A nő számára olyanok voltak a mindennapok, akár egy sok példányban lefénymásolt dokumentum: az ötvenedik, századik, majd ki tudja hányadik lapon már lényegesen halványabbak voltak a képek és a feliratok, elmosódni látszottak, ahogyan a tintapatron minden egyes lappal, egyre közelebb került ahhoz, hogy kifogyjon. Mind kevesebb intenzitással nyomta az üres lapokra az eredetileg még derűsnek mondható képét a magányos hétköznapoknak, a teendők egymásutániságát. Mintha belefáradt volna. A nő depressziós volt, ahogy azt sokan megállapítani vélték. Ha nem a könyveit bújta szakadatlan monotonitással, akkor gondolataiba mélyedve ült, miközben szinte a tudatáig sem jutott el, hogy mi zajlik éppen körülötte. Eleve csekély kapcsolattartási lehetőségeit is minimálisra redukálta, egy-két baráttal beszélgetett csak. Néha.

Egyik este, hogy megtörje a rutint: a villózó tévé kép és hangfoszlányainak megragadását, miközben fel és alá jár a szoba és az erkély között – több hét gondolkozás után, úgy döntött, megnézi a kortárs irodalom egyik nagysikerű művéből készült filmet.
Érdeklődése teljesen egyértelmű volt, még ha kapcsolódott is hozzá némi ellenérzés: félt, hogy túlságosan mélyen érintik majd a látottak, amikor egyébként sincs felhőtlenül jó hangulatban.

A szobájába zárkózva, lekapcsolt lámpánál kezdte nézni a laptop képernyőjéről szeme elé táruló eseményeket. Kezdettől mintha borzongást érzett volna; nem mintha a fénytelen szoba és a benne honoló csönd és rendetlenség nem lett volna eleve kaotikus.
Figyelmét nem teljesen kötötte le eleinte a lassan, vészjóslóan hömpölygő cselekmény. Vagy a hidrogéntől megviselt, színtelen hajvégeit babrálta, vagy a kacatok között a téli pulcsiját kereste vagy a gépen a film idővonalát nézegette, hogy mennyi van még hátra.
Elsőre feltűnt neki, hogy igencsak tetszetős a történet központi figurája, de akkor még egyszerű marketing-fogásnak, illetve hatásvadászatnak vélte – milyen filmhez választanának ocsmány szereplőt?!

Ahogy a történet (továbbra is lassan) haladt az egyre és egyre megdöbbentőbb, olykor vérfagyasztó eseményeken keresztül az esetlegesen pozitívan értelmezhető végkifejlet felé, már nem tudta megtenni, hogy ne figyeljen oda és mással foglalkozzon. Megszűnt számára a külvilág, minden érzékével arra koncentrált, hogy befogadja a különös képek, olykor elképesztő gondolatok áradatán keresztül, egy formabontó életfilozófia alaptételeit.
A kezdetben tetszetős főszereplő a nő szemében egyre inkább a tökéletesség benyomását keltette. Noha tudta végig, hogy valójában, amit lát, nem más, mint egy elcsúfíthatatlanul szép, valós emberi köntösbe bújtatott gondolat, melyet egyszer az író megfogalmazott, majd megálmodott és zseniálisan naturalisztikus képi világban helyezett el. Ennek tudatában sem veszített semmit hitelességéből és karizmatikusságából a történet hőse.

Ami legfőképpen megragadta és a laptop képernyője elé szegezte kérlelhetetlenül – nehogy véletlenül is máshová vessen akár egyetlen pillantást is – az egy hatalmas szempár volt. Egy nem akármilyen szempár. A percek és órák elteltével csak még hatalmasabbnak tűnt, ahogy gazdája egyre inkább eltűnni, egybefolyni látszott a képek ellentmondást nem tűrő szürkeségébe. Irreálisan élettel teli, ragyogó, igéző - két óriási szem, egy törékeny, élettelen, alig látható „árnyék” testben.

