Egy mondat a jó „zsarnokságról”

                                                                                                                   Rózsa Imre

Aki azt hiszi, hogy csak azért írok csupa jót erről az emberről, az egykori – nekem Örökös – iskolaigazgatóról, mert fia, egyben utódja e poszton a Híradó szerkesztőbizottságának tagja, az nagyon téved, hisz minden gyávaságom ellenére nem vagyok talpnyaló, ami a kisebbik baj, s az se nagyobb, hogy bár jó néhányszor megjelentünk az Igazgató úr színe előtt ilyen-olyan diákcsínyek miatt, az igazgatói iroda – és ez vonatkozik a tanári szobára is – nem tartozik a diákok leglátogatottabb helyiségei közé, nem tudhattuk, nem is akartuk tudni az ott zajló ügyeket, az igazán nagy baj az, hogy bárkit kérdeztem felőle, nem tudott rosszat mondani rá, pedig – mivel meg vagyok győződve arról, hogy „Nincsen Rózsa tövis nélkül” – próbálkoztam boldoggal, boldogtalannal, ám mindegyiküktől ilyesforma választ kaptam, hogy „áldott jó”, hogy „tisztességes”, hogy „szeretetre méltó”, hogy „őszinte, becsületes” ember volt, hogy „nem lehetett rossz, aki példás családi életet élt, két fiút nevelt fel, aki szerette a virágokat, bélyegeket gyűjtött, tenyésztett és versenyeztetett galambokat, egyszerű, már-már puritán életmódot folytatott (persze a gyomor örömeit nem vetette meg!), aki a kis robogóján járta végig a rábízott iskolákat, akinek mindenkihez – még a takarítónőkhöz is – volt kedves szava, akinek az igazgatósága alatt épült meg az új gimnázium, aki ilyen magas színvonalú tanári kart tudott összeverbuválni, akit káromkodni soha senki se hallott, stb., stb., stb.”, és ráadásul én is hiába kerestem, emlékeim között sem találtam „megfelelőt”, vagy amit leltem, balgaságomat bizonyítja, mint például amikor életem első (s eleddig egyetlen) szakmai sikere után telefonon megkeresett a Szolnok megyei Néplap „szemfüles” riportere, s én meg hebegtem valamit, de semmiképp  sem azt, amit aztán az újságban, hogy „diri bácsi”, amin feldühödtem, hiszen az engem ismerők tudják, hogy világéletemben utáltam a negédes-nyálkás kifejezéseket, szóval dühös lettem, no kire?, a vétlen Igazgatóra, és bosszút akartam állni, ami végül is kicsinyesre sikeredett, mert amikor harmadik év végén behívott és terveimről érdeklődött, azt feleltem, hogy „pap akarok lenni” s vártam, hogy ő, a párttag tajtékozni kezd, ehelyett elnevette magát – még a tokája is remegett – és én nem tehettem mást, „megbocsátottam” neki, ennélfogva ezzel az emlékkel sem tudok mit kezdeni, s csüggedten meg kell állapítanom, hogy e személyiség árnyékos oldalának, hibáinak, esetleges tévedéseinek, vétkeinek felkutatása és közzététele a jövő történész nemzedékeinek feladata lesz.

Az öklöző filozófus, a nomád értelmiségi
                                                                                                   Princz István

   Természetesen nem órán és nem minket ütött. Ez méltatlan lett volna egy bölcshöz. Riasztó külseje ellenére nem volt agresszív, s noha tőle kaptam kölcsön az „Übermenschet” hirdető német filozófus könyvét, az ő „emberfölöttisége” nem üres elmélet, okoskodás eredménye. Ez a kemény, szikár, csontos arcú férfi megküzdött a reá mért sorssal. És győzött! Talán egy gyerekkori betegség következtében sántított. Valószínűleg akaraterejének bizonyítására választotta ezt az emberpróbáló sportágat. Bokszolt. Tehát a ringben ütött.
    Nyilván sikervágy is munkált benne, ám ez nem az ellenfelek megalázására irányult. Minden nyert meccse győzelem volt, és minden veresége is. Győzelem testi hibája, önmaga fölött. Így edzette, kovácsolta személyiségét, védte, őrizte belső szabadságát. Szememben – ma is – a belülről vezérelt ember megtestesülése. Az övéhez hasonló szabadságfokkal csak csavargók között találkoztam.
    szürke warszawa
    Nemcsak így építette magát. Matematikát és filozófiát hallgatott. Ahogy egyetemi éveiről beszélt, megerősödött bennem, hogy nem egy törtető, akaratos karrierista nyilvánul meg – vall – az osztály előtt, hanem egy szerény, de dacos, büszke, öntudatos férfi. A diploma megszerzése és az Újszászra költözés közötti időszakról semmit sem tudok. Ha mesélt is róla, elfelejtettem. A fő, hogy itt volt, hogy tanúi lehettünk jelenlétének, részesei kisugárzásának. Rövid ideig élt Újszászon. Egy napon – nem kérdezősködtem, miért – elment.
    Szürke Warszawa
    Nekünk matematikát tanított. A filozófiáról szó sem lehetett abban a szemét-kedélyes korszakban Szó volt róla! Beszélt a lét való és vélt értelméről, az értékekről. Elmondta, hogy nagy álma az élet leírása matematikai formulában. Ő magyarázta el a circulus vitiosus (hibás kör) fogalmát. Képzelj el egy embert – úgymond –, aki összekever célt és eszközt, jelenséget és lényeget. Helytelen gondolkodás (legtöbbször öncsalás), a helyzetnek nem megfelelő döntések révén mindig odajut, ahonnan elindult. Járja egyre szűkülő köreit. (Van-e a Nyájas Olvasók közt, aki magára ismer?)
    És most képzeljenek el egy másik embert. Őt. Az ő útja sem akadálytalan, de egyenesen vezet. Megy, ha úgy érzi, hogy mennie kell, ha már nem bírja itt tovább. Nem megfutamodás ez! Ő nem enged elveiből, nem alkuszik meg. Beül a volán mögé…
    A szürke Warszawába belefér minden: a feleség, a gyerekek, a könyvek, a teleírt füzetek, a ruhák, a bútorok, a játékok, a szőnyegek, a virágok, a gépek, a szerszámok, a fényképek, az emléktárgyak, a tükrök, az órák…
    Felzúgott a szürke Warszawa.
    Néztük a távolodó autót, láttuk, hogy a sűrűsödő gondolatok feszegetik az ajtókat. A Tanár úr hátrapillantott, intett, lehúzta az ablakot és kiengedte őket.
    Itt hagyta ránk.
 

