Hazudtam…

HAZUDTAM!

     Írtam volt: „Hogy ezenközben Gebe merre járt… /kiemelés tőlem/ …, arról nem szól a krónika.” S erre mi történik?

Gebe és Béla itt ülnek a nyitott kályhaajtóból ki/be?/szüremlő fényben, poharukban jóféle borral. A szél, mely egész úton követte, olykor meg is előzte őket, befészkelte magát a kürtőbe, lélegzetvételeitől fel-felizzik a parázs. Gizike már alszik odaát. Gebe Béla szavain rágódik /”Olyat éreztem, mint amikor te elmentél."/, és felidézi azt a néhány napot. Iszik egy kortyot, elkezdi: „Magam se tudom…”

Maga sem tudta. Lábai alatt engedelmesen /lomhán és visszhangtalanul/ ropogott a szűz hó. A fehérség és az igyekezet, hogy megszabaduljon ettől a vakítástól olyanná tette, mint egy alvajáró. Megállt, hátranézett. Girbe-gurba talpnyomai emlékeztették arra, hogy másnapos. Vagy harmad? Úgy visszaszokott ebbe az állapotba, hogy szájának szárazsága, a minden lépésre fájdalomlüktetéssel válaszoló feje, korgó gyomra fel se tűnt. A hó és a nap fényét nehéz megszokni a lebujok, kuplerájok félhomálya után. Ugyanígy hasította agyát – jutott eszébe -, mint a kávéházi lámpák tükörsokszorozta fénye.

A virrasztástól és a sírástól elcsigázott szemének nagy erőfeszítésbe került, mire olyan képet állított elő, melyben világosan felismerhetőek az alakok, az arcok. Hetediké és a költőé.

A két-három adag ital, amit Hetedik gyorsan beletöltött, rendbe hozta.

-        Egyedül?

Gebe most már megengedhetett magának és partnereinek egy félmosolyt.

-        Velem.

-        Nyúzottnak látszik. Segíthetünk?

-        Mit szólna, ha Bélát látnák?

-        Miért? Mi van vele?

Gebe elmesélte Béla donkihótés küzdelmét a kicsiny fával, Gizike bájitalát, a madárkákat.

A másik kettő mosolyába tisztelet, szánalom és részvét kéredzkedett be.

-        Engedelmükkel, elég nagy marha a maguk barátja! – jegyezte meg az egyik pincér.

„Ezt mondta, szó szerint. Nem csoda, hogy begurultam.”

Gebe mély lélegzetet vett, elszámolt magában huszonnyolcig. Mikor érezte, hogy haragja alábbhagy, adott egy hatalmas pofont a pincérnek. /Hogy nem lett verekedés, Kosztolányi tekintélyének, Gebe méreteinek és a kávéház szellemének köszönhető./

-        Ezt miért csinálta?

-        Megsértette Bélát.

-        És ha igaza volt?

-        Mit tud ő Béláról? És ha az egészet én találtam ki? Írók kocsmája ez, nem? Itt hazudni is szabad, vagy tán muszáj is!

-        Hukk…, hukk… - csuklik ekképpen Kosztolányi Dezső.

Hetedik elmosolyodik.

-        Ars poetica?

-        Ezt rám mondtad?

Erre már Kosztolányi is nevet.

Gebe komoly marad. És néma.

„Komolyan rosszul esett! Nem az, hogy nevetnek rajtam, mer a nevetés azért van, hogy ne sírjon az ember. Akkor meg édes mindegy, miért nevet. A világ olyan szar, hogy már csak nevetni érdemes rajta, más egyebet egyébként se tudnánk! - Iszik, aztán a pohárral a kezében nézi a tekintetétől megszeppent Bélát. – Tudod, mi esett igazából rosszul? Az, hogy téged kimosolyogtak. Azt mondod, nem tudod pontosan, hogy mit éreztél Hildával. Biztosan olyasmit, mint én a Tüzes Eszti ágyában. Miért van az, hogy éppen kefélés után érzi ezt az ember?” Mi van ezen mit nem érteni? Nem azt csináltad te is?

