| Űrhajó-novellák (3x1) |
 |
| Írta: Cseke Gábor | |||
| 2010. december 07. kedd, 12:49 | |||
|
Összecsatolt lapok tetejen olvasom: űrhajó-novellák. Ötletek. Alatta felsorolva három téma, jelzésszerűen. Hozzákapcsolva a mindenféle beírásokkal, áthúzásokkal az elkészült variánsok.
Igazából nem is tudom, mit keres az "űrhajó" az egészben, a szövegek még 1984-ből származnak, valószínűleg akkor kóstolhattam meg először az "űrhajós kávénak" mondott kávépasztillát, amit egy Magyarországon járt kollégám hozott magával és kegyesen megkínált vele. A zsugorítás, a minél kisebb helyen elfértetés szándéka (divatja?) irathatta le velem ezt a különben oda nem illő szót. Ha átolvasom a szövegeket, a leghalványabb utalás sincs bennük az űrutazásra, a világegyetemre, az égitestek világára.
A szövegekben, bár továbbra sem többek ötleteknél, valami avitt, primitív bájt vélek fölfedezni, mintha nem is az én műhelyemben születtek volna s személyesen spekuláltam volna ki valamennyit.
Rágó
Kamaszfiú nagyszünetben a másodikos kissráchoz, leereszkedően:
- Nesze egy rágó!
S barátian ráver kettőt a vállára.
Kissrác ebédnél újságolja otthon, lelkesen a megtiszteltetést.
Pár nam múlva, mikor nyolcadikos nénjével az iskolába tart, kamaszfiú csatlakozik hozzájuk. Összeborzolja kissrác üstökét:
- Szia, haver!
- Szia, nincs több rágód?
Kamaszfiú kotorászik a zsebében, végül talál egy vékony csíkot.
- Te is törhetsz belőle - nyújtja kissrác a nénje felé.
Másfél órái rágás után oda a rágó édes íze.
Születésnapjára kissrác kvarcórát kap szüleitől. Olcsó bóvli, de hát ki tudhatta? Öten mennek rá az iskolában, hogy elvegyék tőle.
- Mindenkit felkenek a falra, ha bántani meritek - csap szét köztük kamaszfiú.
Egy reggelen, amikor megint összetalálkoznak a park bejáratánál (ki tudja, hányadszor már?), nénje elfordítja a fejét. Mintha nem látná kamaszfiút.
Kissrác köszönése sután fennakad a levegőben. Még látja, kamaszfiú valamit csúsztat a nénje kezébe.
Nagyszünetben kissrác előveszi uzsonnáját. Sonkás kenyeret pakoltak. Az jó lesz. Beleharap, s menten úgy érezi, a fájdalomtól szétreped csontos hátsó fele. Még látja magát repülni, lefelé a lépcsőkön, odalent állkapcsa nagyot csattan a kövezeten.
Mielőtt elájul, úgy tűnik: kamaszfiú áll a lépcső tetején.
Csurgó
Libabőrös gyerkőc az öböl vizében. Belecsurgat.
Váratlanul tör rá az inger, nem tud neki ellenállni. Jóleső érzés, amíg az ember ereszti.
Utána megszeppen. Szerencsétlenül ácsorog a parti hullámzásban. Hátha eloszlik körülötte a bűnjel.
Megkóstolja a tenger vizét: ugyanolyan sós, mint annakelőtte. Hátha mégsem veszik észre, hogy ő...
Anyjához szalad, lefekszik mellé a homokba.
- Hol járkálsz?
„Miért kérdi? Tudja, hogy hol voltam...”
De azért elmondja. Válasza enyhén remegő.
- Nem kell csurgatni?
Gyerkőc gyorsan szabadkozik.
„Hát ezt is tudja! Mindent megneszel...”
Nem néz az anyjára, úgy mondja el, hogy s mint... Be se fejezheti, a nyakleves már elcsattan. Vörös és fehér foltokat lát tőle.
- Hányszor megmondtam, tessék szólni!
Gyerkőc még nem tudja: kevéske vizelete úgy aránylik a tenger vizéhez, mint légyzümmögés az égiháborúhoz.
Könnyeit nyeli, fogadkozik: „Többé nem mondok el neki semmit, ez biztos!”
Éjjel azt álmodja: a tengerparton van. Hirtelen tör rá az inger, anyjához szalad, aki a homokdűnékhez vezeti.
- Itt nem lát senki!
Végre, nyugodtan csurgathat.
Csatakos, csípős szagú lepedőn ébred.
Tétel
Az udvaron reggel óta csattog a fejsze.
Nyár van, de már felfűrészelik a téli fát, és embert fogadnak: hasogassa fel, rakja halomba, hordja be.
Ablakából jól látja a posztónadrágos favágót: a felfűrészelt hasábot tőkére helyezi, lecsap rá, repül a hasított fa... S újra, elölről.
„Milyen egyforma mozdulatok!”
Megunja a leskelődést, visszaül tanulni. Érettségire készül.
Reggel óta gyötri az agyát, de nem sokra jutott. A fejsze csattanása ütemesen szabdalja fel az elpergő időt.
Megbukni éppen nem fog. De jeleskedni sem.
Ki tudja, hányadszor olvassa el a könyvében aláhúzott szakaszt:
„Akár egy halom hasított fa
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált...”
Nem tudja, mihez kezdjen vele. Fa itt is, fa ott is... Hirtelen elege van mindenből: vizsgából, favágózajból, az otthonból, az életből.
A favágó este végre elteszi szerszámait. Irigyen követi az ablakból, amint pénzét számolgatva távolodik...
„Könnyű neki! Legalább három végtelen órám van a mai napból...”
A favágót hazafelé viszi a busz, a közeli faluba. Elaltatja a zötykölődés, kicseppen a nyála. Sose hallott József Attiláról.
Cseke Gábor
|