A kis nagy ember
- zsenscsina nyeviszokava rosztavelikoj dusi –

Orosz volt. Üzbég, netán tadzsik, grúz, kazah… Szégyen, nem szégyen,
elfelejtettem, melyik náció lányaként látta meg a nagy szovjet napvilágot! Az
biztos, hogy nem volt tősgyökeres újszászi!
Alacsony volt. Ma is az, és a lába talán még a Wendauerénál is kisebb.
Igen, volt benne valami NEMECSEK ERNŐs!
Állhatatossága? Lágyszívűsége? Érzékenysége?
(Ő volt az egyetlen tanáraim közül, aki sírva kiszaladt a teremből. Nem
csoda. Az orosz nyelv iránti érdeklődésünkre, fogékonyságunkra egy későbbi
példa. Másfél évig az egyetemen is kellett oroszt tanulnunk. Az első óra végén
a tanárnő közölte, hogy a jövő héttől kezdve csak oroszul beszélgetünk, s
megkockáztatta: „Van valakinek kérdése?” Egy srác jelentkezett: „Tanárnő, az
ott a táblán milyen betű?” Ilyen élmények hatására rohanhatott ki középiskolai
tanárnőnk is!)
Van vagy tíz esztendeje, hogy felkerestem szolnoki lakásán. Stílszerűen
vodkával kínált. Ahogy ilyenkor lenni szokott, semleges dolgokról
beszélgettünk, nosztalgiáztunk. Ráncai mélyebbek lettek, de frissen mozgott,
okosa, szépen beszélt az „idegen” akcentust leküzdeni nem tudó, nem akaró
hangján. Bemutatott édesanyjának, aki szinte semmit és megmutatta papagáját,
aki perfekt beszélt magyarul.
Elgondolkodom: hogy fér el ennyi életerő, életkedv, bölcsesség és játékosság
egy ekkora teremtményben? Eszembe jut egy korábbi írásom gyémánt-
metaforája. Most röviden kifejtem.
Minden nő gyémánt! A természetesség és mesterkéltség ezernyi lapocskára
csiszolt gyémántja. Szépség, szűziesség, termékenység, bujaság, érzelmesség,
keménység, gyengeség, határozottság, merészség, csábítás… Minden nő azt
az arcát mutatja meg, amelyiket ösztön diktálta érdeke megkívánja! Mégsem
szerepet játszik! Meg tud maradni mindig és mindenkor önmagának, csiszolt
gyémántnak.
Hogyan próbál bizonyítani az önnön szabályozott világába zárt, erejét,
nemzőképességét fitogtató férfi? Nem vallja be, hogy örök adósa a nőnek. Egy
gyakran alkalmazott taktikája, hogy felvág eszével, „intellektusával”. (Piha!)
Én sem tudok korlátaimtól szabadulni. Bizonyítani is, tisztelegni is akarok
az „ekkora teremtmény” előtt. Így:

„Tyotya, tyotya Lizavjéta,

ja ljubjú tyibjá za éta!
I za éta i za sto,
Sto tü hógyis bez palto.”

Ezt még tőle tanultam!
A jelentését sajnos nem tudom és én sem ismerek minden cirill betűt. Hiába,
nem mind arany, ami fénylik!
A „teremtés koronája” sem.

(Joggal kérdezhetik: honnan tudta a címet lefordítani, ha… Jó, jó, értem és
menten válaszolok. A fordítást egy kolléganőm csinálta meg nekem, aki 17 évig
tanított az egri főiskolán orosz irodalmat.)

