Székelyföldi fotótáborok: Székelyvarság, 2002 (fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. április 07. csütörtök, 09:22 |
A csíkszeredai székhelyű Hargita Megyei Kulturális Központ (tovább: HMKK) nagy fába vágta fejszéjét 2002 nyarán: a helyi hatóságok otthonos támogatásával megrendezte legelső fotótáborát. Pár nap múlva a sorban immár a 23. tábor következik, s az eltelt 10 év alatt hihetetlenül gazdag, dokumentáris és művészi értékű fotóanyag gyűlt be az oda meghívott fotográfusok munkája révén.
A legnagyobb romániai faluról már szóltam egy korábbi összeállítás során, amikor az ott nyaraló székely tanulók fotótáborát mutattam be.
A varsági táborban résztvett fotográfusok:
Ádám Gyula (Csíkszereda)
Balázs Ferenc (Székelyudvarhely)
Bálint László (Székelyudvarhely)
Barabás Zsolt (Sepsiszentgyörgy)
Bálint Zsigmond (Marosvásárhely)
Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely)
Fazakas László (Székelyudvarhely)
Magyari Hunor (Székelyudvarhely)
Péter Zoltán (Székelyudvarhely)
Szabó Tamás (Székelyudvarhely)
A tábor alkotásaiból született meg a HMKK kiadásában megjelent Zsindelyország c. fotóalbum.
A galériában valamennyien 2-2 fotóval szerepelnek, ebben a sorrendben.
A fotótábor lényege: meghívásos alapon, mindenek előtt szakmai szempontokat figyelembe vévő válogatással, mozgékony fotóművész csapatot meghívni - leggyakrabban egy hétre - egy-egy jellegzetes tájegységet képviselő községbe, tanyabokorba, falufűzérbe stb., akik az ellátás és a munkához szükséges fotóanyagok biztosítása fejében, saját művészi koncepciójuknak megfelelően, részt vállalnak a tábor hatókörének feltérképezésében, megörökítésében és munkáik bemutatását, illetve felhasználását - saját szerzői joguk feladása nélkül - a közös, végső cél (a régió képi jelenének átmentése a jövőbe, illetve a látlelet minél szélesebb körben való felmutatása) érdekében.
A továbbiakban, a táborok menetrendjének sorrendjében, igyekszem bemutatni a más-más összetételű alkotócsoportok értékmentő munkájának egy-egy állomását. A második tábor színhelye Borszék volt (2003).
|
Ádám Gyula: Lakodalom Külsőrekecsinben (fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. április 01. péntek, 04:12 |
Időpont: 2006. november 11.
Helyszín: Külsőrekecsin (Fundu Răcăciuni), Moldva.
Csángóföld.
A szerző a Szarka-család meghívottjaként elejétől a végéig jelen volt leányuk lakodalmának eseményein, s akár egy jól dokumentált filmben, képekben meséli el az ott történteket. Megfigyelhetjük, hogy a mai csángó élet képvilágában az új milyen természetességgel vegyül a hagyományossal, a természetes világ a nejlon-korszak "csodáival".
A fotóművész több mint három évtizede járja a csángó falvakat.
- 1980-ban voltam elõször Moldvában... Megbarátkoztam egy nénikével, elmondta, honnan érkezett, hol lakik, megbeszéltük, hogy meglátogatom, aztán felültem a vonatra, Lészpeden leszálltam, és elindultam. Betértem újdonsült ismerõsömhöz, majd szomszédai, ismerõsei, rokonai és a rokonok rokonai által kialakultak a kapcsolataim.
Az volt a célom, hogy egyfajta leltárt készítsek viseletükrõl, életmódjukról, környezetükrõl. Úgy ötven körüli azon települések száma, ahol megfordultam, közöttük olyan román faluban, ahol azt mondták magukról, hogy õk "tiszta magyarok". Ha végignézem a "leltár"-t, akkor úgy gondolom, jól cselekedtem. Templomok tûntek el azóta, fejfák dõltek ki, emberek mentek el. A népszokásokat - esküvõ, temetés, keresztelõ - ma már alig találni meg abban a formában, ahogyan pár évtizede megörökíthettem õket.
A képsort, számos nyilvános rendezvényen, csángó népzenei kísérettel, vetített képsor formájában Erdély-szerte bemutatták már.
|
Nagy P. Zoltán: Fényládámból (fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. március 22. kedd, 13:20 |
2010. február 11-én délelőtt még élt. Másnap készült a Hargitára menni, fotózni. Fél lábbal, ahogy az utóbbi években élt. Érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Közben az egész életét átfotózta. Azzal kezdte a kenyérkeresetét és azzal is végezte. Minden szempontból profi volt. A klasszikus stílusú fotóiskolák neveltje. Az élet avatta fotóssá. Apa nélkül nőtt fel, aki valahol a második világháború viharából sose tért vissza.
2008-ban, Ádám Gyula barátommal együtt albumot szerkesztettünk életműve általunk legjobbnak vélt darabjaiból. Szép könyv lett. Öröm volt dolgozni, különösen filmre készült ff felvételeivel. "Címerem: fény és árnyék". Ez lett a címe. Egy éve már, hogy eltávozott. Emlékére válogattam belőle össze az alábbi galériát.
