Az egyik vőnk, ikerunokáink apja a múltkor megajándékozott egy erős paprika és három paradicsom palántával. A konyhaablak belső párkányára tettük a „kisdedeket”, ám igen gyorsan nőttek, áthelyeztük őket négy agyagcserépbe az erkélyre. Tovább terebélyesedtek, karózni kellett.

    És jöttek a galambok. Egy galambpár. Nem értek hozzájuk, nem is próbáltam azonosítani, szárnyaikon, begyükön, farkukon a fekete és a fehér szín dominált. Az az egyik cserepet választották fészekül, idővel ott láttuk meg a két tojást. A szülők megriadtak, amikor locsoltuk a növényeket: a nőstény meglapulva figyelte tevékenységünket, a hím megkapaszkodott a fémkorláton, nem repült el, látszott, mindenre kész családjáért. Attól a perctől fogva nem locsoltam meg a növényeket, nem csak a „semlegeseket”, nehogy kárt okozzunk a tojásoknak.

    Most, hogy újra esők esnek, itt állunk az általam halálra ítélt kókadó paradicsomok, a két cső megbetegedett, paprika, a korábban kikelt, már szárnyait próbálgató fióka, az őt és a nőstényét tápláló apa, és a türelmes, az időjárás viszontagságaival dacoló anya előtt. Tudjuk, a négy növényt elvesztettük, azt is, hogy a galambok – ha nem éri valami vész őket – elröpülnek tőlünk.