Elmúlt…

Elmúlt az egy-két nap és Béla olyan, mint volt.

-        Gyerünk!

-        Hová?

-        A Grófnéhoz.

Gebe Béla felé pillant. Suttogva mondja.

-        Ne hülyéskedjen, Gizike! Béla mindent tud!

-        Igazán? Azt a figurát is, amikor a nő…

A gyolcspólya mögül nyögdécselés hallatszik. Gizike feláztatja a szájat lezáró tapaszt.

-        Akar valamit, Béluskám?

-        Gyerünk a Grófnőhöz!

-        Te is tudod, hogy mese az egész! Mi találtuk ki! – Gebe hangjában kalickába zárt madarak vergődnek. Apa-fiókák.

-        Tudom.

-        És?

-        Menjünk a Grófnőhöz!

-        No, ugye? Hallotta! Mit tud maga a mesékről? A mesék arra valók, hogy ha már kitalálták őket, meg is valósuljanak! Magának meg egyébként is megmondtam, hogy Béla igazi! Igazságot beszéltem-e, Béluskám? Hova megyünk most?

-        A Grófnőhöz.

-        Mondja utánam! Ká…

-        Kö…

-        U…

-        Uu…

-        Pé…

-        Pö…

-        Ell…

-        Lö…

-        E…

-        E…

-        Err…

-        Rö…

-        Á…

-        Ááá…

-        Jé…

-        Jö…

-        Ba.

-        Ba.

-        Nagyon jó! Most sorba, egymás után, hézag nélkül!

-        Köupölöeröájöba.

-        No, hova megyünk?

-        Kup-le-ráj-ba?

-        Oda bizony! Tudja, mi az?

-        Ott laknak a rosszlányok.

Gizike elmélázik.

-        Akad köztük az is, de több a jó! Majd meglátja.

-        De az arcom…

-        Nem az lesz ott a legfontosabb.

-        A derekam…

-        Gebe majd segít! Tekerje fel a fáslit! Öltözzönek!

Elöl megy Gizike, középen botorkál Béla, hátul tornyosul Gebe. Vigyázza Bélát, nehogy „véletlenül megszökjön”.

-        Nem fog fájni?

Erős, gyors szél fúj. Süvítenie sem kell, mert Béla hangját olyan sebességgel röpíti előre, hogy Gizike csak a kérdés végéből tud elcsípni egy keveset. Megtorpan. Béla nekimegy. Gebe Bélának. Együtt fetrengenek kacagva a hóban. Fütyülnek a szélre. Sosem hallott melódiákat. A szél szégyenkezve elhallgat.

-        Fájni? Csak ha külön kéri. De úgy drágább.

-        Miért? Nem ütök vissza.

-        Akkor pláne!

Béla bánja, hogy kérdezett. Mire megy vele? Gondolkozik.

Azt gondolja: „A múltkori verésnél biztosan nem lesz rosszabb!” Meg azt: „Édes jó anyám!”

„Ne haragudjon, hogy a gondolatába vágok, Béluskám! Miért nem üt vissza?”

Így: pamm! – adja meg a hangot a szél. – Papa, pa, pamm! Pa, pa, pa, pamm!

Gebe örökölt apjától némi hangot, bekapcsolódik a szél mellé, Gizike is csatlakozik. Végül Béla hangja is ott falsog középen a lányok nagy örömére, akik az ablakban lógva élvezik a Sors szimfónia foxtrottosított változatát.

-        Megérkeztünk – szól Gizike s visszainteget a lányoknak.

-        Azok ott az ablakokban, ugye, a szobalányok?

-        Látott már, Béluskám, palotát szobalányok nélkül? Még utcát is nehezen! Üdvözölje őket maga is! Szeretik, ha egy férfi udvarias.

Neme hallatán Béla megoldja a madzagot, és leemeli fejéről a bundasapkát. Taps és visongás a jutalma.

Belépnek. Középen Béla, hátul Gebe, elöl Gizike.

Minden van bent, ami egy tisztes lánynevelő intézetnek álcázott bordélyba kell, harsány diszkréció, hamvas romlottság. És jázminillat.

Marinka nagysád lilavirágos selyempongyolája fedetlenül hagyja a termetes keblek nagy hányadát

-        Gizike! Ezer éve nem láttalak!

-        Kedden múlt ezerkettő.

-        Te nem felejtesz!

-        Nincs nekem arra időm! Ő Béla. Gebét ismered.

A madám kezet nyújt. Gebe megcsókolja. „Hogy vagyunk?”

Béla követi a példát. „Hogy s mint? Hogy s mint?”

-        Kedves ember! Az ott szakáll, ugye? – méricskéli Marinka nagysád. – Hogyhogy nem találkoztunk eddig?

Béla Gizikére néz.

-        Máshova szokott járni! Tudod, Béluska a Grófnét keresi! – És kacsint.

-        A Grófnét? Ah! A Grófné…, fájdalom… - megcsuklik a hangja.

Béla zavartan pislog.

-        Ne kímélj, Marinkám! Egyszer úgyis meg kell tudnunk! A biztos rossznál csak a bizonytalan a rosszabb!

