Jól van az elrendezve, hogy minden ember meghal! Hogy nincsenek kivételek. Mit csinálhatnék a rengeteg szabadidőmben? Hány, de hány temetésre kellene elmennem! Akkor még írni se lenne érdemes, minek szomorítani a halandókat? Hogy nézne már az ki, hogy egy halhatatlan arról beszél, hogy milyen szép is a halál?

Sürget az idő. De kié?

Olcsó parfüm-, még olcsóbb pálinkaszag.
 Hímszag. Nőszag
Fekete bugyik, lila kombinék. Rúzs mindenütt.
„Maga szemtelen!” „Juj!” „Haha!”
Parókás, kövér zongorista. Fogatlan cigány hegedül.
Szivarfüst.
„De uraim!” „Jöjjön, jöjjön!”
Púder. A madám fürkész tekintete.
Félhomály. Mellek, combok. Hús.
- Mit akarsz, kisfiú?
- Eltévedtem, néni.
Ricsaj. A székek koreográfiája. Két lány a képviselő úr ölében. Részegek.
- Azt látom, bár… no, mindegy. Pénzed van-e?
Kosztolányi egy marék aranyat szór a padlóra.
Aranycsengés.
Kibuggyanó emlők, piros, kék combok.
- Gyerünk fel a szobámba.
- Eltévedtem.
- Tudom, kisfiú. Gyere, odavezetlek.
- Eltévedtem.
A madám pillantása a távozó magas, karcsú lányról és a szőke hajú kisfiúról a belépő doktorra siklik.
Kosztolányi Dezső az ágy szélén ül, nézi, ahogy a kurva rendezkedik. Megigazít egy képet a falon. Lábujjain pirosak a körmök.
Vékony falak. Orgazmus a szomszédban
- Ki sír odaát, néni?
A nő felkacag. Most nézi meg először a fiút.
- Te is szép vagy, néni.
Ajtócsapódás. A képviselő a két lánnyal. Vihognak.
- Ne mondj ilyet! Én csak egy kimázolt bábu vagyok. Egy ajtó, egy szekrény, egy fal, de te nem értheted ezt.
- Értem én, néni. Te egy kifestett ember vagy.
A kurva öt évet öregszik.
- Hogy hívnak?
- Azt nem mondhatom meg.
- Mit csinálsz?
- Azt se mondhatom meg. Ne haragudj, néni!
- Titokzatos vagy. Nem baj. Gyere, sok szépet mutatok neked. Labdát, könyvet…
- Gyere, hadd vegyem le a ruhádat!
- Igazán? Játékokat mutatsz? Amilyenek otthon vannak?
- Sokkal szebbeket! Mi az, félsz?
A szomszéd zajai. Esteledik.
- Nem, tőled nem félek, de a labda szét fog durranni, a hintaló eltörik, a könyv elszakad.
Otthon is elszakadt.
A nő bámul.
- Ki vagy? Ki vagy te? Miért jöttél ide?
Ölébe húzza a fiút, mellére szorítja fejét. Sír. A könnyek lemossák a két emberről a ruhát.
„Elza! Hol marad ilyen soká? A vendégek türelmetlenek!”
A nő felugrik. Formás keblek a holdfényben.
„A labda” – gondolja Kosztolányi Dezső.
- Mennem kell, kisfiú!
- Nem mutattál semmit! Becsaptál.
- Bocsáss meg, de hallod, mennem kell. Így parancsolták.
- Ki parancsol neked?
- Mindenki.
- Én is?
Valahol óra kongat. Zaja beleolvad a lenti zenebonába. Ma sokan összejöttek.
- Még te is.
- Akkor maradj! Megparancsolom, hogy maradj! Adok aranyat, ezüstöt, gyémántot.
- Mutasd meg a játékokat! Kapsz még több kincset, mutasd meg a szánkázást, a lepkefogást, a pofont, amit a szétrepedt nadrágokért adnak, a kergetőzést, a labdázást! Maradj! Kérlek.
A nő megigézve bámult. Kiszaladt, s egy perc múlva visszajött. Bezárta az ajtót.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? – kérdezte kétségbeesetten, de Kosztolányi Dezső márn em volt sehol.
Sötét. A képviselő végzett.
A fogatlan cigány és a dagadt zongorista valami magyarosat játszik.
Hímszag. Nőszag.
Századunk bordélya.
 

1919. január 29.

Sok-sok arc a világ. Legalábbis az emberek világa, mégis milyen messze voltak (és vannak) tőlem azok az arcok, amiket az arcomhoz szorítottam! (Az én szakmámban ezt nem lehetett elkerülni, mert a lihegő szájak egy-egy arcon vannak.) Az a fa, aminek a kérges törzséhez az arcomat odanyomom, az a fa meg egy teljesen más világba tartozik. Vajon érdekli-e a fát (akácnak néz ki), hogy odanyomtam az arcomat, és hogy ezt le is írtam, hogy sejtem a fajtáját? Nem hiszem. 

Béla az esőt szereti, én a havat.

Megmondják-e a csillagok?

A ’80-as évek közepén elkezdett, s mind a mai napig be nem fejezett írásmű hordalékai