Tanárok, Tanáraim, kivéve a Tanárnő címzettjét, aki középiskolatársam volt

A fátum

Magyar Katalin

Ami tudok, általa tudom.
A reménytelen és gyámoltalan gyerekszerelem örömét, kínját,
/A felső tagozatban évente többször is rendeztünk „klubdélutánt”. Nem
emlékszem, hogy ekkor milyen alkalomból jöttünk össze. Színes krepp-papír
szalagok a mennyezeten. A falak mellé tolt padok, székek. Málnaszörp. Vajas
és zsíros kenyér. Lágy, vagy enyhén kemény beat zene a szalagos magnóból.
Tánc. Tréfás vetélkedő. Az egyik feladatban a táncoló párok az arcuk közé egy
szaloncukrot szorítottak (persze, emlékszem már, Mikulást vagy karácsonyt
ünnepeltünk!) Azok győztek, akiknek legkésőbb olvadt el a cukor.
A tanárnőnek (róla beszél a szöveg) az osztály legvonzóbb fiúja „jutott”.
Idézőjelet használok, mert a tények ismeretében is meg voltam győződve arról,
hogy ez nem a véletlen műve. Féltékeny voltam. Az sem vigasztalt, hogy –
nyilván a fiú felhevültsége miatt – hamar kiestek.
Gyűlöltem mindkettőjüket és nagyon sajnáltam magamat. Csak néztem őket.
Talán a könnyem is kicsordult.
(Tudom, hülyeség, de ma is így nézem a boldog, fiatal párokat. Csak nem
sírok. Kiszáradtam.)
a versenyek ördöngős izgalmát,
/Szolnokról járt ki Újszászra. Ott lakott albérletben férjével, a szintén tanár
zongoristával. Egy verseny ellőtt megkért, hogy vasárnap még menjek el a
lakásukra, hogy ismételjünk. Nem mertem egyedül menni. A férj nem volt
otthon, ő kérdezgetett, én válaszolgattam, a másik fiú pedig unatkozott. Aztán
a tanárnő kiment a konyhába. Mi szétnéztünk a könyvespolcon. Észrevettük Az
emberi test című könyvet, s óvatosan figyelve, hogy a tanárnő észre ne vegye
ügyködésünket, felnyitottuk a nemi szerveket bemutató fejezetnél. A látványtól
és az izgalomtól, hogy meglep, elvörösödtünk. Megúsztuk. Kiszólt: „Kész az
ebéd!” Rántott húst ettünk krumplipürével és valamilyen savanyúsággal.
Másnap nem nyertem a versenyen.
Nem ő tehetett róla./
a szavak bűvöletét,
/Lehettem tán hatodikos, mikor egy iskolai dolgozatom kapcsán – Csokonai
és Lilla elválásáról írtuk – ezt mondta: „Kitűnő érzéked van a drámai helyzetek
érzékeltetéséhez.”
Évtizedekig lappangott ez az emlék.
Mostanság fogom fel sorsomat meghatározó súlyát./

az abszurd szépséget,
/Tőle hallottam először egy drámáról, amelyben egy angol házaspár
vendégségbe megy, s miután megérkeztek, beszélgetni kezdenek. A férj a
feleség lakóhelye felől érdeklődik stb. – fokozatosan döbbennek rá, hogy
ismerik egymást, sőt házastársak. Összeölelkeznek. Akkor nagyot nevettünk
rajtuk.
Mára lefagyott arcomról a mosoly is./
és azt, hogy az emberré válás nemcsak biológiai folyamat.
/Ezt akkor tanultam meg, amikor az iskolaudvaron véletlenül nekiszaladtam
gömbölyödő hasának. Ő, a sokadik hónapos terhes, nem szólt, nem korholt, nem
szidott. Elmosolyodott./
Ha valaki találkozik vele, mondja meg neki, hogy felnőtten is gyermeki
rajongással szeretem.
Mert amit tudok, általa tudom.

Nagykőrös – Újszász

Az Arany János Múzeumban találhatók képek arról a tanári karról, amelyben
a költő majd’ tíz évig tevékenykedett.
Jókai Mór így írt róluk: „A Fiastyúkban nincs annyi csillag, mint
Nagykőrösön volt”.
Újszászon a mi évfolyamunk volt az utolsó csupán gimnáziumi érettségit
szerző társulat. Lett belőlünk Lengyelországban végzett textilmérnök,
Romániában diplomázott olajmérnök, orvos, vasutas, jogász, óvónő… és
tanárok szép számmal.
Pályáink ilyen alakulásában saját tehetségünkön és/vagy szorgalmunkon
kívül nagy szerepe volt tanárainknak.
Nem voltak ők „csillagok”, ha jól tudom, országos hírűvé csak egyikük
vált: az alacsony, vékony ember, aki nekünk latint tanított. Sajnos nem sokáig!
Egyikük ilyen volt, másikuk olyan. Mindegyik értékes a maga módján, és
szándékában segítő.
Amikor emlékezik az ember, válogat. Válogat értékszempontok vagy
rokonszenv alapján.
Válogat, mert bebeszéli magának, hogy szabad.

Múltfalva

Ezt a címadást nem vezérli sértő szándék. 1983 óta Egerben élek, Újszász 1997 óta város, végül: az írások nagyobb hányada múltidéző.
1996 augusztusa és (amennyiben jól jár az eszem) 2009 valahányadik hónapja között az Újszászi Híradó című, példásan szerkesztett és kivitelezett havilapban jelentek meg írásaim. Számuk 45 körül mozog. Az igazán „termékeny” időszak az 1996 és 2000 közötti. Nem volt előre kitervelt szerkesztő elv a dologban – írtam, ahogy jött, egyszer-kétszer felkérésre. Utólag készítettem belőlük (ezek majd később következnek) „ciklusokat” (mint például Tanárok, Kocsma-univerzum – ennek csupán a magja lesz híradós termék –, Halottaim…). Az ivisz számára – értsd: Barátom számára – jócskán merítettem a múltbeli anyagból. Így, újra átfutva, egyes darabokat el is olvasva látom, hogy az írások színvonala meglehetősen egyenetlen. Ez maradjon is meg! (Csak az első hármat dátumozom, hogy munkát adjak az irodalomtörténészek, filológusok, műítészek hadának.)

Hogyan mulat a nép!

