harminckét évem tovaszaladt
csak rejtettelek
tagadtalak
és
csikó teleket kötöttem el
egy hosszú- hosszú tavasz alatt

Halmai Istvánt az őt túlélő versei révén ismertem meg, barátai jóvoltából. Akik halálában sem
hagyták őt nyugodni, s hátrahagyott, szanaszét heverő versei révén visszahozták közénk.
A költőt, az embert mondhatni, ma se ismerem, csak annyit tudok, hogy utánam tíz esztendővel látta meg a napvilágot és élt kereken ötven esztendőt.

De a versei mindennél többet mondanak. Testvérhangokat hallok ki belőlük, a fanyar bölcselkedéssel és az akasztófahumorba oltott kedélyeskedéssel való kacérkodásában magamra ismerek. Pedig térben mennyire távol, más-más közegben éltünk!

Megeshetett volna, hogy egy szakadék választ el bennünket, de érdekes: ahogy megtudom, milyen viszonyban volt Ladányi Miskával, ez nekem olyan ajánlólevél, hogy menten elfogadom szellemi testvéremnek. Miska rebellis, nem alkuvó, nonkonformista, érzékeny, lírai, ragaszkodó szelleme cement közöttünk. Jó rokonság. Mestó ugyanúgy tudta ezt, ahogy én magam is megtapasztaltam. Valami ellenállhatatlanul vonz az elesett, mellőzött sorsokhoz. Talán csak a gyengék, a védtelenek ösztönös sajnálata ez, netán titokban magam is úgy érzem, hogy sorstárs vagyok velük, bár a látszat ennek ellene szól?

Kérdem továbbá: miért nem kényeztette el Halmai Pistát a sors? Miért nem fogadta be az irodalmi élet? A kánon? Naiv költői kérdések ezek, és sejtjük, azt hiszem, tudjuk is a választ, de késő

bánatnak ne nézd a fogát. Mestó egyszerűen úgy költő, hogy képtelen nem az lenni. Akkor is költő, amikor alszik. Amikor vonatra vár,  és a resti fütyül, és ég a fél világ, vagy egyszerűen egy fehér koporsó mögött bandukol, "s rugdal hegedűfutam-rögöt  Mögöttem ballag, apám, vagy utánad?"

Verseit enyéimként egyszerűen - szeretem!

Cseke Gábor
Csíkszereda, 2011. március 21.

Egy barátom, egy költő

Eme szöveg alanya vagy két éve kikerült látószögemből. Szörnyen nyomasztó és terhelt állapot ez nekem: élünk egyazon kisvárosban, és egyikőnk sem keresi a társát.  Az Egerben egyetlent. A barát szó mellett van a szótáramban egy már-már barát kategória, nos, ők tudnak megvédeni ideig-óráig Harsányi István hiányának negatív következményeitől. Meg a kocsma!
István közgazdász. Nincsenek különösebb irodalmi ambíciói. Ennek ellenére „termékeny” költőnek mondható. Sok írásának fénymásolatát őrzöm.
Elsőként azokból a versekből válogattam, amelyeket egy másik H. I. monogramú Istvánról, haláláról, emlékéről írt. Nehéz bevallanom, hogy a Mestó közelebb állt hozzá, mint én.

    Az agyam érti, de én nem
                                  Halmai Istvánnak

valamelyik este
vagy még csak délután
félve és sután
feltettem sorsom ellened
két színen
sötéten – fehéren
mikor hogy
mindegy is már
szóval: ostobán

mindezt miért?
és ha nem
akkor miért nem?

úgy játszottam
mint a gyermek
ki mindig játszani akar
és nyerni is mindig
tudván tudva
hogy nincs olyan győzelem
mely feledtetné:
mily szívmarkoló
a vereségtől való félelem
s mily megalázó
a bűntudatos öröm
mit kísér a győzelem

mint aki adni jött
és kérve távozik
éhes jóllakottan
degeszre tömött üres zsebbel
győzelem ittasan
megannyi vérző sebbel
vetődtem haza
hogy másnap reggel
eltűnődjem:
miért
hogy az agyam érti
de én nem?