Nem a szó szoros értelmében az a két szem fogta meg. Azt sem tudta biztosan megállapítani, hogy milyen színű: talán kékes, talán szürke, netán világosbarna. A mellbevágó, végtelen sötétség hangsúlyozására szolgáló, vészjósló effektusok, a halovány fények, gigantikus árnyékok szinte felismerhetetlenné tették a valós színeket, ebben a reménytelenül fekete- fehér, máskor szépia világban.
A legkatartikusabb pont azonban, mégis a tekintet volt. Csontig hatolt. A nő úgy érezte, hogy még a képernyőn keresztül, évek távlatából is, ez a szempár belelát. Nemcsak a testén keresztül néz át, mint egy ódon üvegablakon, de látja minden egyes gondolatát. Belelát a lelkébe, ismeri minden egyes érzését, az emlékeit, az élményeit. Jól tudja, hogy egészen kicsi gyermek korától, mióta csak az eszét tudja, visszatérő rémálma egy pontosan olyan környezet és esemény, mint amiben most a tekintet birtokosa szerepét játssza. Egyszerre olyan ismerősnek tűnt, mintha valahol már látta volna ezt a szempárt, valahol, talán egy előző életben – a nő akkor hirtelenül feltételezni vélte, hogy ez lehetséges: másképp miért álmodná mindig ugyanazt, miért és honnan jön a szemek tulajdonosának kétségbevonhatatlan hitelessége, amit tehetségnél többnek vélt, valami mély, tudat alatt gyökerező élettapasztalatnak. (A nőnek volt fantáziája.)

Eufórikus, elvarázsolódott állapotban nézte a továbbiakban is a két csillogó fénypontot. Azon kapta magát, hogy a szavak, a történésekkel együtt mind csupán háttérzajként váltak érzékelhetővé, valósággal eltörpültek. Az a tekintet beszélt, – szinte szükségtelenné váltak azok az alaposan átgondolt, hihetetlen választékossággal megfogalmazott, tökéletesen rendszerbe szerkesztett mondatok, melyeket a szájába adtak – hűen képviselte megálmodója szellemiségét. A történet kétharmada tájt, a nő azon kapta magát, hogy szeméből csak úgy, megmagyarázhatatlanul és visszafoghatatlanul, kis patakokban csurogtak a könnyek. Ez nem volt nála szokványos. Valahol talán büszke is volt rá, hogy ösztönösen tudja türtőztetni magát, ritka az a pillanat, hogy örömében vagy bánatában megengedje magának a sírás általi elgyengülést és megkönnyebbülést. Most, szobája mélyébe elzárkózva, átadta magát a látottaknak, egészen másként érzett szégyent. Csak akkor kutatott a sötétben zsebkendő után, mikor már érezte, hogy nehézkes számára a légzés, az egész arca, mintha „átázott” volna. Súlyos volt számára a felismerés, hogy görbe tükröt tartottak elé. Talán saját életének kesze-kuszaságára talált egyfajta visszaigazolást – hiába haragudott magára, hogy oly sokszor fordult már elő vele is, hogy csak szótlanul, szinte cselekvőképtelenül várt, tűrt a távolba révedve, mind csak „jobb” belátása szerint. Ahogy követett minden egyes pillantást, valami érdekeset vélt felfedezni: mintha a látható és láthatatlan világ összes öröme, fájdalma, reménye és reménytelensége, tudatossága, egyfajta bölcsessége tükröződött volna rá vissza. Az ártatlan lélek tisztasága, amellyel szemben zavarba ejtően simlisnek érezhette magát, habár ő maga sem volt egy „elvetemült alak”.

