Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 44. (Humbik Könyve) |
Írta: Tánczos G. Károly |
2013. május 16. csütörtök, 07:32 |
AZ EMBER SZÜLETÉSE 1.
A Nagy Hamarimba Tök egyidős a világgal. Már a halandó istenek is a hatalmas levelei, apró tüskékkel borított, karvastagságú indái árnyékában találtak enyhülést, örökké pompázó virágjában gyönyörködtek, s ha ütött a biológiai óra, ágbogas gyökerei közé vonultak végső nyugovóra. Nem ártott neki se nap, se szél, túlélte a Semmit is. A művelt európai a szent szót ragasztotta volna rá, de amikor az első fehér emberek megjelentek itt, Európa már a sokadik barbárság korát élte, s tudjuk, hogy a fausti ember kognitív és spirituális attitűdjét a Sátánnal kötött örökbarátsági szerződés erősen befolyásolja, így a neoconquistadorok megelégedtek a termés sütőtökként történő animális bezabálásával. Hanga kisistennő kora óta szerette volna megsimogatni, kiönteni előtte szívét, lelkét, de nem tehette, mert amíg férjre nem lel, a humbi istenek leánya nem tekintheti meg a Tököt. A házasság előtti szüzesség kötelezettsége mellett ezt a hagyományt is nagyon komolyan vették. Ha megtalálta a szívének tetsző istenlegényt, a násznép előtt az istenleánynak meg kell fürödnie a Nagy Hamarimba Tök terméséből önkezével elkészített kádban. Hanga Hüzült választotta, Muzul fiát, a gyanú és a vendégbarátság istenét. Megtörtént a lánykérés és Hanga elindult. Kiszemelt egy megfelelő méretű tököt, levágta és kettéhasította. Szeme-szája tátva maradt. Egy fekete gyermek feküdt benne, összegömbölyödve. (Mint később, a kellő tapasztalatok megszerzése után az anyaméhben feküsznek majd.) Megijedt Hanga: odavan híre, neve! Egy isten se mossa le róla ezt a szégyent! Ráadásul Helár, a fő-fő esőisten a kárörvendés istene is! S hogy a baj még nagyobb legyen, a tanúskodásra kirendelt vén istenasszonyok mellett megérkezett Hüzül, és legkevésbé a vendégbarátság látszott rajta. Hanga kétségbeesetten mentegetőzött. - Nézz rá, kedvesem, hiszen ez csak egy humbi! Egy humbi! Még csak nem is hasonlít rám! Megnevezte hát Hanga a humbikat. Lettek a humbik. Egyelőre csak egy. Hanga megmenekült Hüzül (és családja) bosszújától. Hippe, a férfiszépség és a leendő foglalkozási ártalmak istene, Hüzül magtalan öccse titokban szerelmes volt Hangába. Véletlenül tanúja lett a lány kudarcának, hallotta védekezését. Segíteni akart: olyan csúffá tette imádottját, hogy az nemcsak hogy humbira nem hasonlított, hanem még Hüzül is köszönt és bemutatkozott neki, a rút öreg istennők hátán pedig felborzolódott a szőr. Amikor a köréjük sereglő istenek meglátták a perpatvar okát, nem tudták, hogy a tökhéjban Ember született. A majmok felháborodva, vicsorogva kikérték maguknak, aljas rágalomnak, rosszindulatú meggyanúsításnak nevezték a találgatást. „Ezen szőr sincs és beszélni sem tud!” A kis humbi pislogva nézte az állatokat, a – kevésbé mozgékony – növényeket, a napot, a felhőket, a mennydörgést, a villámlást, az esőt. A Nagy Hamarimba Tök élénksárga virágát. A virág hirtelen lángolni kezdett, nagy tölcsére forgott, mintha be akarná szívni a mindenséget. Az istenek és az állatok megigézve figyelték az őrült kavargást. Honnan, honnan nem, Hanga bukkant elő és egyenesen a lángoló tökvirág középpontjába tartott. Az isteneket ismeretlen erő bénította meg, moccanni sem tudtak. Látták, hogy ez az erő vezeti Hangát is egyre beljebb a tűzbe. Megszólalt a virág. - Embert szültél, és magára hagytad! Hanga érezte, hogy a lángok körülfonják, de nem félt, mert a tűz hűvös volt, ártalmatlan. Dacosan felelt. - Nagy árat fizettem érte! A szépségemet és a becsületemet vette el tőlem az ember! - Az élet fontosabb mindkettőnél. - Nem! Ez az utolsó szavam: nem segítek. Kitépte magát a lángokból és eltűnt.
|