Egy kis friss utazásos:

A mai út úgy kezdődött, hogy 23 perccel a vonatindulás előtt kiértem az állomásra. Gondoltam, megveszem a jegyet és utána kényelmesen beszerzem a szomszédos boltocskában a Pécsről-elrugaszkodáshoz szükséges (szokásos) reggelimet, a virslis párnát és a 3 barackos és 3 túrós fornettit. Vannak dolgok, amik nem változnak. 
Nade! Ha az ember –akár csak véletlenül is - közeledik bármely állomás épületéhez, azonnal csökkenni kezd az esélye arra, hogy a napja az általa eltervezett módon folyjon le. Merhát ugye, vannak dolgok, amik nem változnak. 
Két pénztár volt nyitva. Mindkettő előtt kb. 30 ember sorakozott. Beálltam az egyikbe. Nyilván nem haladt. A „mi pénztárosnőnk” kedélyesen cseverészett egy 60 körüli nővel, aki szélesen gesztikulált egy óriási csokor levendulával.
Kb. 15 perc elteltével többen begyanítottuk, hogy a levendulás nő elhadonászta a vonatunkat. Megkezdődött a morgás, hogy már csak 8 perc van. A hangzavar fokozatosan erősödött, többen előre kiabáltak, hogy haladjunk. Már csak 3 perc volt, és előttem még 4 ember, mikor a pénztárnál álló fiatalember elővette a kártyáját és betette a forgóizébe. Na, mondom: " Még ráadásul kártyával…Ennyi volt. Vége.”
És ekkor a kártya tulaja megfordult és megszólalt jó hangosan: Ne aggódjanak, senki nem fog lemaradni, máris megkeresem a forgalmistát és megkérem, hogy tartsa még vissza néhány percig a vonatot, mert több, mint 20 perce állunk sorban.
Hát, gyerekek! Látni véltem, ahogy hősünk szupermenpalástja meglibben a napfényben, miközben elhagyta a terepet.
És a vonat valóban megvárt! A fiatalember és a kalauznő kedélyesen társalogtak a peronon, miközben mi többen, egyenlő követési távolságot tartva vágtattunk el mellettük.
Azt már inkább el sem mesélem, ahogy a levendulásnő a fülkémben egy gázgyújtónak látszó tárggyal masszírozta (??) az arcát…