, azon tűnődtem, mit akarhat ez a légy tőlem ?
Föltűnés nélkül ültem le egy székre, kinyitottam azt az újságot, amivel csak úgy vaktában feléje ütöttem volt. Hát mit találok benne ! Amerikai tudósok megállapították, ha a légy nekimegy az ablaknak, akkor nem azért megy neki, mert ki akar menni. Egyszerűen idegesíteni akarja az embert. Ausztrál tudósok megerősítették az amerikai tudósok megfigyelését, határozottan azon a véleményen vannak, hogy igazuk van az amerikai tudósoknak. A légy nem azért megy neki az ablak üvegének, mert ki akar repülni. Ettől az újsághírtől vagyok most már idegállapotban.
 
Mert hogy van az, hogy mindent amerikai, ausztrál, vagy kanadai tudósok tudnak fölfedezni ? Miért van az, hogy a mi, közeli tájainkon nincs egyetlen egy tudós, aki a legyek természetét meg tudná vizsgálni ?
A légy természete nem hasonlítható az űrkutatás, vagy az atom természetéhez, tanulmányozásához nem szükséges ott lennünk a Szilikon-völgyben, vagy valamely űrhajózási központban, ahol a tudósoknak már elállt a nyakuk a sok égre nézéstől. A legyeket mi is nyugodtan tanulmányozhatnók saját otthonunkban, az udvaron, vagy a kert sarkában, például a trágyadombok körül. Ha akarjuk. De nem akarjuk. Úgy látszik, nem. Hagyjuk, hogy az amerikai tudósok tegyék félre világraszóló tudományos terveiket, s figyeljék a legyek szokásait. Hogy valamit mi is megtudjunk a legyekről. Mintha nekünk nem volna elég legyünk ! Ezért vagyok én most idegállapotban. Ezért a lustaságért. Képesek vagyunk naphosszat elnézni a körülöttünk zümmögő legyek sokaságát, anélkül, hogy megfigyelnők őket. Csak nézzük, de meg nem figyeljük a saját legyeinket.
 
 Még egy olyan kis, nyomorult újsághírt sem tudunk világgá röpíteni, hogy mi fejtettük meg a legyek valamelyik szokását. Például azt, amit említettem. Hogy nem azért mennek neki az ablaknak...Fontos hírek a mi tájainkról nem röppennek föl, hogy bejárják a tudományos világot. Várjuk, hogy minél távolibb országok tudósai tanulmányozzák azt, ami már a szemünket üti ki. E lusta várakozás miatt vagyok idegállapotban.


Lehet, a mi legyeink is idegállapotban vannak. Észrevették, hogy csak üldözni tudjuk őket holmi zizegő újsággal, ahelyett, hogy elmélyednénk az ő lelkivilágukban. Ezért csapják oda magukat mérgesen, nagy lendülettel ablakunk üvegének. De ez már az én megfigyelésem. Nem az amerikai és ausztrál tudósoké.

 

 
Elekes Ferenc? Bölöni Domokos születésnapjára E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. október 02. szerda, 06:14

Kedei Zoltán felvétele a Kábelkocsmában

                                    Bölöni Domokos és Elekes Ferenc

Bölöni Domokos mindenekelőtt arról híres, hogy ő az egyetlen barátom, akivel eddig még soha össze nem vesztem. Pedig sokszor próbálkoztam. Már csak azért is, mert szent meggyőződésem, barátnak sem jó az olyan ember, akivel legalább egyszer még össze sem lehet veszni.

Istenem, hányszor vágtam a fejéhez igaz és igazságtalan dolgokat! Egyszer azt vágtam a fejéhez, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók. Erre ő azt felelte, pontosan így van! Nem is érti, miért van az, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók, de vegyem figyelembe azt a körülményt is, mely szerint fösvények az unitáriusok.
Kérdeztem, mi baja az unitáriusokkal? A katolikusok nem fösvények? Sem a reformátusok?  Azt felelte, hogy de. Fösvények ők is.

– Mindenféle vallású egyén fösvény, de nem éppen annyira, mint az unitárius egyén. Mert az unitárius egyének dobálták ki a gyönyörű szentképeket és szobrokat a templomokból, s még azt a pancsolt bort is irigylik tőlem, amit nekem tokaji gyanánt hoznak elő a pultról, pedig azt az italt nem ők fizették ki, hanem én. Előre fizettem, hogy biztos legyen!

Ennél a résznél valami eszébe jut Bölöninek és azt mondja, hogy most minek ugrasztom össze őt az unitáriusokkal, akik az egyetlen székely fejedelmet adták Erdélynek.
 
– Ami a szentképek kidobálását illeti, az az én saját nézetem, – mondom neki –, de remélem, abban egyetértünk, hogy nem kellett volna mind kidobálni, a templomokban elférhettek volna. Most csak a verebek, ha járnak az unitárius templomokba!
 
Volt eset, kellemetlen, kényes erkölcsi dolgokat is vágtam Bölöni fejéhez, csak azért, hogy sértődjék meg:
 
– Nem vagy te túlságosan kövér?
Azt felelte, hogy de.

– Pontosan úgy van, ahogy mondod, túlságosan kövér vagyok. A feleségem reggel lement a boltba egy spárgával, végig mérte az összes nadrágot, zárás előtt egy perccel talált is nekem valót, de az fekete. Nem elég, hogy kövér vagyok, még feketének is kell lennem?

Egyszer a szülőfaluja elnevezésében is hibát találtam, hátha ezzel meg tudnám bántani.

– Szerinted mi az, hogy Dányán? Hogy lehet Dányánban születni és nem Dányában? Nagy ember vagy, megtehetnéd, hogy annak a falunak rendesebb nevet adjanak. Például azt, hogy Dánya. Ezt legalább ki lehet könnyen ejteni.
 
Erre azt felelte, pontosan így van!

– Sokan ki sem tudják mondani a falum nevét, de ha már így van, akkor így van. Akármin változtat valamit az ember, azt csak elrontani tudja. Nézd meg a világot, állandóan változtatnak rajta, most már tehén is alig van a legtöbb faluban.
Nem Dányán az, ahol alig van tehén, hanem a feleségem faluja, Abosfalva. Összesen négy, ha valamelyiket el nem adták. Dányánban két marhacsorda is tejel, összesen valami nyolcvan tehén.
 
 
Ezzel a Bölönivel nehéz összeveszni. Sok barátja van. Voltaképpen mindenki az ő barátja, kivéve egy-két nyimnyám alakot.

A minap, sörösüveggel a kezében, kissé tántorogva jött be hozzánk egy lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki senki másnak, csak egyedül neki köszönt.

– Szerbusz, Domi!

Kérdem halkan, közelebb hajolva, te, ki ez a lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki csak neked köszönt, úgy tett, mintha én itt sem volnék.

– Ez egy roppant érdekes ember, nagy a lelke – felelte Bölöni. És nagy volt a családja is, ameddig volt neki családja. Itt, ahogy megyünk át Csittdomokos felé, át  a hegyen, hát ott lakott. Egyszer jártam is nála. Jókat beszélgettünk az élet folyásáról. Még iddogáltunk is, de csak módjával. Az egyik unokája Betty, ő valahol Kanadában él, a másik unokája, Mari, ipszilonnal, aki majdnem Svájcban lakik, a harmadik Jolánka, na, ez a Jolánka is lakik valahol, holnap megmondom, hogy hol, mert nekem valahová föl van jegyezve.

– Olyan jó írónak indultál, díjakat kaptál, már meg is szerettem a novelláid hőseit, Pricskiliéket, Dunnyogópityukákat, még a seheresezádéságaidat is megkedveltem, pedig én nem nagyon szeretem a nyelvi innovációkat. Éveken át széles úton jártál az irodalomban – akár a bánat –, most miért nem írsz valami szépet, valami különöset, amilyen még nem volt ezen a tájon?

– Hát azért, mert nyáron nagy a hőség. És télen nagy a hideg!
Aztán ugye, itt vannak ezek a mostani írói divatok, szememet sérti az irodalmi huzat. Most is piros, pedig hajnalban  csak átfutottam az újságokat…

– A napokban lesz a születésnapod. Az évforduló nem kerek. 
Éveid számában az első hatos, tehát ovális. A második hetes, tehát inkább szögletes, és át van húzva egy vízszintes vonallal. Mint Jézus Krisztus keresztje.
Sok keresztet hordoztál eddigi életedben, vagy pedig kevés keresztet?

– Sokat. De egyik sem volt az én saját keresztem. 
Mindig a mások keresztjét hordoztam, ha kellett, ha nem. Ha akarták, hogy vigyem, ha akarták, hogy ne vigyem.
Aprócska házi keresztjeim azért nekem is voltak. De azokat is a feleségem s a gyermekeim hordozták mindég, ők direkt erre vannak teremtve – és értenek is a szenvedésekhez.
Énnekem csak egy kicsi táskám van, abban cipelem a barátaim címeit, gyermekeik, rokonaik neveit. És hogy hol laknak, merre vannak, mivel foglalkoznak, tudnak-e élni, melyik beteg, melyik egészséges.  Sokszor előfordul, hogy egyiket-másikat elveszítem, vagy összekeverem. Most is ez a helyzet.
Véletlenül nem tudod, él-e még Bajmolódy Balázska, aki ott lakott a pálvölgyi reformátusok temploma mellett, mindig a galambokat parittyázta, aztán ezért az apja megszidta és attól fogva csak verseket írt?

– Nem hallottam róla, de azt tudom, hogy a galambok parittyázásáról is lehetne  jó verset írni, ha van hozzá elegendő költői tálentum.

– A jó versekkel sok baj szokott lenni. Mert a jó versek, ha finoman is, de mindig oda suppintanak, ahol valami baj van az emberiséggel. Ezt pedig az emberiség nem szereti. Csak a szelíd, gügyögős, gyönge verseket kedveli az emberiség. Ezekben általában orgona virágzik, puha szőrük van a macskáknak, s a kövekre, fákra  kis szerelmi rongyok vannak  aggatva, úgy, amiképpen a spárgákon lógnak a száradni kitett ruhák.
Én például mindig költő szerettem volna lenni, de amikor nekifogtam a versírásnak, vagy nagy volt a hőség, vagy nagy volt a hideg.

– Lenne-é valami különleges kívánságod, amit teljesíthetnék születésnapodra?

– Lenne. Holnap korábban gyere ki a Kábelkocsmába, mert déltájt már rengeteg vendégünk lesz. Jönnek a tejesek, a sajtosok, a szamócások, a leolvasók, jön a postás, a presbiter, s ha ígéretét betartja, Márton Karcsi is, hogy elvigyen valahová.

– Hová akarsz menni?

– Nekem teljesen mindegy. Csak messzire vigyen. És hozzon is haza. Mint ahogyan szokta…



Most már nem tudom eldönteni, barátom-e nekem Bölöni Domokos, vagy nem barátom. 
Mert véle még össze se lehet veszni.
 
Elekes Ferenc: Mindenki Irénke E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. szeptember 24. kedd, 08:31
 
Elment a feleségem Pestre a fiához és az unokáihoz. Vitte magával a sok egészségügyi nyavalyáját, mert közelgett a nap, mely az orvosok által rég ki volt pipálva.
De ha már Pesten volt a feleségem, gondolta, illő, ha meglátogatja régi barátnőjét, aki az egyetemen is osztálytársa volt.
Ez a barátnő most Fóton lakik, ott vettek szép házat neki az unokái, hogy jól érezze magát. Járni ugyanis nehezen tud, a súlyos műtéte után.
 
A telefonon megbeszélt címre érkezve látta, hogy a barátnő kapuján lakat van. Hiába csöngetett, nem jött ki senki. Becsöngetett az első szomszédhoz. Kerekes, járást segítő szerkezettel nagy bajjal kijött egy nyomorék asszony és azt mondta, ő Irénke. A feleségem is mondta a nevét, s azt, hogy kit keres. Irénke azt mondta, drágám, ide nem lehet bemenni, mert a kapun lakat van. Se ki, se be. Menjen a másik szomszédhoz, csöngessen be Irénkéhez.
 
A feleségem becsöngetett a másik szomszédhoz, onnan is nagy bajjal kijött egy asszony és azt mondta, ő Irénke. Jaj, lelkem, maga azt az asszonyt keresi, akit Vásárhelyről hoztak ide, itt vették neki ezt a szép, nagy házat, hogy otthon ne legyen olyan egyedül, mert itt élnek az unokái. Ennek a maga barátnőjének az unokái most mind Erdélyben vannak, mert nagyon szeretik Erdélyt. Ha be akar menni hozzá, csöngessen be a másik szomszédhoz, Irénkéhez, hátha onnan át lehetne mászni a kerítésen.
 
A feleségem becsöngetett a másik szomszédhoz, ahonnan ugyancsak nagy bajjal kijött egy asszony és azt mondta, ő Irénke. Jaj, hát maga Erdélyből való? Milyen szép az az Erdély! Ha be akar menni a barátnőjéhez, csöngessen be a másik szomszédhoz, Irénkéhez.
De hát én már oda becsöngettem, az az Irénke össze is csókolta az arcomat, mondta a feleségem.  Jaj, lelkem, maga nem tudja, hogy ebben az utcában minden házban egy Irénke lakik? Magányos, nyomorék, beteg asszony itt minden Irénke! Ha gondolja, próbálja meg, másszon át a kerítésen, menjen be a barátnőjéhez és beszélgessenek. Kijönni onnan ugyancsak így lehet, ha átmászik a kerítésen!  Ha pedig véletlenül nem Irénkének hívják a maga barátnőjét, mondja meg neki, szokjon hozzá a gondolathoz, hogy itt belőle is szép lassan Irénke lesz. Vagyis olyan, mint ebben az utcában a többi Irénke.
 
Amikor ezt elmeséltem egy barátomnak, azt felelte, így, vagy úgy, tulajdonképpen a világon mindenki Irénke… 

 

 
Elekes Ferenc: Útszéli szobraim E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. szeptember 16. hétfő, 07:12
Elekes Ferencnek új könyve jelent meg a fenti címmel, az alábbi borítóval és az azon olvasható ismertetővel. Az alábbi írását a Bözödi napjaim című művében olvashatják. Isten éltesse a Mestert!

tszli nagyfelbonts

Szép ember volt a bözödi néptanács titkára. Keményített, hófehér inget viselt és olyan nyakkendőt, amelynek megkötését reggeltől délig sem tudtam volna rendesen bevégezni. Vékonyan rajzolt mosolyát csak arra használta, hogy ép fogsora éppen csak kivillanjon. Egyszer valami hasonlóságot fedeztem föl az ő ábrázata és egy fekete kotlós tyúk között, melynek csibéi kitekintettek alóla. Mert fekete bajusza is volt ennek a titkárnak. Nálamnál két arasszal magasabb termete volt és kiálló melle. És nem ő domborította ki a mellét valamiféle büszkeség talaján, hanem maga a természet. Vasárnaponkint szórakozni Vásárhelyre járt. Vagy Szovátára. Engem csak egyszer vitt magával. Akkor azt állapítottam meg, hogy ő minden fonos és befolyásos embert ismer a környéken. És őt is ismeri minden fontos és befolyásos ember. Általában miesnapokon szoktunk találkozni. Olyankor legtöbbet városi leányokról mesélt nekem kiadós történeteket. Ezen én egy csöppet sem csodálkoztam, mert ő is legényember volt. Soha, semmi kivetnivalót nem találtam ebben a titkárban. Mondhatni barátok is voltunk. Csak éppen a bözödi úton nem szerettem véle végigmenni. Törpének éreztem magam mellette. Vagy Tiborcnak, a Bánk bánból. Miután a testes asszony föllebbentette titkának fátylát, s az én eljövendő újságíróságom híre bejárta a falut, a titkár megveregette a vállam, s azt mondta, ha nagy ember lesz belőlem, azért ezt a Bözödöt ne felejtsem el. Mert jó hely ez a Bözöd. Azért jó hely, mert innen könnyen el lehet jutni Szovátára, s Vásárhelyre is. Mondom, ez igaz. De mennyivel könnyebben lehetne eljutni Szovátára, s Vásárhelyre, ha új utat csinálnának Bözöd felé. Mert én amióta itt vagyok, egyebet sem hallok csak panaszt, a hitvány, bözödi útra. És ha én egyszer csakugyan újságíró leszek, akkor a legelső cikkemet a legelső oldalra teszem, mégpedig öklömnyi betűkkel. És az lesz a címe, hogy Új utat Bözödnek ! A titkár erre a lelkes igéretemre elővette vékonyan rajzolt mosolyát és azt mondta, előbb lesz Jakab úrnak szobra Bözödön, mint jó út ebben a faluban. Pedig Jakab úr személyét nem nagyon kedvelik a hatóságok. De neki előbb lesz szobra Bözödön. Kérdem, mire alapozza ezt a jóslatát, hogy olyan biztos benne. Azt mondja, arra alapozza, hogy ő már annyi beadványt írt az út ügyében, hogy vaskos regény is kitelne belőle. Márpedig ő ismer a környéken minden fontos és befolyásos embert. De nem mozdult senki. És nem is fog mozdulni. Mert olyan a helyzet. Ez a beszélgetés ott zajlott le a kocsma előtt, s belőle valami be is szűrődhetett a kocsmába, mert estefelé egy indulatos legény keresett, hogy várnak engem a parlamentben. Mégpedig szobor ügyben. Mondanom sem kell, hogy a parlament maga a kocsma volt, hát estefelé beléptem oda. Valami szobor ügyben. Egy ádáz kinézetelű, markos legény azt mondta nekem, tudjam meg, hogy ha elintézem a bözödi utat, akkor minden egyes kilométerkövet átfaragnak az én képemre. És vastag, repedezett ujjait addig rakosgatta a poharak között, hogy meg is számolta, hány szobrom lesz nékem Erdőszentgyörgytől Keresztúrig. Egy csöndesebb természetű, józanabb fiatalember azt mondta, ha nem haragszom meg, elég lenne, ha a szobraimmal csak Gagyig mennének. Mert azon túl mások dirigálnak. De Gagyig föltétlen elmennek azokkal a szobrokkal. Ha elintézem az új utat. Valami ártalmatlanabb italt kértem, s mondtam a fiúknak, csöndesedjenek le, mert még a szenteknek sem csináltak annyi szobrot, mint amennyit nekem terveznek. Aztán szép lassan letértünk a bözödi új útról, s a szobrok részletezéséről is. Szolokmai nótákat vettek elő, s olykor bözödi nótákat. Ha Jakab úr nem lett volna annyira süket, mint amennyire az volt, még éjféltájban is hallotta volna a mi lelkes éneklésünket a bözödi parlamentben.
 
Elekes Ferenc: Elfekvő nyavalyák E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. június 05. szerda, 08:53
Van nékem egy régi barátom Csíkban, aki ha egyet prüsszent, azt is leírja. Ez a mániája. A múltkor azt írta, hogy amikor őt elkapja a grippa, ha köhög és szipákol, propoliszt spriccel az orrába, másnap már olyan egészséges, mint a fénylő makk.

Elmentem a mézes üzletbe, kértem propoliszt, mondtam, jó lesz majd hűlésre, ha elkap a grippa. A boltos azt mondta, semmi sem olyan jó a hűlésre, mint a propolisz, majd meglátja…
Ennek már néhány hónapja.
Ma is elmentem a mézes üzletbe, hogy vegyek egy kis mézet. A boltos fölismert, azt kérdezte, na, milyen volt a propolisz, ugye, hogy jó volt a grippámra?
Mondom, látja, milyen az élet? Megvan a propolisz, amit néhány hónappal ezelőtt vettem, ott van valahol a kacatok közt, a sok kicsi üveg és doboz és megsárgult pirula társaságában, mint egy elfekvő nyavalya, készlet, már azt sem tudom, melyik mire való. Nem volt szükségem a propoliszra, nem kaptam el a grippát, még csak nem is szipákoltam, pedig eléggé igyekeztem. Abban a hideg télben sál nélkül mentem ki sétálni a térre, hogy elkapjak valami hűlést, de semmit nem kaptam el. Most már mit csináljak azzal a propolisszal, még ki sem tudtam próbálni, pedig nagyon kíváncsi voltam a hatására. Látja, milyen az élet? Így jártam régen az aszpirinnal is. Régen olcsó volt az aszpirin, meg is vettem egy jó nagy dobozzal, volt benne ötszáz darab, a múltkor dobtam el az egészet, mert már tíz éve lejárt a szavatossága.
-Maga a gyógyszert nevezi nyavalyának? Régen a betegségeket nevezték nyavalyáknak, a fekvő betegeknek súlyos nyavalyái voltak, a lábon hordott nyavalyákat nem is vették betegségszámba. Erről a propoliszról pedig azt állítja, hogy nem más, mint elfekvő nyavalya. Ez a kifejezés nem állja meg a helyét, mert soha nem lehet tudni, mikor teríti le az embert a grippa…
-Mennyire igaza van! Ez a kifejezés csakugyan nem állja meg a helyét. De az megállja, ha azt mondom, hogy az a propolisz ha tíz évig még ott lesz, ahol most van, elfekvő nyavalya lesz belőle, amit ki kell hajítani.
-És mondja, maga még tíz évig élni akar ebben a nyavalyás világban?
 
 
Egy madárral vagyok haragban E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. május 31. péntek, 06:28
 
Elekes Károly:Rongyos madár


Énnekem mindig valakivel haragban kell lennem. Igen. Most egy madárral vagyok haragban.  Mert miképpen viselkedik egy tisztességes madár? Ha olyan a kedve, beröpül a házba, szárnyaival a csillárt, az ablakot, a függönyöket csapdossa, s azzal ki is megy, fölül a kémény tetejére, s tűnődik, vajon mit is  keresett abban a házban.
Ez a mostani madár, akivel haragban vagyok, nem ilyen madár. Ritkán röpül, inkább gyalog jár.
 
Ülök az asztalnál, látom, settenkedik, átlépi a küszöböt, bejön, megáll. Mozdulni sem merek, nehogy megijesszem, ő pedig lép még kettőt-hármat befelé, s mint egy kíváncsi vénasszony, leskelődik egy régi drapéria mögül, nyújtja a nyakát, néz, figyeli mivel foglalkozom. Mondanám, gyere be bátran, épp búslakodom, mint máskor, ha nagyon egyedül vagyok. De nem mondom. Mit lehet beszélni egy madárral? Rágyújtok egy újabb cigarettára. Látom, nem fél a füsttől, de utálja. Még egy pillantást vet reám, megfordul, lépked kifelé, megáll a küszöbön és azzal fejezi ki véleményét a látottakról, hogy pöttyent egy jó nagyot az ajtó elé, úgy megy ki az udvarra, a bokrok, hervadt virágok közé. Nem állom meg, hogy ne nézzek utána. Ahogy meglát engem az ajtóban, mintha sörétes puskával lőttek volna rá, felröppen, s szárnyaival csapkodva száll föl a szomszéd ház tetejére, s onnan tovább, a kék magasságba.
Volt madár, nincs madár.
 
Haragszom erre a madárra. Különben is, általában mindenre, mindenkire haragszom. Talán az egész világra. De erre a madárra nagyon.
Ha már bejött, ha már szeret gyalog járni, miért nem nézett körül a házban? Miért nem ugrott föl az asztalra, ahol ülök, nézte volna meg az öngyújtóimat, a szemüvegimet, az óráimat, a kávéscsészét, a sokféle apró szerszámot, amikkel teljesen fölöslegesen körülvettem magam? Vagy miért nem kukkantott bele a virágvázába, amelybe vizet nem öntöttem immár hetek óta? Vagy miért nem vette számba az ébresztőóráimat, járnak-e, s ha nem járnak, miért nem járnak? Vagy miért nem csapott néhányat a szárnyaival, hogy a szőnyegekről fölszálljon a por, s figyelmeztessen, ez így nincs jól? És miért pöttyentett elmenőben a bejárat elé nem pedig a tévé tetejére? Mert azt a tévét sem nézem, hacsak nincs benne valami különös, amire időnként fölhívja figyelmemet a feleségem? Vagy miért nem vetett egy pillantást a szerteszét heverő könyvekre, amelyeket csak itt tartok valamiért, de egyiket sem olvasom? És ha már begyalogolt ide, miért nem fedezett föl például egy molypillét? Mert van úgy, ütik ki a szemem a molypillék, de őket megfogni nem tudom. Vagy ott vannak a levetett ingeim a székeken, nagy rendetlenségben, mert lusta vagyok azokat kupacba rakni?
 
Lett volna néznivalója a konyhában is. Még jó, hogy nem ment be oda. Mert mi van a konyhában, amikor egyedül vagyok? Lépni sem lehet a csempés padlón, ragad hozzá a cipőm az elcsöpögtetett méztől. Egy kanalat nem lehet fölemelni az asztalterítőről, mert jön vele a villa, a kés, a tányér, a sótartó.
És az a szoba, ahol alszom? Az nem hálószoba! Az egy röhej! A fiam roppant találó kifejezéssel így nevezte el: albán kórház. Egyszer azt mondtam a fiamnak, rendben van, az a szoba csakugyan olyan, mint egy kórház. De miért éppen albán? Azt mondta erre, ő sem tudja, de nagy ott az összevisszaság. Hát nagy!
Az ágyam? Mintha kötelet akarna csinálni valaki a lepedőkből, a takarókból, a párnából, minden össze van csavarodva. Ott egy madárnak sincs semmi keresnivalója…
Azért haragszom erre a gyalogos madárra. Úgy ment el innen, mintha itt sem lett volna.
És most már magamra is haragszom, nem csak a világra. Én is úgy megyek el innen, mintha itt sem lettem volna.

 

 
Elekes Ferenc: Az ember veszte E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. április 24. szerda, 10:03

Senki nem tudhatja, hogy amije van: észbelileg, szellemileg, hajlamilag, azt honnan és kiktől örökölte. A nyomok eltűnnek, ahogy jövünk a múló időben.

Pedig az ember külső megjelenése, kinézete, lépéseinek lejtése, szemének pillogása, hangjának színe is jön valahonnan. És nem biztos, hogy életvitele, megélhetési módszerei, valamilyen sajátossága föltétlen valamelyik rokonától, ősétől való. Lehet, sőt, biztosra veszem, hogy amink van: milyenségünk, alkalmazkodási képességünk, életösztönünk, gondolkodásunk, egész magatartásunk, a világban való eligazodási módszereink jó része állatoktól, fáktól, virágoktól, fűszálaktól, gyökerektől, minden élőlény természetéből szállott reánk. Ezért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk.
Több ügyességet, hasznunkra való mozdulatot, figyelmességet, elővigyázatosságot és meggondoltságot tanulhattunk állatoktól, mint emberektől. Vagy az egész társadalomtól.
 
Ősi, megfejthetetlen és kifürkészhetetlen az állatok és növények világa. Ha valamit el tudunk lesni környezetünkből, azt sajátítjuk el legelőbb, ami ösztönös, ami általánosságban véve taníthatatlan. Ami magától jön, akár az illat, a szín, vagy a mozdulatok célszerűsége.
 
Tulajdonképpen az ember: állat. Az ember: növény. Az ember semmivel sem különb, mint egy sárga hasú béka, vagy egy liliomszál.
 
Az ember: por. (amint meg van írva!) Pontosan úgy, mint amiképpen por egy madár, egy elefánt, vagy egy víziló. Por akkor is, ha ravaszul fölruházza magát mindenféle olyan sajátossággal, amelyre büszkeséggel, kérkedve tekint, nem pedig szerénységgel és alázattal.
 
Esetlenségét, gyöngeségét, törékenységét az ember ritkábban fogja föl, mint a védtelen madár, a pók, vagy a napon sütkérező hüllő.
Az ember bízik erejében, felsőbbrendűségében, eszében, eszközeiben, szerszámaiban, kialakult szokásaiban, abban, hogy tartozik valakikhez, akik kisegítik bajaiban. De ez a bizakodás azonnal semmivé válik, amint lecsap reá valamilyen veszedelem, s magára marad.
 
Az ember éppúgy csapdába esik, akár az állat. De ez a csapda nem csak a véletlenek műve lehet, hanem a saját elképzelése is.
Itt van például a rend, a rendszeresség fogalma. Az a találmánya, mely szorosan kapcsolódik a környezetében lévő ismétlődések, társadalmilag kialakult szokások sorozatához.  Az ember hajlamos azt hinni, hogy ami már egyszer kialakult, ami bevált, abban meg lehet bízni. Hogy a helyzetek ismétlődnek, s az elfogadott rend segít neki az eligazodásban.
Az állat ilyesmiben nem bízik. Az állat minden percben új helyzetben találja magát, s ezért minden perce rögtönzés, találékonyság. Ha nem így lenne, elveszne minden baljós pillanatban.
 
Az állat védtelen. Az ember védtelenebb. Azért védtelenebb, mert amiben bízik, esetleges, véletlen, bizonytalan. Életvitele csak addig segít neki a túlélésben, amíg másoknak is kedvez az ő életvitele.
 
Erkölcs. Ebben is bízik az ember. De az erkölcs is csak egy találmány, mely ingatag alapokon áll, bármikor fölborulhat. Egyszerűen azért, mert az emberesendő. Születésétől fogva.
 
Sajátosság. Ebben is bízik az ember. Önmagát, s társait fölruházza vélt sajátosságokkal, amelyekről kiderül, illékonyak, véletlenszerűek, változók, nem csak változatosak!
Jöhetnek csalódások. Ilyenkor azt mondja, nem gondoltam volna… Ilyenkor tépelődik, tervez, feltételez és találgat. Ilyenkor elbizonytalanodik és helyét nem találja.
 
Az állat örökös készenlétben él, hogy ne érjék végzetes meglepetések. És ha mégis meglepetések érik, szabadulni próbál, kijutni a bajból, s elkerülni azt a helyet, mely nem bizonyult biztonságosnak.
 
Az ember legtöbbször olyan csapdákba esik, amelyeket maga állított föl:másoknak.
A pók azért szövi hálóját, hogy elfogja a legyet. Ez is csapda. Ebben is van rendszer, életvitel, tapasztalat, sajátosság. De erkölcs, az nincs! Az erkölcsnincs benne az állat természetében. Az állat nem pironkodik, nem szégyenkezik, tetteiért nem emészti magát. Legföntebb nem követ el olyasmit, amitől már egyszer bajba keveredett.
 
Talán épp ebben különbözik legjobban az ember az állattól.
Ez a különbözés az ember veszte. Mert minden, amit az erkölcs előír és irányít, természetellenes képződmény, valamilyen érdek szüleménye. Ezen felül pedig az erkölcs természete megfoghatatlan, kiszámíthatatlan és szeszélyes.
 
Sokféle erkölcs van és sokféle érdek. Ebben a sokféleségben eligazodni csak időlegesen lehet. És tökéletlenül. Ez az örökös tökéletlenség pedig nem más, mint maga, az ember veszte.
És miképpen vész el az ember? Semmiképp nem úgy, mint lény. Csak az hull le róla, amit magára aggatott, amit magáról képzelt, amit emberinek nevezett el.
 
 
Elekes Ferenc: Kézjegy E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. április 04. csütörtök, 09:18
 
Both Gyula fotója, Cseke Gábor blogjából
A félreálló szalag
 
(Kiragadott sorok a fontos emberekről,
Koncsag doktor gyűjteményébe.)

„Egyre többen vannak, akik nem félnek a suppanásoktól. Ezek a magasrangúsági posztot szívesen vállalók. Ha félnek is valamitől, nem vallják be, hogy félnek. Azt mondják, nem kívánnak nyilatkozni. Mert ők csak akkor nyilatkoznak, ha kívánnak nyilatkozni. 

Milyen érdekes a nagyrangúak szavajárása és viselkedése! Már alá sem írnak valamit, hanem inkább ellátják kézjegyükkel. Azt a papírt, amit eléjük tesznek. A magasrangúak nem is mondanak semmit szívesen. Ehelyett inkább úgy fogalmaznak... Szeretnek fogalmazni. Mondani, azt nem szeretnek. Ténferegni, lődörögni sem szoktak a magasrangúak, hanem ellépni szeretnek. Mondjuk, a felsorakozott népek előtt. Elhaladnak előttünk, majd, ha olyan az alkalom,elhelyezik a kegyelet, vagy tisztesség virágait. Nem odateszikazokat a virágokat, hanem elhelyezik. Szépen. Még meg is simítanak egy félreálló szalagot. 

Mindig van valahol egy félreálló szalag, amit helyre kell igazítani. Szépen. Félreálló szalag nélkül el sem lehet képzelni egy ünnepélyes koszorúzást! Ezek a magasrangúak nem közöttünk vannak, ha éppen oda jönnek, ahol mi vagyunk, hanem a körünkben. Megtisztelnek a jelenlétükkel. Ha pedig nem tisztelnek meg, akkor nagyon hiányzik nekünk az ő jelenlétük.” (Részlet a Gocsovszkynéből)

 
Elekes Ferenc: Bánat és sajgó seb ellen E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. február 14. csütörtök, 12:26
Amikor valami baj van a környezetemben, figyelem, a népek miképpen szeretnének megszabadulni a bajaiktól. Azért figyelem, mert én egy olyan  tókmók alak vagyok, aki soha nem tudok megszabadulni a bajaimtól. Hogy ne is szökjek messzire, itt van például ez a reám ragadt szó, hogy tókmók. Azt sem tudom, mit jelent ez a szó, de valamit csak jelent, ha már körme is van, amivel belém tudott kapaszkodni.
Ezt éppen csak megemlítettem, máris térek vissza a bajainkhoz. Mert állandóan hallok olyasmiket, hogy azt mondja  Márta Erzsikének, ne búsulj Erzsike, most szépen menj haza, olvasd el, mit ír Popper Péter, vagy Müller Péter a bánatról és a lelki sebekről, ettől elmúlik minden bajod.
 
Valamelyik napon megállít a főtéren egy normálisnak kinéző ismerős, azt mondja nekem, képzeljem el, hogy ő hogy járt. Megy a főtéren, s egyszer csak megáll mellette egy ismeretlen alak és jól bokán rúgja. És megy is tovább ez az ismeretlen alak, mintha semmi nem történt volna. Ilyen alakok vannak, mondja ez a normálisnak kinéző ismerős. És mondja még, hogy ő akkor most mit csináljon. Ordítani nem szeret, különösen a főtéren nem, följelenteni sem tudja az ismeretlen alakot, mert fogalma sincs, ki ő és már merre jár.
Mondom, én sejtem, hogy merre jár ez az ismeretlen alak. Keres valakit, akit bokán rúghat, s megy is tovább. Mert ez az ő szórakozása. Mindenki úgy szórakozik, ahogyan jónak látja.
 
-Rendben van, hogy ez az ő szórakozása, de nekem bánatot és sajgó sebet okozott azzal a bokánrúgással, - mondja az ismerősöm.  Erre én azt válaszoltam, legjobb, ha szépen elmegy haza és elolvassa, mit ír Popper Péter és Müller Péter a bánatról és a sajgó sebekről. Mert ezektől elmúlik minden baja.
 
Nekem is szoktak lenni bánataim és sajgó sebeim. De nekem más módszereim alakultak ki, hogy azoktól megszabaduljak. Az egyik módszerem az, hogy ilyenkor elmegyek a legközelebbi kocsmába.
 
Most is épp itt vagyok, egy közeli kocsmában és olvasok egy képes újságot, amit valaki az asztalon felejtett.
Ezt olvasom benne: "Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá se gondolni."

Megnézem, ki írta ezt a szép okosságot. „Heti útravaló Müller Pétertől - 60.rész”, ez van a képes újságban. És olvasom tovább. Azzal kezdi a szerző, hogy „Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv.”

 
Ezzel a kijelentéssel én messzemenőleg egyetértek. Épp olyan, mintha én mondtam volna.
És megyek tovább az olvasással, hogy lássam, mi a helyzet a bánattal és a sajgó sebekkel.
Azzal folytatja a szerző, hogy „Ezt nem én mondtam, hanem Goethe. Nagyon régen olvastam, és mélyen bennem maradt ez a gondolat. Sok bajból megmentett.” 
 
Erre fölkapom a fejem, hát mikor járhatott Goethe az én falumban, mikor ejthette el ezt az okosságot, mely szerint "Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá se gondolni."Mert hogy elejtette, az biztos.
Szomszédunk, Lajosbá is mindig azt mondta nekünk, gyermekeknek, ha elestünk és ordítottunk a dagadt térdünket fogva, „ne is gondolj rá!”, s akkor elmúlik. Úgy is történt. Nem gondoltunk a térdünkre, s a fájás is elmúlt.
 
Szóval, most az a kérdés, hogy mikor járhatott Goethe a mi falunkban. Mert szerintem nem járt soha. És azt is föltételezem, Müllert Péterrel sem találkozott Goethe, mert ennek a találkozásnak számos akadálya lett volna.
Ezzel a kérdés el is van intézve.
Mert nem Goethe, nem Müller Péter, nem Lajosbá találkozott egymással, hanem a gondolat jött elő valahonnan, s maradt meg egy csomó ember  emlékezetében. Lehet, maga Goethe is valaki mástól hallotta, hogy mi a gyógyszer a bánatra és a fájó sebekre.
 
Ebből a történetből semmi mást nem akarok kihozni, csak azt, hogy nem is az a fontos, ki, kivel és mikor találkozott. Az a fontos, hogy a gondolatok szabadon kószálhassanak a világban.
Ennél jobb módszert az emberiség még nem talált föl bánatra és sajgó sebekre.

 

 
Elekes Ferenc: Camus E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. február 06. szerda, 07:35
Albert Camus sírja. Forrás, Wikipédia
 A mai napon, február 4-én szomorú hír jött anyámtól: elromlott a tévéje, s a rádiója sem megy. Ez pedig nagy baj, mert ködös, egyhangú, szomorú az idő odakint, egyedül van, unatkozik és szégyelli magát, hogy ilyen sokáig élt.
  –Miért kell az embernek ilyen sokáig élni, amikor annak már semmi értelme nincs, nekimentem a századik esztendőmnek, - mondja a telefonba mama.
 