Különösen az itt látható, a Természet játéka címet viselő fotója rendített ma meg. Mindig érezte, tudta, hogy ez a fekete állatfej, amit a tűz avatott ennyire félelmetessé, valósággal ördögivé, egyszer kilép a képből és eléje áll. Nem sokáig, csak a döntő pillanatig. Aztán visszatornássza magát az albumba. Vagy a fiókba. Vagy egy polcra, ahol kiállításnyi méretűre van nagyitva.
Mert ez az ördöngös állatfej sokfelé osztódva él és létezik. Akár a fotók. Akár az ember. Vagy akár a halál.
1943-2010 között Nagy P. Zoltán boldog volt, mert fotózhatott...
|
Mit hozott/vitt a tábori posta? (fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. március 10. csütörtök, 19:44 |
A székelyföldi Csíkmenaságon (Csíkszentgyörgy község) a tavaly helyi kezdeményezésre átfogó gyűjtés indult, hogy egy helyen tudják, felmérhessék azokat az emlékeket, mindenek előtt fotódokumentumok alapján, amiket a családok külön-külön őriznek a huszadik század meghatározó történelmi mozgásaival kapcsolatban.
Teljesen természetes, hogy ezeket a fotókat, leveleket, okmányokat stb. elsősorban a tábori posta hozta/vitte: a távolra (harcba, mozgósítás alá) került férfiak az otthon maradt családot nyugtatták meg egy-egy róluk vagy csapatukról készült felvétellel, hogy élnek és minden gondolatuk az otthoniakon jár, az otthonmaradott asszonyok és gyermekek, nagyszülők a maguk gondjairól számoltak be a lövészárkok lakóinak, s küldtek képi emléket, hogy legyen mit elővenni egy-egy álmatlan éjszakán, békés pillanatban vagy éppen az ütközet előtt...
A gazdag dokumentumanyagból előbb Csíkmenaságon, majd Csíkszeredában, a napokban pedig Marosvásárhelyen láthatott vándorkiállítást az erdélyi közönség. A dokumentumok feldolgozása, értékelése további szakmai feladat, de jó, hogy a gyűjtés megtörtént, mert így az emlékek élettartama kedvező módon meghosszabbodott. Az sem elhanyagolható eredmény, hogy a példán nagyon sok falusi önkormányzat felbátorodhat és szorgalmazhatja a településen belüli családi történelmek képi dokumentumainak a megmentését.
A fotók szakmai kezelését és feldolgozását a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Erdélyi Fotográfia Múzeum munkatársai, személyesen Ádám Gyula és Molnár Attila fotográfusok végezték.
|
Szász Adrián: A plázson (fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. február 26. szombat, 20:09 |
A további meleg-gerjesztés szándékával vettem elő Szász Adriánnak a múlt század nyolcvanas éveiben készült képsorát a romániai tengerpartról. Hangulatilag hű bemutatása annak a rikitó, zsibvásárszerű világnak, ami nyaranként a mindenhonnan érkező tengerimádók véletlenszerű részvételével összeadódik.
Persze, vannak a tengerparti nyaraknak állandó kellékei is: ilyen a homok, a strandlabda, a törülköző, a kötelező meztelenség, az iszapfürdő, a(z üveges vagy a korsós) sör, a napellenzős sapka, a plázson végigsétáló vándorfotográfus, öltözködés és vetkeződés, napozás és bambulás, leégett hátak, combok és fenekek, öregek, gyermekek, fiatalok, rusnyák és szemrevalóak, és mindenek felett ott a napsütés, amely ha nem hiányzik, akkor feledve minden kényelmetlenség, bosszúság, csak fekszünk lustán az ájult hőségben és egy hűvösebb szellőre gondolunk.
Amilyen most, február végén sivítozik az ablak alatt...
|
Hegedűs Zsolt: Nyári nosztalgiák (fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. február 26. szombat, 17:14 |
Hálás dolog ilyenkor, télvíz idején, farsang végén a nyárra gondolni. A fotósok nagy előszeretettel segítenek nekünk ebben. Ők mindent meg tudnak őrizni az időből, ami látvány, szín, hangulat, forma, emlék. Talán még a nap melegét is.
A stockholmi nyarat fényképező Hegedűs Zsolt képsorozata hevítse kihűlt fantáziánk. Odakint most ment le a nap s bukott le a kékes-havas hegyek mögött. Az ereszről még jégcsapok lógnak. Erre gondoljunk, amíg az alábbi képeket lapozzuk...
|
Kristó Róbert: Ritmusok (Fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. február 15. kedd, 21:19 |
Kristó Róbert (sz. 1974) Csíkszeredában él, a helyi Csíki Hírlap fotóriportere, amellett rajztanár, a helybeli Tanulók Házának fotókörét vezeti. Képzettségére nézve grafikus. A helyi sajtóban mostanig többezer fotója látott napvilágot.