Például a Dalárda FC és a Viktória SC. Mindkettő kitalált újszászi „egyesület”. Alkalmi, miként a csapattagok egy része is az: alkalmi munkás. Esetleg munkanélküli.
Időben érek ki biciklivel az alállomás melletti kispályára – lekaszálták az önkéntesek, de nem rajzolták ki a vonalakat. Még csak egykapuznak. Egyeseknek ez az első bemelegítés. Ismerős arcok és testek. Itt egy kocsmáros, ott egy lakatos, amott egy kőműves… Az egyik kövér, a másik alacsony, a harmadik hórihorgas… „Feketék” és „fehérek” – együtt!… Van, aki józan és sérült, s van spicces, ezek sántikálnak…. Korosabbak és az életnek még csak most indulók.
Kis motorjával megérkezik a bíró. Kezdődhet a mérkőzés. A hajdani nagy futballista végzi el a kezdőrúgást, aztán lebiceg. A játék – néhány kivételtől eltekintve – teljesen olyan, mint Magyarország(on) általában: van kirúgás, van lerúgás, egyik-másik a földre kerül – s van berúgás. És – még ha szelídebben is, mint a parlamentben – szidják a bírót. A bíró nem állíthat ki senkit, mert kevés a játékos, s ami a legfontosabb, itt nincs szándékos szabálytalanság! Ebben tér el leginkább közállapotainktól a Dalárda kontra Viktória meccs.
A közönség – vagyunk vagy ötvenen – ujjong, fütyül, tapsol, bekiabál – jó a kapcsolata a játékosokkal, hisz mindenki mindenkit ismer. Az egyik néző elájul. A hőségtől? Az izgalomtól? Segítők hada veszi körül.
A 6-0-s részeredmény hatására a nyerésre álló Dalárda két tagja leveszi trikóját, átáll az ellenfélhez. Ez nem pálfordulás: a játék szépsége, eredményessége, mindannyiuk és a nézők érdekében teszik.
Végül 3-1-es második félidővel beáll a végeredmény: Dalárda-Viktória 7:3!
A játékvezetés öt csillagot érdemel. Jók: minden résztvevő. Még a rosszak is! Együtt voltak! Együtt voltunk!
Be kéne látni urak, elvtársak: így is lehet csatázni.
Egyelőre!
U.i. A szervező várja új – bátor – ellenfelek jelentkezését.
                                                                                                                     (1996. augusztus)

Előhang

Életem első 25 évében megátalkodott lokálpatrióta voltam. Újszászon jártam végig iskoláimat, egyetemi éveimben Szegeden az Újszászi Szabadság MGTSz SE nevet viseltem az asztalifoci házibajnokságokon, sőt – később – Görögországban fogadást kötöttem arra, hogy Athénban találkozunk újszászi emberrel – nyertem: találkoztunk egykori tanárnőmmel.
Újszász körülbelül a világ közepe – gondolhattam. (Nem gondoltam, ez nem az ész kérdése!)
Akarva-akaratlanul elkerültem szülőfalumból („szülőnagyközség”?) és felnőttem. A mondat második állítmánya azt jelenti, hogy rájöttem: a világ közepe az, ahol az egyes ember éppen van.
Mert tragikusan magányosak vagyunk.
Élményeinkkel, emlékeinkkel.
Mit tehetünk? Megoszthatjuk ezeket másokkal.
Erre teszek kísérletet.
                                                                                                                         (1996. október)

Bilárd mint elégtétel

    Ennek az embernek sokat köszönhetek, akivel Paróczai Zoli kocsmájában, a szombat délelőtti lagymatag forgalomban, az ajtótól a második asztalnál ülve beszélgetünk. Asztalunkról fenyegetően mered ránk a két félig ürített pohár. A helyiség hátsó részéből álmatagon bámul kopott zöld posztójával a biliárdasztal. Rajta a dákók pihennek, benne a színes golyók várnak a 2x20 forint varázsütésére.
Önök már kevésbé hálásak neki: az ő lelkén szárad, hogy írok a Híradóban.
-    Tudod, hogy neked köszönhetem az írásaimat?
Jólesik a bók. Önelégülten mosolyog, és talányosan válaszol.
-    Nincs azokban köszönet.
Nem merek rákérdezni, hogyan érti.
-    Emlékszel?
Bólint.