UTOLSÓ PARTI
                                                                              Mottó: „Az Arabs Szürkéhez”
                                                                                                 Halmai István emlékére
Azon az utolsó estén,
annál az utolsó pohárnál,
tudom,
te voltál a jobb a táblán,
mint szinte mindig,
szinte mindenben,
mindenki másnál.

Aztán lopva emelted a tétet,
s mindent vesztettél.
Nem értelek téged.

Miért akartál
jobb lenni a rossznál?
Jellemző rád,
ez is te voltál.

Le kéne egyszer ülnünk, Pisti!
Tóparton,
telken,
sörfoltos asztalnál,
vagy csak egy darab kőre,
bármi egyébre,
s ez egyszer komolyan véve magunkat,
megbeszélni végre
közös dolgainkat.

Vagy csak ülni együtt némán,
nem is szólni,
hisz szót már úgysem találnál,
mint messziről jött néma vendég
a barátság asztalánál.

Akkor talán megérteném,
hogy mi bajod volt ezzel a világgal,
s hogy mit kezdjek én most,
ilyen árván,
a rám maradt csodával.


          Eger, 2001. március 2.



LÁTOD…
              Ajánlás: Halmai Istvánnak, ott, ahol
most van


Látod,
még mindig nem tudok rólad nyugodtan írni.

Sírni volna kedvem, tudod!?
Sírni.

Rossz, vacak versek helyett
végtelen sakkpartikat víni.

Már hetek óta nem láttalak.
Már hetek óta üres a kocsma,
üres a pad,
ahol mindig ültél.

Átkos barát, te rossz,
mily messze kerültél!
Ősz hajú, vén varjú,
mily messze repültél!

Lóg rajtam,
mert nem vagy,
mint rossz kabát, arcom.

Nem vagy.
Azóta csak keveset beszélek.

Dermedt csendben,
isteni Tavaszban
magam elé festem arcod,
magam elé emelem, mint pajzsot,
s ostoba szavakat dúdolok magamban:

most, te már valóban magad vagy,
s látod,
kicsit én is magamra maradtam.

Eger, 2001. március 28.

Centrum Hétfőn
a nagy tavaszi leárazáson
hogy megvettem volna

ott kapkodták az orrom előtt
sajnos
nem volt nálam akkor épp
csak harminc ezüst
 

szavakra szakadtál szét szép Szerelem
Tündöklés igékbe fogtalak
a Lobogást a Mélységeteket egy szembogárban
lomha mondatokban mind
mind kimondtam

csodákban híve
szavakra bíztam az Érintést
elfúlt színekbe tördeltem e nyarat
a szívem szakadt meg de kimondtalak
Szerelem-így hát nem vagy többé

kimondtalak
 

K.E.-nek

a gyerekek mennek el így
végérvéhyesen és bátran
még tartanak tőle utánuk szólnak
hát sietnek s folyton beszélnek

a fiam hagy majd el így
anyjára se néz és rám se
a gyerekek mennek el így
esélyt se hagyva-semmit

Leának

nem űr maradt utánad
a semmi egyszerűen
még megfordultál elmenőben
és megrezdült a vállad

mi változott hogy lépted elhalt
semmi-ugyanaz maradtam
aggódom miattad miattam
hogy mit kezdünk e semmivel majd
 