Mondom, ha van egy kis türelme, mondanék én is magának valamit, mama.
A mai napon, február 4-én, ötvenhárom évvel ezelőtt, szomorú hír futott be Párizs városába: meghalt a világhírű, Nobel-díjas író, Albert Camus, aki nem a századik, hanem csak a negyvenhetedik évének ment neki, s egy fának, az ő drága autójával. És tudja, mi az érdekes ebben, mama? Az az érdekes, hogy maga is l913-ban született és ez a Camus is 1913-ban született. Egy kis szerencsével, s a fönnvaló kegyelmével most is élhetne ez a világhírű író, mint ahogyan él maga is, mama. Nem gondolja, hogy kivételes helyre maga került az emberi élet hosszúságát tekintve, nem pedig ez a híres ember? 
 
És tudja, hogy még mi az érdekes? Ez a híres író sem becsülte sokra az életet, éppen úgy, mint maga. Olyasmiket mondott, hogy ennek az életnek sok értelme nincsen, az sem biztos, hogy érdemes végigélni egy egész életet. Hogy nem éri meg. Mármint azt a sok fáradozást. Ilyesmiket mondott.
De azért meghalni fiatalon, azért ő sem akart, véletlenül ment neki egy fának.
 
De maga a koporsóját húsz, vagy talán harminc évvel ezelőtt megcsináltatta, ott van leterítve az istállóban, tudja jól, mama! És még tudja, hogy mi az érdekes, mama? Sokszor gondolok arra, hogy maga is egy olyan fajta teremtmény, mint ez az író, aki filozófus is volt. Maga is jó filozófusnak született, csak senki nem tud róla. Persze, rajtam kívül, mama! Mert én tudom, hogy maga jó filozófus!
 
-Ha ilyen sokat beszélsz, nem marad pénzed a mobilodon, - mondja mama.
-Hát maga most is a mobilomon lévő pénzre, nem pedig az élet értelmére gondol, mama?
-Arra hát! Az élet értelméről nem érdemes sokat tűnődni, az elrendeződik magától, az egyik ember ennyit él, a másik annyit, ebből áll az egész, mit kell ezt annyit firtatni, ha egyszer nem reánk tartozik?
 
-Azért még mondanék magának egy érdekes dolgot, mama! Magától többet tanultam, mint egy rakás nagy írótól amennyit összeszedtem. Mert maga egyszer az mondta nekem, az élet értelme, hogy amikor mész ki a házból, előbb nézz széjjel, van-e valami, amit ki kell vinni a házból. És amikor az udvarról be akarsz jőni, akkor nézz körül az udvaron, van-e valami ott, amit be kell vinni a házba. Hogy ne járkálj ki és be teljesen fölöslegesen.
 
Na látja, ez egy jó és igazi filozófia, aminek sokszor vettem hasznát, s ezt magának köszönhetem, nem másnak, mama!
 
-Na, jól van, holnap még beszélgetünk, most dolgom van,-mondta és letette a telefont.
 
Ködös, egyhangú, szomorú  idő van odakint. Maradtam egyedül, Camus könyveire, s az anyámmal való beszélgetésre gondolva. Aztán együltömben elolvastam a Közöny-című Camus-regényt, hátha valami olyat találok benne, amitől elterelődnek gondolataim az élet értelméről.
Ez a rész maradt meg bennem:
„... a nyaktilóval baj van, éspedig az, hogy nem ád helyet semmiféle szerencsésebb eshetőségnek. A páciens halálát egyszer és mindenkorra megpecsételi. Ez végleges elintézést, határozott megoldást jelent, s olyan teljes egyezményt, amelyről kár tovább vitatkozni. Ha a dolog esetleg egyszer valahogy mégsem sikerülne, akkor újrakezdenék. Így aztán az a bosszantó, hogy az elítéltnek is kívánni kell, hogy a gép jól működjék.”
 
Még nem volt alkalmam elítéltnek lenni. Ezt a beosztást eddig véletlenül még nem osztották rám. De át tudom érezni a helyzetet: engem is bosszantana, ha sokáig vacakolnának velem. Talán kívánnám is, hogy a gép jól működjék.
A könyvet letettem. De nem tudtam elaludni. Túlságosan tömény, sűrű volt nekem mindenféle  filozófia, ami az élet értelmére vonatkozik.
 
Véletlenül találtam rá egy Jonathan Swift-től származó mondatra:       
„Az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál búzakalász, vagy két sarjú fű nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a politikusok minden pereputtya.”
 
Ezt a mondatot bár igaznak, de nem nekem való, cukrozott, jóllaktatott mondatnak találtam. Maradok mégis Camus mondatainál…

 

 
Bocsáss meg, Emma! E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2013. január 08. kedd, 10:43
 
-Ezt az embert vigyétek oda, ahová a súlyosakat szoktuk, kössétek rá a műszereket és kérdezzétek ki alaposan. Ugye, megértetted, Mónika! És vigyázzatok, ma szombat van!
 
-Hogy történt a baleset?
-Elütöttem egy autót.
-Mekkora sebességgel?
-Álló helyzetben.
-Ezt hogy értsem?
-A járda szélén állt az autó. Én is a járda szélén álltam, valószínűleg egy lehullott, vizes falevélen. Amikor be akartam ülni, elcsúsztam a vizes falevélen és beütöttem a fejem az ajtóba.
-Mikor történt az eset?
-Két hete.
-És miért nem jött korábban?
-Mert szombat volt és szombati napon nem szeretek kórházba menni.
-És azóta fáj a feje…
-Fáj. Egyfolytában.
 
-A családjában volt valaki, akinek baj volt a fejével?
-Volt. Apám is úgy halt meg. Fájt a feje, leült egy székre, azt mondta anyámnak, bocsáss meg Emma. És meg is halt azonnal.
-Más is volt a családjában, akinek baj volt a fejével?
-Volt. Nagybátyám, Miklós egyszer megunta az életét San Franciscoban, mert ott állandóan fúj a szél, elment San Diegoba. Séta közben a fejéhez kapott és összesett, mint a collstock. Arra ébredt, hogy a feje ki van fúrva. Még élt egy darabig, de a fejébe bele is halt.
-Ne menjünk olyan messzire, mindent nem tudok följegyezni.
-Pedig nem ártana. Mert Bismarck, a Német Császárság első kancellárja is sokszor fájtatta a fejét, amikor a Reichstagot rekcumozta, de azért megalkotta azt az egészségbiztosítási rendszert, amelyet a németek most issikeresen alkalmaznak. Akár szombat van, akár nincs szombat…
-Mondtam, ne menjünk olyan messzire.
-Kár.Mert Vilmos is agyvézésben halt meg, kár őt kihagyni a fejfájásból…
 
-Vannak remegések a végtagjaiban?
-Vannak. A balesetem előtt is állandóan remegett az egész testem, ha elfogyott a cigarettám.
-És milyen a látása?
-Nem jó. Csak a meglátásaimmal vagyok valamennyire megelégedve. De néha azért tévedek. Tudja, az úgy van, Mónika, hogy senki sem tökéletes.
-Járt már pszichológusnál?
-Nem. De van valaki a családomban, aki járt. Azt kérdezték tőle, ki a kormányfő. Erre ő nem szólt semmit, a pszichológus pedig azt mondta, neki most sürgős dolga van és el kell mennie valahová. És el is ment. Azt hiszem, akkor is szombat volt. Nem gondolja, kedves Mónika, hogy mostanában túlságosan sok a szombat?
-Nem tartozik a balesetének körülményeihez, de ezt azért följegyzem: a beteg szerint mostanában túlságosan sok a szombat…

 

 
Aki a fákat rakosgatta-Páll Lajos emlékére E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. november 10. szombat, 22:21



Május lehetett, szép májusi nap, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.
A kapujában találkoztunk, elmenőben volt éppen, mondja, hogy rosszkor jöttem, mert neki most sürgősen ki kell mennie az erdőbe.
Mondom, így jár, akinek a tél megette a tűzrevaló fáját, akkor siet az erdőbe, amikor a szükség reá kényszeríti…
-Van még nekem tűzifám elég, nem azért megyek, hanem a mostani zöldért.
-Miféle zöldért, Laji?
-A tavaszi zöldért! Azért, mert a tavaszi zöld az igazi, megfesteni való ilyenkor minden falevél…
 
Jártuk az erdőt. Laji a fákat nézte, a lombokat, a bokrokat, a mohát, én pedig őt néztem, vártam, mikor mutat rá egy igazi zöldre.
Egyszer megáll egy görbe fánál, s azt mondja, na, ezt a fát átrakom a vászon túlsó oldalára, oda, ahol egy tarka tehén már meg van festve.
 
-Hát így megy ez a festői szakma, te, Laji? Csak úgy rakosgatod az erdei fákat, kedved szerint?
-Így megy. Csak úgy rakosgatom az erdei fákat, kedvem szerint.
-És ha most valahol a tengerparton lennénk, s te festenél, a tengert is átraknád keletről északra, kedved szerint?
-Azt nem! A tengert nem lehet átrakni. Épp ezért nem is festek tengert. Ha egy mód van rá, akkor tengert nem festek.
 
-És hol vannak azok az igazi zöldek, amiért kijöttünk ide, Laji?
-Hát te nem látod ezt a sokféle zöldet mindenfelé?
Nem. Itt minden zöld, azt látom.
-Akkor majd nézd meg az igazi zöldet a vásznaimon, amikor meg lesznek festve!
-Azt akarod mondani, hogy ezek a lombok nem a legigazibb zöldek? És azt akarod mondani, hogy ezek a fák nincsenek is jó helyen, azért kell őket rakosgatni a te kedved szerint?
-Azt. Pontosan azt akarom mondani…
 
Eljött egy nagyhavú tél, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.
Kivitt engem egy hegyoldalba, néztük a tájat hallgatagon. Egyszer megkérdeztem, miért jöttünk mi ide ki, Laji? A hóért? Mert bent, a faluban is van hó elég…
-A fehérért jöttünk, ezért a csillogó fehérért. Ami csak itt van, a szilonon.
-Mi az a szilon, Laji? Ezt a hegyoldalt nevezik szilonnak?
-Nem. Nem a hegyoldalt nevezik szilonnak, hanem ezt a csillogó havat, amin most állunk. Mert ez a hó nem süppedős, kérge van már, járni lehet rajta és szép fehér. Ennél fehérebb semmi nincs. Ezért jöttünk ide ki.
-És te ezt a fehéret akarod megfesteni?
-Ezt a fehéret.
-Ebből a hóból nem akarsz átrakni valamennyit a túlsó oldalra, amiképpen májusban azt a fát átraktad?
-Hát mi vagyok én? Hóhányó? Az az egy nem vagyok. Én csak a fehérért hoztalak ki. Hogy nézd meg, milyen az igazi fehér. Láttad a májusi zöldet a vásznamon? Azt, amelyiken egy fát átraktam a tehenek mellé?
-Láttam, Laji. De rövid ideig, mert azt el is vitték.
-Így jár minden festő, ha valamit sikerül neki jól megcsinálni. Marad a semmivel. Hiába minden igazi zöld és igazi fehér…
 
 
Mostani stádium-Elekes-blog E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. november 03. szombat, 21:53
Az igazságot csak akkor merjük kimondani,
amikor tudjuk, halálosan betegek vagyunk.
                                                                          


Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban, Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha, életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között. Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat, akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz. 

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe. Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem. 

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta? 
Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt! Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higyje el, pedig azok később beteljesedtek. 

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretem hinni: lesz!”
Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak, mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet. 

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról  lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicigve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le. 

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani. 

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van. 

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen. 
Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika. Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja:
„Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Szombat? Mintha pénteken, vagyis tegnap mondta volna...

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!

 
Elekes Ferenc: Kámpec és blútut E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. október 09. kedd, 07:02

 

Gyűrött újság az ócskapiac földjén, rajta egy könyv és egy lakat.
 
-Vegye meg ezt a lakatot öreg, szép lakat, lakat, német lakat! És nem új lakat! Tudja, milyenek ezek a mai lakatok, öreg? Ezek a mai lakatok nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg? Igaz, kulcs nincs hozzá, de akkor is német lakat! És kulcsot akárhányat lehet beléje reszelni, nem kunszt, öreg, nem kunszt!
 
Jaj, maga a könyvet nézegeti, hát azt megnézheti! Vegye föl! Nyissa ki a födelét! Szép kicsi könyv, kicsi könyv, német könyv. A lapjai még úgy vannak fölvágatlanul. De azokat egy késsel föl lehet vágni, nem kunszt, öreg, nem kunszt! És nem új az a  könyv, öreg! Tudja, milyenek ezek a mostani könyvek, öreg? Ezek a mostani könyvek nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg?
 
-Hagyd már békén az öreget Jóska, mondja a Jóska szomszédja. Ismerem én az öreget, nem kell neki se könyv, se lakat. Csak nézelődik az öreg. Megvan mindene, háza, autója, felesége, empéhármas lejátszója! Ugye, igazam van öreg? Na, mondja meg ennek az én barátomnak, hogy igazam van! Mert maga tudja, hogy nekem mindig igazam van!
 
-Most is igazad van. De nekem nemcsak empéhármas lejátszóm, de még blútutum is van! Jóskának pedig köszönöm, hogy nézegethettem a szép kicsi német könyvet, melynek lapjai nincsenek fölvágva...
 
Megyek tovább. Hármat sem lépek, hallom, azt mondja Jóska:
 
-Nem százas az öreg. Az biztos, hogy nem százas. Ma már az öregek sem igaziak. Mint ahogy a lakatok, s a könyvek sem igaziak. Az ő korában egy normális ember azt mondja, neki már kámpec, nem pedig azt, hogy blútutja is van!
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (No smokung!)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 29. kedd, 20:25

 

Ami azt illeti, írhattam volna magyarul is, szóval úgy, hogy dohányozni tilos.

De abban az esetben hazudnék. S miért kezdjem hazugsággal, ha kezdhetem igazsággal is? Azzal az igazsággal, hogy egy benzinkútnál van egy vasoszlop, a vasoszlopon egy tábla, a táblán egy fölírás: No smoking!

Nos, a minap láttam, amint a benzinkutas ember e vasoszlopnak támaszkodva egykedvűen szi­­va­rozott. Úgy tett, mintha nem tudott volna angolul. Szerintem nincs a világon olyan naiv és dőre ember, aki elhiszi egy benzinkutasról, hogy ennyit sem tud angolul.

Amit eddig leírtam, úgy hangzik, mint egy följelentés. Pedig én nem akarom följelenteni a benzinkutas embert, távol áll tőlem az efféle árulkodás, hiszen mit érnék el azzal, ha följelen­teném. Legföntebb elvennék tőle az egyensapkát, amelyen van egy csillogó jelvény: PECO. Különben is, kinek jelenteném föl, mikor nincs kizárva, hogy azt a táblát éppen ő szegezte föl a vasoszlopra, a biztonság érdekében.

Emlékszem, egyszer, cséplés idején a szérű vezetője piros betűkkel íratta föl, hogy a szérűn cigarettázni szigorúan tilos, ő viszont nem zavartatta magát saját törvényének szigorától, nyu­godtan pöfékelt a nagy melegben. Úgy tett, mintha nem vonatkozna a felszólítás. Pedig hiába tett úgy, mert a csépelő emberek jól tudták, mindenkire vonatkozik.

Vannak törvények, amelyeket tulajdonképpen nem azért hoznak, hogy legyen mit betartani, hanem azért, hogy legyen, aki betartsa őket. Hogy megmaradjunk, ne robbanjunk föl, mint a dinamit, s kenyerünk ne fogyjon el egyik napról a másikra.

Ezek után azt sem bánom, ha némelyek ezt az írást akár följelentésnek is titulálják.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Szemétkosár) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 19. szombat, 08:19

 

Kezdjük ott, hogy mi minden fordul meg az ember fejében, ha bemegy a bankba.

Egyszer megfordul az, hogy viszonylag kevés a gengszter. Olyan kevés, hogy én még nem is láttam. Pedig pénz van elég, ott számolják a nagy halom százasokat.

Aztán megfordul az, hogy ezt a sok pénzt tulajdonképpen egy szál rendőr őrzi, nem is őrzi, hanem inkább segít a sorra kerülő neveket kiabálni. Csak fél szemmel figyeli az embereket, akiknek annyi dolguk van, hogy a pénzrakásokra sem hederítenek.

És megfordul az, hogy a sok aláírás és pecsét miatt sokat kell várni, és ez azt jelenti, hogy itt tulajdonképpen az emberek idejét lopják.

Csak éppen az nem fordul meg az ember fejében, hogy az időn és pénzen kívül egyebet is lophatnak.

Például szemétkosarat.

Mert van egy szemétkosár a rendőr közelében, s az a szemétkosár erős spárgával oda van kötözve a vasasztal lábához.

Mérget vettem volna , hogy ez valami vicc lehet, valaki unalomból kötözte oda, nem volt más dolga, de kiderült, nem vicc.

A rendőr maga mondta ugyanis a világ legtermészetesebb hangján, hogy azt a kosarat azért kötözték oda, nehogy ellopják.

Tehát a szemétkosár-gengszterek ellen.

Én erre hirtelen nem is tudtam, mit lehet szólni, csak szégyelltem magam, mert nyilván mindenki gyanús, aki ide belép, mindenkiről feltételezik, hogy ellophatja a szemétkosarat.

Szégyelltem magam, és arra gondoltam, lehet, valaki megmagyarázza nekem, hogy a facseme­ték is azért vannak spárgával odakötözve a karókhoz, nehogy ellopják, s nem azért, hogy védjék őket a szél ellen.

Vagy hogy a villámhárítók is azért vannak odaerősítve a tornyokhoz, nehogy ellopják, és nem azért, hogy le ne hulljanak.

Vagy...

De ezek mind rossz példák. Mert akik a facsemetéket a karókhoz kötözték, vagy a villám­hárítókat a tornyokhoz, azokról rosszat szólni nem tudnék.

Hanem aki a kosarakat a bankasztal lábához kötözte, az szerintem kötöznivaló dolgot cselekedett.

Mert ha a mi gengsztertelen bankjainkban a szemétkosarat meg kell kötözni, akkor az utak mentén a kilométerköveket le kell lakatolni, vasszekrénybe kell zárni a parkok virágait, s láncra kell verni a galambokat.

Még szerencse, hogy e spárgás ember hatáskörébe nem tartozik csak egy üres szemétkosár.

 
A Hektár filozófiája E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 18. péntek, 22:07

 

Hektárnak neveztem el azt a földet, mely három lépés hosszú és egy szűk lépés széles. Ott „terül el” a házunk előtt, ahová reggeltől estig odasüt a nap. Száznál több éves az a kicsi ásó, amellyel fölástam a Hektárt, száznál több éves karókat vertem a földbe, száznál több éves, hatalmas kalapáccsal.
 
Ezen az udvaron száznál több éves minden. Én is közeledem a nyolcvanhoz, anyám szerint a százat megérném, ha nem cigarettáznék olyan szorgalmasan. Ő már csak tudja, mi a hosszú élet titka,  a kilencvenkilencet épp most  tapossa. Na, de mi van a Hektárral?
 
Fölkelek éjjel, megnézem a Hektárt, nem kaparta-e ki valami tekergő macska a palántákat.  Szépek ezek a paradicsompalánták. Feleségem vette őket a piacon, de nem egy, hanem két helyről, hogy ha az egyik fajta nem válik be, akkor talán beválik a másik. Mert az nem lehet, hogy itt van három négyzetméternyi napsütötte föld, s ne teremjen semmit! Az nem lehet, akármilyen világ ez a mostani.
 
Jön a szomszéd, véletlenül elejt néhány elismerő szót, hogy nem árt az embernek a fizikai munka, aztán azt mondja:- azért szögezzük le, fölösleges és gyermeteg  agrikultúra, amibe maga itt belefogott. Fölösleges, mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatná a piacról. Mégpedig válogatva. És gyermeteg, mert ilyen tenyérnyi helyen csak gyermekek ültetnek ezt-azt, csupa kíváncsiságból. Már meg ne haragudjon...
 
Nem haragudtam meg. Azt mondtam, hallgasson ide, szomszéd: ezt a talpalatnyi földet úgy hívják, hogy Hektár! Én neveztem így el. Mert szeretek mindennek nevet adni. Hogy legyen mindennek neve. Ha egyszer földről van szó, akkor nekem az a föld Hektár. Magának van egy csöppnyi igazsága, amikor azt mondja, hogy amit én most művelek, fölösleges agrikultúra. Mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatnám a piacról. Mégpedig válogatva. Abban is igaza van, hogy ez gyermeteg munka. De tudja, hogy vagyunk mi, vének a gyermeteg munkákkal? Úgy, hogy valamiért illenek hozzánk. Még az is illik, ha erre a kicsi földre azt mondom, hogy Hektár!
 
Amiben nincs igaza, az az, hogy nem vette észre, mekkora gonddal készítettem elő azokat a hosszú, füstös, idétlen karókat a palántáknak! Félszáznál több lyukat fúrtam a karók oldalába, hogy a zsineget be lehessen fűzni tisztességesen, ne omoljék le a paradicsom, ha nagyra talál nőni. És azt sem vette észre, hogy ebben az egész agrikultúrában van egy kis filozófia. Látja, milyen magasak azok a karók? Azért olyan magasak, mert ezzekkel a magas karókkal adom a palánták tudtára, hogy bízom a növekedésükben. Ez a bizalom szerintem sokszor többet ér a kiadós öntözésnél is. Mert a növények hozzászoknak a szárazsághoz, de ahhoz nem, hogy lehetetlenségre vállalkozzanak. Maga értelmes ember, ezért mondanom sem kell, hogy ez nem csak a Hektár filozófiája...
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Rex) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 18. péntek, 07:35

 

Szép szombat este volt, eső utáni, az utcai lámpafények fürödtek még a fényes járdán, s a színházból kiözönlő nép megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy azért az élet mégis más; nincs úgy teletűzdelve véletlenekkel, mint a színdarabok.

Például ma már nem valószínű, hogy történik valami különös, az ember nyugodtan hazasétál, fordul a kulcs a zárban, és holnapig semmi.

Ebben az eső utáni, csöndes hangulatban történt mégis ez a véletlen, különös kutyadolog.

Egy autófék nagyot sikoltott, s a földön elterült a gyönyörű farkaskutya.

A tömeg köréje gyűlt, valaki megfogta a nyakán lógó szíjat, és félrehúzta a járdaszélre.

- De hiszen él még! - mondta egy férfi, és tenyerébe vette a kutya fejét. A másik a lábát moz­gatta, simogatta, és kutyaneveket mondott néki sorba, ami eszébe jutott, hátha magához tér.

A közeli ház ablakai sorra kinyíltak, az emberek kikönyökölve figyelték az eseményt, volt, aki a harmadik emeletről is tanácsokat adott.

Egyszer csak megrázta fejét a kutya, fölállt, és inogva elindult az úton.

A hirtelen támadt csöndben hallani lehetett, amint a túlsó oldalon, egy telefonpózna mögül valaki szólítja a kutyát:

- Rex! Hozzám! Rex!

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Papsajt) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 15. kedd, 06:06

 

Elmegy ez a nyár is, a Hargita felől már üzent az esti szél, hogy valahol köszörülik a jég­csapo­kat.

De amiképpen a ruhát illik beszegni egy varrással, a friss szántást egy ekenyommal, a járdát egy sor kockakővel, szeretném még egyszer beszegni, körbejárni egy gondolattal ezt az el­menő nyarat, el ne felejtse a mi udvarunkat.

A szakképzett turista csak röhögne rajtam, hogy egy szürke, kis udvarról fecsegek az elmenő nyárnak, mikor ő mindent megjárt immár ezen a széles világon. Röhögne rajtam, és azt mondaná, mit akarok, hiszen nem tudnék néki felmutatni semmit, se egy jókora gombát, se egy fagyöngyöt, se egy merész fölvételt a sziklák csúcsairól, még egy utolsó szál árvalányhajat sem tudnék néki adni.

Igaz, csakhogy a mi udvarunk a legszebb hangulatú táj: papsajt rajta, s a bugyuta kicsi récék sietésükben orra esnek. Virágot, szőlőt nevel, eljönnek ide a méhek, a darazsak is, akár a pletykás vénasszonyok vagy a szomszéd gyerekei. Az alma is úgy hull le a fűbe komótosan, nem gurul tovább. Itt szereti. Tavasszal fecskék köröznek fölötte, ősszel csillog az ökörnyál, mint a harmat. Vagy mint a gyémánt. Nekem mindegy a kettő. Van, akinek nem mindegy, de az se baj. Még az ég is jobban látszik innen. S a Hold is.

A nyár ismeri ezt az udvart, nem kell néki különösebben lefesteni. Csak fölemlítem a hangu­latát, el ne felejtse.

A szakképzett turistán csak mosolygok ilyenkor, mert csakugyan mit is fényképezne a mi udvarunkon, ha egyszer ide tévedne.

A bugyuta kicsi récéket, amint sietésükben orra esnek, vagy a méheket, vagy azt, hogy a papsajt?

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Tövis) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. május 12. szombat, 03:50

 

A buszban süldő leányka dicsekszi, hogy ő biza meg nem tudná különböztetni a búzát a rozstól.

Mondom, dicsekszi, nem panaszolja, míg nagy port kavarva döcögünk kicsiny faluk között.

Pedig az ő szülei ott élnek valahol, ezekben akicsiny falvakban, s tán éppen aratnak, hajla­dozva a fülledt, nagy melegben.

Emlékszem, mikor gyermek voltam, kévéket kötöztem a fülledt, nagy melegben, s hogy a tenyerem megtelt tövissel, megkérdeztem az aratóktól, van-e valakinek gombostűje.

Azt felelték, aratni nem kell gombostű, a vasárnapok arra valók, hogy az ember a töviseket kiszedje a tenyeréből.

Kicsit rosszul esett nekem akkor a mostoha beszéd, de bizony még rosszabbul esett most ennek az érettségizett-forma, süldő leánykának a dicsekvése.

Mert a töviseket vasárnap csakugyan nyugodtan kiszedheti tenyeréből az ember, de nincs az az ünnep, amelyen meg lehetne bocsátani valakinek, hogy nem ismeri a búzát.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Bűn) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. április 20. péntek, 04:34

 

Farkasok, saskeselyűk között, vadonban, egyedül, gumókkal, gyökerekkel élni nem volna semmi kedvem.

Miután szelídnek születtem.

Azt hiszem, ez nem emberi kényeskedés, így van vele a legtöbb háziállat, miután meg­szelí­dítették.

Szívesen eszik cukrot markunkból a csikó, a malacok visítanak örömükben, ha zörren a mos­lé­­kos vödör, lábunkhoz heveredik szundítani a macska, a ludak nem tudják, hogy fussanak az asszony után, ha nyílik a kapu, a bárány mezőre kíséri az embert, s nem csatangol messze, kikergethetjük a kutyát, ha megszokott, úgyis visszatér, s a tehén odatartja a nyakát, hogy megtapogassuk.

A tehén...

Álljunk meg itt egy pillanatra. Mert történt, hogy a tehén mindennap kiment a legelőre a csordával, mert hajtották. Nem tudott szólni, hogy nem megy szívesen, nehéz neki az út.

Egy idő után a tehén lehajtott fővel ballagott haza, mert hajtották. Nem tudott szólni, hogy nem megy szívesen, fáj néki valami. Aztán egy napon észrevették, hogy privát ügyei vannak a tehénnek, otthagyja a csordát, s rohan a bokrok felé. Nem is sejtették, hogy szoptatni megy a tehén, ott a borja. Ott szülte meg egyedül, észrevétlen a bokrok között, hol éjjelente farka­sok, saskeselyűk járnak.

Én a szelídítést nem szeretem, sem a szelídítőket. Szelídítő őseim bűnét szerettem volna leróni mindég marék zabbal, sörény-simogatással. Hanem ez a mostani vétek azt hiszem, le­róhatatlan.

A kezünkhöz szokott tehén vajúdását nem látni meg, nem venni észre a szelídítők minden bűnénél ezerszer ostobább.

 
Két telefon E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. április 18. szerda, 06:33

 

Valami furcsa, pszihés eredetű mozdulattal két telefont raktam a zsebembe, amikor hazulról elindultam. Pedig jól tudtam, nem hív föl engem senki. Ugyanezzel a furcsa, pszihés eredetű mozdulattal tettem a felső zsebembe a vérnyomásaimat is. Egy cetlire jegyeztem föl, mennyi a felső és mennyi az alsó. , ha az ember kezeügyében van a vérnyomása. Pedig tudom, senkit nem érdekel a vérnyomásom.
 
Vár reám a fogorvos. Megbeszéltük, hogy kihúzza egyetlen ép, de fájó fogamat. Mondtam is neki, készüljön föl lelkileg erre a foghúzásra, mert az a gyanúm, nem lesz könnyű művelet. Kérdezte, mire gyanakszom. Mondtam, a fájásra gyanakszom. Azt kellene valahogy elrendezzük. A fájást. Mert énnekem olyan a szervezetem, hogy a fájások miatt szorongási tüneteim szoktak előjönni.
 
Nem részleteztem, hogy csakugyan szorongásos tüneteim jönnek elő a fájásokkal. Ezeket nehezen viselem, mert nem lehet rajtuk eligazodni. Azért is raktam a zsebembe két telefont, hogy szükség esetén egyikről az elviselhető szorongásaimról értesítsem a lélek doktorait, a másikról pedig az elviselhetetlen szorongásaimat mondjam be. , ha az embernek van választási lehetősége. Két telefon, két lehetőség.
 
Csak néhány lépésre voltam a rendelő bejáratától, amikor úgy éreztem, messzire elkerülnek engem a szorongásos tünetek. Már a fogam sem fájt. Ezt a jelenséget régtől fogva ismeri az emberiségnek az a része, mely legalább egyszer fogorvosnál járt.
 
Szorongásos tünetekkel bajom nem volt, de a zsebemben lévő két telefont szorongattam. Hol az egyiket kaptam elő, hol a másikat. Arra gondoltam, pszihés szempontok szerint is helytelen, ha az ember kihagyja a kézenfekvő lehetőségeket. Ilyenkor legjobb, ha fölhívok valakit, legalább megnyugtatom az idegeimet. De kit hívjak föl, s miért? Rövid tétovázás után fölhívtam saját magam.
 
A zsebemben lévő telefon erőszakosan csörgött, majd jött a hang, hogy foglalt vagyok. Mondom a fülemhez tartott telefonba, persze, hogy foglalt vagyok, hívjon majd vissza, miután kihúzták a fogamat.
 
Egy fogfájós ember állt mellettem a kapuban, aki hallotta az  önmagammal való beszélgetésemet. Azt mondta, maga nem tanácsot adott annak, akivel az imént tárgyalt. Mert ha magának kihúzzák a fogát, utána nem szabad sem beszélgetni, sem perecet enni, hanem szépen le kell feküdni és megvárni, amíg elmúlik a zsibbasztó hatása. Akkor derül ki, a fájós fogát húzták-e ki, vagy azt, amelyik még . Mert ő már megjárta.
 
Megfogadtam a fogfájós ember tanácsát. Most fekszem az ágyban, rég elmúlt a zsibbasztó hatása. És fáj a fogam. Már jönnek is elő a szorongásos tüneteim. Valamit elrontottam. Talán nem kellett volna ennyire igénybe vennem a lehetőségeimet. Két telefon, két lehetőség. És talán az sem helyénvaló, ha az ember önmagával beszéli meg a fontosnak tűnő dolgait.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Ajándék) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. április 18. szerda, 06:32

 

Bika hava, Ikrek hava, Rák hava, Oroszlán hava, Szűz hava, Mérleg hava. Kilencvenéves nagyapám még tudta, mikor van Vízöntő hava, Kos hava, én maholnap azt is elfelejtem, hogy van október, van november és van december e földön, mert már hónapok óta csak azt olvasom a kirakatokban, hogy konyhai készítmények hónapja, hogy fehérneműk hónapja, hogy aján­dékok hónapja.

Elfelejtem, mert komolyan veszem az új hónapokat, s már elsején, másodikán, rohanok a cukrászdába, a vendéglőbe, s kérem a konyhai készítményeket, a habos pástétomot, tejfölös pitét, női szeszélyt omlós tésztából, eperszeletet, princesszfánkot, ananászpuddingot, sokféle pis­kótát, mandulafelfújtat, puncstortát, rigójancsit, őzgerincet, csokoládés ruládét, mignonokat, habos fánkot, málnakocsonyát, narancszselét, kókusztejet, buktákat, darázsfészket, lángoso­kat, kuglófot mindaddig, míg lejár a hónap, s megunnak a pincérek, és azt sem mulasztom el, hogy a fehérneműk hónapjában már az elején beszerezzem a mandzsettás ingeket, pizsamát, alsó dolgokat, zsebkendőt, keményített gallért, mindent, amit kapni lehet, mert például térd­szalagot rendszerint nem lehet.

Hanem most, mikor már jól benne vagyok az ajándékok hónapjában, valósággal felőrli idegei­met a kérdés, mivel ajándékozzam meg az emberiséget. Illetve most már nem is őrli, mert megvan az ajándék: kitaláltam, hogy vezessük be az őszinteség hónapját, mondjuk a könyvhét vagy a falusi filmhét között, mindegy, mikor, csak olyankor hazudni ne legyen szabad. Most azt mondhatná valaki, hazudni máskor se szabad. Erre én azt mondom, ettem őzgerincet a konyhai készítmények hónapján kívül is. És ha nem tetszik a válaszom, akkor azt mondom, ajándék lónak ne nézd... a hónapját.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Fa) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. április 09. hétfő, 07:25

 

Azt hiszem, a lehető legrosszabb haditudósító lenne belőlem, ha alkalomadtán kineveznének.

Elmennék például a harctérre, s nem venném észre a front alakulását, elbíbelődnék egy félre­eső lövészárokban valami eltévedt hangyákkal vagy a kilyukasztott madárfészkekkel, esetleg keresnék szép, zöld mohát, és kibélelném a fészkeket, az eseményeket és a golyókat pedig elengedném a fülem mellett.

Ez persze hiba, nagy hiba lenne részemről, mert hiszen a haditudósítás is éppúgy kell háború esetén, mint a falat kenyér, enélkül a békés olvasó azt sem tudja, hányadán állanak a dolgok.

Viszont nem tehetek róla, hogy a hirtelen események hidegen hagynak, s az élet apróbb ügyeit szeretem észrevenni. Ez már valami velem született hiba.

Most is olyan helyzetben vagyok, hogy öttonnás, megrakott autók dübörögnek el mellettem, valami óriási dolgot művelnek, ami bizonyára nagyon, de nagyon fontos, mert rengeteg ember várja őket, és nagy a zaj, és nagy a mozgás, de engem mégsem érdekel eléggé az az óriási dolog, csak az érdekel, hogy mért nem kerülik ki azt a szép, kicsi fát, amikor mennek ezek a nagy autók, mert kikerülhetnék, van hely, az a kicsi fa nem hibás, ha pont az útjukba ültették, szóval mért nem néz is egyszer egy sietős dolgú sofőr, szóval ezt én nem tudom meg­magyarázni, miféle érzés, amikor áthajtanak rajta az öttonnások, csak azt tudom, hogy szép dolog lenne egy ilyen öttonnástól, ha direkt kikerülné, ha az a sofőr lenézne a földre, lám, mit tapos el, engem egy ilyen szép földrenézés teljesen megnyugtatna.

 
A köménymagos leves paraméterei E-mail
2012. március 22. csütörtök, 08:30

 

-Énnekem meghagyták, hogy hetente legalább kétszer főzzek magamnak levest. Mert a leves kell a szervezetnek.
Szerinted melyik az a legegyszerűbb leves, amihez nem kell széleskörű konyhai jártasság, tudományos végzettség, sem pedig magasfokú kitüntetés?
-Legegyszerűbb a köménymagos leves.
-Mi kell a köménymagos leveshez?
-Víz és kömény.
-Mennyi víz és mennyi kömény?
-Valamennyit teszel egyikből is és a másikból is. Nem kell komplikálni.
-Jó, valamennyit teszek egyikből is és a másikból is.
-Hoppá! Kell oda még egy kicsi rántás. Hogy ne legyen olyan, mint a víz.
-Mi az a rántás?
-A rántás a leves bázisa. Alapköve. Mondhatjuk úgy is, vezérfonala. Mert milyen az a leves, amelyik csak víz?
-Akkor melyek a köménymagos leves paraméterei?
-Víz, köménymag, rántás. Olajat teszel egy fazékba, hintesz bele lisztet és a tűz fölött kavargatod. Állandó jelleggel. Ameddig pirulni kezd, mint a szégyellős menyasszony.
-Akkor olajat teszek egy fazékba, hintek bele lisztet és a tűz fölött  kavargatom. Állandó jelleggel. Hogy piruljon. Mi van a szégyellős menyasszonnyal?
-Mi legyen? Semmi. Az a házasság paramétereihez tartozik.
 
-A tegnapi köménymagos levesem nem vált be! Háromszor fogtam neki. Az elsőnél nagy füst csapott fel. Úgy látszik, odaégett, pedig eléggé kavargattam egy léniával. Állandó jelleggel. A másodiknál a sebesebb kavargatástól felborult a fazék. A harmadiknál olyan lett, mint a víz. Néhány köménymag úszkált a leves felszínén, helyét nem találta. Egyik erre ment, a másik arra. Pont úgy, amiként a léhűtők kószálnak a főtéren. Sok léhűtő van mostanában a városban.
 