Kivételes áhítat fogta el, tisztában is volt annak jelentőségével. Saját, különc világa, fantáziája, vizuális típusából adódó képzettársításai szabadon, folyamként indultak meg elméjében. Mindig vonzódott az írásbeli, zenei, vizuális és mozgási kultúrák iránt, ő maga is kipróbálta már magát egyik – másikban, kisebb-nagyobb sikerrel, bár általában csak saját szórakozására, depressziója enyhítésére. Megihletve érezte magát, ahogy fejében dallamfoszlányok, képek, rímek jelentek meg. Felsejlett szemei előtt egyik fő inspirálója, a vihar előtti égbolt. Mindig imádta nézni a viharos eget, érezni a szél vaskos fuvallatait, nyáron, ha megtehette, kiállt az éppen eleredő esőfüggöny alá. Csodálatosnak és egyszerre félelmetesnek találta a kékes-lilás, többfajta szürke árnyalatban gomolygó felhők tömegét, melyek néha a végtelen tenger hullámaira emlékeztették. Szerinte a természet akkor éri el tökéletességének csúcspontját, mikor az eget végighasító, vakítóan fényes villámok cikáznak át az égboltozaton. A kirobbanó - visszafojtott energia, szenvedély, szabadság, tiszteletet parancsoló pillanata. Minden egyes alkalommal vagy az ablakból, vagy az erkélyen vagy más biztonságos helyről nézni szokta a villámlást kislány kora óta. Képtelen kinőni eme szokásából, de talán tudat alatt nem is akar.

A film utolsó perceiben, már mindezt látni vélte azokban a szemekben, mit sem törődve azzal, hogy valójában lehet, hogy nem volt igaza. Tisztában volt vele, hogy saját lencséjén keresztül szemléli, szubjektíven a világot. A katarzis, az elcsendesedés, melyet az alkotás megkívánt, maximálisan bekövetkezett és kiegészült a gondolattal: a történetet muszáj lesz el is olvasnia, hiszen a szemeken túl maga a mű is érdekfeszítő.

„Ideje lett volna”, hogy visszatérjen napjai fakó, elmosódott fénymásolatai közé ezután az érzelemdús kitérő után. Azonban, ez nagy örömére, nem teljesen sikerült neki. Ahogy teltek a napok, a színek mintha élénkebbé váltak volna, a megszokás pedig érdekfeszítőbbé. A nő úgy érezte, hogy eddig értelmetlennek ítélt idejét ki tudja tölteni, legalábbis ennek igénye már megszületett benne. Sokkal lelkesebben csinálta a feladatait, még sikereket is elért. Miközben egyre csak eszébe jutottak a szemek, lopva megjelentek gondolatai között. Ilyenkor újra és újra érezni kezdte az áradatot, melyet a pszichológia csak „flow”-ként emleget. Egy idő után tudatosan gondolt rájuk, élvezte a motiváció édes, izgalmas érzését. Fürdött saját életkedvében, megfogalmazódó, olykor művészi értékű gondolataiban. Észlelte az egykedvűség kellemes hiányát. Egyszer még kíváncsisága arra a tettre is sarkallta, hogy nézzen utána inspirációja tulajdonosának. Gyorsan végiglapozta azt a fikarcnyi információt, mely rendelkezésére állt az internet jóvoltából a férfiről, de elsősorban a képeket bújta. Egy diszkréten dekoratív fiatalember nézett rá vissza. Nem tartotta különösebben a „férfi ideál” címére méltónak, inkább csak olyan „a fiú a szomszédból” hatást keltett. Az évek során változott is, nem is. De a tekintete még mindig ugyanolyan mély és átható volt. A nő szinte itta azokat a ki nem mondott szavakat, érzéseket. Nem a férfit látta a képeken, eszébe sem jutott, hogy bármikor, ha az élet úgy hozná, hogy találkoznak, akkor férfiként tekintsen rá. Ha már álmodozott róla, mint ahogy azt régen, kislány korában tette, akkor is csak ismeretségről, maximum barátságról. Hiszen addigra sikerült már kiismernie valamelyest saját magát. Ismerte már jól a szóban forgó érzéseinek gyökerét és mibenlétét. Talán más erre azt mondaná, hogy szerelem, de ő nagyon jól tudta, hogy ennek semmi köze ahhoz. Hiába a heves szívverés, a szárnyaló hangulat, a szinte már módosult tudat.
Életében egyszer volt szerelmes, letagadhatatlanul és felejthetetlenül. Akkor egyszer - még ha beteljesületlen is maradt hosszú távon – párosult rajongása valaki iránt szeretettel is. Az idő rövidségének köszönhetően még csak ki sem kellett ábrándulnia, csak az élet hozta úgy, hogy elmúlt. Pont ezért maradt meg becsben tartott emléknek. Számos csalódása után rá kellett döbbennie, hogy mennyire, frenetikusan idealista. Vagy bevallja magának vagy nem, megátalkodottan nárcisztikus – talán innen is ered a depressziója. Számára az élet is elégikus, hiszen az ideál és a reál között, olykor áthidalhatatlan szakadék tátong, melyet egy idő után már megunt minduntalan felfedezni. Túl sokszor ábrándult már ki, annyiszor nézett szembe azzal, hogy valakit, azt hitte, szeretett, miközben saját képzelete csapdájába sétált bele önként. A hőn szeretett tulajdonságok valótlanságának felszínre kerülése után pedig vagy az éktelen harag vagy a fojtó üresség maradt jussául. Szeretet nélkül ugyanis, mindez elfogadhatatlan volt.

