| Nyári mesék / Kormozó téboly |
 |
| Írta: Cseke Gábor | |||
| 2010. december 20. hétfő, 20:02 | |||
|
A harag száll ilyen vastagon kifelé az emberből, mint ez a füst, a hegy lábahoz telepített gyár kéményeiből.
Valamikor, amikor a gyár még nem létezett, és csak a pára, a köd, a felhő szállt föl az erdőből, nagy esők után. Arra mondták: pipál a hegy.
Ma már megállás nélkül ontja a füstöt: távolról úgy tűnik, mintha senyvedve égne az erdő, felfelé toluló kormozó füstje lenne a jajkiáltás, amire senki nem figyel oda.
Mondjad, csak mondjad, mindenkinek megvan a maga keresztje...
A környékén élők megszokták a kémény, a füst, a koromba, porba burkolózó hegy látványát.
Ma már nem pipál a hegy: megveszekedett, zsémbes dohányos lett, aki lassan belefullad a maga fertőzte levegőbe.
És mégis: hová lesz az a sok füst, tiszta, esőmosta reggeleken, amikor javítás végett leállítják a gyárat? Úgy elillan, mintha sose is lett volna.
Csak az erdő leveleiről csurognak alá a nagy, fekete, kormos könnycseppek.
Önsajnálat? Öntisztulás? Szánom-bánom?
A gyárkémények torka ideig-óráig sötéten tátong. De mélyükön ott mocorog, kitörni készül, gomolygásra áll az újra beindított kemencék okádéka.
És már tódul is fölfelé az eget kormozó mindennapi téboly: vastagon, végérvényesen.
|