-Mi van a kószáló, főtéri léhűtőkkel?
-Mi legyen? Semmi. Említetted a szégyellős menyasszonyokat, én pedig a kószáló léhűtőket hoztam fel. Hogy legyünk egyenesben. Ők a város paramétereihez tartoznak.
Az egész város olyan, mint az én köménymagos levesem! Amelyikben nem a rántás. Nincs rendesen letéve az alapkő. A vezérfonal pedig elveszett. Amiképpen az üres és könnyű köménymag az én levesem tetején, a kószáló léhűtők valósággal villognak városunk társadalmi életének felszínén. Nyüzsögnek, szerveznek, mindenütt megjelennek. Ott vannak, de ezzel nem megyünk semmire.  Azt mondják, ez a politika. Ami nem egyéb, mint maga a rántás.
-Mindig van valami baj a paraméterekkel! Amerikai tudósok felfedezték, hogy a rántás ártalmas az egészségre.
-A rántást nem  kellene kihagyni a köménymagos levesből?
-Ki kellene hagyni.
-De akkor a köménymagos leves olyan lesz, mint a víz!
-Olyan. Azért még mindig jobb a tiszta víz, mint a zavaros...  
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Játék) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. március 22. csütörtök, 08:27

 

Az iskola felé vezető úton mindig közbejön valami. Például sürgősen föl kell mászni egy kerítésre, bele kell lépni egy pocsolyába, de ha nincs kerítés vagy pocsolya, akkor van - mondjuk - autó, aminek a rugózását azonnal ki kell próbálni, na és ha nem érdekes az autó rugózása, akkor az ablakára föltétlen oda kell kanyarítani a mutató ujjunkkal, hogy Jutka vagy Matild.

Ameddig gyermekek vagyunk.

A gyermekkor arról nevezetes, hogy nyugodtan ebédelni sem tudunk, annyi a rohannivalónk, de a nagy rohanásban ha megpillantunk egy ázott verébfiat, miatta minden egyebet tüstént abbahagyunk.

Ameddig gyermekek vagyunk, legfontosabb dolgunk a játék. Ha van gyermekkorunk.

Akinek volt gyermekkora, csak az mondhatja el magáról, hogy neki játék a munka...

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Hold) E-mail
2012. március 12. hétfő, 07:59

 

Az ember hazajött a mezőről, s míg főtt a puliszka, végigböngészte az újságot, lám, mit csinál­nak a miniszterek, merre, hol tört ki megint valami apró háború. Átugorja a hosszú cikkeket, főként az apróhirdetéseket figyeli, mert már rég kellene néki egy kicsi vízszivattyú. Ha azzal kezdődik az első mondat, hogy megbízható személyt keresünk, vagy jókarban lévő írógép eladó, vagy mély fájdalommal tudatjuk, akkor csak annyit mond az asszonynak, ez sem az... Így olvasta sokáig az újságot, annyit is tudott a felesége a világról, a politikáról, idő­járásról, hogy ez sem az, ami az urának kellene. A mai napig. Mert ma este az ember így szólt asszonyához:

- Hallod-é te, mit ír az újság... megvették a Holdat!

- Miféle Holdat?

- Hát ami fent van.

- Amelyik világít?

- Azt.

- Ki vette meg te, s kitől?

- Valami ügyvéd vette meg az államtól, olcsón, még rég.

- Hát a mi tudtunk nélkül hogy lehetett?

- Ki volt téve az újságba, hogy meg akarja venni, s nem volt senkinek kifogása.

- Én azt az újságot nem olvastam, én az én részemet nem adom. Nekem a Hold kell, az este is elvették a villanyt, milyen jól világított a ludaknak, a tyúkoknak, el is ültek szépen. Ki tudja, mit csinál véle az az ügyvéd, ha megvette...

Csak nézte feleségét az ember, fordított egy lapot, s azt mondta halkan, ez sem az...

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Szénaillat) E-mail
Írta: Tánczos G. Károly   
2012. március 04. vasárnap, 07:56

 

Ahol a kaszások járnak, ott rendszerint nincs lift. Ezért a kaszások nem tudhatják, milyen magasra száll a szénaillat.

Ők csak a madarak magasságát tudják megsaccolni, legföntebb a repülőgépekét, mert azok olykor elsuhannak a fejük fölött.

Énnekem viszont szerencsém van, mert pontosan lemérhettem, meddig ér föl a frissen kaszált széna illata.

Úgy volt, hogy éppen utaztam az ég felé abban a csudálatos pléh-skatulyában, ahol az eres lábú asszony fáradtan nyomogatta a gombokat. Lehettünk úgy a hetedik emeletnél, amikor sóhajtva mondta:

- Egy urat vittem le az előbb, aki valami nagyon finom cigarettát szívott, frissen kaszált széna illata volt a füstjének, ugye érzi, mert én egészen fölvidultam...

Mondom, hogyne érezném, pont a frissen kaszált széna illatát érzem én is.

Pedig nem éreztem.

S talán ő sem érezte, csak elképzelte, úgy tűnt neki, mert nyár van, szénaillatú a levegő, s az emlékezésünk is. Már akinek vannak szénaillatú emlékei...

Szóval a szénaillat magasra száll. A legfelső emeletig. Mert ott van a lift végállomása. De ha egy pilótának szénaillatú emlékei vannak, akkor a szénaillat olyan magasra száll, mint a repülő. És nincs kizárva, hogy még a Holdra is jutott egy fúvintás belőle. Kicsiny túlzással azt is mondhatnám, fölér az égig.

 
Ez a harc lesz a végső E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 28. kedd, 07:58

 

Meg vagyok értve, tata?

 

-Maga nem hallja, hogy csörög a telefon a zsebében? Csak hányja a havat és nem figyel oda a telefonjára?
-Köszönöm. Halló!
-Maga miért hord koporsót a zsebébenMert ez a maga telefonja pont olyan, mint egy koporsó! Csak egy kicsit kisebb. De pont olyan. Fixre. Enhetvenhármas. Ez olyan régi, hogy amikor csinálták, én még meg sem voltam születve! Még , hogy a zsebében hordja, így nem látja senki, s magának nem kell szégyenkezni miatta. De ha nem szégyenkezik miatta, akkor akaszthatná a nyakába is. Ezt ma már le nem tépik a nyakából, el nem lopják, mert ez már nem kell senkinek. Ingyér sem kell. Maga nem süket egy kicsit? Érti, mit mondok? Miért nem vesz magának egy telefont? Egy ilyent , mint az enyém! Android. Nem drága, csak kétszáz euró, ha szerencséje van. Vagy nem akar érte annyit áldozni? Én a maga helyében áldoznék. És nem takarítanám a havat a kapum előtt. Ha lenne kapum. De nekem nem kell se kapu, se ház. Csak a baj van vele. Az én szüleimnek sem kell se kapu, se ház. Se munka. Munkából nem lehet megélni. Apám ameddig dolgozott, nekem is csak ilyen ócska telefonom volt, nem lehetett reá zenéket rakni, sem játékokat, sem jútubot, az olyan nem ér semmit. Amikor hozta a béemvét, odatettem a kereke alá, hogy nyomja széjjel. Ez az android más. Ezt elő lehet venni, nem kell dugdosni. És szép.
Honnan volt apámnak pénze béemvére, s androidra, ha nem dolgozik, azt kérdi? Hát onnan, hogy harcol. Nem ül tétlenül, az biztos. És anyám is harcol. És a testvéreim is mind harcolnak. Hol harcolnak, azt kérdi? Hát ott harcolnak, ahol kell. Hogy miért harcolnak, azt kérdi? Hát a jogainkért harcolnak, az emberi jogainkért. Hogy legyenek jogaink és legyen a szóláshoz szabadságunk. Ezeket maga nem hallotta? Pedig mondja a rádió, s a tévé is mondja. Vagy magának tévéje sincs? Olyan lécédé tévé, amelyik széles és olyan képe van, hogy meg kell bolondulni! Maga tudja, hogy mi az a lécédé? Az, amelyiknek olyan képe van, hogy meg kell bolondulni! Fogadni mernék, maga nem is hallott róla. Csak a lapátot ismeri és ezt az örökös kínlódást! Miért kell magának a maga korában havat lapátolni? Miért nem harcol maga is? Ott, ahol kell. Magának is kell, hogy legyenek emberi jogai. És kell, hogy legyen szabadsága a szóláshoz. Vagy maga szólni sem akar már semmit? Enhetvenhármast hord a zsebében és nem is hallja, ha csörög. Csak egy kicsit kellene harcoljon, s megtudná, milyen a élet. Maga hallja, amit mondok? Vagy azt sem hallja? Legalább tudja, hogyan kell harcolni? Úgy kell harcolni, hogy ki kell állani bátran, és azt kell mondani, hogy ez így nem mehet tovább! Mert ez így nincs jól. Hogy mi nincs jól? Azt kérdi? Hát azt kell mondani, hogy semmi sincsen jól. Akárhogy van, nincs jól semmi, ameddig az embernek nincsenek meg a jogai és nincs meg a szóláshoz való szabadsága. Azt kell mondani. Addig, amíg megértik. Addig, amig megjön a segély. Ha pedig megjön a segély, jön vele a béemvé és az android is. Meg vagyok értve, tata?
-Meg. Meg vagy értve. Leteszem a lapátot és elmegyek harcolni. Oda, ahol kell. Ez a harc lesz a végső!
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Illetékes) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 28. kedd, 07:54

 

Két falu között egy pakulár nekitámaszkodott egy kilométerkőnek, s nézte a tájat.

Volt mit néznie.

Egy lecsapolt iszapos fenekén sütkéreztek a békák, borzas madarak csirikoltak a sürgöny­drótokon, az árok martján nedves orrú, törékeny báránykák próbálgatták erejüket s a meg­élhetést ebben a tavaszi világban.

Tulajdonképpen a pakulár miatt álltam meg, szeretem ezeket a tavaszi, fehér csodákat, s nem is tartom tisztességes dolognak csak úgy elmenni mellettük, rájuk se hederíteni, nem venni észre őket a nagy határban, nem gyönyörködni bennük.

A pakulárnak valami mondanivalója támadt, mert tüzet kért. Onnan tudtam, hogy volt valami mondanivalója, mert egy szivaros pakulár nem indul el hazulról gyufa nélkül, nélkül, bicska nélkül.

Nem csalódtam.

Azt mondja nekem a pakulár, miután jót szippantott szivarából, hogy nézzem meg a tüzeket abban az oldalban.

Nézem a tüzeket, szép tüzek, égig ér a füst, gondolom magamban, micsoda költői lélek lakozik ebben a pakulárban, megcsodálja a tavaszi tüzeket, a határ tisztító tüzeit, ezt a nagy és szertartásos, örök és szent hadüzenetet a haszontalanság, tövis és bogáncs ellen, hogy szaba­don nőhessen a , a búza.

Szép tüzek, mondom a pakulárnak, ha nem szól észre sem veszem őket a csudálatos bárányai miatt...

- Szép tüzek - mondja a pakulár -, csakhogy maga nem tudja, mi ég... Tegnap arra jártam, láttam, mit égetnek. Kukoricakórót. Mert unják hazavinni, vagy más a dolguk. Vagy mert igen meredek az oldal.

Így morfondírozott a pakulár, míg körülötte bégettek a szép, fehér bárányok, s a fenekén sütkéreztek a békák.

Csak annyit tudtam hozzászólni az egészhez, hogy csakugyan kár elégetni azt a kórót. Nem akartam szidni senkit a pakulár előtt, hiszen ez a pakulár nem illetékes. Ez a pakulár csak abban illetékes, hogy ezek a szép, tavaszi bárányok ne vesszenek el. S csak később gondoltam , hogy nagyot tévedtem. Mert tulajdonképpen a kóróügyben éppen ez a pakulár a legilleté­kesebb. Ő vette észre,kár van ezekben a tavaszi tüzekben.

Mert aki észrevesz egy dolgot, abban ő a legilletékesebb.

 
Frisco E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 19. vasárnap, 15:05

 

Dancs levele

 

„Eszembe jutottál. Mert a héten, ha úgy alakul, elugrom Friscoba. San Franciscoba. Csak úgy. Emlékszem, mesélted, milyen kalandjaid voltak ott is.”
Ezeket a sorokat kaptam ma hajnalban Nevijorkból, az én barátomtól, Dancs Arturtól. Hogy eszébe jutottam. Mert ha úgy alakul, elugrik Friscoba. Csak úgy.
Hát hallgass ide, Artur! Ha te Nevijorkból csak úgy elugrasz Friscoba, akkor a kedvemért egy percre állj meg a Market-street végében. Ott, ahol a villamos megfordul. Adj egy centet annak az embernek, aki ott áll és körül van véve turistákkal. Ezek a jövő-menő népek egy centet szorongatnak a kezükben és sorba állanak, hogy az az ember egy kis gépezettel nyomjon belőle emléket nekik erről a városról. Hogy ott jártak. Én is adtam. Meg is köszönte azt a centet. És én boldog voltam azzal a nyomtatott emlékkel. Abban a városban ugyanis egy centbe kerül a boldogság. Annyiba, Artur! Minden más táján ennek a világnak meg kell szenvedni egy kis boldogságért. Van, ahol lökdösődnek érte, egymás cipőjére hágnak, könyökölnek, rohangálnak, a tüdejüket köpik ki. Itt nem. Itt zsebrevágod azt a kinyomott centet, s elundulsz valamerre. Persze, boldogan. Mindegy, merre indulsz, teljesen mindegy. Azért mindegy, mert itt is csak házak vannak, egyik magasabb, mint a másik, csak utak vannak, egyik hosszabb, mint a másik, mit lehet csodálni a házakon, s az utakon? Na, azért van egy rövidecske utca, ezen végig kell menni. Mert ez a világ legkanyargósabb utcája. (Crokedest street) meredek ez az utca, de megéri végigmenni rajta, mert itt jön az ember, milyen kanyargós a sorsa, akárhol is legyen.
Azt mondtam, elindulsz valamerre, boldogan...Csakugyan, nem túlzok, ha azt mondom, annyi boldog emberrel sehol nem találkoztam, mint ebben a városban. Itt nem járkálnak lehajtott fejűek, én legalábbis csak eggyel ismerkedtem meg, kérdezte, merre menjen, hogy elérjen valahová. Mit gondolsz, ki volt ez az ember? Egy szökött magyar volt, az én városomból, munkát keresett éppen.
Ilyenek a véletlen dolgok. Na, igen, a véletlen dolgok! Ha véletlenül a Bush streetre vetődnél, csöngess be nyugodtan a 825-ös ház ajtaján. A házmester kinyitja neked az ajtót, te pedig kérdezd meg tőle, uram, véletlenül nem tetszik tudni, milyen betegségben halt meg hét évvel ezelőtt a régi házmester? Májk, uram, Májk, Elekes Miklós. Az én nagybátyám. Biztosan tudni fogja, ki volt ez a derék Miklós. Mert őt még a Hawaii szigeteken is jól ismerték. Ő volt az az ember, aki soha nem járt lehajtott fővel, csak fölemelt fővel és amerre járt dudorászva járt és fütyörészve. Amikor nem volt munkája, beállított valahová, s azt mondta, az ő neve Elekes Miklós. És dolgozni szeretne. Amikor megkérdezték, mihez ért, büszkén válaszolta, semmihez nem értek uram, semmihez az égvilágon. És azonnal munkát adtak neki, mondván, pont ilyen emberekre van szükségünk uram, akik semmihez nem értenek. Akik azt állítják, értenek valamihez, nehéz emberek, magasan hordják orrukat, bölcsek és beképzeltek. Ezekkel semmire sem lehet menni. Májk, maga máris föl van véve!
Csöngess be bátran. A kilincset ne tapogasd, naponta szidolozzák, olyan fényes, mintha aranyból lenne.
És kérnélek még valamire. Arra, hogy menj végig a Golden Gaten. Nem azért, hogy elmondhasd, végigmentem a Golden Gaten. Azért menj végig, mert a híd tólsó felénél leülhetsz a Csendes- óceán partjára. A megszáradt, szomorú, hűvös katángok közé. Itt örökké fúj a szél, tűrd fel kabátod gallérját és nézz el messzire. A közelben fodrozó vízre ne nézz. Mocskos a tenger, eltévedt dugók ringanak rajta, eldobott üvegek, reves kórók, a föld minden szennye. Nézz messzire. Csak itt jön reá az ember, hogy ami szép ezen a világon, tőlünk mind messze van. Bárhol is legyünk.     
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Srácok) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 19. vasárnap, 15:00

 

Voltak holdvilágos esték a Víz előtt, amikor az emberek kikönyököltek úgy vacsora után az erkélyekre, s nézték, merre milyen fények égnek.

Volt ezekben a csöndes, holdvilágos estékben valami áhítat, olyan, hogy a kikönyöklő emberek elégett cigarettájuk végét röstellték kipöccinteni a semmibe.

Hanem ezekbe az áhítatos, Víz előtti estékbe beletartozott az is, hogy lefekvés előtt mű-foltos nadrágú, kócos fiatalok verődtek össze a neonfények alatt, nagyokat röhögtek, s indián-üvöltéssel kergették egymást viccből vagy valamiért a virággruppok körül.

Olyankor a nyugdíjas blokkelnök kiugrott ágyából, s pizsamás karját széttárva, szigorú kérdést intézett a szellőzködő emberek felé, mondván: kik ezek a srácok?

Rendszerint senki sem válaszolt, ezért a blokkelnök sóhajtva sorolta föl megszokott érveit: - Csak az ige tartotta, kérem, hogy le nem tapodták a virágokat, hogy mennyit futkostam értük, hát maguk semmit se szólnak, csak nézik, s szivaroznak, mikor maholnap fejünkre másznak, és nem lesz egy perc nyugodalmunk, hogy ezt is meg kellett érje az ember...

Vannak nyomott hangulatú esték most, a Víz után, mikor az emberek kikönyökölnek az erkélyekre, s nézik, merre mi volt, vajon honnan hozta a víz azt a nagy gerendát, s mért tette éppen oda le, ahol a blokkelnök virágai voltak, s csakugyan, mi lett azokkal a virágokkal, s vajon ha mást ültetnek, virágoznak-e majd ebben az iszapban, s azok a szép, fiatal fák lábra tudnak-e állani még...

Hanem egy ilyen nyomott hangulatú estéhez az is hozzátartozott, hogy egyszer, úgy lefekvés előtt ismét megjelentek a mű-foltos nadrágú, kócos fiatalok, szép csöndben körülvették a földre iszapolt fiatal fákat, talpra állították őket, gyökerüket jól megtaposták, hogy ki ne dőlje­nek megint, ha jön valami furcsa, eső előtti szél.

Nem tudnám biztosan megmondani, látta-e őket akkor a nyugdíjas blokkelnök, de mi, akik ki szoktunk könyökölni az erkélyekre akkor is, ha csöndünket nem zavarja senki odalent, jól tudjuk, kik ezek a srácok.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Világvége) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 13. hétfő, 09:38

 

Némely ember olyan bölcs, és olyan okos, és úgy föl van szerelve biztonsággal, hogy ha valahol éppen csak megemlítik neki a világvégét, rándít egyet a vállán, cigarettáját elpöccinti a semmibe, s legföntebb odavet egy lesújtó mondatot, amely szerint megint kitaláltak valami idétlenséget a vénasszonyok.

Én viszont nem szégyellem bevallani, hogy a világvégével kapcsolatban nem vagyok elég bölcs és okos, és érvekből tákolt fölszerelésem sem eléggé biztonságos.

Nem arról van szó, hogy félek, vagy valami ilyesmi, csak éppen annyit érzek, hogy ez a föld nem eléggé biztonságos.

Például itt-ott mindegyre fölüti fejét valami helyi jellegű világvége. Az ember pedig nem tudja megállani, hogy néha ne járkáljon itt-ott. Tegnap például direkt a Maros partján járkáltam, gondoltam, legjobb, ha saját szememmel győződöm meg, hány métert nőtt a víz, maradt-e benne néhány márna, satöbbi.

Nos, amint ott járkálok, látom, egy iszapos bokor tövében éppen világvége van. Nem túlzás, el lehet hinni nékem. Világvége. Az iszapos bokor tövében ugyanis egy földgömb volt. Egy szép, kerek földgömb. Rajta emberi kéz, mely azzal foglalkozott, hogy tépte róla a kontinense­ket, és dobálta bele a Marosba.

A Nagy- vagy Csendes-óceánt szigetestől elvitte a víz, a Himalája sötét hegyeitől fekete lett már az illető körme, még csak a sarki jégből látszott egy-egy folt, az se sokáig.

Gondoltam, kiáltok egyet, ébresszen föl valaki, lehet, álmodom, ilyen egyszerűen mégse lehet egy világvégét elintézni, de nem kiáltottam. Azt mondja nekem az az ember, mit néz, uram, nem látja, amúgy is elázott, az árvíz hozta valamelyik iskolából, még nikkeles a szára, le­­sze­dem róla a papírt, lesz lampionnak vagy valaminek. Ha itt hagyom, elfutballozzák egy perc alatt a gyermekek.

Persze, persze, mondtam, és mentem tovább.

Csak a világ végétől hajításnyira jöttem , nem jól mondtam, hogy persze, persze. Mert mégis, sokkal jobb, ha azt a földgömböt egy perc alatt elfutballozzák a gyermekek.

Mert én a világvégét úgy képzelem, hogy el is lehet halasztani. S még kicsiben se , ha kapzsi ujjak tapogatják a kontinenseket.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Világváge) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 07. kedd, 11:17

 

Némely ember olyan bölcs, és olyan okos, és úgy föl van szerelve biztonsággal, hogy ha valahol éppen csak megemlítik neki a világvégét, rándít egyet a vállán, cigarettáját elpöccinti a semmibe, s legföntebb odavet egy lesújtó mondatot, amely szerint megint kitaláltak valami idétlenséget a vénasszonyok.

Én viszont nem szégyellem bevallani, hogy a világvégével kapcsolatban nem vagyok elég bölcs és okos, és érvekből tákolt fölszerelésem sem eléggé biztonságos.

Nem arról van szó, hogy félek, vagy valami ilyesmi, csak éppen annyit érzek, hogy ez a föld nem eléggé biztonságos.

Például itt-ott mindegyre fölüti fejét valami helyi jellegű világvége. Az ember pedig nem tudja megállani, hogy néha ne járkáljon itt-ott. Tegnap például direkt a Maros partján járkáltam, gondoltam, legjobb, ha saját szememmel győződöm meg, hány métert nőtt a víz, maradt-e benne néhány márna, satöbbi.

Nos, amint ott járkálok, látom, egy iszapos bokor tövében éppen világvége van. Nem túlzás, el lehet hinni nékem. Világvége. Az iszapos bokor tövében ugyanis egy földgömb volt. Egy szép, kerek földgömb. Rajta emberi kéz, mely azzal foglalkozott, hogy tépte róla a kontinense­ket, és dobálta bele a Marosba.

A Nagy- vagy Csendes-óceánt szigetestől elvitte a víz, a Himalája sötét hegyeitől fekete lett már az illető körme, még csak a sarki jégből látszott egy-egy folt, az se sokáig.

Gondoltam, kiáltok egyet, ébresszen föl valaki, lehet, álmodom, ilyen egyszerűen mégse lehet egy világvégét elintézni, de nem kiáltottam. Azt mondja nekem az az ember, mit néz, uram, nem látja, amúgy is elázott, az árvíz hozta valamelyik iskolából, még nikkeles a szára, le­­sze­dem róla a papírt, jó lesz lampionnak vagy valaminek. Ha itt hagyom, elfutballozzák egy perc alatt a gyermekek.

Persze, persze, mondtam, és mentem tovább.

Csak a világ végétől jó hajításnyira jöttem rá, nem jól mondtam, hogy persze, persze. Mert mégis, sokkal jobb, ha azt a földgömböt egy perc alatt elfutballozzák a gyermekek.

Mert én a világvégét úgy képzelem, hogy el is lehet halasztani. S még kicsiben se jó, ha kapzsi ujjak tapogatják a kontinenseket.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Zuhé) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 06. hétfő, 14:15

 

Nem tudom, másnak mi az isteni dolog, énnekem az, ha valami , kiadós tavaszi zuhé miatt be kell húzódni egy kapualjba.

Nincs annál gyönyörűbb, mint mikor az ember egy ilyen kapualjból nézi a hólyagos esőt, a feltűrt gallérú sietőket, a spriccoló autókat, a hajladozó antennákat a porzó háztetőkön.

Van ebben a kényszerű, kíváncsi várakozásban valami megnyugtató, hiszen egy ilyen kiadós, tavaszi zápor sok mindent indokol.

Például azt, hogy miért késünk el valahonnan, miért állunk meg csak úgy, nézelődni olyan helyen, ahová talán soha be se tértünk, és ami nekem a legjobban tetszik, azt is indokolja, ha két ember egy ilyen kapualjban minden előzetes ismerkedés nélkül elkezd beszélgetni.

Az ilyen beszélgetésben ugyanis nincs semmi mesterkéltség, se formaság, olyan például, hogy szervusz, hogy vagy, köszönöm, meglehetősen, satöbbi.

Az ilyen beszélgetés magától jön, és oly természetes, mint ahogyan megered a csatornák vize az esőben. Az ilyen beszélgetésben nincs meg az a feszültség, hogy te ki vagy, és én ki vagyok. És hogy mi lesz a találkozásunk következménye.

Az ilyen beszélgetés legtöbbször úgy kezdődik, hogy kérek egy tüzet, vagy úgy, hogy na, éppen kellett ez a kis ázás, vagy azért mégis sok már ez az esős idő, nem gondolja, vagy úgy, hogy legalább megtisztulnak egy kicsit az utak...

És legtöbbször úgy végződik, hogy megtisztul az ember lelke is, mert kibeszélte magából a fontos dolgokat, amiket máskor meg sem pendít.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Palló) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 05. vasárnap, 17:42

 

Egy patak kiszáradt, s a palló repedéseiben kedvére a csalán, a gomba.

Csapatnyi fürdőző gyermek hajigálja a rozzant karfát, elkerülik ezért a madarak is.

Szerettem volna átmenni rajta, hogy visszaadjam az önbizalmát, maradjon meg áradás idejére is, amikor zuhog alatta a víz, és hömpölyögnek a reves csutakokkal megrakott árkok.

Nem tehettem, mert féltem, kiröhögnek, nem vagyok gyermek, hogy is képzelem, pallón járni, mikor mellette száraz út vezet át a patak medrén.

Mentem hát én is a többiek után, kik meg nem érezték, mekkora szomorúság feszülni fölösle­gesen, állni a sors szabta úton haszontalanul.

Mentem a többiek után, s már tudtam nagyon, ilyen hiába feszülő palló lesz az ember ideg­szála is, ha magára marad.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Lovak) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 03. péntek, 08:57

 

Micsoda lovak, haj, micsoda mének, istenem, a föld is dübörög! A föld is. Kezes, szilaj, nyerges, rudas, parádés két , már az is gyönyörűség, ha látja őket az ember. Hát még amikor éppen ballag, kocog, poroszkál, vagy üget, vágtat, ágaskodik, amikor felhorkan, fúj, kapál, vagy megbokrosodik, amikor nyerít, prüszköl ez a két ! És micsoda gyönyörűség elnézni az embert estefelé vagy hajnaltájt, amint a két lovával foglalkozik. Amikor befogja őket, felkan­tározza, amikor szoktatja, ugratja, vagy sétáltatja.

Esténkint, amikor hazatér az ember lovaival, s kifogja őket, odagyűlnek a szomszédok a kerí­tés mellé. Mert olyankor az ember nem abrakot ad lovainak, s nem vizet, hanem szabadságot. Kedvükre vágtathatnak keresztül-kasul a réten. Azt látni kell, amikor az a két gyönyörű mén vágtat a réten, s kibontott farkuk az égre lobban.

Valami ősi, szép szertartás van ebben az esti szabadságban. A fölös erő szertartása. Talán ifjúságára emlékezik ilyenkor az ember, a szilaj időkre, az el-nem-fáradásra. Az időre, amikor a dologba belefásult legényke hazatér a mezőről, de azért még kihancúrozza magát lefekvés előtt. Mert ez a hancúrozás üdítő játék a szabadsággal.

Láttam, a szomszédság is teljesen beleéli magát az esti játékba, a lovak láttán fölfrissülnek a fáradt emberek, elkapja őket az ifjúság hangulata, s úgy térnek nyugovóra, cöccögtetve, mosolyos megjegyzésekkel, a gyönyörű mének dicséretével s azzal, hogy ez az ember nem olyan, mint más, aki hazatér a munkából, s mindjárt ágynak esik, étvágya nincs, csak szidja a napot. Ez az ember úgy fekszik le este, hogy abban a lefekvésben benne van a másnapi kedve. Úgy tér nyugovóra, mint ahogy dologhoz látnak a favágók: markába köp. Lefekvés előtt. Úgy tér nyugovóra, mint a Nap: még visszasüt, ha másnap szép lesz az idő.

 
Három humán erőforrás (Elekes-blog) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. február 01. szerda, 09:13

 

Bábel

 
Horváth László fotója, Cseke Gábor blogjából kilopva



Három humán erőforrás
 
Bábeli időket élünk, nem értjük egymás szavát. Még valakit megszólítani is roppant kockázatos. Ha azt mondom, uram, azt felelheti, kérem, az urak nem itt vannak. Amikor egy újság úgy írja, hogy a zemberek, akkor azonnal tudjuk, mi van abban az újságban. Amikor egy újság úgy írja, hogy a polgárok, akkor is azonnal tudjuk, mi van abban az újságban.
 
Mostanában humán erőforrásnak nevezik azokat, akikkel az utcán találkozunk, akikkel kávézunk, vitázunk, vagy csak nézzük, mivel foglalkoznak.
 
Énnekem szerencsém van, mert három olyan humán erőforrást ismertem meg, akik nem finnyásak a megszólításra.
 
Az egyik humán erőforrásra is kiáltottam, , maga mit csinál? Miért reszeli le a lakatot a szomszéd ajtajáról? Nem tudja, hogy nem szép dolog betörni, lopni, rabolni?
Ez a humán erőforrás nem sértődött meg, amikor úgy kiáltottam , hogy !
Egyszerűen eltette a reszelőt és közben lenézően tekintett rám. Ebben a  tekintetben az volt, hogy miért avatkozom bele az ő dolgába, rablók és tolvajok mindig voltak, amióta világ a világ.
 
Az egyik szomszéd, aki végignézte a lakatreszelést és végighallgatta feddő szavaimat, hívta a rendőrséget.
Jön három rendőr, az egyik azt kérdi a humán erőforrástól, maga nem részeg, hogy ilyen cselekedetre adta a fejét? A humán erőforrás azt feleli, bizony eléggé részeg vagyok, józan állapotomban nem szoktam betörni, legföntebb felpofozom az első embert, akivel találkozom. Mert éhes vagyok. Azért. Tetszik érteni, biztos úr?
A rendőr papírt és ceruzát vesz elő, hogy a betörési kisérletről megírja a jegyzőkönyvet. De nem írja meg. Azt mondja, nem fog a pix ebben a hidegben. A másik rendőr előmbe áll és azt mondja, ez az illető tört be az ő anyja lakásába is. De nincs mit csinálni. Ennek az illetőnek az attitűdje, de pénze, az nincs és nem lehet semmit rajta behajtani. A harmadik rendőr is előmbe áll és azt mondja, nagyon kell vigyázni, amikor valaki fölhívja a 112-es számot. Sok az alaptalan bejelentés. Kérdem, ez is alaptalan, ez a lakatreszelés? Azt mondja, attól függ, honnan nézzük. Ha a tömlecek zsúfoltsága felől nézzük, akkor prímplánba az ország gazdasági helyzetét kell figyelmünk központjába helyeznünk, az most a legelső. Vegyük például az eut. Ugye, az eu figyelmének központjában is a gazdasági helyzet van, mégpedig állandó jellegel. Maga ebben a házban lakik állandó jelleggel? Mert ha nem itt lakik állandó jelleggel, akkor meg kell vizsgálnunk, milyen alapon, s milyen jelleggel vizsgálja önfejűleg a deviáns cselekedetek állapotát és kiterjedését ebben a városban. Az nem lehet, hogy csak telefonálunk, s mi itt el vagyunk vonva a súlyosabb eseményektől...Kérem, adja ide a személyi igazolványát.
Mondom, hát nem a betörő személyi igazolványát kéri? Azt feleli, nem. Mert az az illető már rég a figyelmük központjában van és jól tudják a hatóságok, hogy neki nincs személyi igazolványa.
Két óra sem telt belé, elballagott a három rendőr, nézett utánuk a humán erőforrás, mi pedig ott maradtunk a telefonálós szomszéddal, s a lereszelt lakattal.
 
A másik humán erőforrás pont úgy néz ki, mint a hónapos retek. Piros az egész feje. Egészséges, szép a termete, orcája mosolygós, beszéde a csibészek beszéde. Ott pillantottam meg, a cementből öntött, régi pingpong asztal mellett, amikor a kicsi, árnyékos parkban lehívta a piros hetest. Egy egész kompánia humán erőforrás figyelte, nyerésre áll-e a hónapos retek.
Egy itteni bankban dolgozó hölgy szeretett volna autójával megfordulni a tömbházak között. Ez a vidám humán erőforrás lecsapta a kártyát és sietett segíteni. Addig segített a hölgynek a megfordulásban, amíg az autót neki vezette a tömbház lezárt szeméttárolójának és annak ajtaját betörte.
 
Jöttek a rend őrei. Megállapították, hogy a humán erőforrás elmondása szerint rossz helyre építették a tömbházat, különösképpen a szeméttárolót, senki nem hibás, máskor figyelmesebben kell itt autóval megfordulni.
Amikor a tömbház lakóinak fölborzolt hangulata lecsillapodott, intett a hónapos retek a kártyázó humán erőforrásoknak, hogy most már jöhetnek kutatni a szeméttárolóban, nem kell annak az ajtaját feszegetni.
 
A harmadik humán erőforrás, akit megismertem, egy női személy. Valami nemes, grófi családból származhatott, legalábbis ezt mutatta a ruházata, választékosan beszélt és amikor nem volt részeg, bőséges volt a szókészlete. Azt magyarázta a tűzoltóknak, egy kis tűzből nem kell olyan nagy dolgot csinálni, láttak már ők világégést épp eleget. Az az elhagyatott épület, amely hőközpont volt régen, most a bokorlakók otthona, jól érzik magukat benne, mi van, ha időnkint kicsap az üveg nélküli ablakokon egy kis füst? Nekik is meg kell valahol melegedni. És miféle beszéd  a tűzoltók részéről, hogy ők menjenek a számukra épített új otthonba?  Hát nem tudják, hogy azok az otthonok nem biztonságosak? Ott sok a tolvaj és a rabló, nem lehet félretenni egy üveg pálinkát, hogy el ne lopnák. És csak ne emlegessék a villanyt, nekik villany nem kell, mert azt meg is kell fizetni, ha van és tévé sem kell, mindent tudnak erről a világról.
És egy tűzoltónak illik tudni, hogy régiókra van osztva a város kukázásilag, homogén elemekből állanak a csoportok, viselkedésükben az együttműködés a domináns, nem pedig a diverzió.
 
Sajnos, ezt a humán erőforrást nem most ismertem meg. Ő volt az, aki a múlt nyáron egy alkalmas pillanatban besurrant a kapunkon és ellopott az udvari asztalunkról egy nagy kést, amivel káposztát akart szeletelni a feleségem. Amikor megkérdeztem, miért nem teszi le azt a veszedelmes szerszámot, azt felelte, álljak félre az útjából, mert neki arra a késre nagy szüksége van, nincs még minden elintézve ebben a városban.
 
Most úgy vagyok, hogy ha el szeretnék menni hazulról, előbb szétnézek, nincs-e a közelben egy humán erőforrás, reszelővel, késsel a kezében.
Bábeli időket élünk. Még valakit megszólítani is roppant kockázatos.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Vonat) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 25. szerda, 10:58

 

Két ember a vonat ablakánál.

Kint rohannak a póznák, fordul a táj. Tüzek égnek a hegyek oldalában, füstöl az össze­gereblyélt kocsány, szemét, kóró.

Az egyik ember azt mondja, szépek ezek a tüzek, tisztulnak a mezők, a vetések, igazi tavasz van.

A másik ember bólint, de csak az első kedvéért, mert éppen számol. A tüzeket számlálja. Hogy hány van. Számára az a fontos, lám, a rohanó vonat ablakából meg tudja-e számolni a tüzeket mind, ameddig a szem ellát. Huszonhét, huszonnyolc... Ennyit jelent neki a tavasz. A többi mindegy.

Ha jól meggondolom, eleddig csak ezt a kétféle embert láttam.

Amikor ajándékot kapott, az egyik örült neki, a másik megnézte, mennyibe került. Amikor meghalt valakijük, az egyik csöndesen lehajtotta a fejét, a másik titokban azt figyelte, hányan jöttek a temetésre.

Volt úgy, ültek egy parki padon, előttük hajladoztak a rózsák. Az egyik csak nézte, nézte, a másik azt mondta, télen darabja öt lej.

Két ember a vonat ablakánál.

Kétféle ember.

Fordul a táj, rohannak a póznák. Az évek is valahogy így futnak el, mint ez a vonat, mint a póznák.

Velünk vagy mellettünk.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Vonat)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 24. kedd, 11:27

 

Két ember a vonat ablakánál.

Kint rohannak a póznák, fordul a táj. Tüzek égnek a hegyek oldalában, füstöl az össze­gereblyélt kocsány, szemét, kóró.

Az egyik ember azt mondja, szépek ezek a tüzek, tisztulnak a mezők, a vetések, igazi tavasz van.

