Az Ufó a jelenleg Székelyföldön élő fotográfus amolyan felvett neve - gyerekkorában társai ragasztották rá, mert... s itt őt magát idézem:

"Középiskolás koromban szenvedélyesen sulirádióztam. Volt egy bazi nagy fejhallgatónk, éppen a fejemen volt, amikor belépett az ajtón az egyik kollégám, s felkiáltott: - Te olyan vagy, mint egy ufó!

Én akkor még nem voltam olyan hülye, gyerekes ember, mint most, akkor még komolynak hittem és tartottam magam. Nem tudtam viccként felfogni és lenyelni a dolgot, hanem ellenkeztem. Hogy szívassanak, a haverok kezdtek ufónak szólítani. Aztán lassan a tanárok és az ismerősök is rákaptak. Idővel úgy megszoktam, hogy már nem is tudnék élni nélküle."

Ufó előbb mérnökember lett, közben beállt a marosvásárhelyi fotóklubba, amely Erdély egyik legkomolyabb fotográfus közössége és iskolája is egyúttal, s rövid idő alatt a legjobbak mellé küzdötte fel magát. Később különböző fotós műhelyekben és szerkesztőségek fotóriportereként szerzett gazdag szakmai tapasztalatot, nyert számos értékes nemzetközi elismerést is. Számomra ezek a korai, még a huszadik század legvégéről származó képei igen kedvesek, amelyekkel feltűnt a bukaresti Romániai Magyar Szó meghirdette fotópályázaton és a zsűri különdiját nyerte el velük.

Képei kivétel nélkül azt példázzák, hogy létezik a természetnek és a természetben élő embernek olyan valóságos típusa, akinek a szeme, a képlátása, a figyelme, a felvont, kiváncsi nyitottságról árulkodó szemöldöke arról vall, hogy ami bennünket holnap körülvesz, azt már úgy kapjuk örökbe, hogy az Ufó képein egyszer már megcsodáltuk.

Szász Adrián bukaresti energetikai mérnök a múlt század nyolcvanas éveiben az erdélyi-romániai és a nemzetközi fotószalonok állandó szereplője volt. Kitartó fotóamatőrsége sokoldalúan nyilvánult meg: riportjai, esszéi, útirajzai, portréi a mindenütt megforduló, sok helyre bejáratos kalandozó ember trófeáiként szép számmal maradtak meg archívumomban.

Közülük is kiemelt helyen őrzöm azokat a fekete-fehér képeket, amikkel a nagyvilág sok-sok ismerős és ismeretlen tájáról hozott híradást. Akkoriban ritkán - vagy egyáltalán nem - utazhattunk külföldre. A szerencsések, akiknek hivatali megbizatásukból kifolyólag megadatott a "kiszabadulás" lehetősége, a mi meghosszabbított szemeink-füleink voltak. Ők hozták nekünk haza, amit látni nekünk nem adatott, csak elképzelni és sóvárogni utánuk.

Lehet, hogy ma e képgyűjteményt nézni olyan, mint régi, jól ismert vicceket hallgatni. De e becsületesen megkomponált képek ma is többet mondanak, mint a rajtuk szereplő látvány maga: ott van egy szabadság szerető, saját fejével gondolkozó ember világlátása és életszeretete is.

Vilidár István a nagyváradi Tavirózsa fotóklub alapító tagja, a helyi lap fotóriportere. Valamikor bábszínész volt, később váltott át a fotográfiára és haláláig (1986) felelősséggel és nagy szeretettel űzte.

Szerkesztőségi laboratóriuma maga volt az oázis: az udvarról külön bejárat nyílott az önálló szobába, s onnan a sötétkamrába: feledhetetlen órákat töltöttem nála kiutazásaimkor, elnézve ördöngös trükkjeit, amit a nagyításkor, az előhíváskor és fixáláskor a képekkel művelt. A vörös fény, a halkan csobogó víz volt a pihentető világa - máskülönben futkosott mindenfelé, ahol fényképezni nyílt alkalom. Életes riportképeire mindig számítottak a fotográfiai szalonok, s ő mindig valami többet, valami mást produkált, mint amit elvártak tőle.

Ismerte a pillanat értékét, gyorsan dolgozott, de nem sietett el semmit. A selejttől pedig igyekezett gyorsan megszabadulni. Olyan fotós volt, aki mindig szeretett új dolgokkal előállni. ki nem állhatta az önismétlést. Szíve vitte el.

Bálint Zsigmond mérnök (sz. 1937) élete megannyi kihívás. Gazdasági vezetőként emberek százaiért felelt és volt igaz ember; fotográfusként az erdélyi vidéki népélet hűséges képírója még azokban az időkben is, amikor a népet csak győzelmi indulókban, ódákban és gyűléseken dicsőítették.

A marosvásárhelyi fotóklub felfedezettje, s nagyon hamar alaptagja, később hosszú éveken át vezetője. Muszájherkules, mert legszívesebben maga is ugyanúgy fotózna, mint azok, akiket védőszárnyai alá vett.

