Rokokó…
 

     Rokokó pelyhek barokk kavargásából megszülető fönséges klasszicizmus!

Mondatok vágnak utat a kávéház szivarfüst-ködében. Jó részük a múló idő szolgálatában áll, de jócskán akad, amelynek az örökkévalóság a címzettje.

  Kosztolányiék törzsasztalánál nyüzsgő társaság. A télről folyik a szó. A télről, mely az idén    igen-igen kemény. Kemény és kiszámíthatatlan.

-        Mint a makrancos Kata – mondja Kosztolányi.

-        Ariel és Caliban – harap rá Karinthy -, Prospero higgadt bölcsessége nélkül.

Játék!

Feladványok és megoldások röpdösnek. A szomszéd asztaloktól is bekapcsolódnak.

-        Eszelős.

-        Machbeth asszonyostól! Gonosz.

-        III. Richard! Őrjöngő.

-        Roland.

-        Nem jó! Lear király! Szelíd.

-        Cordelia! Szenvedélyes.

-        Othello, Timon, Romeo! Játékos.

-        Puck! Csendes.

-        Szegény Yorick! Fehér.

-        Ophelia, túl a dolgon! Fekete.

-        Othello!

-        Nem ér! Már volt!

-        Volt? Kár. Akkor…, akkor…

Hetedik, aki eddig nem vett részt a játékban, most megszólalt.

-        Gebe, szénlopás közben.

Néhányan illendőségből együtt nevetnek Kosztolányival és Karinthyval a félig ismeretlen fiatalember – bizonyára szellemes – megoldásán, aztán elszállingóznak az asztal mellől, a játéknak vége.

-        Hm – állapítja meg Karinthy.

-        Hát igen – viszi tovább Kosztolányi.

-        Ne lógassuk az orrunkat! A Főnök intézkedni fog. Idejövet találkoztam Sanyival. Öltöny, nyakkendő, fehér sál, kesztyű és keménykalap volt rajta. Kezében meg művirág-csokor! Jól ki volt csípve!

-        Be nem?

-        Egy csipetnyit.

-        És miért rittyentette ki magát ennyire? Előre hozta a farsangot?

-        Nő.

E hangsorban a múlt és a jövendő minden kínja és öröme benne van, nincs mit magyarázni.

-        Megkérdezte tőlem, hogy mit akarnak maguk a humbikkal.

Új vendég ül az asztalhoz, a csönd. „Ne zavartassák magukat! Mintha itt se lennék!” Jelenléte egy idő után feszélyezi őket. Karinthy udvariasan kitessékeli. Elmeséli látogatását a Magyar Királyi Rendőrség Irodalmi Osztályán.

A falakon körbe fotók. Nagy Lajos, Móricz, József Attila, Kassák, Tersánszky és mások képei elöl- és két oldalnézetben. A polcokon seregnyi könyv. Karinthy meglepődve vette észre az Így írtok ti egy példányát.

-        Kézikönyvünk – mondta Kisasszonyfalvy Bódog, az osztály vezetője. – Afféle szellemi ujjlenyomat-gyűjtemény.

-        Racionális – jegyezte meg Karinthy. – „És megszégyenítő!” – gondolta hozzá. Ebbe belepirult.

-        Látom szemérmes büszkeségének pírját elterülni orcáján.

„Oh! Ah! Sőt ach!” – futott át stílszerűen Karinthy agyán.

-        Hát még a rendszer, Művész úr, a tökéletes mechanizmus! Túlzás nélkül mondom, a Teremtéssel vetekszik!

„No hiszen!”

-        Az én gyarló elmémben fogant, álmatlan éveim verejtékében született meg, gondos kezeim munkája nyomán terebélyesedett ilyenné! Nézze! – aktákat vett elő, szétterítette az íróasztalon. – Van lírai, epikai, drámai alosztály, műfajonkénti részlegek, hangtani, prozódiai, stilisztikai, stb., stb., stb. hivatal. Foglalkozunk grafológiával és szövegelemzéssel, életrajzzal és szociológiával. Felderítünk nemzetgyalázást, erkölcsrombolást, plágiumot, hitelrontást, stb., stb. Mindent, de mindent tudunk, amit erről a szemétről és kitalálóiról tudni lehet. Ha már itt tartunk, a maguk Joepardyja jó hecc volt! Először mi is bedőltünk!

-        Bohém ifjúkor! Elmúlt! Oda Joepardy is! Kiöregedtünk a játékból!

A rendőr mosolygásában az önelégültség hitetlenkedéssel keveredett, de csak ennyit mondott.

-        Tessék, itt az öngyújtója! Vigyázzon rá, nagyobb bajba is kerülhetett volna! Viszontlátásra!

    Míg Kosztolányi és Hetedik a hallottakat emészti, Karinthy hátradől a székén. Szivarra gyújt, karikákat ereget. A fiatalabbak utánozzák. „Olyan a légtér – szól oda -, mintha indiánok rendeznének vitaestet.” Nevet az ötletén.

