Alkalmanként (általában társaságban, mert ott nem volt ismerősöm) betértem a Betűz nevezetű kocsmába is. Azon a péntek késő délutánon egyedül mentem. Köszönésemre talán csak a pultos válaszolt, pedig jócskán volt vendég. Főként fiatalok, akik ide jöttek be, míg ki nem nyitott a MÁS klub. (Ebben csak egyszer jártam, amikor a MagyarÁllamvasutak együttes – melynek két tanítványom is tagja volt – meghívott. Hogy a kép teljes legyen: zűrös ügyek miatt bezárt a MÁS, EGAL néven működött egy darabig, ma már ő is a múlté.)

Odakéredzkedtem az egyetlen háromnegyedig telt asztalhoz.  A 80-as évek végét írtuk, a fiúk színesre festett, különböző alakzatú frizurákat s ennek megfelelő öltözéket viseltek.

Volt köztük egy idősebb, konszolidáltabb kinézetű férfi is. Ilyen testközelben még nem találkoztam ilyenekkel, megkérdeztem: „Kik vagytok?” „Anarchisták” – válaszolták. Elmosolyodtam. „Mit tetszik nevetni?” („Ez se anarchista frazeológia!) „Inkább punkoknak néztelek benneteket.” „Hát ez a kettő nem ugyanaz?” „Igen, sok közös vonásuk van, de a punk kevésbé igényes, mondhatnám kései dadaizmusnak vagy másnak is, és nagyon sok benne az öncélúság, önmutogatás. És a legfontosabb, hogy a punk szinte kizárólag „zenei” jellegű”. Megkérdezték, mi a foglalkozásom s egymásra néztek, amint meghallották, hogy tanár.  Rövid csend lett.

„Bizonyára ismeritek Bakunyint, a leghíresebbet, Kropotkint, de legalább Jaroslav Hašeket. „Aki a Švejket írta? Olvastam.  Ő is anarchista volt?” „Az ám, a javából, persze az orosz fogságban kommunista lett, amíg hazatért.” Ekkorraazegész anarchista társaságrámfigyelt. Egyikük a „konszolidáltabbnak kinéző férfit” kereste szemével,dehiába, szellemivezérükeltűnt. „Jellemző!” – szólt, aztánvallott. – „Tudja, tanár úr, mi egytől-egyik gimnazisták vagyunk, csak péntek délutántól szombat hajnalig vagyunk… mik is? Nemsokára nyit a MÁS, nem jönne velünk?” Egymásik: „Mindent fizetünk!”

Csupánabbaegyeztembele, hogyaközeliboltbólvásárolt Kövidinkábólés Zöldszilvnibólkoccintottam és ittam velük. Természetesen üvegből.