-        Ó, hát az volt? Azért volt olyan fényes minden?

„Egy másodperce még együtt voltunk. Nagyon együtt. Most meg nagyon egyedül vagy. Úgy érzed, hogy nem kell semmi, se a kezed, se a lábad, se a farkad. Az arcod, a fejed sem, de még az se, ami a fejedben van! Olyan, mintha meghaltam volna és tudom, hogy meghaltam. De akkor ki halt meg? Tartod a nőt, nézed. Ő még távol van, nagyon messze. Hol? Kinél? Kivel? Még hullámzik a teste. Nem figyel rád, nem vagy fontos neki. Ilyenkor hideglelős magányosság fog el engem is. Ez kapott el a kávéházban is, meg előtte, amikor téged hazacipeltelek.”

-        Köszönöm.

Gebének jártányi ereje sincs ahhoz, amit legszívesebben tenne, hogy felfortyanjon, szelíden mondja.

-        Nem érdemlem meg a köszönetet, és te sem, hogy tízpercenként megköszönd. Többet érdemlünk ennél, Béla!

Megemelik poharaikat, de nem koccintják össze. Szótlanul néznek egymásra.

Csöndjeik beszélgetését Béla szakítja félbe.

-        Én is voltam már így, nemcsak a subickolás közben.

-        Béluska, te tényleg ilyen hülye vagy? – kacag Gebe. – Ne értsd félre, nem sértegetni akarlak! Megnevettettél, pedig az utóbbi napokban … „A Tüzes Eszter is csak bámult rám, még az öle is tágra nyílt. Bámult, mintha neki sose lenne ilyenje! Járok az emberek között, haverok, cimborák, nők vesznek körül. Sokszor árvábbnak érzem magamat a kocsma zajában, kurvák ölelésében, mint a sitten! Nézek az arcokra, a piára, tudom, hogy most jó, és mégsem jó! Néha üvegkalitkában ülünk! Nem is ülünk, nem is vagyunk! Elmehetünk magunktól. Volt már, hogy a kezem elindult, a másikkal kellett visszatartani. Jól néztem volna ki kéz nélkül! Ott, a kávéházban is így éreztem magam. Idegennek. Mi közünk van egymáshoz? Lehet-e közünk? S akkor meghallottam, hogy a humbikról beszélgetnek.”

-        Egy humbi sosem lehet magányos! Jól hangzik. Ez az életelv náluk?

-        Még mindig a hazugságnál tartotok? – ocsúdott fel Gebe.

Kosztolányi hangja kopogtatott a kávéház ablakán. Kívülről. Vacogva.

-        Nem hazugság!

-        Hát mi?

-        Lehetőség.

-        Játék.

Gebe hangja érdes.

-        Bélának is?

-        Neki is. – Kosztolányi e kijelentést meglehetősen bizonytalan hangon, inkább reménykedően ejtette.

-        Benne van. Nyakig.

-        Vagy kívüle. Teljesen.

-        Lent van, nagyon mélyen.

-        Vagy fent, túl magasan.

-        Döntsétek már el, merre található Béla! Mi ez? Konzílium? – Hetedik gúnyolódása meglepte őket. – Mester, magának nincs elég baja? Te meg miért hagytad ott Bélát, ha ennyire aggódsz érte? Mert kikészültél, igaz?

Gebe állta Hetedik pillantását.

„Ezt már másképp mondta. Nem lehetett haragudni rá. Igaza volt, tényleg ki voltam borulva! Elegem volt mindenből. Belőled, a madárkáidból, Gizike hókuszpókuszaiból! Mennem kellett. Mindegy hova, csak innen el!”

-        De itt hagytad az árnyékodat!

-        A békák miatt.

-        Aha… És?

„Mentem.”