1996 júliusában zajlott le a Dalárda kontra Viktória mérkőzés, amelyre hosszas fontolgatás, latolgatás után én is kibicikliztem az alállomás melletti kispályára. A meccs utáni kocsmai zűrzavarban említette meg a szervező, a régi ismerős, hogy írjak valamit a látottakról. „Jó, Karcsi, megpróbálom!” – s hazamentem. Másnap vittem a Hogyan mulat a nép! kéziratát újszászi törzshelyemre, hogy véleményezzék, pontosítsák. Ő olvasta el először, semmit sem kifogásolt, csak egy megjegyzést javasolt, amit utóiratként hozzáragasztottam az íráshoz. Eligazítottak, hová menjek, s elvittem a szöveget a könyvtárba.
Ebben a történetben is szembetűnő a véletlenek láncolata: ha akkor úgy döntök, hogy nem megyek ki a meccsre, vagy ha lusta vagyok felpumpálni a kerékpárt, ha útközben betévedek egy közbeeső helyre – mondjuk, ide –, vagy a mérkőzés után nem megyek be amabba, ha a siker mámorában ő nem kér fel… talán azt sem tudnám, hogy létezik az Újszászi Híradó! Egyes lélektani irányzatok szerint nincs véletlen, illetve a szükségszerűség megjelenési formájaként működik. Ha van, ha nincs, ebben a láncolatban az az ember játszotta a kulcsszerepet, akivel most beszélgetek.
„A véletlent a játékban úgy hívják, malac. A győztesről azt mondják azok, aki azt hiszik, hogy jobban tudnak játszani, hogy malaca volt. Itt van például a biliárd!” Mielőtt folytatja, komótosan elballag a pulthoz. Ahogy meghozza az adagot, úgy beszél, mint aki elvesztette a fonalat. Nem szólok közbe, hiábavaló is lenne.
„A huszonvalahány év alatt két munkahelyem volt. Az egyik a Gépjavító, ahol apáddal is dolgoztam. Tudod, hogy épült fel akkor egy vállalat! Az igazgatónál mindegy volt, hogy nem ért semmihez, csak megbízható, jó elvtárs legyen. Akkor a piros könyv, ma meg a pénz dönti el, hogy ki milyen ember. A pénz és az összeköttetés! Magyarország megmaradt feudális, urambátyám, kéz kezet mos országnak! Ezt te jobban tudod. (Tudom. Mit változtat?) aztán a rengeteg vezető és a sok titkárnő. Talán többen dolgoztak – ezt idézőjelben értem – az irodákban, mint az üzemcsarnokban! A jó pénzt, persze, ők vették fel, pedig, hidd el, már kezdő koromban jobban értettem a szakmához, mint sokan a vezetők közül. Azok parancsolgattak, nyüzsögtek, úgy tettek, mintha mindent jobban tudnának, de ha gyakorlati munkára került a sor, nokedlik voltak. Mintha nem technikumokban, főiskolákon, egyetemeken végeztek volna. Én meg csak szakmunkásképzőbe jártam. Ó, de sokat kellett túlóráznom! Nem érte meg! Akkor még zöldfülű voltam, nem tudtam, hogy az én túlmunkám bérének egy része az ő zsebükbe kerül. Néha, amikor munka után leereszkedtek közénk egy sörre, egy biliárdra, akkor sem hazudtolták meg magukat.”
Elgondolkozik. Hagyok neki időt, addig nagyjából leírom.
Nálam alacsonyabb, nem aránytalan, de férfi szépségversenyen a „voltak még” esélyével induló ember. Most színes téglalapokkal mintázott, összhatásában lilához közelítő rövid ujjú inget, kékes árnyalatú rövidnadrágot és határozottan kék papucsot visel fehér zoknival. Zömök, szögletes arcú férfi, álla alatt kezdődő tokával. Fejének legfőbb jellegzetessége az őszülő haj és a sötét szemöldök és hosszú szempillák ellentéte. Köztük néz ki kék szemeivel a világra, rám. Tekintete szúrós és barátságos egyszerre.
Megint távolról indít.
„Apád különb ember volt nálad. Sokáig dolgoztam vele, hidd el, jobban ismertem, mint te! (Elhiszem. Más alkalommal el is mondom neki. „Az apák, te is tudod, többet elárulnak magukból a munkahelyeken, mint gyerekeik előtt. Nyíltabbak, talán őszintébbek is a munkatársakkal. Nálam különb embert meg, ugye, nem nehéz találni!” „Nem úgy gondoltam.”) Nem úgy gondolom, hogy lángész volt. Sokat olvasott, sokat, de nálad biztos kevesebbet tudott elméletben, ám ő szakmunkásnak is elismerten jó volt! Nem tudom, nem is érdekel, hogy milyen tanár vagy, csak az írásaidat szoktam olvasni. Megmondom őszintén, nem mindig tetszenek. Néha többször el kell olvasnom, hogy megértsem, mit is akarsz mondani. Nem mindenki van így vele! Legtöbbjük az első érthetetlen, idegen szónál megakad és továbblapoz az újságban! A másik bajod, hogy mindenkiről csak jót írsz! Nem olyan egyszerű, felhőtlen az élet! Én, látod, kétszer nősültem, mind a kétszer ugyanazt a nőt vettem el, mégse sikerült! Nézz rám, mi vagyok!? Egy 44 éves leszázalékolt munkanélküli. Én, aki nagyon szerettem és tudtam dolgozni. Jó, jó, írtál a munkanélküliekről, de feloldottad a múltba nézéssel, abból a részből nekem úgy tűnt, hogy lenézed a munkásokat! Jobb, biztosabb volt az életünk Kádár idejében, de a fene egye meg, ma is itt élünk, ha életnek lehet ezt nevezni! Kimondom kerek-perec, az életet, az igazságot hiányolom az írásaidból! Miért félsz a valóságtól? Apád ki merte mondani az igazat, a szakszervezeti és a pártgyűléseken mindig védte az egyszerű dolgozók érdekeit, megmondta, ami nem tetszett neki, még a vezetők szemébe is. Az elvtársak nem mertek ellene szólni, de tettek azért, hogy ne vigye magasabbra. Így értettem, hogy különb volt nálad. Egyébként szeretett téged, büszke volt rád. Rendes ember volt. Szeretett viccelődni, ugratni másokat. Egy baja volt, ha az baj, hogy sokat ivott. Attól függetlenül tisztelték a munkatársai, én is, szívesen ultiznék, biliárdoznék vele.”
Alapjában véve türelmes ember vagyok, de ez már nekem is sok.
-    Harmadszor szólsz a biliárdról!
Kesernyésen felnevet.
„Jó, jó, mindjárt rátérek arra is. Sietsz valahova? Kérek még egy sört.
Említettem, hogy néha munka után négyen-öten elmentünk kocsmába. Fiatal voltam, nőtlen, megengedhettem magamnak ennyit. Hiába értettem én többet a szakmához – annyit mondom, hogy a végén nagyképűnek tartasz –, kevesebbet kerestem, mint a művezetők, brigádvezetők. Ez nem is zavart, inkább az, hogy ezek a kisfőnökök másütt is éreztetni akarták hatalmukat, nemlétező szaktudásukat. Mikor a négy-öt korsó vagy üveg sör után biliárdozni kezdtünk, méricskéltek a dákóval, számítgatták a szögeket, a lökés erejét, a golyók várható pályájának ívét. Okoskodtak. Karcsikám, én nem voltam ilyen szókimondó, mint apád, a vezetőkkel szemben csak az a kis sikerélményem lehetett, hogy győzzek a biliárdban. Tudom, nevetséges, kisszerű dolog, de legalább itt bizonyíthattam, hogy érek annyit, mint ők! Amerikai biliárdot játszottunk és az párosban jó. Partneremmel beleadtunk apait-anyait, meg az ital is dolgozott bennünk. Győztünk. Malacotok volt! Második győzelmünk után is ezt mondták. Lehet, hogy igazuk volt, de győztünk.”