A másik ember bólint, de csak az első kedvéért, mert éppen számol. A tüzeket számlálja. Hogy hány van. Számára az a fontos, lám, a rohanó vonat ablakából meg tudja-e számolni a tüzeket mind, ameddig a szem ellát. Huszonhét, huszonnyolc... Ennyit jelent neki a tavasz. A többi mindegy.

Ha jól meggondolom, eleddig csak ezt a kétféle embert láttam.

Amikor ajándékot kapott, az egyik örült neki, a másik megnézte, mennyibe került. Amikor meghalt valakijük, az egyik csöndesen lehajtotta a fejét, a másik titokban azt figyelte, hányan jöttek a temetésre.

Volt úgy, ültek egy parki padon, előttük hajladoztak a rózsák. Az egyik csak nézte, nézte, a másik azt mondta, télen darabja öt lej.

Két ember a vonat ablakánál.

Kétféle ember.

Fordul a táj, rohannak a póznák. Az évek is valahogy így futnak el, mint ez a vonat, mint a póznák.

Velünk vagy mellettünk.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Senki)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 23. hétfő, 13:08

 

Ha székely lett volna Szergej Jeszenyin, most nem búsulnék. Mert ha más nem, ő úgy beleírta volna faragott kapuinkat a világirodalomba, hogy nem döntené ki őket soha senki.

Hiába szednék ki a köves, útszéli földből támasz-cölöpöstül, tovább élnének bennünk, akár a nyírfa-gyertyák, csönd-kenyeret morzsoló kunyhóanyókák, viháncoló tavaszi záporok vagy a röpülő szán után kavargó porhó.

Bizony, nincs nekünk Jeszenyinünk, aki ha mást nem is tehetne, világba szomorodna legalább, s tűnődne kicsit a székelykapuk sorsán.

Mert maholnap nem felejthetik nyitva a lányra leső legények, se be nem csaphatják maguk után a jószágot terelő gazdák.

Otthontalan galambok keringnek a falu fölött, a faragott kapukat ízekre szedve elnyeli a csűr mögötti kert s az udvar.

Helyükbe vas kerül és cement. Minél tehetősebb a gazda, annál több vas és annál több cement. Korszerűsítik ugyanis a falusi utakat autóknak, traktoroknak, mindenféle gépnek.

Rendben van, szélesítsék.

De ki szól egy szót is a székelykaput faragó ember unokájának, hogy ha bennebb is kell tenni, azért azt a kaput állítsa csak vissza.

Mert szép az. Ki szól?

Bizony, senki se szól.

Meg aztán a faluk fölött keringő, otthontalan galambok beszédét sem érti már senki.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Gyaluforgács)) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 20. péntek, 14:19

 

Autós emberek egyszer a faluba hazavittek, nyár volt, a keskeny utakon rikoltva rebbentek szét a ludak, embert nem láttunk, csak aboltost, az is köpött utánunk a fölkavart por miatt, mond­tam, menjünk előbb a gazdaságba, ott van apám, vigyük haza, luxuson úgysem ült még, be lehet hajtani az udvarba egyenest, az asztalosműhely előtt megfordulhatunk, de ott egy kicsit ki kellene szállni, apám úgy szereti, ha megkérdik, mit csinál, hogy megy a munka, mi a helyzet, a hirtelen elfutó emberek elszomorítják.

Fék.

Láttam, amint apám a plajbászt felteszi a füle mögé, örökké így volt, még kaszálás közben is ott ült a plajbász a füle mögött, én azt hiszem, valahogy biztosabban érezte magát, ha a ceruza ott volt, úgy viselte, mint némely ember a jelvényt, mely arra hivatott, hogy hovatartozását bizonyítsa, mondom, ez volt az első mozdulata, azután mindenkivel sorra kezet fogott, a nevét csöndesen, de egészen mondta, engem is így tanított annak idején, mondjam csak ki a neve­met teljesen, ne harapjam el a végét, tisztán emlékszem most is arra a vasárnap délutánra, de ezen nem rágódhattam tovább, az autós emberek kérdezni kezdték apámtól, mit csinál, Ferenc bácsi, hogy megy a munka, mi a helyzet, pont úgy, ahogy az úton mondtam, s ez nekem erősen fájt, mert láttam, nem nagyon érdekli őket az egész, csak az, hogy menjünk már tovább, az idő pénz, és kár a benzinért.

- Koporsót csinálunk - mondta apám, s porolni kezdte a nadrágját, hullott róla a gyaluforgács, de nekem úgy tűnt, csak az idegen csengésű szavakat veri le magáról.

 
A rendszer bukása E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 15. vasárnap, 11:47

 

Tömkeleg úr

 
Benczédi Sándor munkája

Tömkeleg úr ahányszor kilépett a trafikból, mindig megszólította a legelső embert, akivel találkozott. És most kivel találkozott Tömkeleg úr, amint kilépett a trafikból?
Velem.
 
Érdekes, rendszerint ott találkozom Tömkeleg úrral, a trafik előtt. Vagy jövet, vagy menet. De ott. Mint most. És ha már találkozunk, beszélgetünk
 
Rendszerint azt kérdi tőlem, hogy miképpen ityeg a fityeg. Ilyenkor válaszolni szoktam. Illedelmesen, hogy hát így és úgy, kedves Tömkeleg úr. Halkan beszélek, mindegy, mit mondok, nem hallja, mert majdnem süket. És nyugodtan szólíthatom őt Tömkeleg úrnak, ha már az igazi nevét nem ismerem, de ez se számít, ha egyszer nem hallja, mert majdnem süket.
 
-Tudja meg, már azért is megbukik ez a rendszer, mert ebben a rendszerben nem adnak az embernek egy szál cigarettát a trafikban! Csak egész csomaggal adnak! Kinek van manapság pénze egész csomagra? Magának van pénze egész csomagra? Mert nekem hol van, hol nincs. Most például éppen nincs. Ad nekem egy szál cigarettát? Nem felejtettem el, a múltkor is adott...
 
Mondom Tömkeleg úrnak hangosan, hogy hallja: elhiszem, hogy most nincs magának egész csomagra való pénze, mert meg sem kérdezte tőlem, miképpen ityeg a fityeg. Máskor meg szokta kérdezni. És ott villogott a kezében egy egész csomag cigaretta! Most nem villog.
Nehezen bukik meg a rendszer, ha az embernek hol van pénze, hol nincs. Csak akkor bukik meg, amikor már sokunknak egyáltalán nincs.
 
-Uram, én már ott tartok, hogy inkább nincs. Mit gondol, miért kérek magától egy szál cigarettát? Tömkeleg betegségem van, az orvosságot ki sem tudom váltani. Tömkeleg adósságom van, azt soha meg nem tudom adni. Tömkeleg barátom volt, most egy sincs. Naponta eljövök ide a trafikba. Tömkeleg cigaretta van odabent, egy pakkot ki nem bontanának, hogy egy szálat ki vegyenek belőle. Tiltja a szabály, a hatóság, a rendszer.
El lehet hagyni a cigarettát. De miért hagyjam el, ha már megszerettem?
 
 -Tömkeleg úr, magának igaza van!
Eljöhet az idő, amikor én is csak egy szál cigarettáért megyek be a trafikba. De mondok magának valamit, ha meg nem haragszik. Ha én egyszer egy szál cigarettáért megyek be a trafikba, s nem adnak, csak egész pakkal, akkor kérek magától egy szál cigarettát. De én azt a szál cigarettát  el nem szívom. Szenvedek inkább. Panaszkodom és csapkodok erre-arra, mint a sebzett madár. Legalábbis addig, amíg nem vehetek magamnak egész pakkal a trafikban!  Mert nincs azrendszer, amit egy szál cigaretta megbuktatni ne tudna. Nincs az a rendszer!
 
 
SMS E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2012. január 05. csütörtök, 09:05

 

                                  
Aki mentett már meg emberi életet, ne panaszkodjék. Legyen boldog. Akkor is, ha csupán egyetlenegy emberi életet mentett meg.
Én nem panaszkodhatom. És olykor boldog is lehetnék. Mert én eleddig három ember életét mentettem meg. Békeidőben. Kettőét úgy, hogy sietve kórházba vittem őket, mielőtt még meghaltak volna valami súlyos mérgezéstől. Egyet pedig úgy, hogy lemondtam föltett szándékomról, mely szerint ezt a rosszféle embert agyon fogom ütni.
 
Vannak szerencsés emberek, akiknek az a hivatása, hogy emberi életeket mentsenek meg.
Ilyenek például a sebészek.
Azt hihetnők, nincs is boldogabb ember ezen a földön, mint egy sebész. Akinek szinte naponta adódik alkalma arra, hogy emberi életet mentsen meg.
De ez nem így van. Boldogabbak, szerencsésebbek azok, akik kényszerűségből nem ismertek meg soha sebészt. Csak kocsmárost, taxisofőrt, karmestert, pilótát, masszőrt, táncoktatót.
 
Figyeljék csak meg, mennyivel üdítőbb időtöltés léha népek társaságában lenni, mint komoly emberek szomorú, nehéz meséit hallgatni betegségről, műtétről, sebészprofesszorok szokásairól! Hogy így a diagnózis, és úgy a diagnózis. Hogy az volt a szerencse, hogy az volt a szerencsétlenség! Csupa felhős hangulat, csupa panasz, tudálékosság.
 
Az első műtétem után kint sétáltam a folyosón, valami könnyed melódiát dúdolva ment el mellettem a kórház borbélya, reám se nézett, gondoltam, menjen, csak menjen a maga útján, soha ne lássam többé.
És jön a sebészprofesszor, Bara Tivadar, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Mondom, doktor úr, ha egyszer kikerülök innen, egész életemben sétálni fogok, közben pedig könnyed melódiákat  dúdolok, mint a maguk borbélya, most kedveltem meg az életet, itt kint, ezen a folyosón...
 
A második műtétem után azt kérdeztem a sebészprofesszortól, tessék mondani, maradt még bennem valami, ami ép? Azt felelte, sok nem maradt. -És ha megint meg kell engem műteni, akkor hogy lesz, doktor úr? -Akkor  úgy, hogy ismét fölvágom. Ha lesz kit! -mondta  Bara professzor.
 
Két hónap telhetett el. Sétálok a főtéren. Apró lépésekkel, sápadt orcával, lefogyva, szomorúan. Megszólít valaki, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Nézem, hát ez az ember nem más, mint a sebészprofesszor. Jön valahonnan a fiával. Talán még váltottunk egy-két  szót, mentek tovább. Néhány lépés után megállok, nézek utánuk.  Megfordulnak ők is, néznek utánam. Látom, a professzor mond valamit a fiának.
Azóta csak találgatom, mit mondhatott Bara doktor a fiának. Mit is mondhatott volna? Talán csak annyit, hogy nézd meg, ez az ember egyszer már meghalt. A második műtét után. És mégis él...Talán csak ennyit.
 
Azóta eltelt négy esztendő.  És én minden esztendő végén kapok egy üzenetet a mobilomra.  Az van az üzenetben, hogy békés ünnepeket, egészséget kívánok az új esztendőben, Bara.
A legutóbbi üzenet végén ez van: Baráék.
 
Már nem találgatom, mit mondhatott apa a fiának, amikor találkoztunk. Súlyos dolgot mondhatott, ha már az orvos fia is bekerült az évvégi üzenetbe.
Most viszont azon tűnődöm, vajon hány olyan sebészorvos lehet még a világban, aki egy műtét után négy évvel is egészséget kíván a volt betegének? És azt találgatom, rajtam kívül  hány lejárt életű embernek jut ilyen esemes...
   
 
Sifitelős telefon E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. december 20. kedd, 06:59

 

Ami új

 

Anyám minden nap fölhív telefonon. Ma déltájt hívott felmondja, hogy neki most nincs semmi mondanivalója. Kérdem, hát akkor miért hívott fel, ha nincs semmi mondanivalójaAzt feleli, azért, mert kérdeznivalója van, mondani semmit nem akar mondani, mert minden meg van beszélve. Kérdezni is csak annyit szeretne, hogy a mai napon beszéltünk-e mi ketten telefonon. Ezt neki tudnia kell. Mert ha beszéltünk, akkor neki rohamosan romlik az emlékezőtehetsége. És az nagyon nagy baj.
 
Mondom, csakugyan romlik az emlékezőtehetsége, Mama. Mert ma reggel már beszéltünk mi ketten telefonon. De nagyon ne ijedjen meg. Nem lenne csoda, ha valaki kilencvennyolc évesen délidőben arra sem emlékezne, hogy mit reggelizett.
 
, fiam, hagyjad a délidőt, s a reggelizést, ne terjeszkedj tovább a fontos dolgoknál. Jól tudod, hogy a gombokat is nehezen nyomkodom. Sokszor meg sem találom, melyik a piros és melyik a fehér gomb. A látásom  megromlott. Azt már megszoktam, de most itt van ez az emlékezőtehetség, amit nem szeretnék elveszíteni. Most azért hívtalak, hogy ellenőrízzem magam, hívtalak-e ma, vagy nem hívtalak.
 
-Mama drága, apámtól azt tanultam, mindennek van megoldása, csak meg kell keresni. Én már meg is találtam, mi legyen a gombokkal.
, fiam, megint elkanyarodtál, most ne arról beszélj, hogy mit tanultál apádtól. A gombokat pedig újra kell festeni, vagy rájuk lell ragasztani valami pirosat, s valami fehéret. Ahogyan eddig is volt. Mert a színek a sok használattól lekoptak.
 
-Mama drága, most meglátja, milyen az élet! Ha eddig nem vette volna észre. Olyan megoldást találtam a gombokra, hogy annak is hasznát veszi ezután, ha megromlott volna az emlékezőtehetsége. Mert a gombokat nyugodtan el is felejtheti. A mobilján nem lesznek többé gombok. Nem kell azokat megfesteni. Újfajta telefont veszek magának, érintőképernyős telefont. Azokon nincsenek gombok.
 
, fiam, miféle ernyőről beszélsz? És hogyhogy nem lesznek gombok? Akkor én mit fogok megnyomni, ha föl akarlak hívni?
-Semmit, Mama! Semmit nem kell megnyomni. Csak megsimítja a tenyerével a telefont, előjönnek valami színes kockák, azokat megpöccinti az ujjával, s máris telefonál véle. Az ilyent érintőképernyős telefonnak hívják. De én a maga kedvéért más nevet adok neki. Hogy jobban megértse. Az ilyen mobilt sifitelős telefonnak hívjuk mi ketten. Nem érintőképernyősözünk, mert az igen bonyolult kifejezés. Legyen sifitelős. Mert sifitelni kell, nem pedig gombokat nyomogatni.
 
, fiam, az én kiszáradt, megfonnyadt, repedezett tenyeremmel most tanuljak meg telefont sifitelni? Te ezt hogy  képzeled? Azonnal mondj le róla!
-Nem nehéz megtanulni, Mama! Pont úgy kell kezelni, mint a mi régi ablakunkon a zsalugátert. Végighúzza rajta a tenyerét, ha akarja kinyílik, ha akarja becsukódik. Ilyen egyszerű, Mama!
, fiam, a fiataloknak könnyű az ilyesmit megtanulni. Neked  könnyű, mert még nyolcvan sem vagy. De mit mondjak én?
-Semmit ne mondjon, Mama. Tudom, hány éves vagyok. Még az emlékezőtehetségem. De maga vigyázzon, siessen elfelejteni a gombokat! Hamarosan hozom a sifitelős telefont!
, fiam, semmit ne hozz már nekem. Semmit, ami új!
 
 
Rongyos madár E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. december 14. szerda, 21:49

 

Befelé

 
Elekes Károly, Önarckép
 
élete volt az én egyetlen testvéremnek, Károlynak. És ha most, ebben a nyakatekert világban valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, Károly, azt felelné, jól, a bajokat leszámítva nagyon jól vagyok. Persze, hogy azt válaszolná. Mert csakugyan jól van Károly. Elérte, amit el akart érni ebben az életben: művész lett belőle. Csak be kell ütni a gugli keresőjébe a nevét, Elekes Károly s máris sorolja az internet, miket vitt véghez az én  testvérem, akinek élete volt.
 
Büszke is vagyok . Hogyisne lennék, ha arra gondolok, nekem is van valamennyi részem az ő életének alakulásában? Azt mondom, valamennyi, mert a fönnmaradó rész a történelmet, s a véletleneket illeti meg.
Ami az én érdemem, az az, hogy tizenhat évvel hamarabb jöttem a világra, mint ő. És mondhatnám azt is, én neveltem Károlyt, én jelöltem ki az útját, s amint látom, jól neveltem őt és jól jelöltem ki az útját.
 
A történelem érdeme, hogy Károlynak kedvező irányba fordította szekerének rúdját. Olyan társadalmi rendszer ütött be hozzánk, mely elvette minden földünket, erdőnket, nem kellett az én egyetlen testvéremnek mezőre járni, mint nekem, szántani, vetni, kaszálni, állatok tartásával kínlódni. Kedvére játszadozhatott patakunk partján a lármás gyermekek között, foghatott halat, sárgahasú békát, színes pillangót, csodálhatta a fákon röpdöső énekes madarakat.
 
A véletlenek érdeme, hogy korán fölfedeztem Károlyban a képzőművészet iránti érzékenységét, hogy ne használjak olyan erős kifejezést, mint amilyen a tehetség.
 
A továbbiakban családi krónikáról nem lesz szó, csupán a Károly érzékenységéről, az énekes madarakról, s egy éles kanyarról.
 
Egyszer azt vettük észre, hogy a házunk megtelt énekes madarakkal. Nem igazi, hanem festett madarak lepték el a falainkat. Apánk keretet csinált a képeknek és vasárnaponkint gyönyörködtünk Károly munkáiban. De nem csak gyönyörködtünk, bele is szóltunk. Volt, aki azt mondta, igen sok ág van festve a fákra, volt, aki kifogásolta a parti kövek formáját, színét, a lombok foltjait, vagy a táj beosztását. Egy biztos: anyánk volt a legkritikusabb megfigyelő. Azt is mondta, régebben szebb fákat festettek, kékebb eget és fényesebben ragyogó napot. Ezek a képek igen egyszerű képek, talán még annál is egyszerűbbek és közönségesebbek, mint amit a valóságban lehet látni.
 
Egy napon érdekes festmény jelent meg a falon. Régi petroleumlámpa, s egy rongyos madár volt ezen a képen, néhány hosszúra nyújtózkodó faág, egyéb semmi.
Vendégünk jött Amerikából. Meg is mondom, hogy ki: Böjtös László, Clevelandból.
Azt mondta Böjtös László, hogy ez a madár neki nagyon tetszik és szívesen föltenné otthon a falára. Károly azonnal be is csomagolta. És elszállt ez a madár Amerikába.
 
Hónapok multán mondom Károlynak, nem festenél még egy olyan rongyos madarat? Hogy maradjon itthon is egy rongyos madár?
Festett. De az rongyosnak rongyos volt, de más! Egészen más. És festett még madarat bőségesen. De olyant, mint az a régi, soha nem tudott festeni.
 
Teltek az évek és a Károly életében bekövetkezett egy éles kanyar. Nem festett se rongyos, se énekes madarakat. Festeni mindig festett valamit, vagy rajzolt, de egyszer azzal állt elő, hogy rájött, a világban túlságosan sok már a kép, főleg a fénykép. A pixel. Így mondta, a pixel! És példát is hozott föl, állításának igazolására: egy híres épületről, toronyról annyi fényképet készítettek már, hogy azokkal a képekkel be lehetne borítani egy egész tájat. Minek ennyi fénykép, minek ennyi szemét? Ritkítani kellene ezt a rengeteg képet, nem szaporítani!
Kérdeztem tőle, akkor most mit fogsz csinálni? Nekiállsz és gyomlálod a képeket? Valami olyasmit mondott, hogy még ő sem tudja, mihez kezd ezután. Lehet, ha fest is valamit, befelé fog festeni. És festett egy önarcképet. Befelé. Ezen a képen nehéz eligazodni. Állítólag fogadásból festette. Mindegy. Itt van.   
 
 
Elekes Ferenc: Pirula E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. december 07. szerda, 22:07

 

Mikulás

 


-Ezt is megértük, Póli!
-Mit értünk meg, Józsi?
-Nem kell, hogy kitegyem a cipőmet lefekvés előtt, Póli.
-Miért ne kellene, ha egyszer sáros és büdös a cipőd, te, Józsi?
-Mert hozzánk már nem jön a mikulás, Póli...
-Miért ne jönne, ha eddig örökké jött, Józsi?
-Hát mit hozhatna nekünk, a mi korunkban, Póli?
-Például pirulát, Józsi.
-Pirulát nem szoktak cipőbe tenniPóli!
-Márpedig most azt hoz neked a mikulás, pirulát, Józsi.
-A fejemnek, Póli?
-Annak. A fejednek, Józsi.
-És a hátamnak, a derekamnak, a lumbágómnak, a vérnyomásomnak nem kell pirula, Póli?
-Egész életedben ilyen mohó és telhetetlen voltál, Józsi!
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Bogár) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. december 05. hétfő, 21:19

 

Fák árnyékában, araszos fűben feküdtem, fölöttem feszült a tavaszi kék ég, s a méh-zümmögésű csöndben csattogó, nagy háborúkról olvastam éppen egy könyvből.

És észrevettem, hogy a hófehér lapon egy pontkicsiny, piros bogár sétál önfeledten, kikerüli az ujjam, kanyarogva jár a sorok között, kibújik egy kettőspont kapuján, és megáll a nagy T-betű tetején nézelődni.

Nem érdekelt tovább a történelem, nem tudtam olvasni omló városokról, nem voltam kíván­csi, mit üzentek egymásnak a hadügyminiszterek, pattanásig feszült idegeim letekeredtek a hernyótalpak láncáról, már csak a pontkicsiny piros bogárral törődtem, nehogy valami bántó­dása essék.

A könyvet nem csuktam be, mert akkor ott leli halálát a T-betű kettős akasztófáján, hanem egy finom hajlású fűszállal eligazítottam az apró göröngyök között, a margarétás mező felé.

Az volna , ha ilyen fűszálakkal bíbelődnénk mi is, még mielőtt ránk csukná nagy könyvét az idő.

 
Elveszni a részletekben E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. november 24. csütörtök, 15:16

Mellőzzük az ékszereket

 
Elekes Károly munkája
 
Soha nem írtam naplót. Ha írnék, elvesznék a részletekben.
Ha most csak a tegnapi napomról mesélnék, hiába mondanék el mindent pontosan úgy, ahogyan történt. Elvesznék a részletekben.
 
Vegyük a szigorú tényeket: tegnap vendégeim jöttek. Svédországból, Elefántcsontpartról, Peruból és Ecuadorból.
Eddig rendben van minden. Semmi hazugság, semmi túlzás, semmi részletezés.
 
Vegyük a részleteket: jön Tar Károly barátom Svédországból, mondja, hogy hát itt két udvar van! Mondom, annyi van, két udvar. És milyen szépek azok a felfutó növények a szemközti falon! Mondom, szépek. Különösen nyáron.
Ilyenkor, ősszel szürke és szomorú minden...
 
Ismerkedjetek meg, mondja Károly.
 
Egy hölgy nyújtja a kezét, mondja a nevét és kérdi, jártam-e valaha Atyhában? Mondom, jártam. Mert mi most oda igyekszünk, Atyhába, mondja a hölgy.
 
Egy férfi is bemutatkozik, mondja, hogy ő viszi a társaságot autóval Atyhába.
Kérdem, hát ti nem hozzám jöttetek? Mindenki Atyhába megy? Mi van Atyhában? Mert úgy emlékszem, Atyhában a házakon kívül csak kövek vannak...
Azt mondja Károly, a hölgynek háza van Atyhában. Azt szeretné megnézni. És a köveket, mondja a hölgy, a köveket is szeretné megnézni. Hogy megvannak-e még a kövek. Atyhában...
 
Mondom, gyertek be, üljetek le, érezzétek jól magatokat addig is, míg mennétek tovább. Atyhába.
 
Te tudod, hogy hívják ezt a fiatalembert, aki itt ül veled szemben? –kérdi Tar Károly. Úgy hívják, hogy Tar Károly!
Mondom, ez roppant érdekes, mert ebben a házban még soha nem járt egyetlen Tar Károly sem, most pedig kettő is van! Két Tar Károly.
De te azt nem tudod, hogy ki ez a másik Tar Károly, mondja a barátom, Tar Károly. Ez a másik Tar Károly a francia hadsereg tisztje. Most érkezett Elefántcsontpartról.
És mind a hárman megyünk Atyhába.
 
Kérdem a francia hadsereg tisztjétől, a másik Tar Károlytól, van-e kedve mesélni nekem valamit Elefántcsontpartról, soha nem jártam arrafelé. Vagy legalább arról, milyen csapást szándékszik mérni az ellenségre, légicsapást-e, vagy szárazföldit?
Azt feleli, szárazföldit. Mondom, az jó, de van-e ellenség, akire azt a csapást mérhetné? Azt mondja, még akad ellenség erre-arra a világban...Mondom, az jó, mert van nekem egy barátom, generális, maholnap teljesen leéli életét és még soha nem volt háborúban, nem kedvezett neki ez a hosszú békeidő...
 
Hozhatok egy sört?
 
Ne hozz, mert a sör hideg, mondja Tar Károly. És meleg sört hozhatok? Azt se, neki sör nem kell, se hideg, se meleg.
Teát?
Azt igen. Milyen tea? Mondom, szép a doboza, az van reá írva, hogy Tropical.
Az jó, de csak mézzel, mert a cukor árt az egészségnek, mondja Tar Károly. Itt a mézes üveg az asztalon, igaz, méz csak az oldalán van, s a fenekén valamennyi, mert a minap elutazott a feleségem és én roppant hanyag ember vagyok.
 
Ilyenkor azt kell csinálni, hogy az ember beleönti a teát az üvegbe és forgatja, rázogatja. Ameddig a méz feloldódik. Ha ezt nem akarod, akkor marad a cukor. Pedig a cukor árt az egészségnek, mondja Tar Károly.
Aztán elbúcsúztak. Siettek Atyhába.
 
Még nem mentek ki a kapun, amikor a fejünk fölött nagy robajjal elhúzott egy lökhajtásos repülőgép. Nem szállt le az udvarunkon.
Azt hiszem, sietett Atyhába.
 
Estefelé három vándorló muzsikus látogatott meg. Nem pont engem, hanem  általában a város főterét. De én voltam a zenészekhez legközelebb, tehát inkább én tekintettem őket vendégeimnek, mint mások.
 
Furcsa öltözetű fiatalok voltak ezek a muzsikusok. Engem valósággal vonzanak a furcsa öltözetek. Ezért ha futólag is, de barátságot kötöttem velük.
Mondom, nagyon szépen muzsikáltok, honnan kerültetek ide? Az egyik azt mondja, ő Peruból jött, a másik kettő Ecuadorból való.
 
Aztán elmondták, milyen gyönyörű minden Peruban és Ecuadorban. Különösen az időjárás ragyogó. Állandóan ragyog a nap, meleg a tenger, tiszta a levegő. De ők annyira szeretnek muzsikálni, hogy eljönnek ilyen ködös, hideg éghajlatú tájakra is, mint amilyen most ez a város.
 
Mondom, az én udvaromon kellemes az időjárás, se köd nincs, se nagy hideg. A falakra felfutó növények minden szélsőséges időjárástól megvédik az embert, jöjjenek hozzám, szívesen látom őket.
Már vártam, hogy azt mondják, most nincs idejük, mert sietnek Atyhába
 
Kérdem a nagyhajú Peruitól, mégis, mire kellene figyelnem legjobban, ha elmennék Peruba és Ecuadorba? Mert nem árt, ha tudja az ember, hol, mire számíthat...
Azt mondja, bármikor szívesen látnak, hiszen már mondhatni barátok vagyunk. De ha arra járok, jó, ha mellőzöm az ékszerek viselését. Nagy a világ, sokfélék a népek... Mondom, miféle ékszerekről beszélsz, mert rajtam ékszer soha nem volt és most sincs. Azt mondja, sajnos, rajtuk volt. De Elefántcsontparton is muzsikáltak és ott valami csavargók megszabadították őket az ékszereiktől.
 
Nem meséltem el, hogy nekem már Elefántcsontparton is van barátom. Tar Károly. Hadiember, magas termetű és erős. Csak egy szavamba kerül és szárazföldi csapást mér az ellenségre, ha úgy hozza a helyzet. Márpedig aki ékszert lop, az ellenségnek számít, Elefántcsontparton ez a szabály.
 
El is felejtettem mondani, hogy ha Atyhába mennek, ne mellőzzék az ékszerek viselését. Mert Atyhában tolvaj nincs. Csak házak vannak és kövek.
Elveszni azért ott is el lehet veszni. Különösen a részletekben.
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Tűz) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. november 18. péntek, 09:47

Egy cigarettatűz emléke sürget.

Valamit el kell mondanom. Hogy lenne egyszer felülvizsgálni a mozdulatainkat.

Így van az emlék: szünetben a színház folyosóján rágyújtottam. Lájbizsebéből cigarettát vett elő egy falusi ember, és előmbe lépett.

- Szabad egy tüzet?

Az enyém már égett, de azért zsebembe nyúltam. A gyufáért.

- Hagyja el, az nekem is van - mondta, és sietősen nyújtotta kezét a cigarettám parazsáért.

Amíg a tüzet adtam, az volt a leghosszabb. Az ember átnézett a füstön, s éreztem, rajtam is. Hogy megköszönte, láttam, még elnéz egy darabig, miféle ember vagyok.

Szeretném rögtön megnyugtatni a rosszmájúakat, nem fösvény ez az ember. Különben sajnálta volna a színházjegy árát is. Inkább természetes mozdulatú. Olyan, aki nem komplikálja a gesztusait. Akit még nem idomítottak szempontok szerinti viselkedésre a kétes etikettek. A divat szabályai. A kifinomult, távolság-betartó, tisztes-tartózkodó, előkelősködő le-nem-eresz­kedés törvényei.

Szeretni kellene ezt a mozdulatot.

Akár az őszinte kézfogást.

Vagy azt, amikor az ember korsóból vizet iszik. Amikor kenyeret és szalonnát veszünk elé. Amikor azt mondjuk, micsoda dologidő van, s úgy értjük, szép a béke. Mert az az igazi mozdulat, ami egyenesen jön.

Mint ahogy az ember tüzet kér. Parazsat parázstól.

 
Alkotó erő E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. november 14. hétfő, 08:37

 

Nincs befejezve

 

Késő ősz. Kint minusz hét. Még van néhány levél a meggyfa ágain. Nem sok, de van. Ez a néhány levél idegesíti a szelet. Tépi a fát, hulljon már le róla minden, mert így ez az ősz szerinte nincs befejezve.
 
Van ebben a szélben alkotó erő.
 
De az a néhány levél nem akar leszakadni semmiképp. Kapaszkodik, sirül, sárgul, barnul, feketedik. Nem hull le. Már az ágak is megsokallták, hogy néhány makacs levél miatt kell nekik úgy menni bele a télbe, rángatózva, vonaglón, eredménytelen suhintásokkal, már-már lemondva minden reményről.
 
Szemben, a tömbház. Ott is késő ősz van. És minusz hét.
Él abban a tömbházban néhány öreg. Nem sok, de él. Ez a néhány öreg idegesíti a tömbház előtt pálinkázó, sejhajozó suhancokat. Hogy miért nem mennek el már erről a tájról mind a vének. Mert így ez az ősz szerintük nincs befejezve.
 
Van ezekben a suhancokban alkotó erő.
 
De ez a néhány öreg nem akar elmenni erről a tájról semmiképp. Van, aki botjába kapaszkodik, van, aki  kilincsbe, megvillanó reménybe, de megy mindenik naponta valahová egy üres fazékkal, s visszatér, valami sovány ebéddel.
Sokat nem érhet az az ebéd. Mert látom, egyre sárgul, barnul, feketedik az öregek orcája és a ráncok is gyűlnek.
Már a tömbház lakói is megsokallták, hogy állandóan beléjük botlanak, meg kell várni őket, amíg nagy nehezen kinyitják a lépcsőház nehéz ajtaját. Csak a baj van már velük.
 
Legjobban a mentősök únták meg ezt a néhány tántorgó öreget. Ezeknek a tántorgó öregeknek hiába mondják, hogy ilyen a vérnyomás természete. Egyszer fölugik, máskor lesuppan. Ez már így megy. Minden magyarázatuk teljesen hiábavaló igyekezet. Nincs olyan napjuk, mely be lenne fejezve.
 
Van ebben a fertályban alkotó erő.
 
 
A költő fia E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. november 10. csütörtök, 15:00

 

Csókolom

 

- Milyen cigarettát tetszik szívni?
- Piros a doboza.
- Az finom cigaretta lehet. Tetszik adni egy cigarettát?
- Hány éves vagy?
- Nyolc. Be van töltve. Augusztusban. buli volt.
- Tudod, hogy gyermekeknek nem szabad cigarettázni?
- Tudom. A tanítónéni nem is engedi. Rosszféle. Vörös a haja és kopog a cipője. De apám ember. Ő megengedi. Van úgy is, tőlem kér. Olyankor nincs pénze, tetszik tudni? De amelyiknek kék a doboza, azt nem szereti. Túl gyenge neki. Azt mondja, nőknek való és esetleg gyermekeknek, ha való.
- Mivel foglalkozik a te apád, hogy ilyen jól ért a cigarettákhoz?
- Csak ül otthon és verseket ír. Azt mondja, költő, de ezt én nehezen hiszem.
- Miért hiszed csak nehezen?
- Sokszor azt mondogatja, valaki jár a fák hegyén. És mostanában furcsán is viselkedik.
- Mi a furcsa benne?
- Amikor nagyon megúnja magát, vagy mérges, azt mondja, kimegy és leüt valakit.
- Ütött már le valakit?
- Lehet, hogy ütött, de azt is nehezen hiszem. Mondtam magának, ember... Akkor tetszik adni egy cigarettát? Ha nem, hát akkor annyi, csókolom.
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Kéz) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 27. csütörtök, 07:44

 

Egy kicsi faluban fellibbent a buszra.

Könnyű volt, mint egy balerina, szép, mint a legújabb filmcsillag, s erősen fiatal. Frufru-frizurás szőke haja volt, dekoltált selyemruhája s nagy kék szeme, mint egy diónyi ég.

A sofőr is hátrafordult többször, a vénasszonyok olyankor felszisszentek, és megkapaszkodtak a széktámlákban.

A fiúk összebújva susmotoltak, találgatták, melyik nagyvárosból csöppent ide, meg hogy ajjaj, micsoda divat lehet ott!

A jegyes ember visszaadott a százasból. Két papírpénzt s két marék aprót.

Így láttam meg a kezét.

Anyámnak volt csak ilyen keze, mikor még egész nyáron át kapált. Napszítta, kérges ujjak, mély ráncú kicsi tenyér, akár az őszi szántás.

És arra gondoltam akkor, hogy ez a lány személyazonossági bizonyítványát nyugodtan otthon is felejtheti.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Legenda) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 22. szombat, 19:20

 

Régi görög legenda szerint a háború istene egy napon nem ment csatába, mert harci sisakjában fészket rakott a galamb.

Első hallásra nagyon szimpatikus volt nekem ez a szépen kitalált legenda-isten. Olyan, mint egy igazi ember. S a galamb is nagyon tetszik. Olyan, mint egy bátor ember.

Az ilyen nemcsak a csatákat nyeri meg, a szíveket is. Az ilyent hősnek nevezi a történelem.

Mert gyűlöletes lenne ez a legenda-isten, ha fogja magát, s fél kézzel kihajítja a galamb fészkét, hogy sárba tapossák a katonái.

És nem mennék utána többé, ha én lennék a katonája. Mint ahogy mihaszna lenne a galamb, ha fészket rakni elhúzódna valahová a front mögé, bokroknak aljába, messze, ahová nem hallszik el a dobszó, se a kürt, se a lovaknak nyerítése.

Csak ilyen istennel, csak ilyen galambbal szép ez a legenda. A bátor galamb figyelmezteti a háború istenét, gondolja meg, hová indul, s miért, az pedig meghallgatja a figyelmeztetését, fészkét ki nem dobja, gondolkozik egy kicsit, miként is cselekedjék.

Arról nem szól a legenda, hogy másnap mi történt, csatába ment-é az isten, s ez már nem is érdekes.

Fontos az, hogy győzött a gondolkozás, a tetteknek megfontolása, az értelem. S hogy ember­hez leginkább ez illik, azt már a régi görögök is tudták. Bizonyság ez a gyönyörű legenda, amit sajnos, sokszor elfelejtett az emberiség. Hányszor is zokogott már azóta ez a föld szelíd galambok kidobása láttán...

 
Divat E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 19. szerda, 08:06

 

Modern-igyekezetű embernek tartom magam, divatszeretőnek, nem háborít fel az op-art, sem a miniszoknya, nem tartom veszedelmesnek a nitt-szeges, szűk nadrágokat, sem a hózentrágot, sem a piramis-díszes inget.

Mégis, javasolnék egysmást az illemszabály-tervezőknek. Igaz, nem valami új találmány, időszámításunk előttről származik, a VII. századból, a filozófus Zaleucus eszelte ki, ő iktatta be a korabeli illemszabályba a következőket:

...Lokriszi polgárnő az utcán kíséretül nem vihet magával egy rabszolgánál többet, kivéve, ha részeg. Lokriszi polgár nem viselhet drága szövetű köntöst és ékszereket, kivéve, ha céda helyek látogatására indul...

Az okos ötletet ezerhatszáznégyben is felhasználták, amikor egy ruharendelet végére odaírták: - A rendelet csupán a tisztességes emberekre vonatkozik. Züllött személyek és gazfickók hordhatnak, amit akarnak...

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Véletlen) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 17. hétfő, 20:16

 

Egyre bizonyosabb, hogy azok az apró, bolondos dolgok, amiket a véletlen játékának szok­tunk nevezni, sokkal bonyolultabb és jelentőségteljesebb történések, mintsem gondoljuk.