-        Ezt csináljátok utánam, pupákok! – Nagyot szív a szivaron, átszellemülten fújja a füstöt: E=m×c²

Csúfondárosan néz végig a „zöldfülűeken”, akik még ennél egyszerűbb összefüggés felírására sem képesek. Újabb szivarért nyúl. Felkattintja az öngyújtó fedelét. A lángból hunyorgó szalamandra mászik elő, bosszúsan kérdezi, „Mi kell?” Karinthy a vendégseregre mutat. A foltos jószág kihajigálja őket, és sértődött arccal visszabújik a tűzbe. Hárman maradnak. És a szunnyadó pincérek.

Hetedik kiveszi Karinthy kezéből a szivart, szí, fúj. A kávéház egén megjelenik a kérdés: CUI PRODEST? /Hetedik pontosan kérdez, ahogyan csak téli kora reggeleken tud kérdezni az ember egy átvirrasztott, áttépelődött, némi szesszel és rengeteg kávéval átitatott, dohányfüstben pácolt éjszaka után, amikor úgy látod a dolgokat, mintha először látnád őket, de mintha utolszor is, elválik tárgy és funkció, s te egy szavak nélküli közegben lebegsz – érzed, amint körülnyalogatja valódat – a mindent tudás és a semmit nem tudás azonosságában. Ilyesmit kellett éreznie Hetediknek is, téli kora reggel volt, és az efféle hangulatokat prózaian leromboló tojáslepény még nem készült el./

AZ IDŐNEK. – Ez Kosztolányi füstből faragott válasza.

-        Attól még Béláéknak nem lesz szenük!

-        Az idő szén! – szögezi le Karinthy.

-        Bizony, sosem lehet tudni, Művész úr! – helyesel a szervírozó pincér. – Rögtön kész az omlett. Hozhatok előtte valamit?

Megvárják, míg a pincér leszedi az üres tányérokat, evőeszközöket, kihozza az újabb italokat. Rágyújtanak.

Kosztolányi - vajon kire nevet? – félresöpri szeméből a haját.

-        Én halott vagyok.

-        Ahhoz képest jó színben van!

-        Hipochondria! Ötéves korod óta ezt hajtogatod.

-        Van most egy apróság, egy icipici fenevad. A számban. De hát, úgyis tudjátok!

/Tudjuk! Persze! Mi mindent tudunk, mindent az égvilágon! Egyet különösen! „Az úr ír? Igen, az úr ír.” Az Úr. Azúr./

Kosztolányi bőbeszédúen hozzáteszi.

-        Humbi vagyok.

Karinthyn a sor. Felemeli a fejét.

-        Én zsidó vagyok. Persze nem az egy személyben költő és vátesz, tenorista és varázsló aranyszájú, szent cégvezető, Hitler úr értelmezésében! Kies vidékünkön nem kell zsidónak születni ahhoz, hogy valaki annak találtassék! Látom, fáradt vagy, Desiré, nem bonyolítom: humbi vagyok én is!

Hetedik olyan arccal és hangon kezdi, hogy a másik kettő feled rákot, gyűlölködést, az emberi nem haláltáncának első lépéseit, kacag, kacag.

-        Én bűnöző vagyok. Gebe tolvaj, csavargó, Gizike jelene tiszta, de múltja…, szóval az aktáit nem az Irodalmi Osztályon őrzik. Béla zsebes, de nem mondanám bűnözőnek. A Főnök orgazda, Sanyi pedig az egyik beszerzője. Én személy szerint a humbik oldalán állok, azt hiszem, Gizike és Gebe is. Béla? Talán. Ha egyszer őszintén ki meri faggatni a tükröt.

-        A sajátját? – emlékezik mosolyogva Karinthy.

-        Ki másét?

-        Folytassa, kedves Hetedik! A Főnököt és Sanyit kihagyta.

-        Igen. A Főnök rajong az antik műtárgyakért és Sanyiban is van valami slampos, bárdolatlan „műveltség”, de ők kézzel fogható haszonban és veszteségben gondolkodnak, túlságosan a földön járnak. A maguk, bocsánat a szóért, nyavalyái, rigolyái kevéssé érdeklik őket.

Karinthy végiggondolja Hetedik szavait.

-        Gondolom, a többiek is így vannak vele!

-        A többiek?

-        Azt hiszed, nyolcan elegen leszünk? Illetve hatan, mert mi ketten Joepardy után gyanúsak lennénk nemcsak a kollégák, az olvasók, hanem a rendőrség szemében is, hallottátok az előbb Kisasszonyfalvy Bódogot! Nem értenék, nem mernék megérteni, hogy ez az abszurditás merőben más lesz, mint az évekkel ezelőtti volt. Aztán meg, a te egészséged teljesen új stádiumba lépett… (Kosztolányi ínye az égre köpte a Rákot. Ma is ott tündököl az Ikrek és az Oroszlán között.) …, én meg egyre gyakrabban álmodok dübörgő, zakatoló lokomotívokról. Jelent ez valamit?

