4. A portréfestő fanyalgása

Egyszer egy piktor megunta, hogy

mindig a tükörbe nézve

magát rajzolja.

Unta a saját pofáját

ez az igazság.

Pénze nem volt modellre

piára is alig futotta

hogy festékről-ceruzáról ne is beszéljünk.

Sokat hallott a Parkról

s ma reggel úgy találta

itt az idő most vagy soha

fölkeresi uccu neki.

Remélte ott bő látványra lel.

Ingyen és szabadon.

Hóna alatt a tömbbel

zsebében válogatott ceruzacsonkok

meg sem állt a Park közepéig.

Ott letelepedett.

Egy fa tövében.

Körötte nyüzsgés mint egy hangyabolyban.

ki erre ki arra ki amarra.

Ő meg csak nézett nézett

merőn bambán mintha

először látna embert

és nem tudta eldönteni

kit szúrjon ki magának

akkora volt a kínálat.

De nagy volt a takarás is.

A gyorsan váltakozó helyzet.

Nő gyermek férfi öreg

sánta púpos délceg

kopasz görnyedt langaléta borostás

sebhelyes kancsi lőcslábú disznószemű

vigyori nyálas szőrös csorba karvalyorrú

hordóhasú félszemű szeplős

jöttek és mentek valamennyi

ceruzájára termett

mennyi változata ugyanannak

amit ő reggelente a tükörben

nyugodtan megszemlélhetett

és ha már nem tetszett

szembeköpte

majd mikor a tükröt később letörölte

nagylelkűen megbocsátott

magának.

Hátát a fának vetve

turkál a látványban

s mint fogatlan kutyának a vágóhídon

passz! semmihez sincs kedve.

2010. május 31.