Nagyot kacagtam magamban például azon, hogy egy szórakozott ember bejött a kávézóba, s fejjel nekiment a fogasnak. Azért mulattam rajta, mert nyomban a fogasra nézett, vizsgálta, hogyan is történhetett az eset, ahelyett, hogy a fejét tapogatta volna.

De emlékszem sok futballistára, akik ha földbe rúgtak, szintén visszanéztek, úgy tettek, mint­­ha valamit keresnének, mondjuk, egy kilométerkövet, amely most dugta ki a fejét az évszáza­­dok sötétjéből. Eszükbe sem jutott a lábukat hibáztatni.

Az az érzésem, hogy a véletlen nem azért rendezi meg az ilyesmiket, hogy csak kacagjunk egyet, hanem éppen a tanulságért.

Mert nyilvánvalóan nem lehet hibás a fogas, ha fejjel nekimegyünk, s a föld sem, ha labda helyett belerúgunk.

A véletlen sokszor nagyon jól tudja, milyen példát válasszon a mi okulásunkra. Persze, jókat nevetni sokkal könnyebb, mint tanulni belőlük.

Amikor erre rájöttem, jól megnéztem magam.

 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Kocsma) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 11. kedd, 20:40

 

Szólhattam volna.
Most bánom.
Pedig elgondoltam, odamegyek az asztalához, kicsit meghajlok, s a lehető legkedvesebben megkérdem, hol vette azt a szép játékot... Van ugyanis egy öcsém, ez épp lenne neki, nem szeretnék üres kézzel hazamenni.
Nem szóltam. Lehet, azért, nehogy megszégyenítsem.
Kemény, nagy ember volt, a júliusi délben sört kért a szomszéd asztalnál, én észrevettem, hogy valamit rejteget széles tenyerében.
Szép kicsi gyermekjáték volt, talán sokáig válogatta boltban vagy vásáron, valahol, estére hazaviszi örömnek, óbégatásnak. Tudom, leül majd kicsi fiával, játszik ő is, próbálgatja ő is. De itt, a kocsmában, a nagyot könyöklő férfinép között szégyelli kitenni az asztalra.
Azt gondolja, nem illik ide, a csontos öklök közé, eldugja inkább.
Kár pedig elrejteni azt a kicsi játékot. Olyan jólesne ott látni a nagyot könyöklő férfinép között, a sörös asztalon, épp ide illene jelnek, hogy várja az embert valaki otthon, akárhol, kell az ő megérkezése.
Szólhattam volna.
 
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Sebesség) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 08. szombat, 07:40

 

Az a gyanúm, valamit kifelejtenek a relativitáselméletből. Van ugyanis egy furcsa sebesség, amellyel én személyesen foglalkozom. Ennek felgyorsításában, persze, illetékes az egész emberiség. Azért mondom, hogy az egész, mert a rengeteg másféle sebesség növelésére már berendezkedtek a tudósok, technikusok, sportolók, forgalmisták és hírközlők.
Csudálkozom is éppen eleget a motorok fordulatszámán, űrhajósok vakmerőségén, a száz­méteres síkfutók lihegésén, járművek robogásán, a hírek és pletykák villámgyors terjedésén, de engem egyre inkább érdekel az a furcsa sebesség, amit a tudományokból kifelejtettek.
Íme, miről beszélek. Ha igazságtalanul bántanak, s szomorú vagyok, fájjon valakinek az én szomorúságom, még mielőtt őt is éppígy megbántotta volna valaki. Ha csak azután érzi át az én bajom, akkor már elkésett nagyon, akkor hiányzik belőle az emberség sebessége.
Ha örömöm van, örüljön annak valaki, még mielőtt őt is hasonló öröm érné. Ha csak azután örül, elkésett megint, hiányzik belőle a jóság sebessége.
Azt hiszem, ez az a furcsa sebesség, aminek fokozásában illetékes az egész emberiség.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat Akkor) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 05. szerda, 06:49

 

- Nem is hiszem! És mondd, mikor mentél férjhez?
- Ó, már rég, szívem, éppen abban az évben, amikor azt a gyönyörű nercbundát megvette nekem Béla.
- Csakugyan, a te Bélád már akkor olyan kedves, olyan figyelmes...
- Ó, hát te ezt nem is tudod? Nem hozzá mentem én férjhez, szívem!
- Nem is hiszem! És mondd, kihez mentél?
- A mérnökhöz, szívem, épp akkor végezte az egyetemet, amikor a kontyomat levágattam. Emlékszel?...
Emlékszik. Persze, hogy emlékszik. Egy évtized fontosabb eseményeit is könnyedén el tudná sorolni, olyan jól emlékszik. Csak így kell kezdeni: Gagarin épp akkor ment fel a világűrbe, amikor ő a rakott szoknyáját kiégette vasalóval. A toronyblokkot épp akkor adták át a lakók­nak, amikor ő a kígyóbőr táskáját elveszítette. Pont akkor halt meg az édesapja, amikor ő azt a gyönyörű, hófehér blúzát kivette a tisztítóból.
Milyen jól megértik egymást s a dolgok összefüggéseit! Titokban talán arra gondolnak mind­­ketten, azért fontos a mai tereferéjük, mert éppen ma találják föl a rákszérumot, a világbékét vagy a kozmikus egyetértést.
Erre gondolnak?
Nem is hiszem.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Sietés) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. október 04. kedd, 08:07

 

Nem én találtam ki, mástól tudom.
Az antikvárius már kifizette a gyermeknek a könyvet, s épp fel akarta tenni a polcra, az eladók közé, mikor megszólalt a fiú:
- Kérem szépen, ha meg tetszene engedni, hogy egy kicsit még visszavegyem. Tetszik tudni, még nem olvastam ki egészen. Csak nyolc oldal van hátra.
Valamiért néha túlságosan sietünk e gyors szívverésű korban. Sietve adjuk-vesszük dolgain­­kat, azután meggondoljuk, vagy bánkódunk miattuk.
Vannak, akik elsietik a házasságot, a válást, a döntést, a munkát, a dicséretet, a büntetést, a bizalmasságot.
Egymást nem értjük meg, mert elsietjük a szavainkat. Véleményt mondunk, mikor még nincs is véleményünk. Válaszolunk, mielőtt megkérdeznének. Kérdezünk valamit, s nem várjuk meg a választ.
Jól mondta Freud professzor:
- Csuda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal telefonál­hatunk, és legnagyobb csoda, hogy két ember a puszta szó által megérti egymást.
Az értelem közlekedési eszközei a szavak.
Éppúgy ki tudnak siklani, fel tudnak borulni, képesek összeütközni, akár a járművek. Érzel­meink, indulataink kormányozzák őket.
Azokat kellene megtanítani, hogy az emberközi utak jelzőtábláira figyeljenek.
 
Mai mese - Lehulló levél E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 30. péntek, 07:08

 



Lehulló levél
 
Sokat és sokfélét beszélnek a népek. Azt mondják, ezer esztendőkkel ezelőtt nagy betegen ott ült  a kínai császár a kertjében lévő teabokor árnyékában és törte a fejét, mitévő legyen, hogy kijöjjön az ő végzetes betegségéből. És egyszer a bögréjébe esett egy lehulló levél. Sokáig töprengett, kidobja-e a levelet, vagy ne dobja ki. Tudósokat hívatott maga köré, döntsék el ők, mi legyen azzal a levéllel. Mert okos ember lévén sejtette, nem hullott oda véletlenül az a levél. A tudósok azt mondták, legjobb várni. Aztán az idő kiforogja, mi legyen azzal a levéllel, egyelőre ne dobja ki.
Magára maradván, a beteg császár illogatott a teából és azt vette észre rosszabbul van tőle, mint azelőtt, hogy a levél a bögréjébe esett volna. És maga köré hívatta ismét a tudósait, mondanák meg, mi lehet ennek a rosszabodásnak az oka. A tudósok azt mondták, megvan a magyarázat: a lehulló levél gyógyszert csinált a lagymatag teából és a császár helyre fog jőni. A rosszabbodásnak pedig az az oka, hogy amikor a szervezetünkben megfordul a betegség, egyet még rúg belénk, csak azután hajlandó onnan kijőni.
 
Sokat és sokfélét beszélnek a népek. Azt mondják, ezer esztendőkkel ezelőtt kigyógyult betegségéből a kínai császár. Attól a teától, amelytől rosszabbul lett az elején. Mert úgy van elrendezve, hogy minden betegség egyet még rúg belénk, mielőtt elmenne tőlünk. Lehet, kettőt is rúg. Vagy hármat is. A makacsságától függően. De elmegy.
 
Most nem a kínai császár, hanem a világ beteg. Ilyenkor nincs mit csinálni. Várni kell.
Hátha egyszer teánkba hull egy lehulló levél. És ha így talál lenni, akkor várni kell. Mert amiképpen megmondták a bölcsek, minden betegség egyet még rúg belénk, mielőtt elmenne tőlünk. Lehet, kettőt is rúg. Vagy hármat is. A makacsságától függően. De elmegy. Csak éppen a rugdosást bírjuk ki.
 
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Idő) E-mail
2011. szeptember 30. péntek, 07:05

 

Nagyon figyelem mostanában a tavaszokat, erősen érzem a nedvek feszülését a fákban, füvekben, pontosan számon tartom a levelek növését, felhők járását, előre tudom, mikor mi virágzik, számítgatom, olyan-e a hőmérséklet, mint a sokévi átlag, fontosnak tartom, mikor dörren meg először az ég, mikor érkeznek a kényestestű madarak, szóval egészen érzem azt a nagy világbizsergést, amitől torkukat köszörülik a rigók, libegősebben járnak a karcsú lányok, amitől mindenki vár valamit, aki élni akar.
Csak most döbbent belém, hogy ez a nagy számon tartás, ez a nagy tavasz-érzékelés az öregedés jele.
Kellemes, de mégis furcsa változások hordozzák ilyenkor már az ember hangulatát, minden rügymoccanásnak hatalmas jelentősége van, s egy korai mennydörgésből jóslatok születnek.
Az igazán fiatalok nem így érzékelik, nem így élik át a tavaszt, a nekirugaszkodás örök évszakát, talán észre sem veszik, oly természetes, annyira vele nőnek, vele bomlanak ki, annyira szándékaikhoz szabott, terveikhez igazodó e pezsdülő időszak.
Bizony, az idő múlását kezdtem érezni már tavasz-figyelő utaimon.
Ilyenkor kellene új lobogásokhoz igazodni, akkor is, ha már kevés hajunkat borzolja a szél.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Komló) E-mail
2011. szeptember 29. csütörtök, 10:15

 

Nem hiszek a nyugalmat adó tudományban.
Ezért bosszant azoknak a nyugalma, akik elvégezték az iskolákat, s úgy sétálnak a világban, mint utas a végállomáson. Füvek, fák, virágok nevét latinul tudják, de nem gondolkoztak például azon, vajon miért csavarodik mindig jobbra a karóra kúszó szőlő, és balra a komló.
Lehet, meg se látták. Vagy nem látták meg eléggé. Talán nem vették észre, hogy van ebben valami nagy következetesség. Hogy a természet meg tudja különböztetni a jobbot a baltól.
Hogy törvényszerű a világ.
Én nem hiszek a nyugalmat adó tudományban. Nyugalmat annak ad csupán, aki nem műveli. Vagy annak, aki már mindenét neki adta. De az már nem is él. Ezért bosszantanak, akik vélt tudományuk árnyékában heverésznek, vagy birkák nyugalmával sétálnak közöttünk.
Nézzétek meg a tudomány igazi embereit, milyen sietős a dolguk, mennyit keresik a törvényt az anyagban, a lehetőséget az emberi viszonyokban.
A komló kész van. Meg tudja különböztetni a balt a jobbtól.
A világ nincs kész.
Az ember sincs.
Nem mindig tudja megkülönböztetni a jót a rossztól.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Mogyoró) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 26. hétfő, 12:47

 

Az emberiség soha, de soha nem tudja meg, hogy egészen pontosan mikor érik a mogyoró. Most nagystílű vagyok, roppant engedékeny, ezért nem gondolok percnyi pontosságra, sem órányi pontosságra nem gondolok, csak arra: mégiscsak különös, hogy hosszú heteket téved­het az ember egy olyan egyszerű ügyben, mint például a mogyoró érése. Egészen távoli csilla­gok járását percnyi - mit percnyi? - másodpercnyi pontossággal tudjuk, a Tejutat úgy ismerjük, mint a tenyerünket, de hogy a mogyoró mikor érik, azt csak saccolni tudjuk.
Úgy tűnik, az emberiség nem ismeri eléggé a mogyoró természetét. Minthogyha nem lett volna ezidáig ideje a mogyoró természetének kiismerésére. Minthogyha szeszélyes volna a mogyoró; olykor meggondolná az érést, máskor pedig elsietné, hogy meglepje az embert. Mi azonban tudjuk, hogy a mogyoró semmivel sem veszélyesebb, mint mondjuk, egy üstökös. Sőt, a Kohoutek fényesen bebizonyította fénytelenségével, hogy a mogyoró megbízhatóbb jelenség az üstökösnél. Mégis, ha arra vállalkoznánk, hogy meghatározzuk, mikor érik a mogyoró, mely napon, könnyen belátnók, teljesen hiába fáradozunk.
A mogyoró érése ugyanis teljességgel a mogyoró magánügye. A csillagok, üstökösök járása viszont nem a csillagok vagy az üstökösök magánügye, hiszen ők arra vállalkoztak, hogy vilá­­goljanak, hogy eligazítsanak az égi tájakon. A mogyoró ilyesmire nem vállalkozik. Ezért mond­hatjuk, hogy teljességgel magánügye az érés.
A csillagok járása kozmikus közügy, a csillagok nem tehetik meg, hogy úgy járkáljanak az égen, ahogyan kedvük tartja, hiszen irányadásra vállalkoztak.
Minél fontosabb egy csillag, minél fényesebb és hatalmasabb, magánügye - ha van - annál parányibb s jelentéktelenebb...
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Olyankor) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 19. hétfő, 14:20

 

Megállok én is, persze, hogy megállok, bámészkodom, ha csudaautókat látok. Minél furcsáb­bak s laposabbak, annál inkább megállok, lehet, hogy meg is nyomom egy kicsit az orrukat, mint a gyermekeknek szokták, ha füllentenek, lám, milyen a rugózásuk.
Hanem én azért mégis azokat irigyelem, akik úgy elmenőben megsimogatják a hűvös már­ványoszlopokat, mivelhogy szép bennük az erezet. Akik rajta felejtik nézésüket egy üde lóhere-levélen, amely maga a tökéletesség. Akik nem sajnálják csudálkozásukat pazarolni a bomló fák alatt, mert itt érzik meg az élet értelmét, akik olykor kiállnak este, hogy lássák a csillagokat, ha nem is jár közöttük műhold, hiszen mégiscsak csudálatos, hogy a roppant tereken s időkön átsüt mindig az igazi fény, mint kusza tetteink között a remény s a hit.
Én azokat irigyelem, mondom, akiknek kíváncsiságában nemcsak a megszerzés vágya él, hanem valami más, valami olyan öröm, amitől utolsó óráján azt mondhatja majd az ember, jól van, semmit sem vesztettem el, megláttam a világ gyönyörűségeit, amit érdemes volt, végig­tapogattam érzékeimmel, talán valamit alkottam is, hogy legyen közöm a jövendőhöz.
Pedig hányszor megállok én is.
Olyankor inkább szólítsatok meg. Annyi is elég lehet, hogy ugye szép ez a tavaszi délután...
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Miért?) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 15. csütörtök, 08:16

 

Legtöbbször a gyermekek hozzák zavarba az embert naiv kérdéseikkel.
Beszélget például egy felnőtt társaság, arról van szó, hogy a házigazda minden hét végén kimegy a hegyekbe. Egy gyermek előáll, és azt kérdi, miért megy a bácsi a hegyekbe.
- Hogy több erőt gyűjtsön.
- Miért kell, hogy több erőt gyűjtsön?
- Azért, hogy jobban tudjon dolgozni.
- Miért kell jobban dolgozni?
- Hogy a hét végén szabad legyen.
- Miért legyen szabad?
- Hogy ki tudjon menni a hegyekbe...
A kör bezárul.
Az ember néha azon kapja magát, a napok telnek, erőt gyűjt, és fáradozik anélkül, hogy ennél többet elérne.
Ezért , ha néha fölvetődik egy-egy miért. Nem árt olykor tisztázni, mit miért teszünk. Hisz csakugyan értelmetlen az élet, ha mozgásformája csupán önmagát teremti újra.
Nem elég az embernek, ha csak megél.
Megél a kutya is. Az élet több a létezésnél.
Az emberben épp ez az érdekes.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Egyszerű) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 12. hétfő, 10:32

 

Nehezen jutnak eszünkbe néha az egyszerű dolgok.
Például az, hogy elfogyott a benzin. Láttam már sofőrt, aki órákig hasalt a kerekek között, s amikor már mindent szétszedett, fejéhez kapott - üres a tartály. Pedig értett a motorokhoz. És hallottam tudós emberről, aki könnyűszerrel bogozta ki a differenciálszámítás egyenleteit, de olykor pirulva ütötte föl a szorzótáblát, hogy mennyi hatszor hét.
Van úgy, borúsnak, reménytelennek látunk mindent, a kulcsunk nem talál a zárba, s szidjuk a kulcsot, a zárat, a gyárat, a gyermek ma is köhögött, semmit sem halad az orvostudomány, nem volt a boltban kályhafesték, igen, persze, hogy nincs kályhafesték, valaki nem fogadta köszönésünket, lám, hogy züllik az emberiség...
És nehezen jut eszünkbe, az egész csak azért van, mert rosszul aludtunk az éjjel.
Hányszor lobognak bennünk csöppnyi semmiségért a bosszúállás pokoli üstjei, kutatva keressük másban a szándék rossz irányát, érvelünk meggyőződéstelenül, csak hogy tisztára mossuk magunkban azt a homokszemnyi sértett büszkeséget. És megkeserítjük mások életét egy percre, hétre, mert engedtük, hogy szeles haragunk átjárjon egy lelket abban a begombo­lat­lan pillanatban.
És nem jut eszünkbe olykor, hogy egyszerűen elakadt bennünk valahol egy villanásnyi emberséges mozdulat.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Leltár) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 12. hétfő, 10:30

 

Azt hiszem, másnak is feltűnt. El is gondolkozott a buszban, de nem eléggé. Mert nem hábo­rodott föl. Nem tett semmit, hogy azt a táblát levegyék. Ott van most is. Egy kicsi falu kellős közepében. A méltóságteljes középület homlokán. Jókora deszkadarab, erős szegekkel fölsze­­gezve. Fekete betűkkel azt írták , hogy leltári szám 127.
Azt értem, ha a könyvtári könyvnek, kölcsönözhető dominónak, sakknak leltári száma van. Hogy ne vesszen el, ne cserélje el senki, ne tévessze össze a sajátjával. De ezt az épületet nem kell félteni, hogy elvész egy ködös éjjelen, kicserélik, vagy összetéveszti valaki a magáéval, s újravakolja.
Sok mindent elbír egy ház. Erkélyeket, obeliszkeket, cirádás párkányokat, kőből faragott oroszlán­fejet, madarakat, vázákat, hermát és kariatidát, cégtáblát s az építés dátumát is. Csak a leltári számot nem.
Mert dőre dolog kartotékolni az Eiffel-tornyot, a kölni dómot, a Kremlt, a templomokat, a sírköveket. És szomorú dolog lenne, ha leltári számot viselne az ember. És minden, ami nem téveszthető össze semmivel és senkivel. Mert az az egy van belőle. Mint amiképpen minden emberből egy van. Ha ér valamit.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat Virág) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 08. csütörtök, 07:28

 

Toronyórák, parkok, szökőkutak engem még soha nem foglalkoztattak különösképpen. Csak akkor fordult meg a fejemben velük kapcsolatos gondolat, ha valami baj volt velük. Amikor késett az óra, a sétatéri padokon araszos feküdt, vagy amikor a víz nem buggyanhatott ki a szabad ég alá.
Ez a gondolat sem volt valami terebélyes, legföntebb arra szorítkozott, hogy a toronyóra felelőse hanyag és felelőtlen, a park vezetősége kitalálhatna egy szerkezetet a téli hónapokra, amivel helyettesíteni lehet a nyár hangulatát, a franciakulcsos, mogorva nézésű szerelőt pedig nem volna szabad a kút közelébe engedni, mert úgy látszik, pikkel a járókelőkre.
Tegnap megláttam valamit. Egy olyan mozdulatot, ami megvilágította bennem a világ összes szobrait. Mint valami éles sugarú reflektor, magával ragadta figyelmemet, s azt mondta: nézd meg, a toronyórák, parkok, szökőkutak, terek szobrai s a cifra szélkakasok mind azért vannak, hogy mindenkié legyenek. Hogy mindenki gyönyörködhessék bennük, akár a bárányfelhőkben vagy a virágokban.
Szóval megláttam a mozdulatot. Holott csak annyi történt, hogy a kórterembe látogató jött, nagy virágcsokrot hozott, s úgy helyezte el, hogy mindenki lássa, mindenkié legyen.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Gyufa) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 08. csütörtök, 07:26

 

Egy üres gyufásdoboz győzött meg arról, amit egészen sohasem hittem el a szüleimnek, tanítóimnak, sőt, a fölösleges csillagait elhajigáló nyári égnek sem. Arról, hogy rend a lelke mindennek.
Mert féltem például a nagytakarítástól. Tudtam, olyankor elvesznek félretett skatulyáim, amiket azért őriztem, hátha egyszer jók lesznek valamire. Mert nem szívesen dobtam el magam­tól semmit, ami egyszer az enyém volt.
Most itt van ez az üres gyufásdoboz. Magamhoz vettem, mert zörgött. Elfelejtettem, hogy csupa kiégett szál van benne. Nincs egy fúvintás tüzem. Ha nem zörgött volna, más skatulyát keresek. De zörgött. Mert visszadugdostam az ellobbant szálakat, hátha jók lesznek majd valaminek. Most pedig tűz kellene, azért is hoztam magammal.
A gyufa arra való, hogy tüze legyen az embernek. Ha pedig erre már nem való, el kellett volna dobnom, nehogy megtévesszen. Nem dobtam el. Nincs rend a zsebeimben. Nem tanultam eleget mások s magam tévedéseiből. A történelemből.
Van úgy, bennünk sincs rend. Kiégett eszmecsutakok füstölögnek bennünk, s nem dobjuk el őket. Azt hisszük később, ahol füst van, tűz is van ott.
Egy zörgő, de üres gyufásdoboz győzött meg arról, hogy üres, haszontalan dolgainkat azért csak dobjuk el.
Mint ahogy elhajítja fölösleges csillagait a nyári ég.
 
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Tükör) E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 08. csütörtök, 07:23

 

Egy idő óta rosszul érzem magam a borbélyüzletben.
Egyszer, amint a nagy, nikkellábú székben fehér lepedővel letakarva ültem, fél szemmel meg­fi­­gyeltem a borbélyok viselkedését. Direkt egymásra sose néztek, a vendégre sem. Csak a tükör közvetítésével. Ott álltak, mondhatni szemtől szemben, mégis amikor szóltak, a tükör­nek beszéltek.
Nyomban fölfogtam, ez nem azért van, mert haragusznak, vagy nem tisztelik egymást. Így kényelmesebb. Nem kell semerre forgolódni.
Tudom, a tükör hűbb képet ad a legmodernebb televíziónál, fényképezőgépnél. Így azt sem hozhatom föl, hogy nem látják eléggé tisztán egymást. Mégis, van ebben valami nyugtalanító.
Milyen volna például, ha találkozom valakivel az utcán, s nem nekem, hanem a kirakatnak köszön, ahol a képem megjelenik?
 
Tűnődő E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 06. kedd, 07:22

 

Tűnődő fajtájúnak lenni nem .
Most például itt ülök egy város széli dombon, langyosodik az idő, meg kéne simogatni a serkenő fűszálak hegyét, vagy fütyörészni kellene, szép botokat faragni, meglesni, hová tojnak a madarak, volna hanyatt fekve belebámulni az égbe, vízbe követ hajigálni, vagy akármit tenni, amitől hancúrozva kitavaszodna a kedvem.
De töprengeni valóm támad mindjárt, ahogy megpillantom a frissen vakolt ház lebontott áll­ványait. Ott roskadoznak egymáson, malterrel, mésszel leköpve, elfelejtve, sárt fröccsent rájuk az autókerék, a gyermek beléjük botlik, csak bajnak vannak immár.
Pedig milyen büszkén karoltak egymásba, míg összetartón nőttek a ház fölé, milyen bizton­sággal tartották a kőművest, az ácsot, még a fényképész is őket célozta meg, s az újságok ott közölték az első oldalon tanulságként, példának, az építés jelképeként.
Elszomorít, hogy tudom: állvány az életem is. Magamat látom e lebontott, törött, szeg szúrta, sáros gerendákban.
Őket irigylem mégis, míg azt figyelem, hogyan tartanak össze belső kötéseim, akarat-állványaim.
Irigylem őket, mert büszkék lehetnek a házra. Mert értelme volt állni a szelekben és esőkben, terheket cipelni, - elkészült a mű.
Vajon lesz-e nékem is házam, épületem, valamim, amire büszkén nézhetek, ha majd lebont, szétszed az idő?
 
Írás E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. szeptember 02. péntek, 07:05

 

Ember nem járt a falu szélén, legföntebb róka lapulhatott a mart alatt, esetleg bugyuta nyúl, ki tanúja lehetett a történetnek, mely kettőnk titka volt mostanig.
Én ködből s kanyarból bukkantam elő, a posztóharisnyás ember nem láthatott, nem is sejt­hette, hogy jövök, csak én láttam őt, amint fekete báránybőr sapkáját leveszi, s leveri a havat arról a tábláról, amelyre faluja nevét írták. Ebből azt hittem, utász is lehet vagy valami nép­tanácsi ember, akinek éppen ez a megbízatása. Tévedtem.
Nem volt ő sem utász, sem néptanácsi ember, még csak megbízatása sem volt arra nézve, hogy azt a havat leverje, mert amikor köszöntem, meglepődve mondta, most jön éppen a szom­széd faluból, havas eső esett, szél fújt az éjjel, belepte a táblát is, gondolta, lepallja hirtelen, mert nem látszott az írás.
Én nem tudom, állt-e meg valaha Párizs bejáratánál egy ember, hogy letörölje zsebkendőjével a port a tábláról, melyen az áll, hogy Párizs, vagy tömte-e be magányos ember a kínai fal repedéseit, vagy magánszorgalomból szidolozta-e ki egy arrajáró az ENSZ-palota kilincsét, vagy lesöpörte-e valaki unalmában a kormot a római trolibuszok tetejéről, mondom, azt nem tudom.
Csak azt, hogy ez a posztóharisnyás ember gyönyörű dolgot cselekedett. Olyant, amiért őt most nyomban a falu díszpolgárává avatnám, ha tehetném, s ha volna ilyen megtiszteltetés.
 
Egyedül E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 28. vasárnap, 07:18

Hajótöröttnek érezném magam Velencében, árvának a piramisok árnyékában, halálraítéltnek a Szabadság-szobor tövében, és erősen unnám az életemet a Riviérán, ha gyönyörködni a világban - egyedül mennék.

Emlékszem, bürökszagú, langyos estéken szerettem elkóborolni tiszta szemű csillagok alatt, locsogó patakok mellett, hol örökké világítanak a reves fűzfák s a szentjánosbogarak, volt figyelni szelíd denevérek suhogását, hallgatni távoli malmok pöfögését, toronyórák komótos kondulását s a békák szabályos brekegését, és minden olyan szép volt, mégis belefájdult a szívem, s a bánat vitt haza, mert nem volt, akinek szólhattam volna: te, nézd ott azt a kémény­füstöt, hogy oszloposodik az ég felé, látod-e, mekkora udvara van a Holdnak, gyere, figyeljük, hátha éppen most futamodik meg egy csillag, álljunk meg egy kicsit, hallgatózzunk, hány lépés hallatszik a híd felől, ugye, milyen különös, amikor száraz kukoricaszáron babrál a szél, s milyen furcsák az éji neszek mind, te észrevetted-é, hányféle ügyben kószálnak a puha léptű macskák, s a vizek csobogása is milyen titokzatos...
Mert nemcsak a bánatot, az örömöt sem tudja elviselni az ember egyedül. Ha valami bánt, azért mondom el, megértsenek, vagy segítsenek, legyen könnyebb egy fájó gondolat. Ha örömöm van, szeretném elmondani azt is, mert nem igazi öröm, ha csak az enyém, ha titokban tartom, ha más nem örülhet neki.
A legnagyobb bánat ott kezdődik, ha örömünknek senki sem örül.
 
ÍRÁS
Ember nem járt a falu szélén, legföntebb róka lapulhatott a mart alatt, esetleg bugyuta nyúl, ki tanúja lehetett a történetnek, mely kettőnk titka volt mostanig.
Én ködből s kanyarból bukkantam elő, a posztóharisnyás ember nem láthatott, nem is sejt­hette, hogy jövök, csak én láttam őt, amint fekete báránybőr sapkáját leveszi, s leveri a havat arról a tábláról, amelyre faluja nevét írták. Ebből azt hittem, utász is lehet vagy valami nép­tanácsi ember, akinek éppen ez a megbízatása. Tévedtem.
Nem volt ő sem utász, sem néptanácsi ember, még csak megbízatása sem volt arra nézve, hogy azt a havat leverje, mert amikor köszöntem, meglepődve mondta, most jön éppen a szom­széd faluból, havas eső esett, szél fújt az éjjel, belepte a táblát is, gondolta, lepallja hirtelen, mert nem látszott az írás.
Én nem tudom, állt-e meg valaha Párizs bejáratánál egy ember, hogy letörölje zsebkendőjével a port a tábláról, melyen az áll, hogy Párizs, vagy tömte-e be magányos ember a kínai fal repedéseit, vagy magánszorgalomból szidolozta-e ki egy arrajáró az ENSZ-palota kilincsét, vagy lesöpörte-e valaki unalmában a kormot a római trolibuszok tetejéről, mondom, azt nem tudom.
Csak azt, hogy ez a posztóharisnyás ember gyönyörű dolgot cselekedett. Olyant, amiért őt most nyomban a falu díszpolgárává avatnám, ha tehetném, s ha volna ilyen megtiszteltetés.
 
Nehéz E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 26. péntek, 11:44

 

Azt mondják, csak addig nehéz, ameddig az asszony kihordja gyermekét, rendbe jön utána mindjárt, meg is szépül, s a bőre kisimul. Azt mondják, csak addig nehéz, míg járni tud a gyermek, s megeheti a spenótot is, nem kell ott virrasztani mellette, tűnődni, miért sír, mi baja, mert ameddig kicsiny és tehetetlen, átok az ember élete. Azt mondják, csak addig nehéz, míg iskolába mehet a gyermek, ott gondját viselik, nem kell örökké vigyázni , nehogy elüsse valami, vagy beleessék a kútba. Azt mondják, csak addig nehéz, míg elvégzi az iskolákat, önálló lesz, nem kell idegeskedni, jaj, mi lesz belőle. És azt is mondják, csak addig nehéz az embernek, míg családot alapít, és azt is, hogy ha már család van, akkor még nehezebb, s ha már család sincs, akkor egyedül van, mint az ujjam, s úgy kibírhatatlan.
Valaki azt mondta, csak addig nehéz, míg élünk, míg beáll a halál. Egy bájos költőnk így mondta, míg beállunk halottnak.
Szóval nehéz az élet, ez most már teljesen bizonyos, mindent tudunk róla, pontosan el tudjuk sorolni, mikor, miért nehéz.
De mihez kezdjen az ember, ha már belecsöppent? Álljunk be repülő csészealjnak, és libeg­jünk erre-arra a kontinensek fölött apró tüzeket lobogtatva?
Mert a repülő csészealjnak könnyű. Oda röppen, ahová éppen kedve tartja, mindenki őt figyeli, róla beszél a világ, titkát senki sem tudja.
Vagy neki is nehéz, csak nekünk nincs tudomásunk róla?
Mindenesetre inkább elhisszük, hogy neki könnyebb, mert nem rólunk van szó.
Mert másnak minden könnyebb.
 
Amikor bekapcsolom a madarakat -Déva vára E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 24. szerda, 15:31

 

Szűkre szorított szemmel indulunk fölfelé - Déva vára felé -, a keskeny, kőbe vágott úton az ősz rozsdás tallérjai, levelek zörögnek, s a kajla somfák előnkbe hajolnak, fogódzunk beléjük, ha netán beleszédülnénk a történelembe.
Bizony, nem árt somfába fogódzni: a somfa talán a legmegbízhatóbb tanúja a máglya- és erdőtűz-hátterű történelemnek. Készült belőle kemény hadiszerszám, lándzsa, gerely, kőtörő kalapács, korbács nyele, bot a verésre, robotra járomszeg. A törvény kezében is ott volt mint bírói pálca.
Van, mibe beleszédülni itt, e som-világban: a meredek oldalon, akár az emlékezés kemény és köves útjain a nyikorgó, kőhordó szekerek, vérben járunk: millió piros bogyó, a somfák fanyar gyümölcse vérzik a talpunk alatt. Recsegő kerékagyak sikolya kísér a várépítés lármás, paran­csos idejéből. Feltört vállak, tenyerek mindenfelé, kidőlt barmok, hajnali hórukk, estéli kürt­szó, fölszálló füst hidegben, perzselő melegben...
A mezőségi parasztok irodalombéli fejedelme jár előttem: Sütő András. Megszólítom, kóstol­ná meg ő is az érett somot...
- Eleget ettem belőle gyermekkoromban - mondja, aztán elnézem, amint cipeli tovább a múltba merülés szigorú hangulatát...
Domokos Géza, másik társam olykor lehajol néhány bogyóért, de látom, szerszámnak való somfaágon akad meg a szeme. Örökké így volt: falusi ember nem tudott soha erdőben járni önfeledten, dologtalanul. Szerszámnak valót kutatott mindég. Vizsgálgatjuk hát mi is a nye­lek­­nek valót, meg nem állunk. Vár bennünket valaki odafönt, az omló falak között, az okos kígyó és a szelíd galamb szelleme vár, a Dávid Ferencé, aki most jött haza - négyszáz és valahány éve - Wittenbergből, az Odera melletti Frankfurtból, hogy jobbágyok, céhbeliek, szabad parasztok halljanak tisztább beszédet a sötét időben. Vár bennünket annak az em­bernek szelleme, aki védekezésből lett forradalmár, szellemalapító. Aki itt, e sötét várcellában is ilyen sorokat tudott fölírni a salétromos falra:
Mennyköve pápáknak, tüze, kardja, máglyarakása,
semmi erő soha nem tartja föl azt, ki igaz.
Azt írtam, s hittel hirdettem, amiket érzék:
holtom után a hamis hit Babilonja ledül.
Ledőlt Babilonok romjain járunk a dévai várban. Somfák tanúsága kísér, és vérzik az őszben a történelem.
 
Amikor bekapcsolom a madarakat - Betájolás E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. augusztus 23. kedd, 07:23

 

New Yorkban nézegettem a város térképét, gondoltam, , ha ilyen helyen földrajzilag be­tájolja magát az ember, fölfedezi, tulajdonképpen hol is tartózkodik. Most, hogy vissza­gon­do­lok erre a térkép-nézegetésre, azt veszem észre, jól betájoltam magam: nemcsak a pillanatnyi tartózkodási helyemet sikerült fölfedeznem, hanem a hovatartozásomat is.
Nekem könnyű volt eligazodnom ebben a több milliós városban, mert hamar rájöttem: szülő­falum, a Nyikó menti Siménfalva földrajzi beosztása pont olyan, mint a New Yorké. Csupán az elnevezés különbözik. Ami ott West Side és East Side, vagyis nyugati és keleti oldal, az nálunk nem más, mint Felszeg és Alszeg.
Még abban is rendkívül hasonlatos a két település, hogy egy csomó utcának egyikben sincs elnevezése. Csak száma van. Igaz, az én falumban nem az utcákat, hanem a házakat számoz­ták meg, de ezen ne akadjunk fönn. És azon se, ha a nagyváros üzletnegyedének siménfalvi megfelelője egy negyed üzlet. Az a fontos, legyen benne élesztő és kályhafesték. Azt például határozottan a negyed üzlet javára írom, hogy negyedannyi távolságra sincs a szélektől, mint ama nagyváros üzletnegyede a külvárostól.
Most valaki föltehetné a kérdést: és a repülőterekkel hogy állunk?... Erre én azt válaszolnám, hogy a lehető legjobban, mert az egész Nyikópart tulajdonképpen egy végtelen röptér: ide a leg­nagyobb biztonságban szállanak le a színes szitakötők. Arról ne is beszéljünk, hogy a színes szitakötők a repülés biztonságát tekintve mennyivel tökéletesebbek a régi alkotmá­nyok­nál...
Hanem azt bátran beismerem, hogy a siménfalvi felhőkarcolók körül egy kis baj van. Ezt a kérdést az én falumban úgy oldották meg, hogy a felhőket nem felejtették ki a számításból. A felhők ugyan­is időnkint leereszkednek a házak tetejéig, olyankor a ködben teljességgel eltűnik az a bizo­nyos égi távolság, amiért oly makacsul nyújtják a nyakukat a felhőkarcolók. Ha jól meg­gondoljuk, ezzel az eredeti eljárással rengeteg betont és vasat takarítottunk meg az eljö­vendő századoknak.
Ami pedig a hidakat illeti, ezek renoválását is zseniálisan oldották meg az én falumban. Anélkül, hogy korlátozni kellene a forgalmat, egyszerűen és feltűnés nélkül vesznek egy jókora deszkát, és átnyújtják a patak fölött, ha elfutott a nagy víz.
Talán azt mondanom sem kell, hogy nálunk minden háznál van egy kis állatkert, zöldövezet, sőt jegyet sem kell váltani, ha oda be akar lépni az ember. Esős időben Felszegtől Alszegig bürök és bodza illata lengi be a falut, hitvány füst és korom helyett akác- és hársfaillat.
Nem állítom, hogy nagy fényesség van az én falumban, de mi meg vagyunk elégedve azzal, ha fénylik eső után az aszfalt - mert az is van nálunk mostanában -, és eső után, ha megszárad, fény­lik a csiganyál a füvön, és ősszel fénylenek a fákon az almák, és fénylenek a csillagok este, mert nálunk jól látszanak a csillagok - vagyis a falu fényességével nincs semmi baj.
Szombatonként megseprik az utcákat a házak előtt, bizony, nálunk mindenki fényesít valamit a saját faluja arculatán, nem úgy, mint azokban a nagy városokban, ahol az unott hangulatú utcaseprőkre bízzák az egészet, még az ünnepeket is...
Én ugyan a siménfalvi West Side-on lakom, amikor otthon vagyok, és ha az Alszegbe me­gyek, nem kirándulok, hanem a régi barátaimmal találkozom, akikkel megtárgyaljuk a leg­újabb eseményeket, az időjárást, az élet folyását. Általában nyugodtan beszélünk meg mindent, mert közülünk senkit sem szólítanak el halaszthatatlan üzleti ügyek.
Mindezt csak azért emlegetem, mert eszembe jutott az a térképnézegetés - és az, hogy időnként , ha az ember lelkileg is betájolja magát, nemcsak földrajzilag...
 