Ment. Színes ködben, mázsás üresség a szívében. Egyik kocsmából a másikba, egyik felest a másik után nyelve, sört nyakalva Esz Gyurkával, Tetűvető Robival, Színigaz Jenővel, Medvével, Kurvafattya Lipivel, Nyüszíccs Jolánnal, Szenyorita Józsival, Nyápiccal, senkihez egy szót sem szólva, a kivilágított Margit-hídról sokáig nézve a Dunát.

-        Jössz egy menetre, hercegem? Gebe, te vagy?

Befeküdt Lipták Mari ágyába, és elaludt, mert Mari sem jelentett neki semmit. Pedig nagyon szerette valaha.

„Aztán elhagyott. Ameddig börtönben voltam. Nem, nem a börtön miatt, őt is beutalták már néhányszor! Tudtam róla, hogy miféle, hogy kurva, hogy sokat akar, csillogást, könnyű életet. Tudtam azt is, hogy el fog hagyni, mégis piszokul éreztem magamat. Borzasztó, amikor elveszítesz valakit, akiről úgy hitted, hogy vele nem vagy annyira egyedül! Szerelem, vagy mi a franc. Sokéig kínlódtam Mari miatt, és most ő sem kellett! Igaz, részeg voltam, használhatatlan. Elaludtam. Reggel mentem tovább. Ezt a napot is végigittam, de az istennek se tudtam berúgni. Mintha visszájára fordult volna minden. Azt sem tudtam, keresek-e valamit, vagy menekülök valami elől. Csak kérdeztem. Érted? Mondani akartam valamit, és a számból csak kérdés jött ki! A kocsmákban azt hitték, hogy megbolondultam. Megkerestem a Tüzes Esztert.”

-        Látod, mackóm, nem tudsz elmenekülni tőlem!

A nő Gebe hajába túrt, simogatta szőrös mellkasát.

-        A kurva életbe! A betyár, kurva életbe! A szemét, betyár, kurva életbe!

-        Reszketsz. Megint rájöttél, hogy nincs isten? Csak Eszti tüzes, téged hívó öle van!

Gebe ráfordult a nőre.

Szemében gyülekeztek a könnyek.

„Nagyot élveztem. Hogy utána még nagyobb legyen a zűrzavar, amiről az előbb beszéltem. Meg a többi! Eszti azzal az istennel! Mindig ezt mondja, ha találkozunk, de eddig csak a ’tüzes ölre’ figyeltem. Most meg… Tényleg nincs isten, Béla? Már az se? Sírtam. A magányosságunk miatt. A tied miatt is. Egész éjszaka nem aludtam. Cigarettáztam. Nem szóltunk egymáshoz. Hajnalban felöltöztem. Nem ébresztettem fel Esztit, utálok búcsúzkodni. Fogalmam se volt, hova menjek. Most már úgy gondolom, nem volt véletlen, hogy abban a kávéházban kötöttem ki.”

Gebe állta Hetedik tekintetét.

A két arc örvénylett. Gondolatsebesen. Harc volt! /”Archarc!” – Kosztolányi e válságos percekben sem átallott rímelődni. – „Harz, kvarc, schwarz, sarc…”/

Gebe arca ért előbb révbe. Megvárta Hetedikét.

-        Győztél – ismerte el Hetedik.

-        Te is – ismerte be Gebe.

-        Feladni akkor sem szabad! – döntötte el Kosztolányi.

Egyszerre pattantak fel, egyszerre emelték – kard híján – poharukat, egyszerre akarták világba kiabálni, hogy „Egy humbi sose lehet magányos!”, de Kosztolányi újra csuklani, Gebe köhögni kezdett, Hetediket egy pincér akasztotta meg: „Fizetni méltóztatik? Hívom a fizetőt!”

„A köhögés az utcán se múlt el, bementem egy kocsmába. Amíg ittam a fröccsöket, az járt az eszemben, hogy megsegített az isten.”

-        Az előbb azt mondtad, hogy nincsen.

-        Hát éppen azzal segített!

Béla nem érti.

-        Aha… érzem. És?

Ennyi volt. Délig ittam, aztán mentem. Vagyis jöttem. Tudod, a békák…

Tudom.