Mediterrán sóhajtások |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2012. december 20. csütörtök, 09:10 |
|
Dancs Artur fotója |
Itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
mely csak korondi fazéknak ha jó,
telefonjainkat a Marosba dobjuk,
ússzanak el tarka halakkal tengerekig,
hol büszkén suhan sok kényes hajó,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
tornyot, könyvtárat, palotát,
kocsmát, a félig kiivott poharat,
padlón eltaposott csikket,
a hűtlen asszonyokat pedig
ünnepélyes keretek közt
átadjuk a költöző madaraknak,
vigyék el őket csőrükben fogva,
langymeleg déli szigetek felé,
ahol a klíma nekik való átok:
vizeknek fodra ölelésből fonva,
s a felhők mediterrán sóhajtások,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
gyűrött zászlókba csomagoljuk
a házszámokat, posták bélyegzőit,
a koszos kukákat, ernyőket, kalapokat,
s mint kifoszlott, molyrágta
szőnyeget, föltekerjük az utakat,
átkötve gondosan televíziós drótok
kábeleivel, színes pántlikákkal,
melyek a magas lampionról lógnak,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
játszóterek foltos lepedőibe
bepakoljuk a multikulturális
fesztiválok dübörgő hangszereit,
ki nem felejtve a karnagyi pálcát,
kottát, hangjegyet, plakátot,
eldobjuk persze, a verseket is,
kínos rímeikkel együtt,
apró gyermekeinket
térdünk közé fogva
mi kérünk tanácsot tőlük, mi legyen
velük, s velünk, mert vénen
nem megyünk semmire,
nincs már egy ép ötletünk,
csak az, hogy el kell menni innen,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
a nyugatról behozott, szétszedett
autók kerekeit a tömbházak alá rakjuk,
s elgurítjuk a várostól messze,
lakjanak bennük a hajléktalanok,
halottakhoz illőn, csöndben,
különben is holtak ők már, veszve,
de el ne felejtsem, ott pihenik ki
sűrű taposások fáradalmait
a nagy törekvők is, kiknek
fényes cipője megkopott rég
a fontosság felé vezető márvány
lépcsőzeten, fel- le,
ott bizony, mert
ők maradnak itt örökre,
megszerették e tájat, pedig csak
nagyapjuknak, ha volt ökre,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
leszünk kóválygó turisták,
mindegy, merre visz utunk,
vizeken át, vagy magas hegyen,
de ahol meg-megállunk,
ott rend és fényesség legyen,
mert ahhoz szoktatott minket
a nagy világjárás, ismerjük már
a földalatti vonatok megállóit,
jól tudjuk kezelni jegyeinket,
az okosan kitalált gombokat,
értjük a hangszórók szavát,
bármilyen nyelven, ha bemondják,
miképpen óvjuk, épségünket,
be vagyunk etetve ravaszsággal is,
akár a csobbanó csuka,
ki unottan fordul más irányba,
ha sovány gilisztát dobnak elé,
mert van úgy, mint üres nájlon -zacskót,
titkon és sietve dobjuk el a honvágyat,
s az otthon felejtett gondokat,
itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
ez a halál,-
de aki egyszer mégis visszatér,
s a város helyén csak egy sor
kriptát talál,
nem lesz, ki rászólna,
míg őseit keresi, vigyázat,
az ajtók záródnak!
|
Elekes Ferenc: Egy szál fű |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2012. november 03. szombat, 21:51 |
Ha csak egy szál fű
az irodalomból kinőne,
vagy egy sápadt malac
gömbölyödne tőle,
naponta írnék verset,
a papírt művelném,
s nem szégyelleném magam,
hogy potyára koptatom elmém. |
Eper |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2012. április 09. hétfő, 07:35 |
-Ezt is megértük, Póli!
-Mit értünk meg, Józsi?
-Most már nem kell, hogy pirostojást fessél, Póli!
-Miért nem kell, ha eddig mindig kellett, te, Józsi?
-Mert téged már nem öntöz meg senki, Póli!
-Hát az idén nem jön az a gyermek, amelyik a tavaly is megöntözött, Józsi?