Anyagi vonzat E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 11. hétfő, 17:57

 

Tiszta szerelem

 
Pusztai Péter fotója
 
Jön egy megfáradt csontú ember a szemközti tömbházból, azt mondja, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozom neki egy inggel. Egy hófehérrel, amiből neki csak egy volt és soha nem lehet tudni, mikor van szüksége az embernek hófehér ingre. Tudja, egy tömbházban gyakran előfordul, hogy például beüt egy váratlan temetés.
Mondom, a tömbházakban sok furcsa dolog előfordul. Például nekem is volt egy szomszédom, fogta magát, s egyik napról a másikra teljesen meghibbant. -Az agyára?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, arra, pont az agyára. Ne tessék magára venni a meghibbanást, de hogy jön ahhoz, hogy én tartozom egy inggel? Egy hófehérrel? Magamra sem venném a más ingét, semmiféle értelemben...
 
-Hát nem magánál dolgoznak ezek az ácsok és kőművesek?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, de. Nálam dolgoznak. És úgy tetszik gondolni, hogy ezek az ácsok és kőművesek ellopták a maga hófehér ingét?
-Nem mondom, hogy ellopták, de ezek az ácsok és kőművesek olyan trágár szavakat használnak, hogy az embernek megáll az esze. És hangosan használják ezeket a trágár szavakat, lekiáltanak a háztetőről azokkal a trágár szavakkal. Ott álltam az ablakban, épp kezemben volt a hófehér ingem, amikor egy kicifrázott, ocsmány kifejezéstől valósággal megállt az eszem. És kikapta a szél a kezemből azt az inget. És most már nem lesz hófehér ingem, ha be talál ütni egy váratlan temetés. Ezért mondtam, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozni tetszik nekem egy inggel. Mert a maga emberei kiabálták azokat a förtelmes kifejezéseket, amitől megállt az eszem.  
 
Ezt a kis történetet elmondtam az ácsok és kőművesek vezetőjének. Fölhívtam a figyelmét, szóljon az embereinek, ne használjanak trágár kifejezéseket, mert minden áthallszik a szemközti tömbházba, ahol kényes népek laknak, s csak úgy röppennek ki az ablakon a hóferhér ingek.
Az ácsok és kőművesek vezetője erre azt mondta, lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. És vegyem tudomásul, hogy mindennek oka a pénz. A trágár kifejezéseknek is. –Mit gondol, miért használnak trágár kifejezéseket az én embereim? A pénz miatt uram, a pénz miatt! Mert pénzért kavarják a cementet, azért mászkálnak a létrákon. Kell a pénz a családnak, kell cigarettára, s pálinkára is. Ha nem megy jól a munka, megeresztenek egy cifra kifejezést, hogy érthetőbb legyen, amit egymásnak mondani akarnak. Én például ki sem ejtem azt a szót, hogy pénz. Mert ennél utálatosabb szó nem létezik, uram! Ha valamire több pénz kellett, mint amennyi volt, magának sem mondtam soha, hogy még adjon ennyi és ennyi pénzt. Azt mondtam, vegyük meg, de ennek anyagi vonzata van. Érzi a különbséget? Gondolom, érzi. Mármost az a helyzet, hogy ezek az ácsok és kőművesek nem érzik a különbséget. Benyúlnak a zsebükbe, s ha üres, nem az anyagi vonzat jut eszükbe, hanem maga a pénz. Aztán előveszik azokat a csúf kefejezéseket, amelyek miatt kirepült az ablakon a hófehér ing. Tudja, mit mondok magának? Azt mondom, hogy annak az ingnek is anyagi vonzata van. Mert helyette mást kell venni. De ha még egyet lépünk, s szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy mindennek anyagi vonzata van. Azért temet a pap, tapsol a politikus, tüntet a nép, azért árulják a retket, azért vannak a háborúk is. Az anyagi vonzat miatt.
 
- Azért csak kell, hogy legyenek olyan dolgok is a világon, amelyek nélkülözik az anyagi vonzatot, -jegyeztem meg tétova kételkedéssel.
- Tessék mondani egyet!- csillant meg a szeme az ácsok és kőművesek vezetőjének.
-Mondok. A tiszta szerelem.
-Van itt nálam egy kőműves. Tessék megkérdezni tőle, hogy járt a tiszta szerelemmel. Elvett egy lányt tiszta szerelemből. A lány esküdött, hogy ő is tiszta szerelemmel szereti őt. A kőműves épített szép, nagy házat, hogy elférjen benne a tiszta szerelem is. És elküldte a lányt egy hétre nyaralni, mert megérdemelte. Két hét múlva telefonált a lány, hogy nem jön vissza többé, mert hirtelen beleszeretett egy gazdag, olasz férfiúba. A szép, új ház ott áll üresen. Ez a kőműves most nálam keveri a maltert és időnkint trágár kifejezéseket enged a levegőbe. Elege van a tiszta szerelemből. Most szóljak rá, hogy kerülje az ocsmány szavakat ? Lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. Mert ilyen az anyagi vonzat. És tessék hagyni, hadd röpüljenek azok a hófehér ingek...
 
 
Elekes Ferenc: Kényes gondolatok az illatos szappanról E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. április 05. kedd, 18:40

 

Összeadva

 
Forrás: Huszadik Század



Kényes gondolatok az illatos szappanról
 
A sebészdoktor megtapogatta a mellemet, bordáimat. Pont úgy, mint amikor a vasárnapi húslevest tervező háziasszony szombat este megnyomkodja a levágásra kiszemelt kakast, lám, lesz-e belőle valami. És azt mondta a sebészdoktor, maga immár jól meg van tapogatva. Mit vár tőlem? Hogy mondjam meg, pontosan mikor, mely napon fejlődik ki a maga mellén az a csomó? És hogy abba belehal, vagy nem hal bele? Hát tudja meg, hogy mindenbe bele lehet halni. Ha nem ebbe a csomóba, akkor egy másik csomóba. Csak jönnek az apró fájások, jönnek a nagyobb bajok és szépen összeadódnak. Amikor minden összeadódik, vagy belehal az ember, vagy nem hal bele. Ennyi az orvosi filozófia.
 
Doktor úr, hogy nézek én ki most, a tapogatás után így, összeadva, kérdeztem, miközben a kijárati ajtó rézkilincsét szorongattam.
 
Minden attól függ, érzi-e, hogy lenne még valami elmondanivalója a világról, vagy nem érzi. Például arról a rézkilincsről, amit már percek óta szorongat. Hogy egyebet ne mondjak. Mert ha van, akkor még élhet egy ideig így, öszeadva.  Mondta a sebészorvos.
 
Doktor úr, a rézkilincsről sok elmondanivalóm van. De nem pont erről a rézkilincsről, hanem a régiekről. Mert egy író barátom szerint az új rézkilincsekből kispórolták a rezet. Egészen laza, tág öszefüggésben pedig sok elmondanivalóm lenne a rézkilincsekről. Főleg a régiekről, amint már említettem, mert az újakban a réznek bottal üthetik a nyomát.
Ugye, el tudja képzelni, kik tapogatták például a régi szállodák rézkilincseit? Mert az biztos, hogy nem olyanok, mint én. Urak, doktor úr, urak! Ők tapogatták. Választékos modorú  férfiak, akik kiszállván a fiákerből, kesztyűs kézzel nyomták le a rézkilincset. Fehér volt kezükön a kesztyű. És fekete volt fejükön a cilinder és megcsillant mellükön az aranyból való óralánc. Mielőtt lenyomták volna a rézkilincset, a sétapálcát áttették egyik kezükből a másikba. És tudja, miből volt annak a sétapélcának a fogantyúja? Ezüstből. Színezüstből. Kígyó, vagy valami furcsa állat formáját lehetett kivenni azon a fogantyún, olykor szőlőinda, falevél, teknősbéka. Szóval az a sétapálca meg volt csinálva!
 
És a nők, az úri leányok? Kérdezte a sebészorvos.
 
A nők, az úri leányok pedig virágos kalapot viseltek, szattyánbőr kesztyűt hordak keskeny, hosszú kezecskéiken, csak épp megérintették a rézkilincset. Hogy legyen megérintve. Mások nyitották ki nekik az ajtót. Ezek az úri leányok szerintem rózsaszínű pirulákat rejtegettek a retiküljük mélyén, migrén ellen, vagy valamilyen más eshetőségre. Persze, a retikülök fonott, ezüst-lánckarikákból voltak, piciny csattal működtek, amelynek végén igazgyöngy fehérlett, mellette lepkeszárny, szirom, vadvirág-dísz villant, az éppen érvényes divat szerint. 
 
Most tessék elképzelni, ahogy a márvány lépcsőkön fölmegy egy úri leány! Felhők gomolyognak utána, illatfelhők. De ezek az illatok virágokból voltak kivéve, nem ismerték a kémia benzolgyűrűjét. És a szállodai szobához érve  egy pillanatra megállt az úri leány az ajtó előtt, mert a patefonból kiszivárgott a sláger, mely szerint ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát.
Aztán a bársony-huzatú fotelben elővette a hosszúszárú vékony szipkát, a Trade Mark-jelzésű biztonsági svéd-gyufát, s az első füstkarika után így szólt az ódon-hangulatú, fontos férfiúhoz: -Mondd, kedvesem, legközelebb melyik országot kívánod leigázni? És elviszel-e engem odáig, ahol már süvít az ágyúgyolyó? Szeretném egyszer én is kipróbálni, milyen, amikor az ember füle mellett elsüvít egy ágyúgolyó...
 
Doktor úr, most egészen laza, tág öszefüggésben a rézkilincsekről azt is elképzelem, hogy ezek az úri leányok oda sem figyeltek, legközelebb melyik országot kívánja leigázni a fontos férfiú. Csak hallgattak, néztek a semmibe és kicsiny fejükben kényes gondolatok fordultak meg az illatos szappanról. Szóval, lenne még néhány elmesélnivalóm a rézkilincsekről. Hogy hirtelenjében mást ne mondjak.
 
 
Elképzelt zongora E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. március 28. hétfő, 09:50
A mi iskolánkban lehetett pofázni. Valamikor rég, egy napon bejött a tanító, a hóna alatt volt egy hegedű, s azt mondta, gyerekek, ezen az órán a hegedűről fogunk tanulni. A hátsó padban megszólalt Csutak, és azt mondta, nem is hittem volna, hogy a tanítóbácsinak ilyen szép hegedűje van.
Szép, mondta a tanító.
És lehet, hogy jó is, mondta Csutak.
Nemhogy lehet, hanem jó is, mondta a tanító.
Tetszik tudni, hogy én ismerem a hegedű húrjainak elnevezését, mondta Csutak.
Na, halljuk, akkor sorold fel, mondta a tanító.
É,Á,D,G. Nagyapám tanított reá, azt mondta, így jegyezzem meg: Éva, Ádám, Doktor, Gergely. Soha sem felejtem el, mondta Csutak.
Ha olyan okos vagy, azt mondd meg, tudod-e, mi az a rezonancia? Kérdezte a tanító.
Azt az egyet nem tudom, mondta Csutak.
Na, ha nem tudod, akkor most nem a hegedűről, hanem a rezonanciáról fogunk beszélni. Mondta a tanító.
Az jó lesz, jegyezte meg az első padból egy leányka.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
 
Láttatok már zongorát? Kérdezte a tanító.
Láttunk! Filmeken láttunk. Le is tudnám rajzolni, mondta a szőkehajú Dömötör.
Milyen kár, hogy a valóságban mi soha nem láttunk zongorát! Mert a mi falunkban egy sincs.Tetszik tudni, ezekben a kicsiny falvakban a házakat  nem jól méretezték. Nincsen olyan ház, ahol elférne egy zongora. Csak citera fér el a mi házainkban, esetleg hegedű, szájharmonika, ilyesmi, monda a mindennel elégedetlen Dezső. 
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
A tanító fölírta a táblára, hogy rezonancia. És azt mondta, most pedig képzeljetek el két zongorát!
Egy nem lenne elég? Kérdezte Csutak.
Nem. Egy zongora nem elég ahhoz, hogy elmagyarázzam nektek, mi az a rezonancia. Mondta a tanító.
Kár, hogy nem elég. Mert egy zongorát még el lehet képzelni, de kettőt nehezen, mondta Dömötör.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
 
Képzeljétek el, az egyik zongora ott van a hátsó sarokban. A másik zongora pedig itt, az első sarokban. Ahol én állok. Most pedig leütök egy billentyűt azon a zongorán, amely itt van mellettem. Ahogy megszólal, lefogom a rezgő húrt, hogy ne szóljon. Ekkor pedig azt tapasztaljuk, hogy a hátsó zongorán rezeg egy húr. De csak egy. Ugyanaz a húr, amit az elsőn leütöttem. Ez a rezonancia, mondta a tanító.
 
Mitől rezegne az a húr, ha nem ér hozzá senki a hátsó zongorához? Én azt bajosan hiszem, mondta Dömötör.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Attól rezeg, hogy a levegő  átadja a hang hullámait egyik zongoráról a másikra. De csak arra a húrra adja át, amelynek  hosszúsága és vastagsága  pontosan akkora, mint az, amit az egyiken előzőleg leütöttünk. Mondta a tanító.
És ha én a tenyeremmel most jól oldalba csapnám a hátsó zongorát, akkor a húrok nem rezegnének rajta? Kérdezte Csutak.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Rezegni rezegnének, de az nem rezonancia lenne, hanem barbár cselekedet.  Arról volt szó, hogy a hátsó zongorához nem ér hozzá senki, nem csapkodja, mégis megszólal rajta egy húr. Mert átveszi a rezgést. Ilyen a természet törvénye. Benne van a fizikában.
Emelkedett szellemű emberek megfigyelték, hogy ez a jelenség ott van a társadalomban is. Például a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, a gazdagok pedig nem. Mondta a tanító.
 
Az lehet, hogy a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, de mit ér véle, ha nem tudnak rajta segíteni, nincs hozzá tehetségük? Kérdezte Dezső.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Tetszik látni, ahhoz, hogy megértsük, mi az a rezonancia, nincs is szükség elképzelt zongorára. Sem egyre, sem pedig kettőre. Csak emelkedett szellemre van szükség. Nagy házakra sincs semmi szükség. És ha nincs, akkor a mi apró házainkat mégis jól méretezték. Szerintem az emelkedett szellem kicsi helyen is elfér. Mondta Csutak.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
 
Erőművek a főtéren E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. március 24. csütörtök, 08:21

Kicsapongás                                                                      

Fotó:Haragos Zoltán

Erőművek a főtéren
 
Azt kérdi az utcai sorsjegyárús, követem-e mi történik most Japánban. Mondom, követem. Mindenki azt követi. Látta-e, hogy locsolják ott az erőműveket? Mondom, láttam. Mindenki azt nézi a tévében. Tudja-e, hogy csak néhány nap és mi is locsoljuk az erőműveinket? Mondom, erről nem hallottam. Akkor  nézzen szét a főtéren! Ezek a sétáló leányok mind egy szálig erőművek. Éppen csak nem robbannak föl a feszültségtől. Mert ugye, tavasz van. De mi meglocsoljuk őket, ha eljő a húsvét. Szokás szerint.
 
Mondom, nem szép magától, hogy a japánok szomorú sorsával viccelődik. Megtörténhet, csak fölkap a szél egy kis atomport, egy kósza felhő elhozza fölénk, s mi nézhetjük magunkat. Ha egyáltalán látjuk még egymást a könnyeinktől.
Én nem viccelődöm, mondja az emberem. De ha így gondolkozik, magából boldog ember nem lesz soha ebben az életben! Tudja, milyen a világ? Mondom, valami keveset mindenki tud a világról.
A világ olyan, hogy egyik helyen halnak, a másik helyen születnek a népek. Így volt mindig. Egyik helyen szenvedtek, másik helyen dorbézoltak. Jár maga bárokba? 
Mondom, bárokba én már rég nem járok.
Kár! Mert ha járna, láthatná, ülnek az emberek a drága italok mellett, s nézik a tévében, hogy lövik szét valahol a házakat, hordják a sebesülteket. És ott vannak az összeomlott városok, a zokogó emberek. Ami messze van, az messze van. Tudja mi a helyzet a szenvedéssel? Az a helyzet, ami a világgal. Megmondta a költő, egész világ nem a mi birtokunk. A szenvedésből is csak annyi a miénk, amennyi reánk van kimérve.
Lehet, hogy van ebben igazság, de mitévő legyen a magamfajta, gyarló, egyszerű ember, akiben van még együttérzés?  
 
Dorbézoljon, mulasson, élje világát, amíg lehet. Én például imádom a kicsapongó életet. Ha lejár a munkaidőm, azonnal indulok és kicsapongok, akár van a világban földrengés, háború, akár nincs. Maga szereti a kicsapongó életet?
Szeretem. Most is épp kicsapongok. Ahelyett, hogy egy szép fürdőhelyen áztatnám a fájó csontjaimat, járom az utat, magát hallgatom, ráadásul cigarettázom. Az én koromban kell-e az embernek ennél nagyobb kicsapongás?  Énnekem már az is kicsapongás, ha átmegyek az utca egyik oldaláról a másikra. Vagy az is, ha nem fekszem le a tyúkokkal, hanem ehelyett a földrengéseket, háborúkat nézem a tévében. Éjfél felé. Mert azért az emberben kell, hogy legyen egy csöpp együttérzés azokkal, akik bajba jutottak. Nem gondolja?
 
Gondolni gondolom, de szerintem maga van a legnagyobb bajban! Még észre sem veszi a főtéri erőműveinket!  Van fogalma, mekkora feszültség van a mi erőműveinkben? Csak figyelje meg, ezek a leányok mekkorákat  tudnak kacagni valami semmiségen! Szerintem pont úgy tele vannak sugárzással is, mint azok a japán erőművek, amiket locsolni kell. Maga attól fél, hogy fölkap a szél egy kis atomport, egy kósza felhő elhozza fölénk, s mi nézhetjük magunkat. Maga már most nézheti magát, ha csak azt figyeli, mi van valahol messze, de azt nem látja, ami itt történik, a közelében. Valahol messze sírnak a népek. Körülöttünk meg éppen kacagnak. Lehetne fordítva is. Mindegy. Így kerek a világ. Olyan, akár egy hordó. Ezt pedig  sírások és kacagások, mint erős abroncsok tartják össze.
 
Mese az álmos macskáról E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. március 22. kedd, 10:13
A háború istene egy napon nem ment csatába, mert harci sisakjába fészket rakott egy galamb. Mondja egy régi legenda. De azt nem mondja a legenda, hogy a háború istene mit cselekedett másnap. Ment-e csatába, vagy nem ment. Mert ha hódító szándékkal háborúzott, akkor egy napi csatározással többet kellett harcolnia másnap, amennyiben komolyan vette terveit. Ha honát védte, akkor egy napi megvédenivalója elmaradt, amennyiben az ellenség hagyott még valamit az országából.
Háborúban nagy idő egy nap. Sokat lehet nyerni, sokat lehet veszíteni. De egy nap háború idején is csak egy nap. Semmivel sem több, semmivel sem kevesebb. Épp ezért, azt máris kimondhatjuk, hogy a háború istene a galambfészek miatt csupán egyetlen napot veszített.Többet nem.
 
Mennyivel többet veszített szegény Sáriné, Istenem, mennyivel többet! Minden nap elvesztegetett az életéből legalább egy órát. Az álmos macskája miatt! Meg sem moccant az ágya szélén ülve, ha egyszer elaludt mellette a macska, nehogy az álom kiszökjék a szeméből. Mert a macska álma is szép lehet, ha nyugodtan alszik. Semmi sem lehet csodálatosabb a világon, mint egy gyönyörű álom.   Még szerencse, hogy az idején kívül ennek a szegény Sárinének nem volt az égvilágon semmije. Amije mégis volt, azt egyik kezén meg tudta számlálni. Időnkint számba is vette a vagyonát. Vaságy, kályha, szék, néhány hasáb tűzifa. És az örökké álmos macska.
Sáriné ezt az örökké álmos macskát nem adta volna semmiért. Se aranyból való ágyért, se ezüstből való kályháért, se királyhoz illő trónért. És ha a néhány hasáb tűzifa gyémántból lett volna? Azért se. A nyakamat teszem rá, ha adta volna. Mert én jól ismertem ezt a szegény Sárinét.
 
Egyszer meg is kérdeztem tőle, mit szeret oly nagyon ezen az örökké álmos, lusta macskán, Sáriné?  Ő erre azt felelte, igaz, hogy örökké álmos a macskája, de nem lusta. Inkább nyugodt és békességes. Nagyokat alszik, mert tiszta a lelkiismerete. Ettől van, hogy az ő macskája jól tud aludni. Olyan nincs, hogy az ő macskáját álmatlanság gyötörné, mint amiképpen sok embert az álmatlanság kínozza mindenfelé ezen a földön. Olyan nincs. Mondta Sáriné. Persze, énnekem makacs, kiállhatatlan természetem van, ezért föltettem neki egy kellemetlen  kérdést. Azt kérdeztem, na de éhezés dolgában hogy tetszik állani, Sáriné? Mert fogadni mernék, ebben a házban a kolbászt nem eszi meg a penész, s ha jól látom, itt még kamra sincs!
 
Jól látod, fiam, mondta Sáriné. Kamra, az nincs. De azt látod-e, mit művelnek a tehetős népek, akiknek tömve van a kamrájuk kolbásszal és szalonnával, kérdezte Sáriné. Mondtam, látom Sáriné. A földjeiket művelik a tehetős népek. Azért lettek tehetősek. Amikor pedig éppen nem művelik, olyankor esznek. Örökké zsírtól fényes mind a tíz ujjuk. Mutassa az ujjait, Sáriné! Ugye, nem mutatja? Jól is teszi, Sáriné!  Csak éppen meg ne sértődjék, hogy nem csak az örökké álmos macskájában, de még a maga ujjaiban is hibát találok.
 
Sáriné erre azt mondta: az egyik ujjamat azért fölemelném, ha megsértődnék. Hogy megmutassam neked, merre van az ajtó. De nem emelem föl. Nem sértődöm meg semmiért. De te tudod-e azt, hogy gazdagnak sem érdemes lenni? Kérdezte tőlem Sáriné. Mondtam, én azt nem tudhatom, mert még nem voltam gazdag. De mégis, miből gondolja, hogy a gazdag embernek sem jó az élete?  Abból gondolom, hogy látom, mondta Sáriné. És elmesélte, hogy él az ő gazdag szomszédja. Egész nap perlekedik. Hol egy határkő elmozdítása, hol pedig a sok kolbász és szalonna miatt. Hogy penészedik a kolbász a kamrában, a szalonna avasodik. És hogy neki fáj a gyomra, sem kolbászt, sem szalonnát nem ehet. És fáj a feje. A sok gondtól és törődéstől. És aludni sem tud soha  nyugodtan. Fél a tolvajoktól. Egész éjjel lesi a kerítést, mikor mászik föl reá egy tolvaj.
 
Nehogy azt magyarázza nekem Sáriné, hogy a szegénynek jobb az élete, mint a gazdagnak, mondtam fölemelt hangon, szinte kacagva.
Én nem azt magyarázom neked, hogy jó dolga van a szegénynek. Csak azt mondom, jobb nyugodtságban élni, mint háborúságban. Te pedig ne emeld föl a hangod, mert úgy vettem észre, elaludt a macskám. Nem szeretném, hogy a te kacagásod miatt kiszökjön az álom a szeméből. Mondta Sáriné.
 
Ennek a mesének nincs vége. Hogy is lenne vége egy mesének, amelyben  szegénységről és gazdagságról, háborúságról és nyugalomról van szó? 
 
Csörömpölés az utcaköveken E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. március 16. szerda, 20:26

Tegyük fel, jőne egy rendelet, amiképpen a rendeletek szoktak jőni, hirtelen. Azt írná elő ez a rendelet, hogy mindenkinek ki kell raknia a mellére eleddig kapott kitüntetéseit. Mégpedig láthatóan. Vonatkozna ez a rendelet elnyomókra, elnyomottakra, s eléggé el nem nyomottakra egyaránt. És miután mindenki kitette az ő kitüntetéseit, jőne egy másik rendelet. Amiképpen a rendeletek szoktak jőni, hirtelen. Azt írná elő ez a rendelet, hogy mindenki rázza meg a mellette lévő embert. Jó keményen, mint ahogyan a szilvafákat szokták megrázni késő őszök idején. Hogy a kitüntetések földrehulljanak. Csak úgy csörömpölnének a kitüntetések az utcaköveken.Annyi már a kitüntetés.                               
Szerintem az egész emberiség ki van már tüntetve valamivel. Én is. Igaz, az én kitüntetésem voltaképpen egy kicsi, rézből való jelvény. Az van ráírva, hogy ARLUS. Maga, a nagy Szovjetunió tüntetett ki engem, személyesen. Annakidején. Az ő barátságával tüntetett ki, azt jelképezi ez a jelvény. Egy ideig tagsági díjat is kellett fizetnem ezért a barátságért. De az a valóság, hogy keveset. Mondjuk, egy fél cigaretta árát kérték érette. Havonta. Aztán valamiért ez is elmaradt. Pedig olcsó volt még akkor a cigaretta.

A jelvényem még megvan. Őrzöm. Ha most jőne az a rendelet, elő se venném, el ne vesszen, ha már eddig megőríztem.

Az a gyanúm, sokan nem vennék elő minden  kitüntetésüket. Hiába jőne az a rendelet. Amint mondottam, hirtelen. Azért nem, nehogy a földre lehullva, összevesszenek egymással a kitüntetések. Mert bizony akkor még nagyobb lenne a csörömpölés az utcaköveken.

 
Legényélet E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. március 08. kedd, 21:12

Tudományos kutatások

 
Fotó: Haragos Zoltán



Legényélet
 
 
Gondoltam, főzök magamnak egy krumplit. De nem akárhogyan. Tudományosan. Hogy ne csak főzzek, kutassak is, fedezzek föl én is valamit.  Megfogalmaztam és kitűztem magam elé a tudományos kutatásom célját:
 
a krumpli főzésének és takarékos meghámozásának időszerű kérdései a legújabb kutatások fényében.
 
Itt állok a gyöngén megvilágított konyhában. Az előbb még volt a kezemben egy krumpli is. Most csak egy kés van.
 
Az nem beszéd, hogy vegyél egy kést és hámozd meg a főttkrumplit. Az nem beszéd. Ilyesmit csak hányaveti, fellengzős és felelőtlen ember ejt ki a száján. Olyan, akinek gyermekkorában felületes volt a neveltetése, fogalma sincs a takarékosság fontosságáról és nem lát tovább a saját orránál. Mit tudhat az ilyen ember a világ folyásáról? Semmit nem tudhat. Az ilyen embernek krumlit sem szabad a kezébe adni, nemhogy kést! Aki kést ad a hányaveti, fellengzős és felelőtlen ember kezébe, voltaképpen a saját jövőjét teszi oda a tönk szélére. Sőt, az egész emberiség jövöjét sodorja a legnagyobb veszedelembe. Mert az emberiség jövője nincs jó helyen, ha egyszer oda kerül a tönk szélére. Engem például már attól is elfog a hidegrázás, ha arra gondolok, ott vagyok a tönk szélén és velem szemben áll valaki, egy nagy, villogó késsel a kezében. Nekem hiába is mutatná föl a főttkrumplit, hogy azt akarja a késsel meghámozni, eszeágában sincs az életemre törni. Énnekem ne mutasson föl senki semmit, akinek kés van a kezében. Mert én kizárólag a tudományos kutatásokban bízom. Pontosabban a legújabb tudományos kutatások fényében.
 
Amit ez a fény megvilágít, az meg van világítva! Amit pedig ez a fény nem világít meg, az nincs megvilágítva! Egyszerű.
Azért ennél a fölfedezésnél nekünk megpihenni egy pillanatra sem szabad. Tovább kell lépnünk. Addig kell tovább lépnünk, amíg reá nem jövünk, mi a lényeg. A lényeg pedig az, hogy ami nincs megvilágítva, tulajdonképpen nem is létezik. Semmi nem létezik ezen a világon, ami nincs kellőképpen megvilágítva. Ami nem látszik.
Hozzak fel példát eme állításomra? Hozok. Tegyük fel, itt van a kezemben egy frissen főtt krumpli. Ezt meg kell hámozni. Mégpedig takarékosan. Hogy  minél kevesebb része vesszen kárba. Ha ez a főttkrumpli nincs kellőképpen megvilágítva, nemhogy meghámozni nem tudjuk, hanem még megfogni sem. Egyszer azért, mert nem látjuk. Másodszor pedig azért, mert ha ki is tapogatjuk, hol van, a frissen főtt krumpli oly forró, hogy azonnal elengedjük, nehogy elégesse a kezünket. És itt jön a legnagyobb baj: amint a frissen főtt krumplit elengedjük a kezünkből, leesik a konyha földjére és szétterülve járhatatlanná, teszi az egész lakást.  

Mindezt a saját, legfrissebb tapasztalatomból tudom. Kéthetes legényélet tanított meg arra, miképpen viselkedik a frissen főtt krumpli a kezünkben, ha nincs kellőképpen megvilágítva. És arról még nem is beszéltem, mit szólna a feleségem, ha a legújabb tudományos kutatásaim fénye világítaná meg a konyhánk padlatát.

 
A légy árnyéka E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 22. kedd, 20:38
 

 Báthori Zsigmond fotója

 
-Sok igazság van abban, hogy mindent meg kell szervezni, - mondtam jóváhagyólag a nagy, piros embernek. -Mert ha jobban megszervezem a nikkeles ételhordó kocsi  szemlélését, nem maradok reggeli nélkül.  Már az elején mindent elrontottam..- Csókolom a bársonyos kezét, milyen jól tetszik kinézni ezen a reggelen is, - efféle szavakkal kellett volna fölszereljem magam, amikor elindultam a konyhai asszony felé. Ezzel kellett volna kezdenem a kannák közötti kutakodást. Nem azzal, hogy nem látom, van-e valami könnyű étel, mondjuk aludttej, kis méz, ilyesmi. Mit gondol erről, persze, politikailag, kérdem a nagy, piros embertől.
- Erről azt gondolom, valahogy így kellett volna kezdeni. De a „bársonyos” szó nélkül. Mert maga nem láthatta, milyen keze van a konyhai asszonynak, bársonyos-e, vagy repedezett. A fehérnépek szeretnek mindent másképpen értelmezni. Most már teljesen mindegy. Gyakorlatilag. Az a jó politika, ami beválik gyakorlatilag . Ha csak annyit mond, csókolom a kezét, ennyi bőven elég. Az a „bársonyos” dolog olyan nüanszot vitt volna bele a kézcsókba, ami nem illik egy beteg emberhez. Ugye, érti, miről beszélek ? A nüanszról...Az a legfontosabb a politikában. Az árnyalat.
 
A nagy, piros ember az órájára pillantott és azt mondta, lekéste a legfrissebb híreket. Félretette a mobiltelefonját, fölült az ágyában és előre hajolva folytatta :- Olvasta maga azt a könyvet, hogy Ulysses ? Mondom, olvastam. Nem is egyszer. Mert azt a könyvet nem elég egyszer elolvasni. Nehezen érthető.
 – Ha azt a könyvet többször is elolvasta, akkor mondja meg nekem, van abban  olyan mondat, hogy egy légy nézi a saját árnyékát a falon ?
- Ilyen mondatra nem emlékszem. Maga olvasott benne ilyen mondatot ?-kérdeztem, minden tapintat nélkül.  Mintha vizsgáztatni akarnám az Ulyssesből.
-Én azt nem tudhatom,  van-e benne ilyen mondat, mert nem olvastam. Csak a födelére emlékszem. Nagy, sárga betükkel volt ráírva a címe, hogy Ulysses. Egy nyáron ott vagyunk a feleségemmel a görög tengerparton. Oda szeret járni a feleségem. A görög tengerpartra. Sétálunk ketten a parti homokban. És milyen a véletlen..., ott fekszik a feleségem barátnője, a tanárnő, a parti homokban. Sütteti a hátát a görög nappal. És látom, hogy ezt a könyvet olvassa.
 
Csak úgy, megkérdeztem tőle, miről szól az a  könyv, amit olvas ? Izgalmas dolgok lehetnek benne, gondoltam, ha magával hozta, a görög tengerpartra. Azt felelte ez a tanárnő, most éppen ott tart az olvasásban, hogy a saját árnyékát nézi egy légy a falon. Erre én megjegyeztem, jó kis könyv lehet az... Amit magával hozott, ha benne egy légy nézi a saját árnyékát a falon... Na, ebben a megjegyzésemben ott volt egy végzetes nüansz. „Jó kis könyv lehet az”, így mondtam. Az a „kis”-szó volt a végzetes nüansz. Mert ez a tanárnő azóta nem áll szóba velünk. Úgy fogta föl a megjegyzésemet, hogy becsmérlem azt a könyvet, amit ő nagyra tart. Ha csak annyit mondtam volna, hogy jó könyv lehet, amit olvas, akkor lettem volna én jó politikus. De nem vettem figyelembe egy árnyalatot.
Ezt most csak azért hoztam föl, hogy lássa, miért nem tartom helyesnek, ha a „bársonyos kezét” említi a konyhai asszonynak. Csak azért hoztam föl.
De ha már idáig jutottunk, azt mondja meg nekem, miért tartja olyan nagyra  az Ulyssest ez a tanárnő ? Hogy nem áll szóba velünk ? Mert én nagy hülyeségnek tartom, ha egy író azzal foglalkozik, hogy a saját árnyékát nézi egy légy a falon...  Hát kit érdekel a légy árnyéka ?
 
- Azt én sem tudom megmondani, kit érdekel a légy árnyéka. Azért mégis érdekes megfigyelésnek tartom, ha valaki észreveszi, hogy egy légy nézi a saját árnyékát a falon.  Mondtam magának, azt a könyvet én már többször elolvastam. De ezt a legyet nem vettem észre benne. Pedig bizonyosan ott van, ha már az a tanárnő említette. Ki sem találhatta volna ott, a görög tengerparton a saját árnyékát néző legyet. Mert ez roppant éles megfigyelésre vall. Tudja, milyen részletre emlékszem abból a könyvből legjobban ?  Valaki azt állítja benne, hogy az Úristenen kivül legtöbbet egy Sekszpír nevű író alkotott.
 
 
A varjú tekintélye E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 22. kedd, 20:36

Egyszerű történetek (40)

 

Fotó : Báthori Zsigmond

 
Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet károgott, hogy vegyük észre, itt van.
Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalokon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.
 
A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdőfoltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincsenek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. Jó nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte „a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtatnám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledóniai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket  készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollászkodó varjunk sem érdekel különösképpen.
Csak a tekintélye.
 
A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.
Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélgessünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.
A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy kő ? Mondom erre meggondolatlanul, ezer kő sem elég egyetlen varjú ellen.
Azóta nem beszélgetünk.
 
 
A svéd bréking E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 17. csütörtök, 20:29
Kaptam egy kisded paksamétát. Svédországból. Időnkint szoktam kapni könyveket Svédországból. Nem lepődtem meg. De most igen. Kinyitom a csomagot, hát egy olyan könyv van benne, amit nem más, hanem én írtam. Címe: Éden Bádenben.
Nézem, lapozgatom. Szép könyv, tetszik. De ki adta ki és milyen pénzen? Mert erről nem volt szó.
 
A belső lapon apróbetűs írás: „Készült az Ághegy skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyamnak nyújtott támogatás maradékából, a szerző éveinek megfelelően hetvenöt példányban”.
 
Rendben van. Ha Ághegy, akkor Tar Károly. Tehát ő adta ki. De miért adta ki a tudtom nélkül, önfejűleg? Itt a magyarázat: csak. Hogy legyen meglepetés. Mert mi ketten nagyon régen munkatársak voltunk az Ifjúmunkásnál. És barátok. Most pedig megmaradt egy kis pénze valami támogatásból. És nem itta el azt a reszli-pénzt, mint amiképpen sokan elisszák.
 