Hetven éves születésnapjára készült ünnepi füzetébe néhány baráti köszöntő sort írtam, többek között ezeket is: "Őszintén érdekli az élet minden apró mozzanata, s ezen belül nem elsősorban a saját élete (és annak kényelme), annál inkább a másoké. Azoké, akik falvaink, kisvárosaink egyszerű házait, otthonait lakják, akik őrzik s egyúttal alakítják a hagyományt, akik természetesen megnyílnak az életük iránt érdeklődők, a rájuk figyelők előtt."

Ma is Erdély egyik legtermékenyebb fotóművésze; fenomén. Akár csak kamasz hősei: csupa kíváncsiság...

Tamás András (sz. 1956, Radnót) marosvásárhelyi villamossági mérnök. A fotográfia nagyon korán eltérítette, nagyapjától kapott Ljubityel 2-vel vágott neki a fényképezés rögös útjának. Első sikereinél magam is bábáskodtam: Útitársak című tematikus tárlatát, felkérésére, én nyitottam meg a marosvásárhelyi műszaki könyvtárban.

Éveken át ingázott munkahelyére, s mindenüvé magával vitte fényképezőgépét. Kezdetben elkapott egy-egy állomási jelenetet vagy utazás közbeni életképet. Utastársai megszokták, hogy állandóan kattogtat. Az így készült nagy számú fotóból válogatta össze bemutatkozó tárlatát.

Azóta sok víz folyt le a Maroson, Tamás András befutott fotóművész lett, egy ideig a marosvásárhelyi fotoklubot is vezette. Sikeres képei mellett rajongással gondolok ezekre a kezdeti fekete-fehér fotókra, amelyekben maga az élet lüktet.

Bartha Árpád sepsiszentgyörgyi fotós: élt 44 évet (1937-1981). Későn felfedezett vérmérgezés vitte el. Kórházban! Valódi munkássarj volt, népi tehetség: mindvégig sajtófotósként dolgozott. Kegyetlenül nehéz, primitív körülmények között. A szerkesztőségnek leadott papírképei és a kinyomtatott anyag között ég és föld volt a különbség, de ő mégis bízott abban, hogy érdemes csinálni. Édesanyja, megértve fia hobbiját, átengedte labornak kicsi kamrácskájukat. Onnan indult a későbbi, iskola teremtő fotós. Tanítványai, tisztelői ma is élnek. 2004-ben gyönyörű albummal adóztak a korán eltávozott Mester emlékének. Klasszicista-realista stílusú fekete-fehér fotói egy letűnt, de valós világ tanúságát hordozzák.

Gergely Tamás prózaíró több mint két évtizede Stockholmban él (sz. 1952, Brassó). Szabad idejében a Káfé főnix portált vezeti, könyvtáros. Pár éve szenvedélyesen fotózik. Kamerája egy kíváncsi marslakó szemével fedezi föl a környező valóság legapróbb részleteit, beleértgve azt is, amit mi már unos-untalan tudunk, láttunk, éppen ezért semmibe veszünk. Pedig mennyi szín, forma, hangulat, ritmus sugárzik belőlük! Gergely Tamásban az van meg elemi szinten, ami sokunkból hiányzik: a rácsodálkozás élesszeműsége. Mi már csak akkor fedezzük föl apró-cseprő látványait, amikor ő elénk vetíti egy marslakó szemével...

Gerendi Anikó 1952-ben született Kolozsváron; formatervező, grafikus, fotóművész. A kolozsvári művészeti egyetem 1976-os végzettje, sokáig Nagyváradon élt. Kalandja a fotóművészettel tartós nyomokat hagyott munkásságában: fekete-fehér analóg képei mindenek előtt lírai hangvételükkel, mesébe forduló kihegyezettségükkel a gyermekkor meghitt légkörét idézik. Előszeretettel gondolkozott képsorokban - mintha történeteket mondana nekünk. Itt közölt képeit a bukaresti Előre c. napilap évkönyvének múlt századi archívumából mentettük át.

Székely Sándor a fiam lehetne, de már ő is megütötte az ötvenet. Kezem alatt lett fotóriporter. Mert vadzseni fotós már akkor is volt, amikor még nem dolgozott a bukaresti magyar napilapnál: előbb az Előrénél, majd a Romániai Magyar Szónál. Tapasztalatlan szertelensége miatt mellém adták örökös kísérőnek, hogy elegyengessem riportútjait, ezért amolyan páros brigádot alkottunk: ő volt a szem és én voltam a fej. A viselkedő ember. Ő meg az olykor makacskodó, de végül mindig megtérő árnyékom volt. Később valahogy kinőtt a kezeim közül, elindult szerencsét próbálni más lapokhoz. Román, magyar napilapoknál kísérletezett beleszokni a sajátos munkarendbe, de minduntalan vissza-visszatért az első fészek családi melegébe. Sok-sok kópiáját, filmjét őrzöm. Mint alkotó, meghasonlott, munkanélküli. Eltávolodtunk egymástól, emlékeinkből élünk. Szeretem pörgetni a képeit. Játékos árnyjáték sorozata az ő gyerekes lelkületének bravúros fotós kivetülése.