Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 56. (Tavaszvég kitérővel)

     Napok teltek, hetek múltak.

     Elmúlt Mágnás Miska, elmúltak a tulipánok, a lila és a fehér orgonák. A pongyola pitypangok virágainak rikító sárgája is elmúlt, hófehér bóbiták léptek helyükbe a szél és a gyerekek nagy örömére. Nemrég még Gizike fűzött belőlük aranyló koronát, ma már Béla fújja vihogva a játék kedvéért bosszúságot színlelő Gebe arcába. (Erre a tényre kár is lenne a szót fecsérelni, ha az Élet – s ebből igen szervesen következőleg az irodalom – négy alaptémája nem a boldogság, a boldogítás, a boldogulás és a megboldogulás volna! De az! Legalábbis szerintem és az Élet szerint.)

     Elmúltak, mint minden, ami megszületett, de nem ám hatás, sőt hatások nélkül! Amikor például Gizike a pitypangkoronát fűzte, eszébe (szívébe?, lelkébe?) jutottak a tündéri gyermekkor hasonló cselekedetei, és megmagyarázhatatlan, tompa fájdalom járta át egész lényét. Mikor pedig a letépés nyomán az üreges szárból kiszüremlett a fehér nedv, Gizike elmosolyodott, és a szíve megpróbált hevesebben dobolni. (Erre a tényre viszont azért nem volt kár fecsérelni a szót, hogy Kosztolányi legalább az öreg jelzővel kapcsolatban megnyugodjon. Igaz, ma már nem az öregség elől rohan!)

     Elmúlt hát a május is, és egy késő délutánon eljöttek mind!

     Eljött Sanyi Annikával, eljött a Főnök Hédikével, eljött Hetedik a nővel, aki már levetette és naftalinba tette nercbundáját, eljöttek a nők: Bizi néni, Marinka nagysád, Hildácska, Bella, Baba, Lujzika, eljöttek a férfiak: Majsztró, Tulok, Medve, Kháron, Dadogós, Ütődött, Hajnaly, Hallgatag, Kálózi, Detre, Zabossy, Alfonz, Szigfrid. Gizikének, Bélának, Gebének nem kellett eljönnie, ők itthon voltak.

     Eljöttek mind, a tűz körül ülnek vagy állnak a kertben.

     Eljött Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes is.

     A többiek őket hallgatják.

     Figyelmesen, és egyre nagyobb lelkesedéssel hallgatják, amint Kosztolányi és Karinthy szárnyas szavakat szóla.

Kitérő, melyben betérünk a szobába, avagy félelem az eltárgyiasodástól

     A tűz, amelyet e díszes társaság körülült /vagy -állt/, már a humbik tüze volt. Mindenki érezte ezt. Ki a derekában, mint Gizike, ki ínyétől reszkető egész testében, mint Kosztolányi, ki kabátján, mint Béla. Az oltás után már ő is csak nevetett az egészen. „Édes jó anyám megsegített!” – mondta. Csökönyös miszticizmusa rosszul esett az önkéntes tűzoltóknak. A kabátnak is lett volna egy-két szava, de angol szövetből készült, a zokszó pedig nem fér össze az angol jellemmel! Várták egy darabig, hogy mondjon valamit. Elunták. Szótlanságát beletörődésnek vették. Elhajították hát az üszkösödő ruhadarabot. Mit volt mit tenni, a kabát beletörődött.

     A béka figyelmeztetőn mutatott az ingmellben toporgó nyeszlett emberkére. Igyekezett a tűztől távol elhelyezni családját. (A fiúval sok baja volt. A télen megbékásodott, kamaszodott. Tele volt pattanásokkal. A béka féltékenyen pillantott a kő alatt lapuló varangy felé.) Viszonylagos biztonságban tudva családját, a szoba irányába trappolt. Megorrintotta a tárgyak szomorú és levert hangulatát.

     Ennyi embert együtt még sose láttak! Olyan sokan voltak, hogy a tárgyak azt hiték, magukra maradtak.

     A kakukk némán vacogott az Órában.

     A Pókhálón ideges rángás futott végig.