messze vagy a világban messze vagy
jeltelen éjszakákban nem te vagy

tengerek vannak bennünk tengerek
vérerek szemünk papírján vérerek

elmegyek tőled utánad elmegyek
hajamra eső szór gyöngyöket

nincsenek kik velünk vannak istenek
mind ki vak megsüketül mind ki vak

jaj nekünk szépen lassan süllyedünk
álmunkra hó hull és jaj nekünk

messze vagy a világban messza vagy
jeltelen éjszakákban nem te-vagy

Mikor utoljára láttalak,
megőrült kaleidoszkópként
égtájak pörögtek körülöttünk egy hegyen.
Tél volt már,
és én egy végtelen sétán
nem tudtam neked elszámolni a fákkal.
Hatalmasakat nevettünk,
erdei vadak nyomát tapostuk össze-vissza;
irigyeltük a sínyomok divergenciáját
és hagytuk,
egy percig tovább  gyűrűzzön bennünk a szerelem.
Néha olyan mély volt a csönd, mint tavaly Advent után;
kupacba hordott, lepusztult,
döglött karácsonyfák, csöndje volt,
mikor utoljára láttalak.

Esni kezdett a hó,
és a megcsavarodó útról,
e kettétört gerincoszlopról
egyszercsak felrúgta magát előttünk
az égbe
egy fácán.

/L. Cohen/

burning violin-örült lány
szentendrétől győrig ég a duna
égnek a kőoroszlánok a lépcsőfordulók a hídfők
égnek azok a rohadt kisvárosok
amiket de szerettünk
ég egy kék fürdő a múzeum a hegy oldalában
lángoló kocsmák fölgyulladt víz
víz- a szemed zöld-kék

persze a parttalan séták az más
meg hogy kitaláltuk itthon a tengert
a metrólépcső-aztán hogy ezt még elengedjük
a fenébe a pillangó út felé

szerelvény-idő egy perce sincs
egy óra-nap
szél támad szél tánc szele asszonytánc
ezredéve nem láttalak
porhavat hord
szájonver ez a reménytelenül kontinentális szél
/hogy ne beszéljek így/
és megfordul és évszakot vált

ég a fél világ lángol és én félek
burning violin-nevetséges vagyok
dance me to the end of love
nem vagy sehol és én sose voltam

szánalmas
ahogy megsaccolom a világot mi jöhet még
csillagszórós részeg őszinte örök karácsony
aztán kitavaszodik majd
amikor mindigre elfelejtelek
az orgonákkal eltűnsz épp olyan hirtelen
ahogy jöttél etna-arcú
 

Hogy nincs két valóság,
hogy mindennek visszája van csak
túlvilágként, másik világként-
hogy iker-életünk horizontján innen
csupán az ontológia-

jó tudni egyfelől, hogy kétségtelen
így lehet
s érezni másfelől fölsejleni
valami totális ellenkezőt
in konkreto minden szerelemben

pedig jelezte jöttét
készületlenül talált e nyár is
most simogat de ismerem öklét

a következő fázis az lesz
torkon szorít kilök a szélbe napba
de arcom hőálló azbeszt

így csak a vers olvas bomlik-látod
a sorok drótja görbülőben
rímek ropognak iszonyú sortűz
s oda-visszad pereg egy film-az álmok

sugaraira szúrt szöcskék
összeégett hullái-üres mezőkön

készületlenül talált ez a nyár is
pedig jelezte jöttét
 

Idei fűszál
gyűrű fűszálból másnak-
gyűrű örökre.

térben milyen messze a karácsony
mért gondolok mégis a tavaszra
augusztus van
a naplemente alatt nyárfasírás
s mintha havazna
havazna

Még nem kél reggeli szellő az öböl felől,
zsarátnok már nem világít be őrült lakomát;
annak vége-
Aki akart, még az este összeszedett néhány csecsebecsét
emlékbe a gyereknek-
fényes lánc, skorpiópáncél, teknősbékacsont,
különleges csigaház vagy épp csak egy kődarab a
romokból
az iszakba, sietve

mert már görögnek a hordók,
     itt-ott megszelídült harci síp szól
/elkelne néhány hárfa is/
ökör sül, finom halak nyárson;
     fölhasogattatott a kolosszus,
ég mint az olaj.