Ebből a könyvből egyelőre csak ez az egy példány kapható Romániában. Bőven elég! Egy olvasója már van: az, aki írta. Én.
 
Köszönő levél Tar Károlyhoz Svédországba:
 
Károlyom,
 
a könyvet azonnal elkapkodták a városban. A népek sorbaálltak érette. Piroska, a feleségem kapkodta el. Ő állt a sor elején.  Már megjelentek az első kritikák is. Piroska, a feleségem fogalmazta meg az első kritikákat. 
Szerinte szép mozdulat volt a részedről ez a kiadás. A könyv is szép. Fekete. Ez a szín a mi színünk. A pirossal együtt.
 
A birálat másik fele nem  lényeges. Ez abból áll, hogy a könyvet a felétől a végéig nehéz elolvasni. Még a jó szeműeknek is. Mert igen apró betűkkel van szedve. Úgy látszik, nem volt elég pénzetek papírra. Nem csoda. Itt is eladták az erdőket. És a pénzt elitták! De mondom, ez nem lényeges. Mert hát ki olvas a mai világban könyvet? És különben is ott van az a ragyogó közmondás, mely szerint ajándék-lónak ne nézd a fogát!
 
Te, Károly! Ezt a könyvet hol adták ki? Pesten, vagy Svédországban? Mert ha pillanatok alatt elfogy, utána lehetne majd nyomni. Ugyancsak pillanatok alatt. Hát nem? De nagyobb betűkkel. Hogy ha véletlenül valaki el is akarja olvasni, ne legyen annak akadálya. Vagy ne rontsa a szemét.
 
És mely évben adták ki ezt a könyvet? Mert nem írja.
 
Csak megjegyzem, van nekem egy érdekes  könyvem. Árva Bethlen Kata írta. Az alján ez van: Nyomtattatott ebben az esztendőben.
Hogy melyikben, azt találjuk ki.
 
Az ilyen dolgok teszik igazán értékessé a könyvet. Akárcsak a rosszul nyomott bélyeget, vagy a hibásan vert régi pénzt. Olykor  a nyomdász, vagy a vésnök tévedése, melléütése emeli a tárgyak aukciós árát égi magaslatokba. Hasonló a helyzet nálunk, embereknél is: van, akinek a hibája többet ér mint másoknál az erény.
 
Énnekem például annyi hibám van, hogy az értékemet föl sem lehetne becsülni. 
 
De itt van ez a könyvecske, mely összeköt már minket arra a kicsiny időre, ami még esetleg hátravan. Ezt szeretném megköszönni. Szóval: köszönöm a kötetet. Úgy, ahogyan van. Minden nyomdai hibájával együtt.
Tudod te azt, mit jelent most számomra ez a  váratlanul kinyomtatott könyv?  Korszerűen, divatosan  fejezem ki magam: ez egy svéd bréking. Az. Svéd bréking, Károly!
 

Marosvásárhely, 2011, február 16

 
A szép Edith E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 14. hétfő, 20:16

-Magának az a véleménye rólam, hogy rendes ember vagyok. És bátor. Meg merem mondani, amit sokan nem mernek megmondani. Lehet, hogy igaza van. Mert én most meg merem mondani magának, hogy én nem szeretem a léha történeteket. Amiket most szívesen hallgatna, még ebben a kidobott gyomrú, nyomorúságos állapotában is. Valósággal menekülök a léha történetektől. És a léha viccektől is. Mert azokat sem szeretem. A léha vicceket. Tudja, milyen történeteket szeretek én ? Vidám történeteket. És olyanokat, amelyekben van egy kis spiritusz. De nekem most semmiféle vidám történet nem jut eszembe, mert én is nyomorúságos állapotban vagyok. Még az a szerencse, hogy ennek a nagy, piros embernek a házi köpenye ott van az ágyára vetve. Az a virágos köpeny. Amelyről maga azt mondta, ha kölcsön kérné, s végigmenne véle a folyosón, megjegyeznék a nővérek, hogy né, ott megy a koldus, estélyi ruhában. Erről a virágos köpenyről jut most eszembe a szép Edith. Most azt mondom el magának, a szép Edith történetét. Ha akarja...
-Már hogyne akarnám, ha egyszer szép volt az az Edith ? De úgy mondja el a történetét, hogy tegye magasabbra a fejét azzal a kólás üveggel, mert minden szót akarok hallani, - mondja a gyergyói ember.

 
A jövő koldusai E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 13. vasárnap, 10:15
Gyönyörű idők jönnek! Még alszunk néhányat, s ha fölébredünk, gyönyörű időkre ébredünk.
Mondja a rádió, hogy az utcai koldusok is ragyogó jövő elé néznek.
Nem messze, egy déli országban kitalálták, nem helyes, hogy a hajléktalanok, a lépcsőházakban, aluljárókban, hidak alatt élők ott turkáljanak a szemetes kukákban, mindenki szeme láttára. Nem az a nem helyes, hogy a népek szeme láttára turkálnak a szemétben. Az a nem helyes, hogy csóré kézzel turkálnak, s ez káros az egsészségükre. Nem nézhetjük többé, hogy ezek a szerencsétlen emberek egészségtelen módon turkáljanak. Kesztyűt kell adni nekik és turkálásra alkalmas köpenyt, hogy megóvják az egészségüket. A kártékony bacillusoktól. Ha eddig nem tudták megóvni. Mert vannak, akik nem tudták.
 
Magam is találkoztam olyan turkáló, rongyos emberrel, aki még köhögött is, míg munkáját végezte. És prüsszögött! A múltkor direkt megkérdeztem az egyiktől, miért tetszik prüsszögni turkálás közben? Azt válaszolta, ez egy jó módszer. Nem kell hosszasan kutakodni a szemetes kosárban, az ember egyet prüsszent és a jó ételek fölül elszállnak a fölösleges papírok, meghívók, színes reklámok, amelyek azt hirdetik, hol lehet a legjobban mulatni. És azonnal előtűnnek az eldobott, jó ételek. Csak ki kell szedni őket a szemetes kosarakból.
 
Mondom neki, nem hallotta, hogy nemsokára befellegzik a prüsszögésnek? Nem hallotta, hogy készülnek a kesztyűk és a turkálásra alkalmas köpenyek? Azt mondja, nem hallotta. Mondom, kár. Nagy kár. Mert jönnek a gyönyörű idők. A jövő koldusai ezután szép, fehér kesztyűt viselnek, vasalt köpenyt és hajukat védő sapkát. Mert egészséges módon szabad turkálni, nem egészségtelen módon. Mint eddig.
 

-Mondja, nem tudna maga egy kicsit tőlem odább állni? –kérdezte ez a turkáló ember. Mert én, amíg egészséges voltam, a küzdő sportokban voltam otthonos. Volt nekem Saman karate ruhám, volt Kumite, piros és kék övvel és volt bordás, fehér polyom is. Még fölébredhet bennem a küzdés szelleme és magára török, ha tovább festi nekem a koldusok gyönyörű jövőjét. Hallott maga a küzdő sportok kellékeiről, amiket említettem? Mondom, nem hallottam. Na, ha nem hallott, akkor nekem a fehér kesztyűt, s az egészséges köpenyt ne emlegesse. Ne, mert akkorát prüsszentek, hogy maga egyszerűen elröpül innen!

 
A FRICISÉG IDEOLÓGIAI ALAPJAI E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 09. szerda, 14:20
 

 

                                   (Hét kötetben)

                                           I.rész.

Nem tudom, ki vagyok, honnan jöttek őseim, mikor és miért.

                                           II.rész.

A falu, mely befogadott, még fiatal, ő sem tud  semmit arról, hogy
miért oda épült, ahol van. De mert ott van, befogadott, hogy legyek én
is valahol. 1333-ban Elekes néven adót fizettem az akkori hatóságnak
és megígértem, hű leszek ehhez a tájhoz. Azóta is Elekes vagyok és hű
ehhez a tájhoz, bármerre járok a világban.

                                          III.rész.

A falum azóta keveset változott. Volt, ami növekedett benne, volt, ami
zsugorodott. A jöttmentek száma évente nőtt, a helybéliek száma
évente zsugorodott.
Ma már majdnem idegen itt a hatóság, csak a nagyobbacska
kövek, s néhány öreg idevalósi.

                                         IV.rész.

Már nem változtatok magamon. Jöhetnek, mehetnek  népek,  rendszerek,
divatok és fölfogások.

                                         V.rész.

Amikor meghalok, a falumban megkondul a harang és hangja elér a
környező, kicsiny falvakig. Valahol azt mondják, szaggatnak a
siménfalvi toronyban, ismét elment közülünk valaki.

                                         VI. rész.

Most azt mondom, ha másért nem is, ezért a harangszóért érdemes volt
énnekem itt letelepedni.

                                         VII. rész.

Számomra minden egyéb üres beszéd.


                                       Írtam
                   az Úrnak 2011. esztendejében.
                                 Tavasz felé.
 
 
Autóstop E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 06. vasárnap, 10:02
 



Varga Béla fotója, Káfé Kép-Tár.

Belülről nyitom az autó ajtaját, megkérdi hová megyek. Mondom. Azt mondja, az neki jó. Magas ember, kalapos. Nem nagyon kedvelem a kalapos embereket, de gondoltam, valahogy csak elviselem. Mielőtt elkezdené a beüléssel járó ceremóniát, gondosan leveszi a fekete kalapját, s elhelyezi az ülésen, nehogy leverődjék a poros útra. De a bajok csak gyűlnek, mert kissé beüti kopaszodó fejét a géderbe, s leülni sem tud, mert a fekete kalapja ott van az ülésen. Segítek neki, elveszem a kalapot, leül, aztán mint valami ékszert helyezi el ölében azt a lábatlankodó, fekete kalapot. Azt mondja, most már indulhatunk. Csavarintok egyet a rádió gombján, szóljon erősebben, mert épp arról beszélnek, hogy egy rabló milyen könnyedén fosztott ki valami bankot valahol. Egyszerű, műanyagból való pisztolyt vett elő, ráadásul még piros is volt az a játékpisztoly, de a bankos kisasszonyok minden pénzt odaadtak neki, még a saját táskáikat is kiüresítették, ne menjen el üres kézzel az a bankrabló, ha már tiszteletét tette náluk.

Azt mondja az én utasom, ilyenek a fehérnépek. A kicsi fejüket nem gondolkodásra használják, persze, hogy odaadnak minden pénzt egy bankrablónak, még ha nem igazi a rabló, akkor is. De azért ha csak tehetik, el is veszik a férfiak pénzét, mert annyi eszük mindig marad abban a kicsi fejükben. Erre mondom az én utasomnak, mi, férfiak sem vagyunk különbek, nem tudunk eléggé vigyázni magunkra. Még egy autóba sem tudunk úgy beülni, hogy a fejünket bele ne ütnők a géderbe, s a kalapot is előre odatesszük az ülésre, ne legyen ahová leüljünk. Ugye, ez most magára vonatkozik. De én sem vagyok sokkal okosabb, s előrelátóbb, mert én még segítettem is egy idegennek ide beülni, meg sem kérdeztem magától, véletlenül nem tetszik rabló lenni ? Ennyit legalább megkérdezhettem volna. Azt mondja az én utasom, na és ha megkérdeztem volna tőle, s ő azt válaszolja, biza, rabló vagyok, akkor becsapom az orra előtt az ajtót, s nem veszem fel ? Mondom neki, dehogy csaptam volna be az ajtót az orra előtt, akkor még belém is lőhetne, mert az igazi rablók könnyen lövöldöznek és én ki nem állhatom a lövöldözést. Ha maga nekem azt mondja, hogy biza, rablónak tetszik lenni, akkor én szépen kiszállok az autóból, átmegyek magához, a túlsó oldalra, s nem a fekete kalapjával törődöm, hanem a fejével. Nyomok egyet a fején beszálláskor, nehogy beleüsse a géderbe. Ahogy szokás. Nem tetszett látni a tévében, hogy a rendőrök is mindig lenyomják az elfogott rablók fejét, nagyon vigyáznak, nehogy valami baja legyen a rablók fejének ?Ezt cselekedtem volna, nem pedig azt, hogy becsapom az ajtót a maga orra előtt. Azt mondja az én utasom, hogy akkor én nagyon nagy tévedésben vagyok. Mert az ő fejét senki emberfiának lenyomni nem szabad, még megérinteni sem, csak abban az esetben, ha rendőr vagyok. Sőt, ha rendőr lennék, akkor sem nyomhatnám le az ő fejét, csak miután igazolom magam, s fölmutatom a rendőri mivoltomat igazoló papírokat. Akkor lenyomhatja. Akkor pedig köteles is lenyomni a rabló fejét, mert a letartóztatás pillanatában a rabló a rendőr fennhatósága alá kerül. Egy rendőrnek pedig szent kötelessége vigyázni az elfogott rabló testi épségére, már csak azért is, hogy legyen aki tanúskodjék, vagy fölfedje az egész banda hollétét. Ha van bandája. S ha nincs, akkor is. Ameddig valaki nem rabló, hanem közönséges, egyszerű halandó, mint amilyenek mi vagyunk, addig senkinek nem kötelessége a mi fejünk épségére vigyázni. Nyugodtan beleüthetjük bármibe a fejünket, s annyiszor, ahányszor akarjuk. Ha nem vagyunk rablók. Ameddig valaki nincs letartóztatva, vagyis szabad ember, addig nincs joga ahhoz, hogy bárki is vigyázzon reá. Azt ki kell előbb érdemelni, legalább egy kis rablási cselekedettel. Ezt csak azért mondom, hogy jól tette, amikor nem szállt ki az autóból, s nem nyomta le a fejem, mert ahhoz magának joga nem lett volna. Ami pedig a kalapomnak az ülésről való elvételét illeti, hogy legyen ahová leüljek, az már sokkal bonyolultabb jogi kérdés. Mert a törvény szerint senkinek nincs joga a más kalapjával foglalkozni. Csakis a saját kalapját rakosgathatja mindenki. A maga esetében enyhítő körülmény, hogy helyet csinált nekem az ülésen, s a kalapomat vissza is adta azonnal. Szóval, itt a jóhiszeműség kérdése forog fenn. Ami pedig azt a maga elgondolását illeti, mely szerint elővigyázatosságból meg kellett volna kérdeznie tőlem, hogy rabló tetszem-e lenni, azt örökre vesse ki a fejéből. Mert az fölér egy bűncselekménnyel. Senkiről nem szabad föltételezni, hogy rabló, vagy betörő. Ha nincs reá elegendő oka, s nem tudja kellő módon indokolni. Az ilyesmi a rágalmazás fogalmát is kimerítheti.

Mondom az én utasomnak, milyen nagy szerencse, hogy őt fölvettem, legalább tanultam valamit tőle a törvények természetéről. Mert egy ilyen, jogi tudományokban jártas embertől érdemes tanulni. Erre azt mondja az én utasom, hogy ő egy csöppet sem jártas a jogi tudományokban. Amit tud, azt is a napokban tanulta, mégpedig a saját vejének esetéből szűrte le magának. Mert az a helyzet, hogy az ő leányát éppen egy rabló természetű ember vette el, akinek a fejét nemrég nyomták le a rendőrök, az ő elvitele alkalmából. És most már ott maradt sírós hangulatban a leánya, az ő szép, pufók kis gyermekével, ki tudja, abból is mi lesz, ha megnő, mert előre semmit nem lehet tudni. Egyetlen egy szerencséje van a leányának, mégpedig az, hogy ez a rabló természetű ember nem vette el őt egészen, csak félig-meddig, az élete még fordulhat jobbra is, alakulhat. Erről az esetről sokat tudna beszélni, de most már nincs rá időnk, mert úticéljához mindjárt megérkezünk. Búcsúzáskor mondom az én utasomnak, né, a fekete kalapját ne felejtse itt, vegye magához, én egy újjal is hozzá nem nyúlok.

 
Csőcselék a családomban E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 04. péntek, 11:31
 
Fogalmam sincs, hány ember szükséges ahhoz, hogy egyáltalán csőcselékről beszélhessünk. Amikor a rend őrei valami hitványság miatt előállítanak valakit a csőcselék közül, azt mondják, egy főt állítottak elő. Apám, aki asztalos volt, ha elkészített egy hokkedlit, azt mondta, kész van egy hokkedli. A rend őrei nem mondhatják, hogy előállítottak egy csőcseléket, mert a csőcselék nem olyan, mint a hokkedli. Egyetlen hokkedli is hokkedli, de egy fő nem csőcselék.
Fogalmam sincs, hány fő szükséges ahhoz, hogy csőcselékről beszélhessünk. Ha egy fő elég lenne, akkor most kizárólag  magamról beszélnék. Azt mondanám, itt áll egy csőcselék az óvoda előtt és nézi az unokáit. Hogy miért nevezném magam csőcseléknek? Több okom is  lenne rá. Vegyük most elő Platónt és az én kék zoknimat.
 
Platón azt állította, hogy a demokrácia a csőcselék uralma. Azoké, akiknek nincsenek különösebb érdemeik és viselkedésükben nem a szabadság, hanem  a szabadosság nyilvánul meg. 
 
Hogy nézek én ki itt, az óvoda előtt? Úgy, amiképpen kinéz egy csőcselékből kivált, magára hagyott egyén. Valósággal uralom az óvoda előtti teret. Persze, demokratikus módon uralom, mert ugye, demokrácia van. És szabadság. De ha valaki reám tekint, rólam nem a szabadság jut eszébe, hanem maga a szabadosság: most dobtam el a cigarettám csikkjét, csak úgy elpöccintettem a semmibe, majd fölveszi valaki. És hogy áll rajtam a nadrág? Sehogy. Állandóan huzogatom, hol az egyik szárát, hol a másikat. Mert csúszik le rólam, valahol alatta elszakadt a pertli. Mindig bajom van a pertlivel. És a cipőfűzővel. A kabátom? Arról nem is érdemes beszélni. Ha lenne válltömése, az egyik valahol hátul lenne, a másik valahol elől. Messziről lerí rólam a csőcselékség.
 
Hogy milyen vagyok egészen közelről? Mondjuk, szellemileg? Bárdolatlan vagyok és kötekedő. Érdemeim? Azok még mutatóba sincsenek. Hacsak az nem érdem, hogy szándékosan nem megyek neki senkinek.
A minap megállít egy koldus a kocsma előtt és azt mondja, uram, hogyan is szólítsam meg önt? Nevezzem feldmarsallnak? Hogy legyen oly, pótolja ki a pénzemet egy sör erejéig. Mondom, engem nyugodtan nevezhet feldmarsallnak, de nem látja, hogy eléggé csőcselékes a kinézésem?  És nem fogom kipótolni a maga pénzét egy sör erejéig? Erre azt válaszolja, akkor rendben vagyunk...
Ennyit Platónról.
 
Most pedig vegyük a kék zoknit. Nem emlékszem, hogy valaha is kék zokni lett volna az egyik lábamon, a másikon pedig fehér. Leülök egy padra a téren, beszélgetünk. Jön egy fényképező barátunk és levesz minket, amint ott ülünk a padon, s beszélgetünk. Elkészül a fénykép, s hát az egyik lábamon kék a zokni. Aztán kiderül, hogy a kék kabátomról vetült a fény az egyik lábamra, ezért lett a rajta lévő zokni kék. Jól nézek ki azon a képen! Mint egy csőcselék. Mert ugye, miféle ember az, aki egyik lábán fehér zoknit visel, a másikon kéket? Még a fény is úgy hull reám, hogy belőlem csőcselék legyen.
 
Szóval, állok az óvoda előtt, mint egy csőcselék. És nézem az unokáimat. Dorka, a nagyobbik, már volt egy napot az óvodában, most elkisérte a kisebbik is. Kiváncsiságból. Azt mondja a nagyobbik: tudod, mi az az óvoda? Az a hely, ahol nem csinálsz azt, amit akarsz! Erre a kisebbik csapkodni kezdi a térdét és kiabálja, márpedig ő azt csinál, amit akar! Na, tessék, mondom magamban, itt van a legújabb csőcselék a családomban...És nem tévedek nagyot, mert hazajön az óvodából az unokám és lelkesen belekezd egy frissen tanult énekbe. A kicsi hallgatja és közben nagyokat kacag. Lehet, ő sem tudja, hogy miért. Csak. A csőcselék ilyen: vagy toporzékol, vagy kacag, vagy pedig közömbösen hallgat. Azt csinál, amihez kedve szottyan.
Nagy az én családom a világban! Majdnem miénk például egész Afrika. Úgy, ahogy van!
 
Most éppen Egyiptomra tekintek. A rádióban valaki csőcseléknek nevezte a háborgó tömeget.
A híres publicista, Anne Applebaum írta a minap:
“Több könyvet fordítanak évente görögre - egy nyelvre, amelyet alig tízmillióan beszélnek - mint arabra, amelyet 220 millióan.” “...az eredmény: Egyiptomban, más arab államokhoz hasonlóan létezik egy gazdag és jól felfegyverzett elit felül, illetve egy fanatikus és jól szervezett iszlám fundamentalista réteg alul. A kettő között: óriási és rosszul szervezett embertömeg, amely sosem vett részt a politikában...”
Puskár Krisztián fordítása.
(Distributed by The New York Times Syndicate © 2011 Anne Applebaum.)
 
Az én családom nem éppen embertömeg. Azt sem mondhatnám, hogy rosszul szervezett. De ha csak egy mód van rá, nem vesz részt a politikában. Tehát valahol ott vagyunk, középen. Nem legalul, mert viszonylag kevés köztünk a bankrabló. Nem  legfölül,  mert sejkek és királyok is viszonylag kevesen vannak. Mi vagyunk a csőcselék. Főleg a kisebbik unokám, Panni. És én.
 
Szelek beszéde E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 03. csütörtök, 10:09

Két ember ült egy-egy szép, kerek kövön. A bözödi határban. Az egyik én voltam, a másik egy nálamnál valamivel okosabb ember. Az ő nevét nem mondom meg, nehogy pletyka legyen a beszélgetésünkből. Mert beszélgettünk. Kiadósan. Az egyik legtöbbször Bözöd felé nézett, a másik legtöbbször Bözödújfalu felé. De nem csak a tekintetük, hanem a véleményük is kétfelé ágazott. Ezért is tudtak kiadósan beszélgetni.

Azt mondtam egyszer ennek a másik embernek, nagy szerencséjük van a bözödieknek az ő szegénységükkel. Mert az tartja össze a falu népét, a szegénység. Egyik ember sem gazdagabb s különb, mint a másik. Ami kis nézeteltérés van közöttük, szépen megbeszélik.

A másik ember leszakított egy pitypangot, s azt mondta, ennek a pitypangnak több esze van, mint nekem.

Én minden mezei virággal, így a pitypanggal is jó barátságban vagyok, ezért nem sértődtem meg a durva példa hallatán. Csak megkérdeztem, ezt az állítását mire alapozza. Ekkor jó nagyot fújt a kezében lévő pitypangra, s annak szirmai a szemünk láttára szétszóródtak.

Azt mondja a másik, megfigyeltem-e, miképpen viselkedik a pitypang, ha reáfúj az ember. Mondom, nem kellett nagyon megfigyelnem, mert látnivaló, hogy szétszóródott az egész pitypang. És nem maradt belőle semmi. Most már csak annak a virágnak a szára maradt meg a kezében. Azt mondja, azt én csak képzelem, hogy nem maradt belőle semmi. Mert épp a szétszóródás által tud fönnmaradni a pitypang. Ha jönnek az elsöprő szelek, a pitypangnak semmi baja nem lesz a szélfúvástól. Másfelé vernek tanyát és megmaradnak. Ezt a nagy okosságot nem a fejéből veszi, hanem egyenesen a történelemből. Mégpedig a népek történelméből. Mondom, minden apróságért nem kell mindjárt a történelemhez rohanni. Mert a népek történelmében mindenre találunk példát, s mindennek az ellenkezőjére is. Vannak népek, amelyeket úgy szétszórt a társadalmak szele, hogy nyomukat is alig lehet fölfedezni.

Azt mondja erre, ez azért van, mert nem tanultak meg mindent a pitypang természetéből. Mondom, ezek a bözödiek semmit nem tanultak a pitypang természetéből, mégis megmaradtak. És jól megvannak együtt az ő szegénységükben. Erre az a válasz jő, hogy nézzek Bözödújfalu felé. Mondom, arra nincs mit nézni, mert ott már csak az a behemót tó van. A népeket onnan szétfújta a történelem szele, s odalettek, mint az ő kezéből a pitypang. Erre azt válaszolta, hogy azok a szétszórt bözödújfalusi népek a szétszórtságukban is jobban összetartanak, mint a bözödiek az ő szegénységükben. Mindenki tudja a másikról, hogy hol van, mit csinál és segítik egymást, ha valamelyikük bajba kerül. Akárhol is legyen ezen a világon. Én ebben igazat adtam neki, mert tudom, hogy ha csak egy kis ünnepük van az újfalusiaknak, abban a pillanatban összegyűlnek itt, a tó körül, akárhol is legyenek. De a bözödiek, ha egy kis ünnepük van, abban a pillanatban elmennek valahová, hogy megünnepeljék a szabad idejüket.

És kérdem ettől az okosabb embertől, szerinte mi lenne a megoldás. Mert az sem jó, hogy mindenki arra menjen, amerre lát, ha elkezd fújni valami történelmi szél. Azt mondja, ezt pontosan ő sem tudja. Talán azokkal a szelekkel kellene szorosabb barátságot kötniük a népeknek. Hogy legalább árulnák el, mikor, merre fújnak. Mondom, ez okos gondolat, de ki érti meg a szelek beszédét? Mikor még mi sem értjük meg egymás beszédét. Itt sem, ezen a két, szép, kerek kövön...

 
Te nem vagy észnél, Baba! E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. február 01. kedd, 19:45
Nagy csattanásra ébredek, fejemhez kapok, véres a kezem. Betörők! Persze, hogy betörők! Felülök az ágyban, s hát a paplanon ott van előttem a nagy, berámázott, üveges fénykép az unokáimmal, összetörve. A kép leesett a falról, a fejem fölül. Pont úgy esett le, hogy a ráma sarka betörte a fejem. Semmi baj, sehol egy betörő, , hogy megúsztam ennyivel.
 
Már tegnap hallottam, hogy a túlsó szomszédok kopácsolják a falat. Épp arra gondoltam akkor, bizonyosan a szomszédok is szöget vernek a falba, hogy arra akasszák a saját unokáik képét. A fejük fölé. Mint ahogyan nálam látták az unokákat, a fejem fölött. Furcsa találmány a panelház. Egyik család utánozza a másik családot. Még abban is, hogy hová akasszák a képeket, vagy hol legyen a kanapé. Nem baj, még a mai napon megmutatom a szomszédoknak a sebesült homlokomat, hogy ez az unokáktól van. És főleg attól a kopácsolástól, amit a tegnap hallottam, amikor náluk a falba beverték a szöget. Mert nálam attól lazulhatott meg a szög a falban, a fejem fölött.
 
Fölhívom a barátnőmet, Babát, hogy tanuljon valamit ebből, legalább ő soha ne tegyen képet az ágya fölé. Ha még nem tett.
Azt mondja Baba a telefonba, rég nem hívtál, mi van veled? Velem az van, hogy rámrontottak az unokáim, Baba! Csupa vér a fejem. Az nem lehet, hogy rádrontottak az unokáid, mert azok még kicsik, szelídek és törékenyek, mondja Baba. Az igaz, hogy az én unokáim kicsik, szelídek és törékenyek, mondom. De rámrontottak, hát nem a fejemen tört össze az üveg? Azon törött össze az üveg, a fejemen. Csupa vér körülöttem minden!
 
Te nem vagy észnél, mondja Baba. Persze, hogy nem vagyok észnél, ha be van törve a fejem! Te észnél lennél, Baba? Te nem vagy normális, mert a te unokáid még kicsik, mondja ismét Baba. Kicsik, de nagy a képük, Baba! Nem érted? Azt mondod, a te unokáid nagyképűek. Hát tudd meg, az én unokáim nem csak  nagyképűek, hanem még gonoszkodnak is. A minap fölmásztak a falnak támasztott létrára, s amikor mondtam nekik, azonnal szálljanak le onnan, felém suhintottak egy fakanállal, hogy menjek el a közelükből, mert még reám találnak esni. Ilyenek ezek a mai gyermekek, nem lehet nekik parancsolni. Ha úgy vesszük, akkor megértelek, mondta Baba.
 
Az én unokáim nem másztak fel semmiféle létrára, Baba! Én tettem fel őket a falra, a fejem fölé. Épp azért hívtalak, hogy ne rakd a fejed fölé az unokáidat, mert betörik a fejed. És ne mondd, hogy nem vagyok észnél és nem vagyok normális, azt se, hogy nagyképűek az én unokáim, vagy gonoszkodnak, mert nincsenek is itthon, csak nyaranta jönnek, te is jól tudod, Baba!
Tudom én jól, milyenek ezek a mai gyermekek, az én unokáim azt sem mondják meg, hová mennek, csak látom, hogy nincsenek itthon és amikor haza jönnek, csak látom, hogy itthon vannak, ki tudja, merre járnak, mondja Baba.
Te nem vagy észnél, Baba!
 
Tüdőmön májfolt E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. január 31. hétfő, 20:55

Ez az én legújabb betegségem. Állítólag. Én állítom. E sorokkal tulajdonképpen az emberiséget szeretném figyelmeztetni, vigyázzon, mert ez a májfolt nem az én magánügyem. Ha az lenne, ügyet sem vetnék rá, az emberiség ugyanis a saját betegségeivel van elfoglalva. Majdnem egyfolytában azzal foglalkozik, a betegségeivel. Van abból elég. Ez a májfolt a tüdőmön nem is betegség, hanem inkább esztétikai probléma. Esztétikai. Ami esztétika ezen a földön, az mind az emberiségre tartozik. Márpedig ha valami az emberiségre tartozik, akkor az nem lehet más, mint közügy.

Újabban azt vettem észre magamon, hogy vonzódni kezdtem a közügyek iránt. ( A májfoltot most egy kicsit tegyük félre, hogy ne zavarjon )
 A közügy, amit ugye latinul úgy hívtak, hogy res publica, magát a társadalmi berendezkedést, mondjuk a köztársaságot jelenti, pontosabban azt, amiben jelenleg benne vagyunk. Nem is lenne szép dolog tőlem, ha főmet elfordítván, nem érdekelne mindaz, amiben benne vagyunk valamennyien. Sőt, egyenesen rút dolog lenne, ha nem érdekelne. Erkölcsileg.

Most pedig bevallom őszintén, azt is észrevettem magamon, hogy én a közügyek iránt nem kimondottan erkölcsileg kezdtem vonzalmat érezni. Azt vettem észre ugyanis, hogy érdemes a közügyekre tekinteni. Pontosabban : megéri. Ha az ember nemes cselekedetei felől nézzük a dolgot, akkor azért éri meg a közügyekre tekinteni, mert bizonyos feladatokat csak együtt, közösen tudunk megoldani, amiképpen egy nagy, nehéz kosarat fölemelni sem tudunk egyedül, csak úgy, ha mások segítségét vesszük igénybe. Ezt a kosaras példát a gyöngébbek kedvéért hoztam most föl, hogy őket se hagyjam ki a lényeghez való hozzáférésből. Hogy egyszerű legyek, akár az egyszeregy. Igen ám, de olykor hajlamos vagyok arra, hogy ne a nemes cselekedetek felől nézzek valamerre, hanem pusztán személyes érdekből, egészen pontosan : magánérdekből, ami ellentéte a közérdeknek. Általában.
Hogy finom legyek. Most már csupán egy apró lépést kell tennünk, hogy eljussunk mondandóm lényegéhez : magánérdekből tekinteni a közügyekre nem elég elegáns cselekedet. Főképpen akkor, ha nem csupán szemléljük, figyeljük, reátekintünk  a közérdekre, hanem bele is avatkozunk a dolgaiba, úgy teszünk, mintha valamit meg akarnánk oldani, el akarnánk intézni. Magánérdekből, persze. Azért, mert mergéri. Nekünk  éri meg, nem pedig a köznek.

Ideje visszatérnem a legújabb betegségemhez. Tüdőmön májfolt. Állítólag ilyen betegség nincs is. Folt ugyan lehet a tüdőmön bőven, de májfolt, az nincs. A szakemberek szerint. De a saját tüdőmről van szó, s ha akarom, akkor van. Ha nincs, akkor lesz. Esztétikailag fogom megalkotni azt a foltot, csupán azért, mert amint az elején leszögeztem, ami esztétika, az mind az emberiségre tartozik. Tehát közügy lesz belőle. Ha akarom. És miért ne akarnám, ha megéri ? Mert azt látom a világban, hogy megéri.Akkor éri meg, ha én ezt az általam megalkotott foltot nem csupán figyelem, hanem el kezdem foltozni. Ha foglalkozom vele. Ha megoldanivaló közügynek tekintem. Igaz, akkor már a legelső mozdulatommal ott találnám magam a politika tengerének végtelen vizeiben, hol úszni nem tudok.

Marosvásárhely, 2008 november 19.



 

 
Ánégyes könyörgés E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. január 28. péntek, 22:14
-Jó korán beültünk ide.
-Be.
-Magától is vér lesz levéve?
-Vér.
-Nem jó a hetet úgy kezdeni, hogy pancsolják az ember vérét!
-Nem.
-Énnekem napiszinten fáj a fejem. Magáé is?
-Fáj.
-De nem napiszinten, mint az enyém...
-De. Napiszinten.
-Miféle hivatalos papír van a kezében?
-Ánégyes.
-Ánégyes?
-Az. Ánégyes.
-Tudtam.
-Mit tetszett tudni?
-Hogy maga egy intelektiális ember. Aki ilyen szép csöndesen ül és keresztbe teszi a lábát, és békességesen várja, hogy megszúrják, miféle ember lehet? Csakis intelektiális! És úgy veszem észre, maga tisztában van  az ánégyes papírral is. Mert én ezzel az egy dologgal nem vagyok tisztában. Megmondaná nekem, mi az az ánégyes papír?
-Egyszerű, fehér lap. Úgy is mondják, miniszterpapír. Lehet írni rá kérvényt, beadványt, könyörgést, akármit. Csak össze ne gyűrje az ember, mert ha összegyűri, nem veszik figyelembe.
-De ha nem gyűri össze az ember, akkor elintézik a beadványát?
-Attól függ, milyen kedvükben vannak a kisasszonyok. Akik elolvassák. Lehet, hogy elintézik, lehet, hogy nem.
-Érdekes.
-Mi az érdekes?
-Jöttek valami franciák a falunkba, vagyis az iskolába, hogy eszes dolgokra tanítsák a gyermekeinket, mert úgy tudják, ezek a miénkek nem eléggé eszesek. És tudja, mit csinálnak ezek a franciák? Egész áldott nap gyűrögetik a szép, fehér papírt, pont olyant, mint amilyen a maga kezében is van. Ahogyan mondta, az  ánégyest. Most már nem csak a tanitónők, hanem az egész iskola azzal foglalkozik. A gyűrögetéssel. Ánégyest gyűrögetnek. A gyermekek otthon azt mondják, ánégyessel kell menni iskolába, nem könyvvel és ceruzával. Már ott állnak az új tudománnyal, hogy bombázó repülőt csinálnak. Vagy sunnyaszkodót, amelyik lopakodva megy a levegőben. Az egész utca tele van papírrepülővel. S az egész főút!
 
A szomszédom elment az igazgatóhoz, kérdezte minek kell nekünk az a sok bombázó repülő, a gyermeke semmit nem tanul, otthon is csak hajtogatja az ánégyest. Tudja, mit felelt az igazgató? Azt felelte, ez még mindig jobb, mintha a gyermek a televiziót nézné. Mert az tele van pisztolyos emberekkel és sokféle gyilkossággal, lövöldözéssel és rablással. Na, maga mit szól hozzá?
-Van benne valami igazság.
-De maga az imént azt mondta, kérvényre, beadványra, könyörgésre való az ánégyes, a repülő bombázót meg sem említette. Csak azt, hogy a papírt nem szabad összegyűrni, mert a gyűrött ánégyest nem veszik figyelembe a kisasszonyok.
-Akinek napiszinten fáj a feje, s könyörögnivalója is van, írjon beadványt. Ha pedig valakinek semmi panasza nincs, gyűrögessen ánégyest és csináljon bombázót, vagy amit éppen akar. Ezért találták ki a gyűrögetést, s még azért, hogy tanulják meg a gyermekek a szabadságot.
 
-Jól mondja, azért intelektiális ember, persze, hogy jól mondja! De tudja maga azt, hogy ezek a mi szerencsétlen gyermekeink még miket hajtogatnak a bombázó repülőn kívül? Például tengeralattjárót, kétpúpú tevét, majmot, piramist, elefántot és kengurut, bálnát, hupikék törpét, kanárit, fókát, spanyolbikát, jegesmedvét, cápát hajtogatnak az ánégyesekből. Hogy tanulják meg a mi szerencsétlen gyermekeink a szabadságot és menjenek olyan tájakra, ahol piramisok vannak, kenguruk és majmok és spanyolbikák! Még véletlenül sem hajtogatnak ánégyesből sárgahasú békát, kecskét, kelkáposztát, sem pedig mezei nyulat, varjat, cinegét, vörösbegyet. Még véletlenül sem!
-Na, látja, ezért fáj magának napiszinten a feje! A majmok és kenguruk miatt! Fölösleges is, hogy levétesse a vérét és pancsolják. Írjon inkább beadványt az iskola igazgatójának. Hogy a hajtogatásból hagyják ki a spanyolbikát, a tengeralattjárót, a kanárit, s ezek helyett tegyenek be kecskét, cinegét és vörösbegyet. Hátha attól megnyugszik a lelke és minden el lesz intézve. És a maga helyében oda írnám a beadvány elejére, hogy ánégyes könyörgés!
-Most pedig igaz lelkére mondja meg nekem, maga ezt a módszert már kipróbálta?
-Ki. Csak egy baj volt az én beadványommal. Amíg az ánégyes könyörgésemet elvittem a kisasszonyokhoz, idegességemben és persze, a fájós fejem miatt  összegyűrtem a papírt és nem vették figyelembe.
 
