Időpont: 2006. november 11.

Helyszín: Külsőrekecsin (Fundu Răcăciuni), Moldva.

Csángóföld.

A szerző a Szarka-család meghívottjaként elejétől a végéig jelen volt leányuk lakodalmának eseményein, s akár egy jól dokumentált filmben, képekben meséli el az ott történteket. Megfigyelhetjük, hogy a mai csángó élet képvilágában az új milyen természetességgel vegyül a hagyományossal, a természetes világ a nejlon-korszak "csodáival".

A fotóművész több mint három évtizede járja a csángó falvakat.

-  1980-ban voltam elõször Moldvában... Megbarátkoztam egy nénikével, elmondta, honnan érkezett, hol lakik, megbeszéltük, hogy meglátogatom, aztán felültem a vonatra, Lészpeden leszálltam, és elindultam. Betértem újdonsült ismerõsömhöz, majd szomszédai, ismerõsei, rokonai és a rokonok rokonai által kialakultak a kapcsolataim.

2010. február 11-én délelőtt még élt. Másnap készült a Hargitára menni, fotózni. Fél lábbal, ahogy az utóbbi években élt. Érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Közben az egész életét átfotózta. Azzal kezdte a kenyérkeresetét és azzal is végezte. Minden szempontból profi volt. A klasszikus stílusú fotóiskolák neveltje. Az élet avatta fotóssá. Apa nélkül nőtt fel, aki valahol a második világháború viharából sose tért vissza.

A további meleg-gerjesztés szándékával vettem elő Szász Adriánnak a múlt század nyolcvanas éveiben készült képsorát a romániai tengerpartról. Hangulatilag hű bemutatása annak a rikitó, zsibvásárszerű világnak, ami nyaranként a mindenhonnan érkező tengerimádók véletlenszerű részvételével összeadódik.

Persze, vannak a tengerparti nyaraknak állandó kellékei is: ilyen a homok, a strandlabda, a törülköző, a kötelező meztelenség, az iszapfürdő, a(z üveges vagy a korsós) sör, a napellenzős sapka, a plázson végigsétáló vándorfotográfus, öltözködés és vetkeződés, napozás és bambulás, leégett hátak, combok és fenekek, öregek, gyermekek, fiatalok, rusnyák és szemrevalóak, és mindenek felett ott a napsütés, amely ha nem hiányzik, akkor feledve minden kényelmetlenség, bosszúság, csak fekszünk lustán az ájult hőségben és egy hűvösebb szellőre gondolunk.

Amilyen most, február végén sivítozik az ablak alatt...

Hálás dolog ilyenkor, télvíz idején, farsang végén a nyárra gondolni. A fotósok nagy előszeretettel segítenek nekünk ebben. Ők mindent meg tudnak őrizni az időből, ami látvány, szín, hangulat, forma, emlék. Talán még a nap melegét is.

A stockholmi nyarat fényképező Hegedűs Zsolt képsorozata hevítse kihűlt fantáziánk. Odakint most ment le a nap s bukott le a kékes-havas hegyek mögött. Az ereszről még jégcsapok lógnak. Erre gondoljunk, amíg az alábbi képeket lapozzuk...

2005-ben Ádám Gyula megvalósíthatta évek óta dédelgetett elképzelését: a régi fotográfiák beállítási stílusában képsorozatot készíteni a székelyföldi (csíki) tájegységek jellegzetes viseletét bemutató emberekről, falusi csoportokról.

A Hargita Megyei Kulturális Központ, ahol ma is dolgozik, elfogadta projektjét, hogy Ünneplőben címmel képes levelezőlap-sorozaton bemutathassa a lészpedi, lövétei, kecseti, csíkmenasági, csíkrákosi, máréfalvi, gyergyószárhegyi, gyergyóalfalusi, etédi, csíkjenőfalvi, gyimesközéploki, kászonaltízi, csíkkarcfalvi, csíkszentdomokosi, csíkborzsovai, siklódi és oroszhegyi viseleteket (a galéria balról jobbra és lefelé ebben a sorrendben tartalmazza a kérdéses fotókat)

.A fotós úgy válogatta össze mind a helyszíneket, mind a képen megörökített embercsoportokat, hogy azok akaratlanul is magukon hordozzák a nemzedékek üzenetét: az ünneplőbe öltözött, hagyományos népi viseletet hordó idősek mellett a fiatalok is magától értetődően öltik magukra a vidék életének megkülönböztető szimbólumait.

Minden egyes képeslap hátán egy-egy jellegzetes népdal kottája és szövege található, ebben Szalay Zoltán zenetanár nyújtott segítséget a fotóművésznek. A döntő segítséget azonban - fényképezőgépét nem számítva - a bejárt és megörökített települések lakóitól kapta, akik a legnagyobb természetességgel és szolgálatkészséggel álltak a lencse elé, mindig csak önmagukat adva. Emiatt aztán az anyag elkészítésének heteit Ádám Gyula nem remélt szakmai elégtétellel élhette meg.

Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész erőteljes néprajzi vonatkozású fotografálással indult pályáján: csángó fotói szereztek neki gyors hírnevet, de hamar kiderült, hogy nem csupán témaválasztása miatt remek művész, hanem a valóságismeretéből fakadó valóságszeretete "aranyozzák be" képeit.

Úgy szoktam magamban mondani, hogy minden felfénylik az ő kezében, még akkor is, ha egy pitypangra vagy egy torz öreg emberre néz. A világ jobbik, emberi oldala átüt minden egyes képén. Nagy ráérző képességgel fotózza a népéletet, szereti az új és új felfedezéseket, kihívásokat.

Így fedezte föl 2009 végén a moldvai Kománfalván (Comanesti) az ott összegyűlő, medvebőrbe bújt újévköszöntő csoportok hagyományos találkozóját. Hírét hallotta, gyorsan odautazott és remek riportban hozta haza a parádét bemutató képriportját. A hagyomány a római korba nyúlik vissza és Kománfalva, Dărmăneşti, Dofteana, Ruginoasa környékén, egymással vetélkedve őrzik az ottlakók, s nem csak az idősek, de a legfiatalabbak is.

A "medvecsapatok" és táncoltatóik felvonulása kicsalta az utcára a városka egész lakosságát, de magához vonzotta a közeli és távolabbi patakokból is a moldvaiakat. Az újévi jókívánságnak is beillő, zenés-dobpergős-állati morgásokkal fűszerezett felvonulás jól előkészített forgatókönyv szerint zajlik: a csapatok előzetesen heteken át készülődnek jelmezeik elkészítésével, hangszereik kiválasztásával és kezelésével, a sajátos tánclépések begyakorlásával. A helybeli fiatalok között egyfajta státuszszimbólummá vált részt venni egy-egy népes csapatban. A jelmezek közül a legértékesebbek a jól kikészített, tisztán tartott medvebőrök, amelyekbe bújva az uráló medvék szüntelen morgással és imbolygó tánclépésekkel idézik fel azt a rituális átszellemültséget, ami a medvetáncos uráláshoz kapcsolódott a néphagyományban.

Azon a furcsa  esztendő végi napon a fotós szerint a világ úgy tűnik, két táborra szakadt: medvékre és táncoltatókra...