Jókor reggel, amikor még vastag a harmat, jól kifent kaszával állunk neki a rendnek. 

Vágunk, vágunk - ütemre, suhintva, könnyedén. 

De nem várjuk meg, amig akadozni, makacskodni kezd a kasza éle. Mikor még jól vág, de egy hajszálnyit mintha már ellenkezne, mintha nem sercenne olyan jóizűen, inkább már csak lágyan, szeliden, közelebb a sóhajtáshoz, mint a sziszegéshez. 

Akkor kell abbahagyni a suhintást, s miután letöröltük a homlokunkat, egy maroknyi fűvel megtisztitjuk a kaszapengét a rárakódott szutyoktól, majd egy lapos kövön ügyesen kikalapáljuk a gyenge csorbát kapott, itt-ott megereszkedett élét, fenkővel végigcsiszolunk az élén, figyelve, milyen hangot ad, ha pengetőt, akkor nincs baj, ha repedt fazékra emlékeztetőt, akkor már nem sokat él a kaszánk, gyűjthetjük a pénzt a következőre. 

A levágott rendek után a mezőnek olyannak kell lennie, mint az asztallap. A fűnek mint a nullásra vágott hajnak. 

Ilyesmi csak a jól pengő kaszával lehetséges. 

Ezért legalább annyit kalapáljuk-fenjük a pengét, mint amennyit vele vágunk. 

És közben elgondolkodhatunk - min is? 

Majd csak eszünkbe jut...