-        Szeretsz utazni, nem? Le akarod győzni a távolságot!

-        Akkor miért nem repülőgépek propellerének zakatolása ébreszt fel?

-        Csak nem egy újabb Mennyei riportra készülsz?

Karinthy arca megszépült.

-        Jól ismersz. Igen, a mennybe készülök, de hogy hová jutok, akkor sem tudnám, ha hinnék ezekben az izékben.

-        Jaj, nékem és neked! Jaj, jaj nekünk!

-        Csak nem ellopták a vajat?

Kosztolányi és Karinthy egyazon pillanatban szégyellték el magukat. Szégyellettek, szégyellgettek egy darabig, pontosan Karinthy következő mondatáig.

-        Egy hercegi udvar például akkor sem állhat négy-öt emberből, ha a humbi herceg momentán száműzött! A nagy politikai személyiségek mindig körül vannak véve léhűtőkkel, az ellenség által beépített szemét spionokkal.

-        Álljunk csak meg! – Hetedik figyelmeztetésére a máik kettő ülve megáll. – Korai még a szerepek kiosztása, hiszen azt sem tudjuk, hogy lesz-e az egészből valami!

Kosztolányi és Karinthy megdöbbenve Hetedikre, aztán fájdalmasan egymásra néznek. Egy kis időre visszahívják a csendet, aki tétlenségében elálmosodott és átült egy üres asztalhoz.

-       Már miért ne lenne? – kérdi kávéját kavargatva Kosztolányi Dezső. Hangjában feszültség vibrál. – Frigyessel már le is fordítottunk néhány humbi dalt, rekonstruáltuk történelmük és mitológiájuk egyes részleteit. Itt van. Maga az első, aki elolvashatja, de nehogy eljárjon a szája! Akkor akarjuk nyilvánosságra hozni, ha már az igazi humbik megjelentek a színen.

-        Néma leszek, akár a sír!

-        Most meg maga kezdi?

-        Bocsánat! Ez a halálhangulat, úgy látszik, ragályos.

-        Fiatal még!

-        Maguk is.

A másik két arc, mint összefoglaláskor Fröhlich tanár úr, megismétli a korábbiakat (megdöbbenés, szégyen, fájdalom, stb.). Fuldokolnak az érzések óceánjában.  Hetedik mentőövet dob be.

-        Gyanítom, hogy a herceg címét Gizikétől tudták meg!

-        Ki mástól? Ezen az ég egy adta világon csak az ő dereka tud pontosat a humbikról.

Nevetnek. Megoldódott a feszültség problémája.

-        Sanyiéknál tartottunk. Nélkülük, ugye, nem csináljuk meg?

-        A Csapat – sóhajtja, suttogja, ízlelgeti Kosztolányi.

A kávéház lassan benépesül. Jobbára azok jönnek, akik tegnap. Lesöprik a havat kabátjukról, topogva letisztítják lábbelijüket. A nagykabátot, sálat, kalapot felakasztják a fogasra, köszöntik a pincéreket, a már eszegető, iszogató ismerősöket. Még a finnyásabbaknak, a telet megvetőknek is torkukba akad a szitokszó, amikor észreveszik a fejük fölött feszülő betűket. A pimaszabbak megpróbálják letörölni, de a C betű a kezükbe mar. Káromkodnak. Az IDŐ I betűje begyógyítja sebeiket. Egy darabig azzal szórakoznak, hogy megtréfálják az újonnan érkezőket, aztán beleunnak. /”Már a csodák elévülési ideje sem a régi!” – állapíthatná meg Karinthy, de nem állapít meg semmit./

-        Magának van valami a tarsolyában! - mondja Hetediknek.

-        Van, de attól tartok, ez újabb bonyodalmakhoz, vitákhoz vezethet.

-        Ne féltsen minket! Ez a szakmánk, az életelemünk!

Hetedik okosan, szépen beszélt olyan dolgokról, amelyeket ismertek már régóta. /Olyan csak a mesékben fordul elő, hogy az óriások nem tudnak valamit, ezért megkérdezik, például a királyfitól!/

-        Ön, kedves Hetedik, ölt már embert? – kérdezi Kosztolányi.

-        Nem.

-        Meg szabad kérdeznem az okát?

-        Nem az a szakmám.

-        Abból, amit eddig elmondott az következik, hogy a csúcspont, a korona, a hab a tortán egy gyilkosság lenne.

-        Ostobaság! Mózes is külön § alatt tárgyalja.

-        Csak ennyi?

-        Mindenki meghal.

-        Ez igaz, de nem válasz!

-        Arra, amit kérdezett, megválaszoltam. A többi már a maga, a maguk dolga!

A délelőtt további részét a Terv csiszolgatásával töltötték, s mivel üres hassal csak éhezni lehet jól, megebédeltek.