Pusztulunk, barátom! – mondja, és kiemeli szatyrából a kétliteres műanyag flakont. A Manhattan mögötti szemetes kukák mellett állunk a gyámoltalanul szemerkélő esőtől ázottan. – Ne haragudjál már, hogy találkoztunk, de megláttalak a buszról, s mondok, karácsonyt kínálok, vagy mi, kívánok már Karcsinak, még ha megharagszik is! – Régi szokása szerint szabad kezével megragadja a karomat, aztán elengedi, cigarettáért kotorászik a zsebében. Megtalálja, mosolyogva kínál. – Ez csak próba volt! Kíváncsi voltam, emlékszel-e rá, hogy leszoktál! Jól van, jól van – válaszol a pillantásomra. – Igen, ittam már, nagy bűn ez? Nesze, igyál te is! Az legalább meglátszik, he, he! Milyen szakos is vagy? Történelem-földrajz, ugye? – Nem földrajz, magyar! Voltam! –Vagy! – Voltam! – Te tudod, te vagy a villanyszerelő! Érted? Merthogy… – Értem, Józsikám! – Ezt el is vártam tőled, de hogy folytassam, amit elkezdtem – te  meg igyál ám közben –, Kovács Pityu kezdte a Malomárokban, még az átkosban, ahogy máma nevezik, pedig nem is volt az, aki felkötötte magát. – És sorolja, sorolja, sorolja, egyre nagyobb súlyt zuhogtatva rám. – Elfogyott! Ez is meghalt – mutat a kétliteres műanyag flakonra. –  Nem sokat cicóztunk vele! – Hát nem. – Akkor én megyek is egy házzal tovább. Még egyszer kellemes karácsonyt, barátom! – Néktek is!