Hajnalban korán lesz az indulás.

Aztán, hogy kiürültek a korsók, kecsketömlők,
s a hőstettek is elmeséltettek újra- negyedszer,
elpihentek a részeg harcosokkal az idegen lányok-

Sos, tengeri pára települt a sátorerdőre,
a pajzsokra, egy mozdulatlan őr dárdavasára.
Hullamerevek a kővetők is.
A vár egyetlen hortyogás.
Fölkel a tintakék éjszakában az Aldebaran:
vihgó hetérák föllobbanó, kóbor tűz körül-
készül a korhelyleves.
Oldalbarúgott, sánta eb bóklászik
        a hűlő romok között, amúgy csönd van-

Trója üres.

harminckét évem tovaszaladt
csak rejtettelek
tagadtalak
és
csikó teleket kötöttem el
egy hosszú- hosszú tavasz alatt

Adj, Uram, békét, leveles ágat,
ujjaink kifutópályáira boldog bogarakat,
szélnek feszülő szárnyú katicákat.
Adj langyos estét, nézhessünk soká tüzeket,
adj mosolyt az arcra, ha fáradt;
adj végül tiszta szemmel ébredést, Uram,
s bukó karokra álmodj szárnyakat.
 

A két hátrahagyott kötet versei elolvasása után néztem meg neveit újra. Versei ugyanis befejezettek, érettek, készek, egészek. A polgári és a művésznevet hasonlítottam össze. Újságíró kollégaként Halmai Pista, tudatos művészként Bányász István. Közölnek ezek a nevek, hiszen mindkét név jelentős név. Az őseit nem ismerem, a művésznév-választás körülményeit sem, mindenesetre ez már a nem lehet véletlen kategória, ez önkényes műképzésre és műelemzésre alkalmas téma.

Közhelyeket kéne mondani;
ilyeneket, hogy a fák nem érnek az égig –
De hát ez így nagyon rossz vicc, Mester.
Arról volt szó, hogy örökké élünk.

Vagy ha nem, élhetnénk legalább gyönyörűen,
merthogy akárhogy élünk;
te valami „mindennek értelme van”-ról dadogtál
és suttyomban befizettél egy égi IBUSZ-útra.

Költő! Ez valahogy nem jellemző rád,
immáron semmi sem jellemző.
Semmire nem jellemző semmi
(ha eddig elolvasnád, feltámadásig röhögnél).

Megkérdenéd, merre van a legközelebbi –
Mert azért annyira nem vagy ismerős itt;
Meg: mérnek-e (egyébként mindegy, mit) –
S mondanál olyanokat, a papír elpirulna.

Ki kísért a végső vonatig? Senki.
Te valamire mindig fölszállsz.
Nagyot fütyül a resti, a vonat bezár –
Ha-ha-ha, Öreg!? Mi? Ha-ha-ha!

A kezünk nem emeljük föl integetni.
Minek? Azt mondtad, majd jössz –
Fogod a zöld köteted, a szürke köteted
és könyv nélkül fújod, mi az élet.

Mi most itt seggrepacsit játszunk leginkább!
Mester, te sok társasjátékot ismersz,
amik szabályait persze mi is tudjuk így-úgy,
de valahogy egyik se szórakoztató.

Viszont biztosan van egy tökéletes,
egy semmihez sem hasonlítható Játék,
egy olyan, de olyan platoni Játék –
Csak elszöktél belőle, messzire szöktél.

Mester, mit szólsz, innánk valamire,
hiszen mindig valamire iszunk.
Most már mindig iszunk valamire,
mit szólsz? Valamire innánk egy nagyot!


Az útmenti nyárfák kéken álldigálnak,
téblábol egy dalod idegeimben,
homlokot dűtök vonatablakoknak
és szemmel verem a csemői tájat.