Játszani hívják. Biliárdozni.
Elnézést kér tőlem s partnert keres.
Kettő egyre kikapnak.
„Jobb volt az ellenfél” – mondja, és vállat von.

xxx

Ha élő személyről írok, erkölcsi kötelességemnek tartom megmutatni vagy elküldeni neki a kész szöveget. Ez alól csak akkor mentem fel magam, ha az illető személy foglalkozásánál, hivatásánál fogva nap mint nap vállalja a nyilvános megmérettetést (pl. tanár), vagy ha nem tudom, hol keressem. Mindeddig egyikük sem kérte, hogy ne közöltessem az írást, illetve nem perelt be személyiségi jogainak megsértése miatt. Ezen írás „főszereplője”, a beszélgetőpartnerem se. Azt kérdezte: „Nem félsz attól, hogy, ha kiadják, csökken a népszerűséged? Kemény dolgokat írtál magad ellen!” „Te mondtad ezeket?” „Én!” „Vállalod?” „Vállalom.” „No, látod, én is a szöveget.”
                                                                                                                   (1998. szeptember)
 

Tamasi a könyvet a kezében tartva nyitotta ki az ajtót és engedte előre Angélát. Töltött mindkettőjüknek, s leültek.

A férfiaknak az Iparos, a Vasutas Kör, a kocsmák voltak az italozások, beszélgetések, a kártya-, kugli- a biliárdpartik, azaz a szórakozás színterei. A nőknek az árokpartok, az utcai padok jelentették ugyanezt a pletykálkodások, az esti dalolgatások számára. A gyerekek utcákon, tereken játszottak. Tévé alig volt, video egyáltalán nem, a rádiót csak hallgatni lehet. Moziba mindenki járt. Az újszászi Kossuth Filmszínház az összfalusi közösségi életnek a színtere is volt.

Lapos tetejű épület, arccal a „cukrászdának”. Hátsó falával szemben Soós József bádogos háza állt. Ha a nagy kerek ablakok üvegszemei felől nézzük, jobbról a szikvizes Molnár András háza, balról a közvetlenül hozzáépített pékség volt található, odébb Müllerék laktak. Homlokzatán neonlámpa hirdette függőlegesen mindkét irányba: MOZI. Négy lépcsőfok, és itt az előtér. Esők idején sokat szorongtak ott. A tágas előcsarnokba jutáshoz három ajtó állt rendelkezésre – a pénztárnyitás előtt egy órával. A korábban érkező nézelődhetett. Az ajtók melletti falakon elhelyezett, lelakatolt vitrinekben elolvashatta a műsor havonta különböző színűre alapozott plakátját, válogathatott a szovjet háborús, olasz maffiás, román kém-, francia kaland-, jugoszláv partizán-, a német-jugoszláv koprodukcióban készült (főszereplő Gojko Mitic), a magyar, cseh, lengyel alkotások között, néha amerikai, japán (pl. Harakiri), kínai, sőt észak-koreai film is szerepelt a programban. Elvétve úgynevezett művészfilmet ajánlott a műsorterv - ezekbe legalább egy fél-, vagy teljesen meztelen nő szükségeltetett ahhoz, hogy valaki megnézze (persze a férfiak közül). Ha fiatalabb volt 14, 16 vagy 18 évesnél a nézőjelölt, elszomorodott. Tudta, hogy Baloghné Margitka néni nem ad se 2, se 4, se 6 forintos jegyet, s legfeljebb korhatár nélküli filmre, vagy a vasárnap délelőtti matinéra mehet be (1,50-ért). Megesett, hogy mégis átjutott a többszörös szűrőn. Ehhez „meg kellett küzdenie” a filmszínház igazgatójának Berta Lajosnak a feleségével, a vetítőterembe lépést a jegyek eltépésével engedélyező Magdika nénivel is. Ilyenkor a kiskorú izgatottan várta azt a részt, ami miatt volt a korlátozás, s ha nem lelt ilyet, bosszankodott. „Biztosan kivágták!” Átkozta a gépészt, Grósz Józsefet. Előfordultak néha előre nem látható események is. Gyakori volt a diákok részére a kötelező csoportos mozilátogatás. Egyik alkalommal egy II. világháborús filmben edzett hős szovjet katonák meztelenül fürödtek télen a lékben. A férfitest minden része látható volt. A fiúk röhögtek, a lányok egy része is nevetett, a többiek lehajtották fejüket a mozihomályban. A következő vetítésnél e rész előtt „filmszakadás” történt.

Ha sokat ígérő című, vagy másoktól dicsért film ment, hatalmas tömeg várt bebocsátásra, s amikor kinyitott a mozi, tülekedtek a jegyért, a jobb helyért. Aki csak későbbi előadásra vagy másnapra tudott jegyet szerezni, lelombozódott, epekedve figyelte az oszlopokkal tagolt előcsarnokban a csengetésre váró szerencséseket. Azok nézegették az ismert hazai és külföldi filmszínészek fényképeit (pl. Michele Morgan fekete macskás fotóját), Zsuzsa néni kosarából fruttit vásároltak, karamellát, bocskorszíjat, papírstanicliba kimért napraforgó- vagy tökmagot. A magok héját fehér porcelán köpőcsészékbe dobták, köpték. Bambit, málnát, jaffát ittak, selyemcukrot, erős vagy savanyú cukorkákat szopogattak – előadás közben aztán csörögtek a cukorzacskókkal –, vettek különféle csokoládékat (Boci, Kismackó, Korfu, Bandi szelet, Gránit kocka) Kissné Erzsike néni pavilonjában. Volt még idő, üldögélhettek a világoskék padokon – amelyek olykor „pótszékül” is szolgáltak –, a kisebbek az oszlopok körül kergetőzhettek. Az idősebbek a mozi előtti padokon elszívhatták a cigarettát. Odébb, a sötét mellékutcában – mint majd a nézőtér hátsó soraiban is – párok ölelkezhettek, csókolózhattak. A vasrácsos ablakon túl szorgoskodó péknek, Matyi bácsinak biccentve kimehettek dolgukat végezni a moziudvar végében lévő vécékbe. A mozi udvarának más „rendeltetése” is volt: hőségek idején az odanyíló mindkét kijárat nyitva állt, lehetőség volt a sötétítő vörös függönyt óvatosan félrehajtva bekukucskálni, a nézőtéren kiszemelni egy üres helyet, s amikor a „tettestárs” jelezte, hogy a jegyszedő kiment a teremből, beosonni, nyikorgás nélkül lehajtani a széket és leülni. Sok fortélya alakult ki a csalárdságnak: besétálás a kétrészes filmek szünetében, a kezelt jegy kicsempészése, jegy nélküli behatolás, kihasználva a bejárat előtti tumultust, hátrább ülni magasabb értékű helyekre. néha a jegyszedő, néha az igazgató utasította helyére vagy tessékelte ki a szabálysértőt, volt, hogy a rendőr, vagy a tűzoltó. Nekik párnázott szék dukált a moziban, sikerfilmek vetítésekor ott feszítettek egyenruhájukban.