Tudta magáról, hogy imád rajongani – magát a rajongás érzését szeretette, azt, amilyen ő maga olyankor. Ekkor nem tudta nem szeretni vagy legalábbis nem elfogadni önmagát – amivel egyébként komoly problémái voltak. A varázslat tükrén át magát is varázslatosnak látta, de legalábbis elfogadhatónak, hogy érdemes arra, hogy kezdjen magával valamit. Voltak, akik szerették, bíztatták, de mivel ő maga néha formálisan gyűlölettel tekintett magára, sem szeretni nem tudott, sem ragaszkodni, sem pedig hinni saját szeretteinek.
Önismeretének kulcsfontosságú állomása volt, hogy belátta: ő nem társat keres magának, akit megismerhet és esetleg megszerethet, épp csak „eszközt”, melynek segítségével önnön magához kerülhet közelebb. Senkit sem kívánt elég közel engedni magához ahhoz, hogy netán kiderüljön újból, hogy tévedett. Tévedése tényét pedig újból saját szerencsétlenségének elkönyvelni.

Ebből kifolyólag, nem lehetett szerelmes a szép szemű férfiba sem. Nem ismerte természetesen, de nem is vágyott rá különösebben, hogy kiismerje – benne is csak csalódna, hiszen pont elég magas piedesztálra emelte ismeretlenül is (a megismerésre is csak kósza pillanataiban gondolt). A legjobb szó, amivel illetni tudta, az a „Múzsa” státusz volt. Azoknak a szép szemeknek tükrében ő is oly szépnek érezte magát, mindamellett, hogy szinte életmentő szerepet is betöltött a férfi, anélkül, hogy tudott volna erről, beleegyezett volna abba. Bizonyos mértékig, azért mégis furdalta a kíváncsiság, hogy vajon ki is lehet valójában az az ember, akinek hatására a legjobbkor kapta össze magát, hogy kezdhessen valamit az életével és el tudja fogadni mások segítségét.

„Na meg persze, ki ne tudná elviselni legalább néhanapján, hogy azzal a szemmel ránézzen egy ismerős vagy barát a Múzsa személyében – természetesen abból a tisztes, létfontosságú távolságból!” – gondolta egy este a nő, majd elmosolyodott nagy adag öniróniával és bekapcsolta a laptopját, hogy újból megnézze a filmet, megtörve ezzel a napi rutinját.