Édes emlékezetű kocsmák! Kocsmáim! Mennyi boldog és keserves percet, órát, napot, évet, évtizedet töltöttem bennetek! De mennyit! Mennyi kocsma és bennük mennyi ember!

Akiket véletlenül meglöktem, akik véletlenül meglöktek, akik részegen meghívtak, akiket részegen meghívtam, akik az asztalomhoz kéredzkedtek, akiknek az asztalához kéredzkedtem, akik ráborultak a vállamra, akiknek vállára ráborultam, akik távolról intettek, akiknek távolról intettem, akiket „ezer éve nem láttam”, akik „ezer éve nem láttak”,  akik mellett sírtam,  akik mellettem sírtak, akik kezet nyújtottak, akiknek kezet nyújtottam, akik csókoltak, akiket csókoltam, akikkel koccintottam, akik koccintottak velem, akik a fülembe harsogták búsuló vagy mulatós nótájukat, akiknek a fülébe harsogtam búsuló vagy mulatós nótámat. És azok, akik belépésemkor felálltak és tárt karokkal, örömtől könnyes szemmel siettek felém, akiket meglátva felálltam, kitártam karjaimat, és könnyes szemekkel szaladtam feléjük. Ők az enyéim.

Ó, italok! Ti, mostohák és gyámolítók! Ti, lélekerősítők és lelket sorvasztók! Ti, miszticizmusba kergetők és istentől eltaszítók! Ti, békés kábulatba ringatók és fantáziát serkentők, ösztönöket felszabadítók! Ti, elmecsiszolók és elmepusztítók! Ti, kárhozatba döntők és mennybe emelők, szennyet, mocskot hozók és megtisztítók! Ti, elgyöngítők és megerősítők! Ti, felgerjesztők és lelohasztók! Ti, életszínezők és életszürkítők! Ti, végtelenbe röpítők és magunkba láncolók, hazugságra és őszinteségre kényszerítők! Ti akaratot silányítók és megedzők! Múlt-bűnt feledtetők, illatos jövőt kancsalítók és örökös jelenbe süllyesztők! Nyelvet botladoztatók és tiszta, szép szavakat a számba adók!

Takarodjatok! Gyertek!

Jöjjetek! Távozzatok!

[A fenti írás a tervezett, s a Prológban meg is ígért, ám – most már tudom – soha meg nem valósuló „Mégis meghalunk – Emlékek a szesz-korszakból” címűnek szánt szövegem „Készülődésének” (értsd előszavának) rövidített változata.]