Nyári mesék / Roham előtt |
Írta: Cseke Gábor | |||
2010. december 20. hétfő, 05:23 | |||
Berci bátyó heteken át leste a gyümölcsfái körül legyeskedő méheket. Azon törte a fejét, hogyan fényképezhetné le a munka hevétől zsongó bogarakat, hogy azok kellő nagyságban feltűnjenek a képen. A technikát már kikísérletezte a közelfényképezéshez. A szükséges eszközöket összeeszkábálta, kipróbálta, tökéletesítette. Előbb lepkékkel próbálkozott. Szárított, felgombostűzött pillangót helyezett egy cserép virágra, úgy örökítette meg. A közelkép sikerült, de a lepkéről messziről lerítt, hogy hiányzik belőle az élet.
A méheket élve, munka közben akarta megörökíteni.
Ezért figyelte olyan hosszasan őket: keringésüket, becserkésző repülésüket, titokzatos táncukat, mohó megmerítkezésüket a virágkelyhekben, kába búcsújukat a meglátogatott ágaktól, virágporral megrakott lábukat, potrohukat.
Örök mozgásukat.
Azaz hogy...
A hosszas leskelődés után, egy délelőtt, amikor Berci bátyó a méhek rohamát figyelte, észrevette, hogy roham előtt egy másodpercig mintha megállnának a levegőben. Csak a szárnyuk forgott motollaként, őrült sebességggel, szinte láthatatlanul a fényben.
Az a másodperc olyan volt, mint az óhajtott fénykép; arra az időre az egész látvány megfagyott: metszet volt, idősík.
Állj meg, pillanat!
A pillanat megállt...
Következett a már ismert roham: a lebegés, a keringés, a túrkálás, a búcsú. Tíz méh, húsz méh: valamennyi, kivétel nélkül beigazolta a megfigyelést.
Berci bátyó elővette gépét és várta a következő rohamot.
Az elsőt elszalasztotta, későn bontott zárat.
A másodikat szintén.
Majd egy másodperccel elsiette a dolgot.
Ismét, ismét, ismét...
Negyvenedszerre sikerült: lám csak, a méhecske áll! Lebeg! Erőt gyűjt: rohamhoz, szürethez, búcsúhoz.
|