"...magam
    magam,"
 

Mért is beszélünk annyit a viszonzott szerelemről, amikor két ember félelmetesen boldog és csak egymásra vágyik!? Átéltem, tudom, ez a csoda, amiért érdemes élni!

Amiről inkább beszélnünk kéne, az a viszonzatlan szerelem!

Amikor az ember, mint egy őrült, verejtékezve járja elméje utcáit és folyton szomjazik. Szeme kidülled és minden macskakőben az Ő arcát véli felfedezni. Beszélget, beszélget a szerencsétlen, de nem hall. Barátai furán néznek rá, de ő úgy érzi, semmi sem változott. Ő most is ott ül, pirospozsgás, mosolygó arccal, mint egy egészséges ember, de a barát csak egy remegőhalántékú, pszichotikus eseset lát, aki bár hallgat, de mégis minden történethez hozzáköti Őt, hiszen Neki mindenhez köze van.

Érdekes, mert ezt mindenki átéli. És mégsincs az emberekben igazi részvét, szegény, mezítlábas reménytelen iránt, mert a szerelem állapota annyira távol áll a nemszerelem állapotától, legyen az akár beteljesült, akár plátói, hogy talán a szerelmes és nemszerelmes embereknek nem is kéne beszélgetniük. De beszélgetnek és ilyenek hangzanak el, ha plátói az ügy: ,,Felejtsd el! Nem érdemel meg téged! Találsz jobbat!”

Olyan ez, mintha a már vízhez jutott ember nyugtatná a sivatagi szerencsétlent, hogy ne aggódj, kibírod, majd lesz jobb is!

,,Használd az eszed!”- meg efféle kijelentések záporoznak a gonosz nemszerelmes ember szájából és szegény szerelmes úgy védi szerelme tárgyát, mint az életét.

A viszonzatlan szerelem a legkeményebb kielégítetlen függőség, ami előfordulhat. Nincs ellenszer, csak egy másik szerelem, ahogy a drogosnak sincs ellenszere, csak egy másik féle drog. Mert mikor már megtapasztaltad az ,,isteni” egy szeletét, nem mondasz le róla. Miért is tennéd? Az olyan lenne, mintha azt mondanád, Isten nem kell.

Kell inkább a szürke anyag, a hétköznap, a buta emberek idegesítő zümmögése, a munka…

,,Ez az élet!” – mondja az ostoba nemszerelmes, aki elfelejtette, milyen is élni. Persze vannak, ahogy egyik nagyon kedves barátom mondaná, akik az életbe szerelmesek. Ők megértik. Ők letörlik a verítéket az arcodról és adnak egy pohár sört, mert tudják, csak ez enyhíthet.

Amikor az ember szíve mindennap összefacsarodik és kedve lenne ezt az egész kuplerájt, amiben csak a szerelem tenne rendet, szétverni, széttépni, felgyújtani!

Mert ugyan mit jelent ez nekem? Nélküle aprópénz.

Dehogy aprópénz. Ez vagyok én. A székem, az asztalom, a macskám, anyám, apám, barátaim. Ez mindenem, amim van és csak Ő nincs nekem. Semmi közöm ahhoz a lányhoz, aki a ritka alkalmakkor, amikor mégis beteljesülni látszik szerelmünk, ott fekszik, végtelen nyugalommal és boldogsággal az Ő karjában, miközben gyengéden simogatják a hátát…

És mégis! Ez szeretnék lenni életem minden pillanatában, ez a lány, asztal, szék, anya, apa, barát nélkül, csak Vele! Ezzel a nyomorult emberrel, aki azt sem tudja, van egy másik humanoid teremtés ezen a kurva földtekén, akinek Ö mindennél fontosabb!

Hanyagul belémörökíti múlandó semmirevalóságát, amiben csak én látom a csodát, az istenit! Csak én szeretem én ismerem.

,,Dehogy ismered!”-szól közbe a szívtelen nemszerelmes.

Hogyne ismerném, hiszen, mikor vele voltam, figyeltem! Figyelünk? Én figyelek! Őt! Más nem érdekes.

És mosolygok, mert tudom, ő csak szerelmem tárgya, nem is valóságos. Beleszőttem a mesémbe, amit akkor is írok, ha ő nincs, csak akkor más a főszereplő. Itt fogok ülni ezentúl is, írom a történetem és az Ő neve időről-időre változik. Mégis, most most van és én szerelmes vagyok! Gondolataim 100%-át Ő tölti ki, ő a legkellemesebb szórakozás, amit találhatok és nem is kell más.

Aki ezt nem érti, az nyugodtan pofánköphet és elmehet!

Nem szerencsés az, aki nem lenne képes elmerülni és megfulladni a szerelemben, amikor elönti elméjét a vágy…csak vágy…semmi más.

Nem tudom, mi a szerelem. Talán isteni, talán csak biológiai folyamat, mely olyan önkényes, hogy uralma alá hajtja egész elmémet, lelkemet. Vajon Ádám és Éva szerelmesek voltak egymásba?

Mindenesetre, szeretni van értelme egyedül! És persze nem csak Őt, hanem anyánkat, apánkat, barátainkat, akik, ha viszontszeretnek, megértik, hogy akkor, mikor Ő is ott van, mégsem szeretjük őket igazán…