-        Mondja hát! – noszogatja Gebe is.

Béla úgy érzi, szédül.

-        Ó, csak tréfáltam! Mind itt vagyunk hiánytalanul! Érezzék jól magukat! – Odasúgja Bélának. – Nézze, ott van a Grófnő! Ne heveskedjen, még elijeszti! Majd én intézkedek, csak legyen türelmes! Tudja, az az érzékeny kék vére!

A lányok – vannak vagy tízen – körüldongják Gebét, cirógatják, bolondoznak vele. Aztán Bélát veszik szemügyre, aki egyiktől a másikhoz fordul.

-        Hogysmimt? Hogysmint? – Leveszi kabátját /mint Gebe/, leül a pamlagra /majdnem úgy, mint Gebe/, rágyújt /mint Gebe/, s köhög, fuldoklik, öklendezik.

-        Hildám, gyógyítsd meg az urat! Menjetek fel egy szobába, ott nincs füst.

-        Nincs, nincs – erősíti meg Gebe.

-        Egy szemernyi füst sincs ott – bizonygatja Gizike is. A lányra mosolyog. – Ott kikúrálhatod, kedves!

Gebe a többi lánnyal a hallban marad. Táncolnak.

Béla már nem köhög. A nagy tükörben hosszan nézi foltos képét. Elkerüli saját tekintetét.

-        Verekedett?

-        Nem. Vagyis igen. Persze, hogy verekedtem! Elmegyek virágért, jó?

-        Ne fáradjon.

Egy darabig a csend is hallgat.

-        Hilda vagyok.

-        Béla, kezit csókolom.

-        Egy pohár pezsgő?

-        Igen, azt kérek, de amikor fel tetszik bontani, én bedugom a fülemet. Tudja, a háborúban…

-        Ó, hát onnan vannak a sérülései! – A nő babrál az üveggel. – Dugja be!

Hildácska tölt, leül Béla mellé. Annak kezében remeg a pohár. Kiszemel egy pontot a toalettasztalon, azt nézi mereven.

-        Először látom itt. Máshova jár?

-        I… Igen.

-        Mit szeret?

-        Az almakompótot.

-        Azt nem ismerem. Megtanít rá?

Béla megint gondolkozik. „Mi lehet az a másik almakompót?”

Egy ideig a gondolkodása sem hallatszik.

-        Rúgták már magát tökön, Hildácska?

-        Az igencsak nehéz lenne!

-        Ne higgye! Tudja, iszonyúan fáj! Az is egy nő volt!

-        Én a másik típusba tartozok, a gyógyítók közé.

Béla hátrál. Az ajtó zárva. Babrálni kezd a zárral, ijedten ugrik el az ajtótól, amikor dörömbölnek a túlsó oldalon.

-        Szűz-e még, Béluskám? No, nem akarom siettetni, ráérünk!

Béla minden erejét megfeszítve megadja magát.

Minden volt: ante portas, praecox, interruptus, kapkodás, ügyetlenkedés, a testnek ernyedése és föltámadása. Kitartó munkával végül eljutottak a csúcsig. Béla lenézett onnan, és amit látott, az egyszerre volt… Nem tudja megmondani, milyen volt, csak azt, hogy egyszerre. Most reszket. Az sem segít, hogy az elégedett Hilda megcsókolja és betakarja.

Felöltöznek. Béla a farzsebéhez nyúl.

-        Majd a madámnál.

-        Tessék?

-        Marinkánál kell fizetni.

-        Fizetni? – Béla visszateszi a fésűt. Körültapogatja a zsebeit. Üresek. Eszébe jut a medália a nyakában. Ez maradt. Az anyja képét rejti. Leakasztja, a haját rendezgető Hilda felé nyújtja.

-        Ez nem én vagyok! – méltatlankodik sírós hangon nevetve a nő.

Látja, hogy ez rosszul esik a férfinak.

-        Szép medál. Szép nő. Egy régi szerelmed?

-        Olyasmi.

-        Mi lett vele? Elhagyott?

-        Valahogy úgy.

-        Úgy szokták. Elmenni se szó, se beszéd.

Béla halkan mondja.

-        Ő szólt.

-        Mit mondott? Nem akarsz róla beszélni?

-        Azt mondta: „Fiam, e kép megoltalmaz téged minden bajtól.”

-        Az anyád? Az anyád képe van a medálban? Miért adod nekem?

Megkeményedik a hangja.

-        Kurva vagyok! Érted? Kurva és szabad! Nem akarok az anyád lenni!

Béla lehajtja, aztán felemeli a fejét.

-        Mi jut eszedbe? Nem azért adom.

-        Szeretted?

-        Azt hiszem.

-        Ostobaságot csinálsz! Ha mindenképpen akarsz adni valamit, adj mást!

     Béla kipiszkálja a képet a medálból.

-        Tessék.

-        Hülye vagy, teljesen hülye! Köszönöm.

     Mennek.

     Haza.

     Béla, Gizike, Gebe. Egy vonalban. A szembejövők mosolyogva kikerülik őket.

     Hazaérnek.

-        No, ezzel is megvolnánk!