Egy térképet nézegettem, amikor bevillant, hogy Lajosmizse térképét nézzem meg, azon belül is a tanyát, ahol nagymamám lakott. Azt tudtam, hogy a vasútállomás után a harmadik dűlőúton kellett lemenni jobbra, négy kilométerre Lajosmizsétől. De, hogy az állomástól vagy a falu központjától?

Áttértem a műholdas térképre, és kerestem a házat, de nem találtam. Azután kerestem a nagynénémék tanyáját, mert onnan is hazataláltam a nagymamához. Találtam valamit, de nem voltam biztos benne, hogy megtaláltam.

Nem adtam föl a keresést, és egyszer csak észrevettem, hogy a dűlőút egyik oldalára azt írták Közös tanya, a másik oldalára, hogy Bene tanya. Akkor már biztos voltam benne, hogy jó úton járok. Kicsit még ráközelítettem, és hirtelen megláttam azt a kiírást, hogy Hosszúszéki dűlő.  Erre a hívó szóra beugrott a teljes cím: Hosszúszéki dűlő 6. szám. Ez volt a nagymamám címe. Ja, és Ladánybene! Mert a dűlőút, ami a házához vezetett Lajosmizse és Ladánybene tanyavilágát választotta el (vagy kötötte össze?). A nagyszüleim Benéhez tartoztak.

A térkép pontosan megmutatta, hogy hol van a 6. szám, de tanyát nem láttam ott bárhogyan is próbáltam ráközelíteni.

Több mint harminc éve nem jártam arra, csak gondolatban. A nagymamám eladta a tanyát, amikor a Tata meghalt, és a lányához, Margóhoz költözött. Egyszer említettem Margónak, hogy vajon hogy nézhet ki a tanya, mert régen láttam, ő azt mondta jobb, ha nem nézed meg.

Ebből sok mindent megértettem és nem is erőltettem soha, hogy elmenjek arrafelé.

De valami mégis húz.

Tudom, hogy nincs már ott a nagymamám, a nagypapám, és valószínűleg nincs már ott a ház sem. Sem a kút, a pince, a góré, az istálló.  A diófa, a cseresznyefa, az eperfa, a szőlő, a gyümölcsfák, a jó termőföld, amit nagyapám gondos odaadással művelt.

De mindig ott vannak a nyarak, amiket a nagyszüleimnél töltöttem. A gyümölcsszedés, a kapálás, a kötözés. A delelés.  Az ágyneműmosás teknőben, mosószappannal, a konyhaszekrény kitakarítása. A borsófejtés és a nagymama embermeséi. A Tata, amint naplemente után az esti szürkületben a napi egy szál cigarettáját szívja egy pohár bor mellet. Olykor dalol is kissé ércesen, mélyen zengőn. A „kislányom hozzál egy csóva szalmát!” hangja. Mert sparhelten főztünk, a vizet a kútból merítettük és petróleumlámpával világítottunk.

Ott van az a négy év is, amit négy éves koromtól nyolc éves koromig éltem meg. Kis kosárral mentem locsolkodni a szomszédba, mert ha a fiúknak lehet…

Ott van a közösi iskola a háztól másfél kilóméterre, ahol megtanultam írni, olvasni, számolni. A kis s betű csodája, aminek az írását előre, egyedül „találtam ki” a konyhaasztalon. Az iskola, ahová kétosztálynyi gyerek járt a tanyáról egy-egy osztatlan alsó és felső tagozatos osztályba. Az iskolába igyekvő gyerekek, amint egymást összevárva csapatosan indulnak a váltóműszakos tanításra.

Ott van az első barátnőm Szabó Györgyike, a pici Sallai Ica és ott van az egyedül élő nagylány Szaszkó Biri, akihez szívesen átmentem szomszédolni.

Még nagyon sok minden eszembe jutott, ami a tanyához köt. Inkább minden eszembe jutott! De mindent nem lehet leírni! Nem akarom, hogy minden a felszínre kerüljön, mert a mélyben is ott van! A jelen időben szeretnék élni továbbra is.

És most itt van ez a műholdas kép a lehető legnagyobb közelítéssel és csak elmosódott zöld homály látszik azon a ponton, amelyikre rámutat a kereső a Hosszúszéki dűlő 6. szám hívására.

Nem tudom, hogy lesz-e bátorságom valaha szembenézni a jelen valóságával, és elmenni oda?

Nem törhet bennem össze az a kép a tanyáról! Hiszen a tudatom része.

Nem erőltetem, de nem is fogom vissza magam. Ha egyszer el kell indulni arrafelé, hát elindulok!