Egyszer készítettem vele egy sms-stílusú, egyszavas vagy tőmondatos kérdésekból-válaszokból álló interjút. Néhány jellegzetes idézet belőle:
Vannak kedvenc témáid?
- Igen, a ritmusok.
- Melyik évszakban készítetted a legjobb fotóid?
- Tavasszal, nyáron, ősszel, télen.
- Kedvenc ételed? -
- Paszulyleves.
- Nevezz meg 3 vidéket, ahol nagyon szívesen fotóznál.
- Erdély, Finnország, Távol-Kelet.
- Magányosan vagy társaságban töltöd szívesebben az idődet?
- Társaságban.
- A munkát szereted inkább, vagy az eredményt?
- Mindkettő fontos.
|
Ádám Gyula: Ünneplőben (fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. február 13. vasárnap, 20:31 |
2005-ben Ádám Gyula megvalósíthatta évek óta dédelgetett elképzelését: a régi fotográfiák beállítási stílusában képsorozatot készíteni a székelyföldi (csíki) tájegységek jellegzetes viseletét bemutató emberekről, falusi csoportokról.
A Hargita Megyei Kulturális Központ, ahol ma is dolgozik, elfogadta projektjét, hogy Ünneplőben címmel képes levelezőlap-sorozaton bemutathassa a lészpedi, lövétei, kecseti, csíkmenasági, csíkrákosi, máréfalvi, gyergyószárhegyi, gyergyóalfalusi, etédi, csíkjenőfalvi, gyimesközéploki, kászonaltízi, csíkkarcfalvi, csíkszentdomokosi, csíkborzsovai, siklódi és oroszhegyi viseleteket (a galéria balról jobbra és lefelé ebben a sorrendben tartalmazza a kérdéses fotókat)
.A fotós úgy válogatta össze mind a helyszíneket, mind a képen megörökített embercsoportokat, hogy azok akaratlanul is magukon hordozzák a nemzedékek üzenetét: az ünneplőbe öltözött, hagyományos népi viseletet hordó idősek mellett a fiatalok is magától értetődően öltik magukra a vidék életének megkülönböztető szimbólumait.
Minden egyes képeslap hátán egy-egy jellegzetes népdal kottája és szövege található, ebben Szalay Zoltán zenetanár nyújtott segítséget a fotóművésznek. A döntő segítséget azonban - fényképezőgépét nem számítva - a bejárt és megörökített települések lakóitól kapta, akik a legnagyobb természetességgel és szolgálatkészséggel álltak a lencse elé, mindig csak önmagukat adva. Emiatt aztán az anyag elkészítésének heteit Ádám Gyula nem remélt szakmai elégtétellel élhette meg.
|
Ádám Gyula: Medveparádé (fotó) |
|
Írta: Cseke Gábor
|
2011. február 13. vasárnap, 08:34 |
Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész erőteljes néprajzi vonatkozású fotografálással indult pályáján: csángó fotói szereztek neki gyors hírnevet, de hamar kiderült, hogy nem csupán témaválasztása miatt remek művész, hanem a valóságismeretéből fakadó valóságszeretete "aranyozzák be" képeit.
Úgy szoktam magamban mondani, hogy minden felfénylik az ő kezében, még akkor is, ha egy pitypangra vagy egy torz öreg emberre néz. A világ jobbik, emberi oldala átüt minden egyes képén. Nagy ráérző képességgel fotózza a népéletet, szereti az új és új felfedezéseket, kihívásokat.
Így fedezte föl 2009 végén a moldvai Kománfalván (Comanesti) az ott összegyűlő, medvebőrbe bújt újévköszöntő csoportok hagyományos találkozóját. Hírét hallotta, gyorsan odautazott és remek riportban hozta haza a parádét bemutató képriportját. A hagyomány a római korba nyúlik vissza és Kománfalva, Dărmăneşti, Dofteana, Ruginoasa környékén, egymással vetélkedve őrzik az ottlakók, s nem csak az idősek, de a legfiatalabbak is.
A "medvecsapatok" és táncoltatóik felvonulása kicsalta az utcára a városka egész lakosságát, de magához vonzotta a közeli és távolabbi patakokból is a moldvaiakat. Az újévi jókívánságnak is beillő, zenés-dobpergős-állati morgásokkal fűszerezett felvonulás jól előkészített forgatókönyv szerint zajlik: a csapatok előzetesen heteken át készülődnek jelmezeik elkészítésével, hangszereik kiválasztásával és kezelésével, a sajátos tánclépések begyakorlásával. A helybeli fiatalok között egyfajta státuszszimbólummá vált részt venni egy-egy népes csapatban. A jelmezek közül a legértékesebbek a jól kikészített, tisztán tartott medvebőrök, amelyekbe bújva az uráló medvék szüntelen morgással és imbolygó tánclépésekkel idézik fel azt a rituális átszellemültséget, ami a medvetáncos uráláshoz kapcsolódott a néphagyományban.
Azon a furcsa esztendő végi napon a fotós szerint a világ úgy tűnik, két táborra szakadt: medvékre és táncoltatókra...
|
|
|