-Nem jön, mert a szülei őt is elvitték epret szedni Spanyolba, Póli!
-Azt mondták be, hogy ezeket mind elzavarják onnan, mert lopnak, Józsi!
-Ide hiába zavarják, mert itt már nincs mit lopni, Póli!
-Úgy rémlik, mintha lenne itt valahol egy törött ekevasunk, Józsi...
-Volt, mert eldugtam, hogy legyen egy darab emlékünk a múltból, de hogy el ne lopják, azt is
odaadtam, Póli!
-Jól tetted, hogy odaadtad, nekünk már emlék sem kell, Józsi!
-Neked nem kell, mert te egész életedben csak szórtad az emlékeinket, Póli!
-Csak egyet mondj nekem, amit érdemes lett volna megtartani, Józsi!
-Ha nem volna nekem ez a vészes elbutulásom, mondanék többet is, Póli! |
Sárgán villognak a lámpák (Elekes-vers) |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2012. február 01. szerda, 09:15 |
|
Fotó Báthori Zsigmond |
Valahol, egészen mélyen, bennem vannak az útkereszteződések.
Sárgán villognak a lámpák.
Mehetnék előre, jobbra és balra is.
Éppen csak szét kellene nézni, merről üthetnek el más hangulatok, sietések.
Éppen csak szét kellene nézni, el ne üssek más hangulatot, más sietést, hogy ne legyek vétkes.
Sárgán villognak a lámpák.
Valahol, egészen mélyen hallom a dudák és káromlások hangját, uram, mire vár, menjen valamerre, megállított már minden egyszemélyes történelmet!
Sárgán villognak a lámpák.
|
Lehallgatnak |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2011. január 30. vasárnap, 15:29 |
Nincs semmi új a nap alatt,
eddig is lehallgattak.
Csak most már kötelező,
ezután rád tudnak mutatni
könnyedén, íme, ez ő!
Nincs semmi új a nap alatt,
mert meg sose hallgattak.
Csak most már köteleznek,
hogy hol csaphatnak rád hirtelen,
még azt is te nevezd meg. |
Jelentés a letűnt századról s magamról |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2011. január 30. vasárnap, 15:28 |
Kifárad minden. Az ízek is kifáradnak, s az illatok is. Kifárad az időjárás, a harangzúgás, az ünnepek is kifáradnak, akár a nyikorgás vagy az unalom. Kifárad a mélység és a magasság, a büszkeség s az alázat. Kifáradnak a kicsi falvak, népek, nagyhatalmak, dallamok, lebegések és szárnyalások. Kifáradnak a zongorák, a kürtök és dobok, kifáradnak a tornyok és gödrök, a bogyók, levelek, hasonlatok, színek, szokások, árnyak és arányok, kifáradnak a dühök és a veszedelmek, a jóság is kifárad, s a lázadás is. A botok és borotvák is kifáradnak, akár a kulcslyuk vagy a csatorna. Persze, az évszakok is kifáradnak, a vasárnapok, vagy az egérfogók, azok is kifáradnak, s a köszönések is. Van úgy, hogy én is kifáradok. Van úgy. Például most.
|
Filozófia |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2011. január 17. hétfő, 23:18 |
Az égvilágon a minden,
s a semmi az égvilágon
ott fönn és itt lenn,
rokonok valamilyen ágon.
Mit hoz a szél és mit visz el,
marad-e lábnyom?
Piciny pecsétet csak visel,
amit az idő rányom... |
El vagyok nyomva |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2011. január 17. hétfő, 23:14 |
Már akkor elnyomtak engem,
mielőtt megszülettem. Elnyomtak,
kegyetlenül,
pedig szólhatott volna anyám, lelkem,
a testvéred szerintem
fejeden ül.
Elnyomtak engem aztán
kint, a bábák,
tanúm van reá, meg is haraptam egyiknek
jól a lábát.
Elnyomtak engem az óvodában, mikor még
kicsiny voltam,
erőm sem volt elég,
hogy megdobáljam társaim, csak bőgtem,
lent, a porban.
Elnyomtak minden iskolában,
az első padból a hátsóba ültettek
menten engem,
azt mondták, a himnuszt hamisan
énekeltem.