A harmadik csengetés után bezárultak az ajtók, elsötétült a terem. A nagyfilm előtt egy tízperces blokk: Magyar Filmhíradó, néha egy rajzfilm, előzetes („Jön! Jön!”), ez után rövid szünet, hogy a későn érkezők bejöhessenek. Majd újra sötét lett.

A kívül rekedtek az előcsarnokban belestek az ajtó két szárnya közötti résen, hallgatták a film zenéjét, a szereplők hangját – a feliratos filmeknél mosolyogtak a furcsa beszéd hallatán –, a közönség feszült csendjét, megkönnyebbült morajlását, elégedetlenkedő vagy helyeslő bekiabálásait, nevetését, az olajos padló felerősítette lábdobogását, füttyét, tapsát. Elképzelték, mi történik bent: ahogy a hátsó sorokból galacsinná gyúrt jegyek, csokipapírok, Duna- vagy Tiszakavics szemek röpülnek az előbb – s alább is – ülők fejére, nyakába, s ahogy az áldozatok válaszolnak, ahogy valaki kidurrant egy felfújt zacskót, vagy hangosan böfög, állathangot utánoz, ahogy ezen a többi néző nevet vagy méltatlankodik… A beálló csendből tudják, Magdika néni odavilágított az elemlámpával.

Gyakorta már a szereplők felsorolásánál kezdték összehúzni a függönyt a vászon előtt, felkapcsolták a villanyokat, kinyitották az ajtókat. A kitóduló, szemét dörzsölő néző nem látta meg a fin, fine, the end, konyec, sfirsit stb. feliratot.

Pedig tényleg VÉGE lett!

Elrobogott Újszászról ő is, mint a jaszi. (Vajon utazott-e rajta?) Valami rémlik. Az állomáson mintha találkoztam volna vele, de nem illendő megkérdezni: „Hova, hova, tisztelendő úr?” Nem, főleg egy gyerek részéről.
Felrémlik az akkor magasnak, kövérnek látott fekete reverendás alakja. Ilyennek láttam, amikor hittanra jártunk, elsőt áldoztunk, bérmálkoztunk.
A „hosszú iskolában”, esetleg a plébánián vagy a templomban zajló hittanórákkal egy időben sugározta a tv az izgalmas Vidoque című sorozatot. A filmek nézettségi mutatóját gyakran mi is emeltük. (Legalább elmondhattuk: „Gyónom a mindenható Istennek, Isten helyett néked, atyám, hazudtam szüleimnek.” Leróttuk a penitenciát, elmondtuk az x számú Miatyánkot, Üdvözlégyet stb. Minden esetben feloldozást nyertünk.) Végül is levizsgáztunk a katekizmusból, alkalmasnak nyilváníttattunk az oltáriszentség befogadására.
Felvettük ünneplő ruhánkat, elmentünk a templomba, meggyóntuk bűneinket (akkor még kevés tízparancsolati szabályt szegtem meg), a tiszteletes az oltár felé fordulva megitta borát – nekünk csak az ostya jutott, aztán hazamentünk.
A bérmálást maga a váci püspök hajtotta végre. E megtisztelő alkalomra papunk kreált egy verset, amit versszakonként mondtunk el a püspöknek. A nekem jutott részlet kábé így hangzott: „Ünnepre ébredett a dolgozó falu, a Szentlelket krizmával felkenő püspökünk érkezett.” És mindannyian mondtuk: „Püspök atyánk kérünk, imádkozzál értünk!”
Minden bizonnyal szót fogadott, de mai viszonyainkból úgy tűnik, nem hallgattatott meg a püspöki ima.
„Szocializmus” ide, ateizmus oda, gyerekkoromban megtartották a katolikus szertartásokat, ünnepeket is. Megmosolyogtatóan cudar idők voltak azok a 60-as évek! Sok „felelős” funkcionárius távoli templomokban kereszteltette meg gyermekét. Előfordult, hogy alkalmas öltözék híján kisdobos vagy úttörő egyenruhában mentünk a körmenetre. (A nyakkendőt és csatos nadrágszíjat érthetően levették a szüleink.)
Az uniformisokat azóta levedlettük, és most itt állok pőrén, meztelenül, segítségért esdekelve. „Segíts magadon!” A hang fentről jön. Felnézek. Nem látok senkit. Megértem, nézek tovább. Mint aki a semmibe néz.
Ha jól emlékszem, Károly atyát nem láttam civilben. Miseruhájában díszesen, színesen pompázott. Hétköznapokon reverendát viselt talárral, kopaszodó fejét papi süveg fedte. Valószínűleg ebben adta fel az utolsó keneteket is. Temetésekre ünnepélyes, lila, fekete ruhát öltve ment gyalog a paplakhoz közeli temetőbe. (Muris látványt nyújtott volna biciklin! Persze aki ismeri, tudja, hogy milyen nehezen volt járható kerékpáron a temetőhöz vezető Vörösmarty út. Lejtős és göröngyös. Ott születtem.)
Még a magánéletet jelentő vasárnap délutáni összejöveteleken is (csevegés, szolid kártyázgatás, teasütemény…) reverendában ment el a templommal szemben lakó iparos családhoz.
Középkorról szóló tanulmányokból tudok olyan papokról, akik hétfőtől péntekig raboltak, gyilkoltak, szombaton felvették papi ruhájukat, s vasárnapig hirdették az igét, miséket celebráltak. Hétfőn újra átöltöztek.
Őt csak uniformisiban láttam, hét közben, hét végén, ünnepnapon. Személyiségét, lelkét nem volt módomban megismerni. Csak szóban érintkeztünk, a beszéd pedig – tudjuk – kényes, sok élű szerszám! A gyerek meg, ugyebár, mindent elhisz.

