Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágba 43. (Humbik Könyve; evolúció 2.) |
Írta: Tánczos G. Károly |
2013. január 30. szerda, 07:53 |
Voltak viták az elosztáskor, sőt azt követően is. Muzulnak a madarakkal volt problémája: némelyik repülni sem tud, csak totyog, szaladgál a földön, van, amelyik még kapirgál is, ráadásul a repülni tudok is fákon, sziklákon töltik idejük jó részét, és mégis Tumm beosztottjai! Vagy meg kell tiltani – úgymond –, hogy a madarak leszálljanak a Földre, vagy… - Nyugodj meg, testvér! Látod Cécseplin sem pöröl a felhőkért! A madarakkal amúgy sok a bajom, felzabálják a magokat, mások az állatokat, leszarják szavaimat. Egyszer-kétszer a fejemre is pottyantottak. - Igazad van, bocsáss meg! Talán az irigység mondatta velem, mert tiéd az Ég, ahol az istenek élnek – adta meg magát Muzul. Tummnak szeget ütött a fejébe ez a mondat. Csapra vertek egy felhőt, s örömmel nézték, hogy Cécseplin mosolyog, sőt együtt iszik velük. Csak akkor derült ki, hogyan értelmezte Tumm Muzul beszédjét, amikor a Láthatókat kezdték szemrevételezni, kiválogatni, szóval a nagy lajstromozás megindulásakor: az istenek fölötti abszolút uralomért. Így gondolkodott: Muzul gyáva, megalkuvó, Cécseplin megelégedetten él, mint halai a vizeiben, Lulit ígéretekkel le lehet venni rozoga lábáról. Az Öregistenek Tanácsa elé terjesztette és elfogadtatta 95 pontból álló Isteni Munkatervét /az Önök nyelvén Álmoskönyvnek is szokták fordítani/. A kilences szám nála az istenek – különösen az ő – tökéletességét, az ötös a házasságot, családot jelentette, ami elsősorban Luli megenyhítésének céljából került be a programjába. /Az ötös ekként jött létre: van három férfi Főisten és a vén Istenasszony, aki alacsonyabb rendű, de nem annyira, vagyis kettő. Három meg kettő mindig is öt volt, akkor is, amikor még nem léteztek számok!/ Tummnak volt egy adu a kezében, amit demagóg módon fel is használt, az emberrel való fenyegetés, amivel elérte, hogy az istenek kezdetben alávetették magukat az akaratának, miként az élő és élettelen Láthatók is, akiknek sorsa felől – azt hitte – kénye-kedve szerint döntött. Amelyik isten, állat vagy növény nem engedelmeskedett, kitántoroghatott más vidékére a Földnek, vagy – ha nem isten volt az illető –kipusztulhatott. Az itt maradottakat elnevezte és hivatásrendekbe sorolta. Igyekezetét egy idő elteltével a többi isten megmosolyogta, kinevette, és ment a saját feje után. Teremtőerő híján az evolúció után kullogtak. Rend lett! Mindenki tudta, elfoglalta és védte a helyét. Most már jöhetett az ember!
Az istenek sokszor elképzelték, milyen lehet majd ez a lény. Úgy vélték, az ámbrás cetre fog hasonlítani, mert olyan nagy, de ahogy a Tekenőből eltűnt a tenger, vele az ámbrás cet, lemondtak erről. A mamut sem volt jó tipp, elefántnyira összement. Egyre többször pillantottak az erdőnek arra a részére, amelybe a majmok költöztek, de a majmoknak eszük ágában se volt változtatni szokásaikon! Végül is oda lyukadtak ki, hogy ember pedig nincs. Az a sok szellemi munka, civakodás, veszekedés, ami a megelőlegezett ember megelőlegezett tulajdonságainak, esetleges mesterségeinek, foglalkozásainak istensége fölött tört ki, úgy látszott, hiábavaló volt.
|