Elnyomtak engem fönt, az egyetemen,
az ösztöndíjam egy szép napon törölték,
pedig piára sem volt elég,
az koholt vád,
hogy ittam volna oly sokat, de ők így
indokolták.
A bakaságot hogy megússzam, hát
jött egy ötlet,
de mikor odaálltam a bizottság elé meztelen,
félrelöktek.
Elnyomtak engem később is,
mert téved, ki azt hiszi, nékem
munkát adtak,
a semmittevési hivatást én találtam ki,
csak magamnak.
Kiálltam egyszer egy sor elé, kiáltottam,
hé, velünk mi lesz, mert itt vagyunk mind,
elnyomottak!
Kik mögöttem álltak, éljeneztek, de jobbat
ők se mondtak.
A parlamentben is el voltam nyomva,
pedig a szót meg nem vontam
soha mástól,
hagytam, hogy éljen meg más is, ne csak én,
elnyomásból...
|
Így senki se látott |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2011. január 02. vasárnap, 14:52 |
Valami könnyedebb
délutánra vágynék,
mikor rövid a gond
és hosszú az árnyék.
Csak nézném, hogy szárad
ingem, nincs is éle,
tovagurult egy gomb,
macska játszik véle.
Panyókára vetném
a bodzavirágot,
járnék önfeledten,
így senki se látott.
|
Jöttem, hogy lássalak |
|
Írta: Elekes Ferenc
|
2010. december 30. csütörtök, 06:26 |
Az én apám soha nem mondta
anyámnak, szeretlek, Emma.
Az én apám nem mondta soha
nekem se azt, szeretlek, fiam.
Az én apám az unokáját
nem vette ölébe piciny korában,
később szólt neki, ne üljön oda
kertünk friss füvébe, mert azt letapossa.
Az én apám gondozta apját, amikor
tehetetlen volt, pedig nem kedvelte őt.
Az én apám különösebben
nem szeretett senkit és azt hiszem,
különösebben őt sem szerették.
Az én apám félig árva volt és megjárt
minden poklot, de nem beszélt
a pokolról, csak említette néha.
Az én apám a boldogsággal
nem találkozott, de sejtette, hogy van,
mert cipőjét időnkint kipucolta.
Az én apám a fákkal volt barátságban,
kezében olykor fűszálakat hordozott,
fölkelt éjjelente, hogy megnézze,
helyükön vannak-e a csillagok.
Az én apám sírkövén
a dátum ki van javítva.
Az én apám büszke ember volt,
de kalapját levéve köszönt az utcán
és bort vett elő, ha vendége jött.
Az én apám nem kérdezte tőlem,
mi szeretnék lenni ebben az életben,
ezért nem is lett belőlem semmi.
Az én apám csodálta a nedves orrú
borjakat, s a híres tudósokat.
Az én apám, ha csak tehette,
elkerülte a táskás embereket,
de soha, senkinek nem tartozott.
Az én apámnak nem kellett a másé,
de ami övé volt, ahhoz ragaszkodott.
Az én apámnak nem voltak szokásai,
amiket figyelembe kellett volna vennünk,
talán csak az, hogy tányérjába levest
magának soha nem merített és
általában, amikor ettünk, hallgatott.
Az én apámat nem csípték a méhek,
mindenre talált megoldást,
biztos volt abban, semmi nincs a világon,
aminek ne lenne megoldása.
Az én apám egyszer, haragjában
becsapta az ajtót és elgörbült a rézkilincs,
amire úgy nézek most is,
mint valami híres műalkotásra.
Az én apám szerette az igaz történeteket,
verseket nem olvasott, fütyörészni
soha nem fütyörészett, de könnyezett,
amikor sercegett a tű a lemezen,
s azt énekelte a patefon, Granada
gyöngye volt, az a fekete lány.
Az én apámat egy napon, valamiért
otthagyta anyám és elköltözött.
Az én apám másnap, először életében
virágot vett és megkereste anyámat.
Az én apám megállt anyám előtt
azzal a virággal, s csak annyit mondott,
jöttem, hogy lássalak.
|
|
|