Miniatűrjeim 79. darabjának alcíme „Ezt is írd be… – a hangnem megadása” volt, főcíme: „Oszi 1.” Igen, ifjabb Oszlánczi Sándor olyan is volt. No, nem halt meg, csupán törzshelyünk megszűnte óta mindössze egyszer találkoztunk a Verigában. Két-három közhelyes mondatot váltottunk. Már a Malomárokban is találkozgattunk, de kapcsolatunk itt (ez mindörökké a Szamovár/Vallont jelenti) szilárdult meg, amikor oda adtam neki a Vizeim silányabb, könyvben is megjelent változatát. Könnyezett, mikor értelmezte, megköszönte a kapott élményt, de leszidott, hogy a „három testőr” közül egyedül neki nem adtam egy példányt. Hiába mondtam, hogy nekem se maradt. „Még ennek az analfabétának is adtál! Fogadom, el se olvasta!” Fekete („Gumis”) Bandi kényszeredetten mosolygott. „Nem volt időm, de el fogom!” Hogy tényleg elolvassa, nem tudom már meg. (De ne temessük el a lehetőségét!  Hogy szokták mondani? „Soha ne mondd, hogy soha”?)

 Mára Oszi is Morzsák… közé került, s közelmúlt lassacskán régmúlttá öregszik bennem.

Néhányan a vendégek közül valóban csak a bohócot látták meg benne, aki sildes sapkájával az orrnyergén, vagy a partvis nyelével homlokán egyensúlyozik, vagy három almával zsonglőrködik (Húsvét előtt kissé illumináltan tojásokkal kísérletezett. Szegény Andi nem győzte feltörölni a kövezetet.), vagy zöldséget beszél, kigúnyol egy-egy vendéget, önmagát. Van, ki megvetéssel hangosan nyilvánított véleményt, ő csak azokra reagál, amelyek „nem szeretem kolléga” (ezt a minősítést szívesen alkalmazta) szájából hangzottak el. Az esetleg kialakuló szócsatákban ő győzött, bár tisztában volt azzal, hogy a másik nem ismeri be, talán fel sem fogja vereségét. Ez az egyik oldala, az exhibicionista, olykor agresszívnak tűnő, olykor gyerekes, vállalt bohócság.

 Sanyi korábban apja építőanyagokkal foglalkozó cégénél dolgozott.  Volt felesége, két gyereke. Akkoriban sokszor találkoztunk, beszélgettünk, megismerhettem személyiségének egy másik, mélyebb rétegét. Ekkora emberismeretet, őszinteséget, logikus gondolkodást kevésszer tapasztaltam. A mostani alcím az idő tájt fogalmazódott meg bennem. Személyiségének általam vélt lényegét igyekeztem megfogni: a sokszínűséget. Igaz, ő mindig tiltakozott („Túlértékelsz! Csak egy olcsó bohóc vagyok!”), de láttam, jólesett neki, ha filozófusnak neveztem. Szakított az apai céggel, szabadságra, önállóságra vágyott. Legutóbb egy holland fuvarozási vállalat alkalmazottjaként kamionnal, egyedül a kocsiban járta Európát. Néha hónapokig nem jött haza.

 A bohóc a lelke mélyén magányos ember is.