Reggel jön, kukáskocsik mélyhegedűi.
Tűkön állok, ülök, fekszem.
Hajnalodik, ma biztosan veszek újságot,
hiszen a barátom színeset írt benne.

Mester, most lemegyek a sarokra
újságért, mert ma nyilatkozik a Verebes is
az MTK-VM feltámadásáról –
zöld-fehér, kék-fehér, végülis mindegy.

Az utóbbi hetek gólaránya – Majdcsak sikerül.
Befejezem, lapnyílta jön.
Van-e olvasnivalód odafönt, Öreg,
ha már élnivalód idelent nem akadt!?

Az ember tesz-vesz ezt-azt, a felső;
beleférfiasul térbe-időbe.
Nyárfasírás hullong egy temetőre,
ni, ott kullog a cigány Ernő-

S ósdi nóta cincog. Szél támad.
Bandukol egy fehér koporsó mögött;
rugdal hegedűfutam-rögöt-
Mögöttem ballag, apám, vagy utánad?

esik
térül-fordul az évszak
  esik- hó a hintán
    a Bükk felől
      tél hűt minket

átpördítjük
  ujjunkon
    slusszkulcs-
      életünket
        hó
         hó
          hó a hintán
 
átver
 kedvesünk
   szíve
     pulóverén
       a norvégmintán

nézd
  az ablak mögött új tél

hó a hintán

esik a hó szerelmem
bámullak fogvacogva
esik a hó s csak nézlek
az örök ruhátlanodásig

medrig fagyott a Nyárád
a Hargita hósapkát húzott
hósál verssorainkon
szerelmem Rigmányi Csilla

mintha a múltunkból esne
mintha a múltból zuhogna
ez a testetlen hullás
esik a hó szerelmem

találkoztunk az utcán
és mondom neki
/mert ha találkozunk
mindig beszélünk/

egyszóval mondom neki
egyetlen hegedűfutam
az ősz-mire ő
hogy menjünk be ide

hat lépcső s fémpénz csörren
bádogpult lökdös
köd van mondom csak úgy
de nem szól semmit

rágyújt és egyhajtásra
később újra rágyújt
kint esik bent zuhog
méghogy hegedűfutam

ahogy arcod évgyűrűktől gazdagodik
ahogy múlnak a nyarak telek el
úgy esteledik ránk hogy hajnalodik
és testrészenként vesztelek el

(apámnak)

mint a penge a csuklón- Öreg
az estén mi ez a karc
arc kőben vasban
szelek kavarognak

mint márány üreges belében
a tojásfehérje-kék
csupán egy cseepp ecet
és minden összeomlott

pedig előbb még ott volt
a kezed- öreg- a kezed
metsző ujjak pisztrángosok
ahogy hagymába vágnak

és dülöng dülöng a kártya
arc ez még? kövület
sokáig- arc semeddig-arc
azért rossz vicc ez így

pedig még mintha már mintha
billeg az orr a homlok
először elhoztad cserébe
és sose kérted vissza.

a vér rubin- félsz? nevetsz?
ne keress magadnak kutyát
vad szelídet szelíd vadat
mi bárhova utánadd indul

fogd a gyerekkor sárkánykötelét
zsinóros ujjadon egy fémszál
összeborzoltad a hajam- anno
a zsírpapir szakadt volt

mi ez a finom hártyavékony
rengés remegés a vállon?
hozd a bábokat-légy a világos
aztán úgyis cserélünk

(Kozma Györgynek)

ha beledöglesz is rímelni fogsz
vers-mert rimelnek a tények
rímel a táj rímel az életünk
az eddigi- nem tudjuk ugyan hogy
de összen- és cseng sok másikéval

és hosszúlépéses poharakon
vagy egy-egy koncerten sétán
vagy mit tudom én mi mindenen
de átfénylik egy ismerős mozdulat
szín - és nyilvánvaló lesz
a szívoldali aritmiában

persze mindez legtöbbször ma még
végtelen asszonáns csak

A zsebben zsebpiszok, a nők szemén a kék-
az ember olykor képtelen figyelni
valamire az összehajló ég alatt,
ami vagy önmaga vagy hártáló jövője.