     A Lavór rezignáltan vált meg egy darab zománctól (el sem búcsúzott tőle), az se vigasztalta, hogy II. Ramszesz múmiájának profilból látható képe tűnt elő a zománc helyén.

     Az Ágy nem nyikorgott.

     A Kép a falon teljesen megzavarodott: Mozart Requiemjét ábrázolta.

     A diófából /”sej-haj”/ vétetett öreg, barna Szekrény Béla új kincseit csörgette, de ez is leláncolt lelkek kísérteties zenebonájának tűnt.

     A Tükör látszott egyedül elégedettnek. Ám a látszat csal! /Ezért is tud oly sokszor nyerni!/ A Tükör azért tűnt kiegyensúlyozottnak, mert észrevette, hogy Sanyi benne hagyta a frissen lopott műselyem-legyezőt. Annikának szánta engesztelő ajándékként a tegnap – s úgy néz ki, a holnap – esti kimaradásért. /Ne rójuk meg a Tükröt e kis jellemhiba miatt!/

     A béka nem nyugodott bele az általa tespedtségnek, sőt lelki tunyaságnak minősített közhangulatba. Tisztelte, magához közelállóknak érezte a tárgyakat, de tehetetlenségük felbosszantotta. A gravitáció csak gyáva kifogás! De sajnálta is őket. Felcsapott közvetítőnek, hozta híreket a Szobán kívüli világból. Elmesélte a kabát balvégzetét, Kosztolányi és Karinthy majdnem kész Tervét, a többiek közbeszólásait, ellenvetéseit, finomításait. Ahogy ide-oda rohangált, olyannak látszott, mint Rácz tanár úr Bunsen-lámpájának színtelen lángjában a fellobbanó „gyönyörű smaragdzöld csík”, csak éppen vízszintesen.

     A tárgyak kezdtek magukhoz térni.

     Az Óra a pulzusát tapogatta (csak idő kérdése, mikor születik meg az első dobbanás), a kakukk már tátogott, s igazgatta tollazatát.

     A Pókháló megtelt elektromossággal. „Lánc, lánc, eszterlánc…” – humbi színű elektronok jártak körtáncot.

     A Lavór a Szépművészeti Múzeum alaprajzán dolgozott, felhasználva, és némileg módosítva Schikedanz Albert és Herzog Fülöp terveit.

     Az Ágy feszültsége is felengedett. Annyira tele lett a Szoba nyikorgással, reccsenésekkel, hogy ablakot kellett nyitni. A béka készségesen segített ebben is.

     A Szekrény alsó fiókjának tartalmát rendezgette. Barna testéhez illesztve válogatta ki a megfelelő ékszereket. Közben énekelt: „Diófából, sej-haj, diófából nem csinálnak koporsót…” „Vidámabbat, öreg!” – hangzott innen is, onnan is. „Lesz maga juszt is az enyém!”

     És a Tükör?

A Tükör csendben volt. Ébren álmodott. Üvegére vetítette álmát a Nagy Hamarimba Tökről és Hanga Anyáról.

     - Ez hát a Terv! – fejezte be Kosztolányi.

     A siker                volt.

     - Hurrá! Ámen! Megtesszük, ha beledöglünk is!

     Együtt voltak. A kurva, a hullaimitátor, a betörő, az író, a rabló, a műkincstolvaj, a zsebes mind az Ügy lelkes katonája lett.

     - Azért ne igyunk előre a bőrömre! – próbált mérsékletre inteni Medve. Lehurrogták. /Kivéve Hallgatagot. Ő hurrogni sem szokott / Kosztolányi háttal állt. Ismerősen csengett a fülébe Medve hangja. „Toulouse-Lautrec” – gondolta.

     Az ujjongás messzire elúszott a hajnalodni kész ég alatt, gondosan elkerülte a rendőrkapitányságokat, a hivatali épületek, sőt a járőröző rendőrök, az éjszakai kiruccanásból a feleségükhöz settenkedő miniszteriális emberek fülét is.

     Fölöslegesen ugyan, de a plakátragasztóig elhatolt.

     Őt nem hívta senki.

     Akkor még nem is sejtették, hogy…