Tánczos G. Károly: Új életek 3. |
Írta: Tánczos G. Károly |
2016. március 26. szombat, 15:38 |
Boróka és Árnika, avagy Orsi és Julcsi Csuti A kis puli két-két és fél hónapos koráig máshol nevelődött. Hogy valóban volt gyerekszobája, az a nyüszítés is bizonyítja, amit akkor hallat, ha kakálnia kell. (A pisilést egyelőre helyben végzi. Ott, ahol éppen van.) Kulturáltságát, civilizáltságát édesanyátok vette észre és nagyanyó teljesítette be azzal, hogy egy hajnali öt óra körül levitte őt a ház elé. Aztán a játékok! A fékevesztett száguldozás, ugrándozás! Az egyik november eleji délután nagyapa az Ötösön volt látogatóban (e lakótelepről később esik szó, most csak annyit, hogy ott lakik az új család), a lánya megkérte, vigye ki a kutyát, mert nyüszít, és a parkettát kaparja. Már a kérésre felvillanyozódott! Kurjongatott a lelke, amíg vigyázta a parkban köröket lerohanó kis fekete jószágot, s visszatért gyerekkorába, együtt terelték nagyapjával és a kutyákkal a szétszéledni készülő, de így, közösen hamar megregulázott nyájat. Itthon vagyok, a falum határában, az alföldön, a szeretett végtelen síkságon, a rónán, ahol az ember szeme álmodozóvá, egyszersmind ég és a föld között bolyongóvá válik. Ahol a kéklő mennybolt misztikus sátra alatt együvé tart csüggedés és büszke áhítat. Ahol feloldódunk a szabadság illúziójában, hatalmasak és picinyek vagyunk, nézünk a földre, őseink földjére, hol a nagyapám is békül kutyáival együtt, és őrizzük, terelgetjük az öregre bízott nyájat, amíg élek. Kézfejével a szemét dörzsölgetve örült a kiskutya jelenének. Megtépázása, szétmarcangolási kísérlete cipőknek és mindennek, amihez hozzájutott! E próbálkozások izgatott, vékony, kislányos mormogással jártak: „Jaj nektek cipők, papucsok! Jaj, labdák, babák! Jaj, ceruzák!” Volt acsarkodó marakodás Julcsival egy zokniért. Ezekre utalt nemrég nagyapa, mikor egyik reggel ezt válaszolta a kutya szokásaira kérdezőnek: „Amennyire a vejemet ismerem, szerez majd birkákat, hogy a pulinak jó legyen!” Mondata nem a táplálkozásra vonatkozott, mert Orsi gazda és Julcsi gazda a saját ebédjüket sem kímélve juttatták Csutit finomabbnál finomabb falatokhoz. Anyjuk korholta, megdorgálta, sőt le is szidta őket, s igyekezett megmenteni a fasírtokat, kekszeket, kölesgolyókat, a máj és szív darabokat. Csuti fiatal, szertelen, és mint fajtatársai, szabad! Nem szereti a pórázt, a láncot, minden adódó alkalommal kimenekül szorításukból. Erre ritkán volt szükség. Szerencséjére olyan gazdákhoz került, akik egyenrangú partnernek, tiszteletbeli családtagnak tekintették. Bezárva (a nagyapa megfogalmazásában, házi őrizetben) is csak akkor tartották a nyaralójuk fészerszerű helyiségében, amikor Karesz lejött a „Hegyről”! S ha Csuti percekig azt hihette, hogy a gazda gonoszul megfosztja mozgásszabadságától, nem erről volt szó, hanem megelőző óvintézkedésről, nem akarta, hogy ezt a kiskutyát is ellopják, mint az előzőt. „Aranyos kis puli volt! Szegénykének még nevet sem tudtunk adni!” A gazda szavait Csuti éppoly figyelmesen hallgatta, mint amikor („Assisi Szent”) Julcsi szónokolt hozzá! Talán eszébe jutottak a felköltöztetése előtti percek, midőn a nagyon fáradt, s túlhajszoltságát egy-két kupicával csillapítani kívánó gazdája az időtől sürgetve, fekete műanyag zacskóval hadonászott, a nevét hangosan kiáltozta hívta, de az ellenkezőjét érte el, a kutya egy közelben parkoló kocsi alá menekült. A lányoknak és az anyjuknak sikerült végül egy darabka kutyaeledellel előcsalogatni. Orsi és Julcsi öröme akkor szűnt meg, amikor az apjuk a zacskót a kiskutya alsó fertályára húzta („Nehogy a kocsiba piszkoljon a kis mocsok!”), beült a sofőr mellé, elköszönt és elvitte Csutit. Volt nagy sírás- rívás. |