Az ember mindennap elindul
egy éppen aktuális végtelenbe,
aztán felszáll egy sárga buszra
és utazik négány megállót

egy kínos barátságig, egy kisfröccs szerelemig,
az ember ettől nem vidám vagy épp az-.
hát kerít egy szemrevaló békét valahonnan
és csöndben elmagoz a renden.

Integráld ezt az őszt is-
építsd be, dolgozd föl
nikotintól beteg idegeidben,
meglásd,
hálás leszel magadnak.

Itt van például a múlt. A tied.
Kerítsd körül, közeledj hozzá
szórt rajvonalban
némán az első hóban,
míg belédfagy a görcsös nyugalom.
Lánc, lánc, eszterlánc-mondanád még,
de földübörög tompa köhögések hátán
hosszan valami,
ami a legkevésbé integrálható.

Naphosszat kémlelem a tengert,
szemem belefájdul az erőlködésbe,
míg befogja a víz fölött
egy vékonyka csíkját a végtelennek.

Ténfergek az öböl
         medúzáktól koszoszöld
                  tükre fölött,
őgyelgő semmittevők,
        agresszív zsibárusok,
                fecsegő hülyék közt a parton.

Karácsonyodik.
Ma csak néhány hajó érkezett,
az utolsó is bevitorlázott alkonyatra
nélküled,
ércznél súlyosabb rakományával
a hiányoddal-

legszívesebben Dvorakot
vinnék neki még egy palack
nehéz bort
és robbanásig feszült életemből
mondanék könnyű meséket
amik ritkán de letisztulnak
legszívesebben játszanék vele
ha tudnék
mert úgy szeretem nevetését
majd megőrjít

dehát a második tételből
onnan hogy párápárárám párárám
párárárápápám párárám
szóval a második tételből
nem tudok mást felidézni
csak az üstdob vad zenéjét

akkor inkább a föld
akár ha sóval is behintett
mint a galambrajok villogó vakui
az összefolyó égtől néhány centire

inkább a léptek
bizonytalan kopogó bakái
mint a szárnyalás
a egyre sűrürlő semmibe

inkább felfénylő reggelekben
hazányi széles szabad terek pacái
nem lökhajtásosokkal összekarcolt
nyári ég

inkább reccsenő gerinccel
naponta fölállni
s az elfeketülő földdel szemben
pár percet állni még

inkább olcsó kocsmák
mocskos abroszain robbanó könny
mint az időn
a piszkossárga lék

Hány fáradt,
üres este-
Szél pönytög ágak
mandolinjain,
mintha lenn a téren
nem száradt
levelek,
csak emlékeik hullanának.

Ritka  mosolyú,
mennyi bánat
éri az embert
naponta-
Naponta mennyi bánat-

Szavak maradtak csak. Szavak. Szétszakadók.
És megváltatlan két világ,
a hazabotorkálások folyosói,
meg hat és fél rumtól zöld kutyák-

Szavak maradtak bennünk. Utak-sehova,
kétféle, semerre, s ma sincs tovább-
Szemek csak, szelet mátrai égre szegeződők,
utak egymásig. A Holdon át-

Idei fűszál.
Gyűrű fűszálból másnak.
Gyűrű. Örökre.

Voltam villám,
egy tengerzöld pupillán,szempillantásban éltem-
Koszlott tükrök foncsorain
ezüst tűnődés voltam,
vak álom
a jöttment nyár a szemében.

Együtt láttuk. Emlékszel? Kint az éjszakában
a tűz fölött egy csapat lepke forgott
tehetetlen. A gyilkos tánc zsinórjában rángtak.
Olykor egy-egy fölkalimpált
és elgörbült, mint halk gitár akkordok.