Ha él, áldja, ha meghalt, nyugosztalja istene!

(Ui. Azóta megtudtam, hogy már régen meghalt, úgyhogy nincs már választási lehetősége istenének!)


 

Ha fotó lett volna, valami igazolványképhez hasonlítanám. Mellszobor volt.
Jézusé.
Soha ilyen beállításban, megoldásban nem láttam a Messiást.
Az egri bazilika Könnyező Boldogasszonynak szentelt kápolnájában volt található.
Fehér márványból készült.
Mellszobor.
Fején töviskoszorúval, de kezek nélkül, lábfejek nélkül.
Megfosztva a megváltás lehetőségétől is.

Ráillett volna egy tábla: „Értesítem a keresztények közösségét, hogy a megváltás technikai okok miatt elmarad. Legalábbis késik.
Ps. Üdvözlöm a szegényeket. Jézus.”

- vicc –

Ha én gazdag lennék (nem a jaha diha dajdl diga diga diha dajdl dum folytatású)…

……………………………………………………………………………………..

………………………………………………………………………………………

………. Tudom, ez csak hiú ábránd, tudom, ez csak álom, pedig…

Mégis, játsszunk, játszadozzunk el az ötlettel! Kérve kérlek, énem, az nem kerül semmibe!

Jó, nem bánom, játsszunk!

Játsszunk, mert még szabad, szabad, mert (   ) demokráciában élünk,

amelyben a népuralom (démosz+kratein) van. Ugye?

Ha én gazdag lennék, megmondom, milyen ember nem lennék, mit nem csinálnék.

(Hosszú a lista, csak a fontosabbakat emelem ki.)

Nem lenne olyan képem, mint Géricault-nak, Siqueirosnak vagy Feszty Árpádnak. Olyan nagy.

Legfeljebb Laokoón-csoportnyi vagy Calais-i  polgároknyi. Kicsi, de monumentális hatású.

Ohó, hátrébb az agarakkal! E fitogtatással, már-már a kevélység bűnébe estem,

s esetleg néhányukat az irigység bűnébe taszajtanám. Ezt nem, ezt sem akarnám.

Ha én gazdag lennék, megvalósítanám mindazt,

amit a virtuális jóságomról beszélő eszmefuttatásomban megfogalmaztam.

Most (sejtésem szerint: és mindörökké) nem vagyok gazdag, sőt…

Tulajdonképpen csak ennyit akartam mondani… de mégse!

Megelőzendő a rám leselkedő perköltségeket, közlöm:

A jaha diha… kezdetű szövegrész Joseph Stein szövegíró, Jerry Bock zeneszerző és Sheldon Harnick dalszövegíró Hegedűs a háztetőn című musicalében hangzik el. A prózai részeket Reményi Gyenes István, a dalokat G. Dénes György magyarította.

„Tudom, ez csak álom” énekelte Szörényi Levente az Illés együttesben. Az Emlék M.-nek az 1972-ben megjelent Add a kezed nagylemez B oldalának 5., befejező száma,a  szöveg írója Bródy János.

A demokrácia etimológiáját Vincze Zoltán tanár úrtól nem felejtettem el, aki tanárom volt Újszászon.

Théodore Géricault (1791-1824) francia, David Alfaro Siqueiros (1896-1974) mexikói, Feszty Árpád (1856-1914) magyar festő. Mindhármuk hatalmas terjedelműek képeket festett, különösen a mexikói, aki egész házfalakat pingált ki.

A Laokoón-csoport Hegészandrosz, Athéndórosz és Polüdórosz görög szobrászok alkotása a Krisztus előtti 2. századból, míg a Calais-i polgárok című szobrot Auguste Rodin (1840-1917) francia művész készítette 1895-ben.

Lelki békém megóvásának érdekében szólnom kell Joan Miró i Ferráról (Barcelona, 1893. április 20. – Palma de Mallorca 1983. december 25.), a kiváló katalán művészemberről, akinek magyarországi kiállításán nagyon meglepődtem, hogy az elképzeltnél, s következésképp elvártnál jóval kisebb képei szerepeltek. Ezt azért jegyeztem meg, mert őt is példának terveztem megemlíteni, ám a végső kidolgozáskor valami rejtélyes módon kimaradt.

Miután megnyugodtam, köszönetet mondok minden élő és holt magyar írónak, akiknek szavait (és más szövegalkotási s egyéb eljárásait) kölcsönvettem, az idegen kifejezések esetében az adott nyelven íróknak tartozom hálával.

Ugyanígy köszönet jár a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának is.

S most jöjjön a befejezés! Ha én kevesebbet járnék kocsmába, még ennél is szegényebb lennék.

De az egy másik fejtegetés témája lehet. Ha Bacchus megsegít, lesz is!

(A fenti megfontolásból: Bacchus a bor, a mámor, a szőlőtermelők istene, a görög nemzetiségű Dionüszosz római megfelelője volt. Régen. Nagyon régen.)