A nem pont Pestről E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. január 23. vasárnap, 15:34
A nem pont Pestről jött ember amikor belépett, azt mondta, az ő neve Misi. – Szabad-e belépnem ide, kissé kótyagosan,-kérdezte Misi. Mondom, direkt egy kissé kótyagos embert várok, Misi. Akivel el lehet beszélgetni.- Akkor szabad-e ide leülnöm, kérdezte Misi. Mondtam, üljön le nyugodtan, Misi.
 
Haza, tér és... E-mail
2011. január 22. szombat, 20:27

 
Kósza sorok Pusztai Péterhez E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. január 21. péntek, 18:39

Pusztai Péter grafikus, 1974-ben végezett a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán Bukarestben, mestere: Kazár László. 1974-től Bukarestben az Ifjúmunkás folyóirat, majd a Kriterion Könyvkiadó grafikai szerkesztője volt. 1981-től a kanadai Montrealban él. Plakátokat, illusztrációkat, könyvborítókat festett, akvarelleket készített, foglalkoztatta a művészi fényképezés. A diktatúrabeli román falurombolások elleni plakátja világszerte ismertté vált.

Azok kövezkeznek itt, alant, kedves Péterem, kósza sorok, nem is akarom megkomponálni őket, mint ahogy azt közös barátunk, Cseke Gábor urszu2 című blogjában olvastam az éjjel, nem is tudnám, a szerkesztéshez neki van érzéke, amit én írok, az csak olyan, mint egy nyilallás a szívem táján, amikor az előjő, önkételenül is odakapok, nem is tudom, mitévő legyek olyankor, most például e kósza sorokat írom, próbálom fölidézni alakod régen elmúlt időkből, midőn Bukarestben megvillantunk a tizedik emeleten, s az a megvillanás elég volt ahhoz, hogy el ne felejtsük egymást örökre, pedig lett volna alkalmunk egymást elfelejteni, jól elmentetek feleségestől együtt, el Kanadába, el Tuniszba, s vissza, mégis élő virágot küldtél nekem nem is olyan régen, élő virágot, csak nézett a kézbesítő, mondván, Kanadából küldik uram, vigyázzon, törékeny virág van benne, a váza is törékeny, mert abban van, vázában, semmi borravalót el nem fogadott tőlem, úgy rohant el, csak néztem utána, most pedig nézem a Cseke blogjában a fényképedet a házatok előtt, ott állsz födetlen fővel, hófehér ingben, mintha épp templomba készülnél Szárazajtán, egy fa virágzik a hátad mögött, azt hiszem a hátad mögött azóta is virágok nyílnak, mióta nem láttuk egymást, lám, a Montrealban készített fotón is két virág van, az a címe, hogy A csók, ez a kép bejárta a nagyvilágot, most én nézegtem éppen, nézem a többit is, persze, egy pajta oldalán ott vannak a csak már dísznek való járomdarabkák, szekér-alkatrészek, kevesen tudják ma elsorolni a szekér alkatrészeit, ki tudja már, mi az a lőcs, a soroglya, a járomszeg, a fentő, a letűnt idő, a ködbeveszett múlt gyönyörű hardverei, vincseszterei feledésbe merültek, nézem ezt a falat a fényképeden, azon kapom magam, szólhatnék versben is most eképpen, Szárazajta, Pusztai tudja, mi az a pajta, itt ez a kép, látszik rajta, de nem beszélek versben, nem komponálok, megragadom ezt az alkalmat, miként az a kép sugallja, melynek címe A fogás, megragadom ezt az alkalmat, hogy elmondjam, mert most nyilallott belém, micsoda szépséges erők működnek benned, hogy elindulván a nagyvilágnak egy ceruzával - amint azt Cseke írja -, meg tudtál hódítani egy nagy darabot ebből a világból, úgy tudtad azt meghódítani áldozattal és alázattal, a lélek finom rezdüléseivel, nem kiabálva, a szépség fölmutatásával tudtad magad köré gyűjteni mindazokat, akik érzékenyek még a fuvallatokra, akiknek pillantását nem kerülik el a semmiségek, akik egy nyarat képesek megalkotni képzeletükben csupán két virágszál láttán, vagy egy egész telet egyetlen szállingózó hópehelyből, vagy egy egész életet egy piciny mozdulatból, bizony, Péterem, nem csak ördög lakozik a részletekben, hanem szépség is lakozik azokban, szépség és emberhez illő áhitat lakozik, s az a pillanat is, midőn az ember illendőnek tartja szép csöndben, magábamerülten a kis csodák előtt leborulni.

Ölellek Péter, s csókolom feleségednek mind a két kezét.            
Elekes Ferenc

 
A méreg nyelve E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. január 17. hétfő, 22:42
Átmulattam szilveszter éjszakáját, át én, atyásan. Dorbézoltam egy vékonyra vágott pirított kenyér, s egy csupor burjános tea társaságában. Ahogy az én koromban illik, s amiképpen az orvosi tudomány a lelkemre kötötte.
 
Jacht E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. január 16. vasárnap, 12:13
Vannak ezek a bugyuta emberek, akikkel az utcákon szoktunk találkozni. Ezek a bugyuta emberek olyan bugyuták, hogy valósággal szégyellek velük találkozni. Némelyikük még azt sem tudja rendesen kimondani, hogy makdonáld. Azt mondja, mekdonál. Vagy valami effélét. Vagyis mekeg. Úgy megy be a mekdonálba, hogy kérjen magának egy deci pálinkát. Mekegve. Persze, hogy nem adnak ezeknek egy deci pálinkát. Igazuk van azoknak, akik nem adnak az ilyen bugyuta embereknek pálinkát. Mert attól még jobban mekegnének. És a végén az ember az utcákon járván azt is hihetné, kecskecsordába keveredett. Amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, előbb címet kellett adni ezeknek a soroknak. És a jachtot úgy írtam le, hogy yaht. Elegánsnak gondoltam így írni le az ipszilon miatt, de azért megnéztem egy vastag könyvben, miképpen kell ezt a ladikot leírni. Hogy ne tévedjek már a legelején. És abban a vastag könyvben úgy van írva, hogy jacht. Ez nekem most roppant fontos, mert éppen jachtot szeretnék venni.  Hogy minek kell nekem jacht ? Két fontos dolog miatt kell. De föltétlenül. Az egyik az, hogy lesuppant a jachtnak az ára. És én szeretem az olcsó dolgokat. Mert azok nem olyan drágák, mint a drága dolgok. A másik pedig az, hogy a jacht kizárólag a szabad idő eltöltésére való. Semmi egyébre. Hogy nézne ki egy luxus jacht, ha jól megpakolnám kukoricával és krumplival ? Azt csak szabad idővel szokás megtölteni. És nékem most már rengeteg szabad időm van. Azt sem tudom, mit csináljak véle. Ezért is mászkálok az utcákon. Márpedig nem ajánlatos manapság az utcákon járkálni. Mert minden második lépés után az ember belebotlik egy bugyuta emberbe. Aki még káromkodik is, hogy nem adnak neki egy deci pálinkát. A mekdonálban. De ha én most veszek magamnak egy szép jachtot, tavaszig gyönyörködöm benne. És ha eljő a tavasz, kifekszem a jachtom tetejére. Sütkérezni. És hagyom, hogy hordozzon engem a szél egy szép tavon. Amerre akar. És ha véletlenül a part felé sodorná a tavaszi szél a jachtomat, s meglátván engem, egy szál cigarettát kérne tőlem egy bugyuta ember, ujjal mutatnék a fedélzetre. Hogy jelezzem, nem cigarettát kell venni ebben a mostani világban. És nem pálinkát. Hanem jachtot. Mert annak ment le az ára. Minek kell mindig olyan drága dolgokat venni ? És reá is förmednék talán. Minek, te bugyuta !
 
Ezek a téli dolgok E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2011. január 06. csütörtök, 20:59
Amikor három hópehely kezdett imbolyogni a város fölött, a főtéren végigmasíroztak a nagy, piros hóelnyomó gépek. Tetejükben védett ablakok mögül büszkén tekintettek alá a téli időjárásra beöltözött, sisakos kormányosok, jelezvén, hogy minden rendben van. Amikor félcentis hó lepte be a várost, szirénázva indultak el a tűzoltó kocsik és szerettek volna utat törni maguknak az autók tömegében. De vezetőik szomorúan vették tudomásul, nincs semmi előttük. Ünnepi hangulattal vegyült a félcentis hó és senki nem járt az utakon. Aztán szépen elmentek haza a nagy, piros hóelnyomó gépek és a tűzoltó kocsik is lemondtak a szirénázásról. Amikor bokáig ért a hó, gyengén öltözött leánykák jöttek ki a bankokból és gyárilag elfuserált seprükkel olyan mozdulatokkal szórakoztatták a gyalogosokat, mintha kaszálnának. Aztán hogy meg ne fázzanak, visszamentek a bankok üveges ablakai mögé és megnézték a falinaptárt, hányadika van. Amikor majdnem térdig ért a hó, fejükhöz kaptak az adószedők és elindultak följegyezni, melyik ház kapuja előtt nem sepertek havat. Amire elkészült a hanyag és nemtörődöm-emberek névsora, kisütött a nap és szépen elolvadt a hó. Anyám telefonált, kérdezte, van-e tél városon, mert otthon gyönge tél van. Nem nagy a hó, csak térdig ér. A házból ki lehet menni, de nem érdemes. Esetleg tűzgyújtóért, fáért ha kilép. Olyankor köszön a hóembernek, amit még karácsony előtt teremtett neki a kisebbik fia. Aki hazajött Pestről, hogy köszöntse anyánkat, mert most már ő a falu legidősebb asszonya. Kérdem anyámtól, hát a hóember fogadja-e a köszönését, amikor találkoznak. Azt mondja, annak a hóembernek úgy van beállítva a kalapja, hogy egyfolytában köszön neki. A kalapjával. Kérdem, nem unatkozik egyedül, miután betöltötte a kilencvenhatot és bevitte a tűzgyújtót is és nincs semmi dolga ?  Azt mondja, nem unatkozik. Mert nincs egyedül. Ott van az a kalapos hóember. Véle társalog. A zuzmarás ablakon át nézik egymást, s minden nap fölvetődik egy közös beszédtéma. Az, hogy megérik-e ők ketten a tavaszt. Mert gyönge tél van.
 
Kacsalábon forgó kunyhó E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 24. péntek, 20:30
-A legutolsó ház a faluban? Hogy kié, azt kérdi? Az biza a Kalányoséké. Szép ház a Kalányoséké. Erősen szép ház. Csak kicsi. Erősen kicsi. Úgy is hívják a Kalányos házát, hogy kacsalábon forgó kunyhó. Maga hallott olyanról, hogy egy ház kacsalábon forgó, de mégsem kastély, hanem kunyhó? Vagy vityilló? Vagy kulipintyó? Ugye, nem hallott? Én sem. Még a legszebb mesékben sincs ilyesmi megemlítve.
Régebben egyszer még keresték volt ezeket a Kalányosékat. Az összeíráskor. Amikor számlálták meg a népeket. Keresték, hogy belétegyék őket valami rubrikába. Azt mondták, etlikai alapon keresik  Kalányosékat. Valahogy így fejezték ki magukat. De mondták azt is, a szép házuk miatt keresik. Hogy mitől olyan szép a házuk. Mások szerint valakiknek föltűnt, hogy túl kicsi a házuk a hat gyermekhez képest, azért keresik. Szerintem azért mégis etlikai alapon keresték. Mert megkérdezték magát, Kalányost, minek írják be, cigánynak-é, vagy pediglen magyarnak. Vagy valami más nemzetiségűnek. Hogy mit diktált Kalányos, azt nem lehet tudni. Mi sem tudjuk, hogy ő micsoda. Még ő sem tudja.
 
Felmosott padlójú kocsma E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 22. szerda, 18:29

Fotó: Erdély B. Előd

Nincs rosszabb hely ezen a világon, mint egy felmosott padlójú kocsma. Ezt egy megrögzött részeges szögezte le, teljesen józan állapotában, miközben füstös ujjaival ott dobolt a sarokbéli, borfoltos asztalon.
- Magának mi baja a felmosott padlóval, kérdezte tőle egy megrögzött antialkoholista, aki csak azért járt a kocsmába, hogy legyen társasága.
- Megmondom magának, mondta a megrögzött részeges. Ahol a padlót felmossák, ott csikket is nehéz  találni.
- Milyen emberek vannak, Istenem, milyen emberek, csak ülnek a kocsma sarkában és kapják a hibát a világban, mondta csöndesen a józanéletű ember.
- Van magának fogalma, milyen volt ez a kocsmasarok a régi, szép időkben, tette föl a kérdést a részeges.
- Először is volt itt egy kopott zongora. Nyitás előtt a kocsmáros lejött az emeleti lakásából, végighúzta ujját a zonora billentyűin, azzal megadta a hangot az egész napnak. És az egész nap abban a hangulatban telt el, amiképpen a hangot megadta hozzá a kocsmáros. Ha jókedvű volt, visszafelé is végighúzta ujját a billentyűkön, utána szólt az asszonynak, ma ne mosd fel a padlót szívem, ne kínlódj véle, maradjon úgy, ahogyan van. Ilyen napokon volt csikk bőven a földön, s még a zongorán is! Boldog békeidők!

 
A tyúkketrec alapkövének ünnepélyes elhelyezése E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 21. kedd, 09:42


Anyámnak volt egy beteges, örökké lábadozó, de jóravaló francia tyúkja. Akkor is tojt, amikor a falunkban minden tyúk megfeledkezett alapvető föladatáról. A francia tyúk nem feledkezett meg. Tojt rá a falunkbéli, ellustult tyúkokra. Betegeskedett, lábadozott, de mindig volt tojás a háznál. Mondta is anyám, nézd meg ezt a francia tyúkot! Ez az én utolsó tyúkom, mert én már ezután majorságot nem tartok. A ketrec is silány állapotban van...

 
Megvizsgáltam a ketrecet. Csakugyan silány állapotban volt. A lépcsőnek kialakított följáró sem volt különb a ketrecnél.
Egy napon elhatároztam, új tyúkketrecet építek a derék, francia tyúknak. Először tervet készítettem. Tudományos tervet, mely három alapvető pilléren nyugodott: módszer, szisztéma, rend. Én ezt egy bölcs embertől tanultam. De sokszor összekevertem a módszert a szisztémával, s a renddel is. Mert ez a három tudományos pillér nem erőssége a természetemnek. Azért elkészült a terv. Képzeletben. És elfogadhatónak ítéltem meg a tyúkketrec tervét. Azt mondtam, nem lesz nagy ez a ketrec, de egy tyúknak bőven elég. Miért ne lenne elég, hiszen  ez a tyúk beteges, örökké lábadozik, ki tudja, meddig él? És ha még sokáig él is, miért építsek nagy ketrecet egyetlen egy tyúknak? És miért ácsoljak cifrább ketrecet? Azért, mert a tyúk francia? Szóval, a saját tervemet elfogadtam.
Mielőtt hozzá kezdtem volna az építéshez, elképzeltem a tyúkketrec alapkövének elhelyezését. A hely adott volt, azon nem változtattam, mert azt a helyet már megszokta a francia tyúk. Legnagyobb gondot a ketrec fölavatásának körülményei okozták. Mert azt nem lehet megcsinálni, hogy egy jóravaló francia tyúk vadonatúj ketrecét egyszerűen letesszük a régi helyére és kész. Azt nem lehet megcsinálni. Nem azért, mert a tyúk jóravaló és ráadásul francia, hanem mert ő a mi utolsó baromfink az udvaronkon. Tehát az avatás eseménye történelmileg pontosan be volt határolva. Márpedig ha egy esemény történelmileg pontosan be van határolva, illik, hogy ünnepélyes keretek között végezzük az avatási ceremóniát. Föl is írtam egy puhafödelű noteszbe: a tyúkketrec alapkövének ünnepélyes elhelyezése. És alája, a meghívandó vendégek, követek névsorát.
 
Ki ordít magánál, mama? E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 21. kedd, 09:29

Minden nap beszélgetünk mamával mobilon, minden nap megkérdem tőle, hogy van, mama?  Különösen most, hogy tél van, hó hull, egyedül él, ő a legidősebb a faluban, néhányat alszunk még, s kilencvenhét. Annyi.

És ő is megkérdi tőlem, hát te hogy vagy, fiam? Különösen most, hogy ripityára ment az egészségem, s én is nekimentem a hetvenhatnak. Neki. Néhányat alszom még, pirulával, s arra ébredek, be is töltöm egészen. Ha megérem.

Még politizálunk is mamával, ha úgy adódik. Nem minden nap, de van rá eset.

Mama ugyanis egymagában egy kétkamarás parlament. Az egyik kamarája kint van a nyárikonyhában, a másik bent. Előfordult már egy télen, a benti kamarából kiment a kinti kamarába, megcsúszott a jeges udvaron és elesett. Akkor jól odamondtam neki. Mint amiképpen egy rendes parlamentben szoktak a politikusok egymásnak odamondani. Miért nem viszi a botját magával, ha kimegy az udvarra, mama? Hát nem megmondtam, ne legyen télen is olyan önfejű, mint nyáron? Miért nem viszi magával a botját, mama?
Azt felelte, vitte, de a bottal együtt esett el. Előfordul az életben, hogy az ember  azzal együtt esik el, amire támaszkodik.
Mondom, ezt maga átvitt értelemben mondja nekem, azt akarja kihozni belőle, hogy mi ketten együtt is elvágódhatunk, hiába vagyunk egymásnak támaszai. Erre azt válaszolja, persze, hogy azt akarja kihozni belőle. Mondom, na, látja, ez már tiszta politika, mama! Miért nem mondja meg a szemembe, hogy reám sem számíthat, mert velem együtt is elvágódhat, ha olyan a helyzet? Azt mondja, ezt ilyen egyszerűen nem mondhatja ki, mert ha kimondaná, nem mondana igazat. Mert reám azért lehet számítani és számít is.
Ma reggel korán fölhívtam mamát. Kérdem, hogy van, mama? De ő nem válaszol, csak valami hangos beszédet hallok. Kiáltva kérdem, ki ordít magánál, mama? Te ordítasz, fiam, mondja mama. Igen, igaza van, én is ordítok, de magánál is ordít valaki, mama!  Azt mondja, a tévé ordít és amiatt nem értjük egymás szavát. Mondom, hát húzza le azt a tévét. Azt mondja, azzal is baj van. Nem látja jól a gombokat, alig tudta fölhúzni annyira, hogy értse, miről beszélnek a parlamentben, ott is nagy a vita. És én tudhatnám, ő kissé süket, ha nem húzza föl a tévét, kimarad a politikából. Mindennel baj van. Mondja mama. Mondom, az van, csak a baj mindennel, mama.
 
Utólag elsirattalak E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 15. szerda, 20:21

Ismeretlen festő munkája

Jön Éva, ez a hangos beszédű, gömbölyded fehérnép, megáll a kerek kőasztal előtt, ahol épp üldögélünk, s amiképpen egy helyi jellegű, kis forgószél szokta fölkapni a száradó szénát, pillanatok alatt beterít minket a legfrissebb panaszával, hogy a tehenekkel ez, meg ez történt, s ott van az ura, megoperálva,- pont azzal, amivel magát is megoperálták, Feri, mondja ez az Éva, milyen érdekes, pont az a betegsége van az én uramnak, is mint magának, Feri, a fiam, ez a Pisti nem leli a helyét, csak járkál erre-arra az udvarunkon, látom, könnyes a szeme, nincs hozzászokva, hogy a családunkban operált ember legyen, most éppen a kukoricát hordjuk föl a padlásra, de létrán cipekedni nehéz a súlyos kosarakkal, azért jöttem, hogy kölcsönkérjem a csigát, mert azzal könnyebb fölhúzni a kukoricát.
-Te, Éva, te ha megtalálod, hol van az a csiga, ott kell, hogy legyen, ahová tetted a tavaly, amikor visszahoztad, minékünk nem kell csiga, nincs kukoricánk, amit fölhúzzunk véle a padlásra, oda még a macskák sem járnak, nincs miért járjanak, ahol semmi nincs, oda ők sem járnak, menj, s keresd meg azt a csigát, s vigyed, nincs szükségünk reá, mondja Évának anyám.

 

 
Wikilik E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 11. szombat, 20:18

Fotó: Ádám Gyula

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hozta, vitte a pletykát a falunkban, akkora sár nem tudott lenni az utakon, hogy le ne ment volna alszegbe is a legfrissebb hírekkel, hallottad-e Juliska, miket csinálnak mostanában ezek a furcsa  Magyariék? 

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hozta alszegből a hírt, vitte egyenesen Vargáékhoz, hallottátok-e, viselős ez az alszegi Juliska, az bizony, viselős, hiába takargatja a hasát, kilátszik úgyis a domborodás, törheti a fejét, kit nevezzen meg a gyermek apja gyanánt, ha megszületik a csöppség.

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hiába minden, még most is tele van a falu titokkal, megfejthetetlen, csuda dolgokkal van tele. Senki nem tudja, kinek építik a sportpálya fedett lelátóját, a hatóságnak-e, vagy pedig felsőbbrendű vendégeknek, hogy el ne ázzanak a pályára való lenézés közben, ha jön egy jó, nagy zuhé. Mindenki csak sejt valamit, hallgat, találgat, kételkedik és csodálkozik.

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné. De most már vége a sejtésnek, hallgatásnak, találgatásnak, vége a kételkedésnek és csudálkozásnak. Megjelent végre egy ausztrál fickó, úgy jelent meg, mint a fényes üstökös, vagy a villám. Ott csap le, ahol éppen akar. Az igazsággal csap le, a csóré igazsággal, s ahová lecsap, ott országok maradnak meztelenül, királyok, elnökök, diplomaták, szenátorok és püspökök maradnak úgy, mint az ujjam kesztyű nélkül. Kiszivárognak a rejtett titkok, elszólások és mutyizások. Szándékok, tervek jönnek elő a homályból, a sötétségből, a ködből, asztalok fiókjaiból, az eldugott lajbizsebekből, kiderül, hol csattant el egérfogó. Még azt is megtudjuk immár, gömbölyű-é egy fontos ember feje, vagy ovális, mint a besztercei szilva.
 
Egy boldog ember E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 11. szombat, 20:16
Fotó: Imreh Albert

A sors összehozott egy vadidegen, eléggé nyomorúságosan öltözött emberrel. Ilyenekkel általában éjnek idején, csöndes vasúti állomásokon lehet találkozni.
Beszélgettünk. Olyasmikről beszélgettünk, amikről eddig senkivel sem beszélgettem. Például arról, hogy jóból is megárt a sok, s mert a boldogság , mennyi lehet az az öröm, ami már ártalmas az egészségre. Ezt ő fogalmazta meg. Erre én azt mondtam neki, szerencsés ember lehet, ha ez az ő gondja.
Azt felelte, tévedek, mert neki fogalma sincs a boldogságról, nem volt része még benne. De ez a kérdés foglalkoztatja, mert soha nem lehet tudni, mit hoz a jövendő. Hátha egy napon megüti a lottó főnyereményét? , ha erre is előre fölkészül az ember.
Kérdem, mégis, milyen stádiumban van ezzel a fölkészüléssel, az elején-e, vagy már a vége felé. Azt feleli, a közepes stádiumban lehet, mert képzeletben már megütötte a főnyereményt. Aranyat is vásárolt  képzeletben. De sokat. Annyit, hogy karórán, ékszeren kívül aranyból való ágyat is vett magának, mert eddig ócska vaságyon aludt. És nem egy aranyból való ágyat vett, hanem tízet, hogy legyen, ha már van miből. És pont ennél a pontnál akadt meg a stádiumban. Mert ha már az embernek van tíz arany-ágya, kipróbálja mind a tízet, olyan a természete, telhetetlen. De hogy lehet egyetlen éjszaka leforgása alatt tíz ágyban aludni? Ahogy elszenderedik az egyikben, kelhet is föl, hogy kipróbálja a másikat és így tovább. Tehát nem alszik egész éjjel, csak rendezgeti a pokrócot, lepedőt, párnát. És reggel, nagy, kialvatlan, piros szemekkel néz maga elé, elátkozza a lottót, hogy miatta nem tudott nyugodtan aludni. Mint ahogyan a vaságyban tudott, a kopott pokróc alatt.
 
Megspóroltunk egy herceget E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 11. szombat, 20:02

Fotó: Báthori Zsigmond

Régen, amikor még kocsmába jártam, hallgatni jártam a kocsmába. Ha sokat ittam, leborultam a kocsmai asztalra, úgy hallgattam. Leborulva. Apró búbánatok, sértődések, szomorúságok vacogtak a hallgatásomban. És revolúció! Hogyne lázongott volna a lelkem, mert amikor végignéztem a rekedten éneklő, részeg társaságon, nem láttam magam körül egy árva nemes embert. Egy okos beszédű, halkszavú, falusi tudóst szerettem volna látni a közelemben, akibe kevesebb búbánat, sértődés és szomorúság rekedt, mint belém.

Mondtam is magamban, leborulva, milyen falu az én falum, hogy a kocsmában megkérdezni sem érdemes senkit, például arról, miért nem teremnek minálunk hírességek? Bezzeg, vannak falvak, ahol szobrok állnak a főút mellett, kőbe, márványba öntve és koszorúzni járnak oda a miniszterek.
Egy napon mellém telepedett egy pénzefogyott ember és azt kérdezte tőlem, hát belőled mi lesz öcsém, mert az idő telik...Kérdem, hát mi kellene, hogy legyen belőlem, bátyám? Valami híres, nemes ember, felelte a pénzefogyott ember. Mégis, milyennek képzeli azt a híres, nemes embert, szögeztem neki a kényelmetlen kérdést.

 

 
Isteni szemmérték E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 08. szerda, 21:37

Mint gyarló, elfuserált ember, sokszor nézek föl az égre, s le, a földre is. És sokszor fölteszek magamnak egy bűnös, szemtelen kérdést: milyen szemmértéke lehetett Istennek, amikor ezt a világmindenséget teremtette? És milyen eszközzel számította ki, hogy mi mekkora legyen? Nagy-e, vagy kicsiny? És miből mennyit érdemes teremteni ahhoz, hogy a világnak értelmes kinézete legyen.

 

 
Lapos párna E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 05. vasárnap, 10:53
Tele vannak hatással ezek az újfajta altatók. Picik, fehérek, könnyen bevehetők. Be is vették könnyedén a szobatársaim. Horkolnak versenyezve, gyönyörűen. Dicséret illeti a lapos párnámat is. Kivettem alóla a kólás üveget, a derengő fényben nyugodtan nézhetem a mennyezetet reggelig. Csönd van. Jó ez a csönd is. És szép, mondhatni hatalmas ez a vöröstéglás kórház. Olykor behunyom a szemem, s az egész épületet oda képzelem a mennyezetre. Akár egy festményt. Minden emeletet. Minden kórtermet. Minden beteget. A régieket is. Akik félig gyógyultan mentek haza innen, s azokat is, akiket elvittek véglegesen. Jó ez a lapos párna. Legalkalmasabb a tűnődésre. Jobb karom kinyújtva, vénámba csöpög az élet reménysége.
Nyílik az ajtó. Az álmos nővér megáll az ágyam előtt. – Maga miért nem alszik ? Vagy ha már nem alszik, miért nem tekint a perfúzióra is ? Üres. Ki tudja, mikor fogyott ki. Éjfél rég elmúlt, most cseréljek üveget, vagy ne cseréljek ?
Mondom, cseréljen, aludni nincs kedvem, lecsepeg reggelig. S hogy mégis legyen valami fölemelő a közömbösségemben, úgy döntök hirtelen, odateszek a lecsepegéshez egy mondatot : szép ez az éjszaka...
 
Woody E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. december 02. csütörtök, 21:43

Hé, Woody !

Hát jól megvénültünk, Woody!
Olvastam az újságokban, hogy Woody Allen hetvenöt éves. Na, gondoltam, mi van akkor, ha annyi vagy, Woody? Hát a mi Törőcsikünk nem annyi? Szépen fölépült a nagy betegségéből, talán olvasta Martin Du Gard sorait : "Aki mindig egészséges volt, végzetszerűen hülye marad.”
Nem tudom, olvastál-e arról, hogy én is sokat betegeskedem? Nem szeretnék hülyén maradni. Inkább szenvedek és olvasom a te okos aranyköpéseidet. Tudod, nekem melyik tetszett legjobban? Ez: ”Szeretem ezt az aranyórát. Apám a halálos ágyán adta el nekem”. Nagy zsidó volt a te apád, Woody! De az enyém még nagyobb volt, mert soha nem is vett magának aranyórát, nehogy nekem kelljen eladnia a halálos ágyán.

Sok tekintetben hasonlítunk mi ketten egymásra, Woody! Azt írja rólad a Wikipédia, hogy hét éven keresztül jártál az elemibe. Hát tudd meg, én is pontosan hét éven keresztül jártam elemibe, Woody! Nem érdekes? Járhattunk volna együtt is, ha én Brooklynban élek, vagy ha te Siménfalván élsz, hát nem igaz? Az ember nem választhatja meg születése helyét. És azt írja még rólad a Wikipédia, hogy  “19 évesen darabokat kezdett írni a The Ed Sullivan Show-nak, a The Tonight Show-nak”. Itt is van valami hasonóság köztünk. Mert bizony, a mi falunkban is nagyon nagy jelentősége volt a sónak. Különösképpen a nagy, darabos parajdi sót szerették a mi teheneink. A fehér, bolti sót nem kedvelték és sokat kellett mászkálnom nagy, darabos parajdi sóért. Amikor nem találtam, még kiabáltam is, miért nem hoznak már parajdi sót? Szóval, patáliát rendeztem. Amíg te filmeket rendeztél, Woody! A rendezés, az rendezés, hát nem? Ebben is találok közös vonást a kettőnk életében.

 

 
Bekameron E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. november 26. péntek, 18:25

Énnekem macskám nincsen. Három macska ugyan futkározik az udvaron, de azok közül egyik sem az enyém. Az ötödik, vagy hatodik szomszédé lehet. Szép macska mind a három. Két kölyök, s az anyjuk. Amikor éhesek, csak állnak és néznek reám. Amikor nem éhesek, játszadoznak és mosakodnak.

 
A villanykapcsoló hazafias kezeléséről E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. november 26. péntek, 09:14
Fotó: Ádám Gyula

Sokáig azt hittem, a hazafiság megfogható valami, mint mondjuk, az ember feje, vagy nyaka. Az iskolában is azt tanították, a jó hazafi ontja vérét a hazáért, nyakra-főre, s ahol vérétől elázott a föld, oda szobrot emelnek, az utókor pedig minden évben nagy szorgalommal hordja arra a helyre a kegyelet virágait, verseket szaval és beszédet mond.

Sokáig azt hittem, a hazafiság megfoghatatlan valami, mint mondjuk, maga a lélek,  a szellem, mely ott lebeg a vizek fölött, vagy a szemünk előtt, de mi nem láthatjuk. Az iskolában is azt tanították, a jó hazafi lelkében hordozza  hazáját, bármerre jár a világban, reá gondol és imádkozik érette.

Eljött aztán egy olyan világ, amelyben azt tanították, a hazafiság az, hogy az ember ragaszkodik az olyan világhoz, nem foglalkozik más világok berendezésével. Sőt, az igazi hazafi ki sem teszi a lábát a saját hazájából. Csak ül otthon a fenekén és dicséri az olyan világot, más által szigorúan kiválasztott verseket szaval, s nem mond beszédet, csak összecsapja tenyerét, amikor látja, hogy tapsolnak körülötte.
Ebben az olyan világban volt a legegyszerűbb hazafinak lenni.
 
A nagy híd E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. november 22. hétfő, 23:22
Fotó: Báthori Zsigmond

Szóval
, lett egy pattanás a mellemen. Ott, ahol a jelvényt szokták viselniSemmi kis folt, éktelen bibircsók. Nem zavart sokáig, előfordul ilyesmi a pápák orcáján is. Az én mellemen  miért ne lehetne pattanás, tettem föl a kérdést magamnak reggelente, a tükör előtt. Aztán észrevettem, vöröses udvara lett az éktelen bibircsóknak. A Holdnak is van néha vöröses udvara, nyugtattam meg magam. De ahogy teltek a napok, lassan benépesült ez az udvar. Amiképpen általában a csöndes, falusi házak előtt kinő a papsajt, a sok apró, névtelen virág, fűszál és levél, azon módon kezdtek szaporodni a pattanás körüli furcsa alakzatok. Ha behunytam a szemem, pihe pipéket, bugyuta récéket láttam szaladgálni öszevissza a frissen nőtt pázsiton, méhek, sárga darazsak köröztek a levegőben, bele is szédültem a nagy zümmögésbe.
Összeszedtem magam, elmentem a sebész professzorhoz. Mutattam az éktelen bibircsókot. Megemlítettem a pihe pipéket, a bugyuta récéket, a méheket, sárga darazsakat, s a névtelen virágokat is, ne törje a fejét az előzményeken. Persze, megjegyeztem, na, látja, professzor úr, ez az a pattanás, amibe bele fogok halni. Kész röhej, hogy egyszer már megmentett egy súlyos ráktól, most pedig ebbe az egyszerű, ártatlannak tűnő, közönséges pattanásba kell nekem belehalnom. Kész röhej !
-Ebbe a pattanásba nem lehet belehalni, -mondta a sebész professzor és kivágta az  éktelen bibircsókot. Udavarostól, pipéstől, darazsastól. Vattára sötét folyadékot csöppentett, bepamacsolta a sebet, összevarrta, bekötötte, s meghagyta, mikor menjek, hogy a cérnát kiszedje.
 
Éktelen bibircsók E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. november 21. vasárnap, 16:32

Feleségem kizavart a házból, járjam meg magam ebben a gyönyörű, novemberi napsütésben. És kivel találkozom a főtéren? Egy régi barátommal, akinek már a nevét is elfelejtettem. Ő viszont tudja az enyémet, s ezen felül mind a negyvennyolc betegségemet is ismeri.

 

 
Interaktív E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. november 06. szombat, 20:09

Az én falumban óriási hagyományai vannak az interaktív, humán találkozóknak. Amikor például Magyari Pista és az én apám találkoztak, soha nem mentek el egymás mellet szótlanul. Megfigyeltem, Magyari Pista mindig megelőzte az én apámat az interaktív, humán cselekedetével. Már jó messziről megkérdezte apámtól, na, hogy vagy Ferenc ?

 

 
Feriforma ember E-mail
Írta: Elekes Ferenc   
2010. november 05. péntek, 20:21

Ugye te vagy, Feri, alig ismerlek meg, már meg ne haragudj, de ilyen a vénség, most is csak a járásodról gondoltam, hogy te kell legyél, volt neked mindig egy speciális járásod, na, azt fedeztem föl most, nem az ábrázatodról jöttem , ki jön szembe velem, ugye, te meg sem ismersz engem, nem is csodálkozom, sokszor járok úgy, elmegy mellettem egy régi haver, én meg hagyom, hogy menjen, különösen, ha nem emlékszem semmi közös témára, amiről beszélgethetnénk, mint mi most itt, ebben a szép napsütésben, szóval érdekes, hogy volt neked egy speciális járásod, már meg ne haragudj, nem valami sántításra gondolok, vagy ilyesmi, mert van, aki úgy jár az utcán, hogy valósággal dobálja a lábát, vagy hogy is mondjam, amikor megpillantottalak, mondtam is magamban, na, nézz oda, milyen feriforma ember, szóval reád ismertem azonnal a járásodról, már meg ne haragudj, hogy fönntartalak, az a helyzet, hogy sokszor saját magamat is kontrollálom, kiváncsi vagyok a memóriámra, megállok és töröm a fejem, na, hogy is hívják ennek és ennek a feleségét, vagy valakijét, mert volt idő, amikor ismertem őket név szerint is, szóval az számít, hogy az ember ne veszítse el az emlékezőtehetségét, mert az tartja jó karban az egész szervezetét, szóval tornáztatom az agyamat az ilyesmivel, már meg ne haragudj, hogy fölismertelek a speciális járásodról, azért emlékszem én egyebekre is veled kapcsolatosan, például írtál volt szép, hercig verseket a szerelemről, telekről, még az iskoládról is írtál, annak néhány sorát most fejből tudnám idézni itt, az utcán, ebben a szép napsütésben, emlékszem, amikor legelőször olvastam, már meg ne haragudj, de arra gondoltam, kimásoltad valamilyen könyvből, olyan furcsa volt akkor nekem, hogy ez a haver ilyen szép, hercig verset tud írni, hát hogy lehet az,hogy csak nekifog valaki, mint például te, aki haver voltál és egyszerűen ír egy szép,hercig verset, mondom, most is tudnám idézni fejből, ez nagy dolog, nagyon nagy dolog, hogy annyi év után is emlékszem a soraidra, mert vannak nagy költők, akkorák, hogy tele van velük minden lexikon de nem tudnék fejből idézni tőlük egyetlen sort sem ebben a szép napsütésben, pedig még mindig jó a memóriám, s a meglátásom is jó kell legyen, ha már megismertelek a járásodról, szóval van neked egy speciális járásod, csak azt nem tudom, írsz-e mostanában szép, hercig verseket, mint régen, szóval olyant, ami megcsapja az embert, s ottmarad végleg az emlékezetében, már meg ne haragudj, olyan feriforma verset...

Marosvásárhely 2008. jan. 23.

 

 


új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 147 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs