Körülbelül egy éve lehetett, nyáron, hogy – mint már élete során számtalanszor – felkeresett egy neves pszichiáter főorvost, hogy lelke zűrzavarának okát segítsen feltárni, a sok régi gubanctól - végre valahára - megszabadulhasson. Nem kellett különösebb szakvélemény sem ahhoz, hogy tudja, a végletes kilátástalanság, kétségbeesett élni nem akarás betegségében szenved – nevezzük nevén: a depresszióban.

Nehéz időket élt akkoriban: egy túl hamar elhibázott, átgondolatlan döntés következményeként, már hónapok óta otthonától viszonylag távol, egy elviselhetetlen, zsarnoki férfival élt együtt, annak okán, hogy a családja cégében vállalt munkát. A modern kapitalizmus megtestesítői voltak: mit számított a fémallergiája vagy a hivatalos időbeosztása; napi 10-12 órában, olajtól és kosztól csicsogó, több száz fém alkatrészt kellett babrálnia, tisztogatnia, majd a súlyos ládákat cipelnie. Egy harmonikus, szeretetteljes kapcsolat kiegészítőjeként talán még el tudta volna viselni, megbarátkozott volna a gondolattal, hogy családtagként muszáj részt vennie a termelésben, megküzdenie azért a bevételért, melyből neki még csak nem is csurran-cseppen szinte egy fillér sem – nem voltak közös kasszán az élettársával – persze, a tanulmányait is elfelejthette volna egy életre. A kapcsolatuk stabil alapját azonban, egymás bevallott és be nem vallott gyűlölete adta, melyhez a férfi valamiért részeg megszállottsággal ragaszkodott, így az ő szabadulási kísérletei minduntalan kudarcba fulladtak. Igazából, talán csak az orvos segítségét akarta kérni, hogy miként tud ő ezzel a gondolattal megbarátkozni, hogy némaságra, olykor szolgaságra emlékeztető élethelyzetre van ítéltetve. Hogyan verje ki a fejéből a minduntalan „menekülj!”-t sipító sziréna hangját?

Reménysugarat vélt felfedezni abban, hogy végre volt valaki – még ha meg is kérte borsos árát a hallgatásának – aki röpke egy órára úgy tett, mintha érdekelné, hogy mi minden történt vele, benne, anélkül, hogy bármi negatív következménnyel kellett volna számolnia.

A szimpatikus főorvos, a kedélyes, ismerkedő beszélgetés során, végig kínosan ügyelt arra, hogy felszínen tartsa kíváncsiságának látszatát. Az egész egy átlagos beszélgetésnek indult, ki is ő egészen pontosan, mivel foglalkozik, miért kereste fel. Amikor szembetűnővé vált a pszichiáter számára is, hogy nem éppen bőbeszédű, úgy döntött, hogy könnyít a helyzetén és feltesz kérdéseket. Nem tudta, hogy jó szándéka nyilvánult- e meg (vagy, mint ahogy egy korábbi orvosa fogalmazta meg: „kínosan érzi magát, ha vele kell társalogni”) abban, hogy elég evidens kérdéseket tett fel, melyek nem igényeltek kifejtős válaszokat.

Feltette azt az igen tárgyilagos, szenvtelenül megfogalmazott kérdést: „Maga él szexuális életet?”. „Természetesen, igen” – válaszolta ugyanolyan udvarias stílusban. Mi sem lehetett volna természetesebb annál, hogy igen, tekintve, hogy együtt élt valakivel. Következtethetett is rá az orvos, hogy valószínűleg igenlő választ fog adni. Hümmögött egyet, aztán gyorsan el is terelte a szót eme kényes témáról. A további beszélgetéseiket is ez a kellemes közönnyel átitatott, intelligens társalgás jellemezte. Számtalanszor igyekezett rádöbbenteni arra, hogy az égvilágon semmi baja, erre példa a nemi élete is. Ha depressziós lenne, akkor bizonyára nem tudná megélni nőiességét sem. Egy idő után belátta, hogy valóban felesleges a vele való csevegés. Talán csak egy munkadarabot látott benne a szakember, mint páciensben, vagy véletlenül siklott el a fizikai világ mélységein túl feltáruló lelki mélységek mellett – nemcsak ebben a témában.

Nemcsak a színeknek, az érzéseknek, a kimondott szavaknak is vannak árnyalatai – éppen ezek hivatottak nemcsak túlélhetővé, de olykor élvezetessé, izgalmassá tenni az emberi életet, melyek nélkül elvesznénk a hétköznapok szürkeségében. Pont ez tette lehetővé ezt a sajnálatos félreértést, mint ahogyan azt is, hogy depressziósan is használja genetikájából és fizikumából adódó képességét a közösülésre. Merte volna nem megtenni, nem alávetni magát a férfi önkényeskedésének. Az ép csontokért is küzdeni kell néha.

Utólag elemezgetve, sokszor rágódott a témán, immár, hogy tudta: biztonságban van, kiszabadult a cezaromániás tőkések szorításából. Ennek örült is, mi tagadás, habár még így is nagy felelősségnek érezte, hogy tud minderről, amiről bár ne kellene tudnia, bárcsak egy gombnyomással kitörölhetné a lelkivilágába ékelődő iszonyúságot. Teljes meggyőződéssel állíthatta: az orvos elfelejtett rákérdezni a lényegre. Élvezte ő az együttlétet? Vágyott arra, hogy a lehető legközelebb kerülhessen ahhoz a férfihoz? Fantáziált azon, hogy mennyire észbontóan izgalmas lenne minél mélyrehatóbban és érzékibben felfedezni lelkük templomának minden egyes parányi szegletét, miközben a két individuum is egyesül? Boldogságos, lélekemelő misztérium számára a szeretkezés, vagy csak egy megszokott cselekvés, a hétköznapok monotonitásának szerves része, elengedhetetlen kelléke a túlélésnek? Ha ezen kérdéskör felmerült volna, hamar rájön az orvos, hogy – hiába  volt kénytelen végezni a társas testmozgást, az önmagát is ösztönlénynek valló férfival, szükségletei kielégítése végett (természetesen, a férfi szükségleteiről volt szó kizárólagosan) – lehet szexuális életet élni, az erotika sallangjaitól mentesen is. Kényszerből lehetséges.

Életem során jómagamnak is voltak már lehangolt időszakaim, néha hosszabbak, máskor rövidebbek. A depresszió számomra olyan már, mintha a kedvenc ellenségem lenne, aki talán minden sarkon ott leselkedik rám, hogy minél szorosabb, fojtó öleléssel üdvözöljön, rátelepedve tudatomra, gondolataim áradatát tökéletesen elrekesztve. Szemem elé tartva a kormos üveget, hogy csak homályban tapogatózzak, az orromig se látva. Ilyenkor, az ember csak saját magával van elfoglalva, fő tevékenysége a gépies önsajnálat, társa a társtalanság, célja az erőltetett elfogadás és a beletörődés. A vonzalmat, a beteljesülés kielégítő érzését is csak a mindennapok szánalmas apróságaiban leli meg: az érzéketlenség légüres terébe menekülésben, a nyugalom és a magány pillanatainak szentségében, az „örömben, hogy végre egy nap zökkenőmentesen telt és senki sem bántotta. A két soron kulcsra zárt fürdőszoba és hálószobaajtó biztonságában, a százszor is megírt, de mindannyiszor kitörölt segélykérő üzenetekben, a gyógyszeres dobozban csilingelő pirulákban, számtalan cigaretta kaparó füstjében. Az érzékek tompák, az emberiség ellenség, a véletlen érintés is kín, melytől védekezőn, görcsösen összerándul a test minden egyes izma, a kitárulkozás veszélyes és lehetetlen; – aki saját magát is szégyelli, ugyan miből gondolná, miért hinné el, hogy valaki más szemében netán értéket képviselhet? Saját, szűk börtönébe nem akar mást is bezsúfolni.

A fekete-fehér, zárt melankólia kizáró oka és egyben szöges ellentéte a pezsgő, élettel teli, színes, kitárulkozni és kiteljesedni, megismerni, tapasztalni, élvezni vágyó erotikának.

Aztán, rendszerint mégis történik valami. Teljesen váratlanul, kiszámíthatatlanul, meghökkentően és zavarba ejtően. Ki tudja, kinek, mi hozza meg ezt a létfontosságú áttörést: isteni sugallat, pár jó szó, valami szépségre való ráeszmélés, a küldetéstudat felfedezése és még sorolhatnám. Én csak azt vélem tudni, lelakatolt szellemi - lelkivilágomhoz egészen pontosan, olykor mi jelenti a kulcsot. Az erotika. Mikor az életigenlés csöppnyi hírnöke felüti a fejét az elmémben tátongó szakadékban; mielőtt még észrevenném, már ki is söpri a gyűrött, csörgő újságpapírhoz, szeméthez hasonlatos gondolatokat. Szenvedtem már eleget a semmiért – ideje ráeszmélni a valóságra.

Olykor elegendő egy illat, máskor egy pillantás, egy kellemesen zengő hang, egy kósza érintés, valamely kedves gesztus, egy mosoly. Az árnyékvilágban máris szűnni látszik a sötétség, a végtelen, időtlen reményvesztettség horizontja is eltűnőben. A lassan, kimérten, takarékos üzemmódban dobogó szív gyorsabb ütemre vált, folyamként árad a vér a kitágult erekben, az arc fehéres, fakó sápadtságát felváltja egy egészséges, rózsás pír, a fénytelen tekintet csillogóvá válik, a pupilla kitágul. Mivelhogy az ember társas lény, egészséges, legbenső, természetes igénye az a bizonyos epekedés, még a gátlás, a félelmek és az erkölcs korlátainak figyelembe vételével is. Egy szebb, érdekesebb, életvidámabb, inspirálóbb világ kapuit nyitja meg az erotika. A vizuális, érzéki fantázia mesés tájaira csábít, melyből a művészet tömérdek ágazata fakadhat, tettekre sarkallhat, a pozitív önértékelés kiindulópontját jelentheti: „Megérdemlem eme gondolatokat, megillet a vágyakozás a közelségre, hogy elvesszek és megtaláljam a helyem egy másik ember ölelésének biztonságot nyújtó melegében, vagy éppen, hogy lényének valamely szellemi aspektusa ragadjon magával!”

Nem tudom ugyan pontosan, hogy a tudomány miként tartja számon az erotika fogalmát, de az én szememben nem elsősorban a tettekben, a fizikában rejlik – arra az állat is képes, mégsem használjuk esetükben ezt a szót; sokkalta inkább egy magasabb szintű, szellemi értéket képvisel. Az erotika nem csak terápia, nem csak a szexuális éhség és falánkság definíciója. Az élet ízének zamata, a férfi – nő kapcsolatok mozgatórugója (még akkor is, ha soha nem kerülnek testi viszonyba), a gyönyörködés egy bizonyos faktora: hiszen egy festmény, egy zenemű, egy vers is lehet erotikus élmény. Egy felemelő tudatállapot, mely igazán termékennyé teszi az embert intellektuális síkon is, kiszorítva a búskomorságot. Az én szótáramban a vonzalom egyik szinonimája, következménye lehet egyfajta rajongás valaki vagy valami iránt, vagy csak az elégedettséget szavatoló szerepet ölti magára. Szüntelen, csillapíthatatlan lelkesedés. Konkrét beteljesülését pedig két személy között, véleményem szerint, kevesen vetik meg.

A rideg, beteges életérzés csak addig működőképes, míg fel nem váltja egy barátságosabb, érzékibb és mozgalmasabb lelkiállapot. Ugyanakkor, ennek a tüneménynek a hiánya vissza is vezethet a kiábránduláshoz, a lelkesedésre való készség elvesztéséhez. Ennek fényében nincs is mit csodálkozni azon, hogy az írásom elején említett időszakban, abban az ingerszegény környezetben, „balladai homályba” vesző hősünk olyan reménytelenül életunttá vált.

Az egyedüli, amit csodálok, a megvetés szikrája nélkül is, hogy az orvos ilyen leegyszerűsítve kezelte ezt a komoly témát. Nem mintha elvárnám, hogy mindenki olyan impresszionizmussal átitatott képet lásson a világról, mint én, de mégis, némi sajnálattal nyugtáztam, hogy számára ezek szerint, ennyire lealacsonyított szerepet tölt be ez a felettébb emelkedett foglalatosság.