Sokat tudunk már e titokzatos föld lakóinak nemzetközi megítéléséről, sejtjük az őket fenyegető veszélyeket, de Kosztolányi vagy Karinthy egy-egy sejtelmes utalásán kívül semmi tudásunk sincs a humbikról. Kosztolányi Dezső még szilveszter előtt odaadta Hetediknek humbikutatásuk eredményeit azzal, hogy amíg el nem jő az idő, senkinek se mutassa meg. Most, hogy már szinte az egész világ tud a humbikról, nem szentségtörés, ha kinyitjuk a Humbik Könyvét, ami tulajdonképpen csak egy vékony füzet. /A terjedelem okát nemsokára megtudjuk./ Borítóján nem a tényleges szerzők vannak feltüntetve. Ez érthető, hisz, mint láttuk, e két író, költő stb. irodalmilag büntetett előéletű. Találniuk kellett egy makulátlan embert, s mivel ilyen csak a nem létezők (és a nem létezettek) között akadt, kreáltak. Ismerve a már a XVI. századi prédikátorköltők, a Zrínyi Miklós, a Kölcsey Ferenc, a Vörösmarty Mihály, az Ady Endre által megénekelt magyar összetartást, tiszteletet, szolidaritást, amit saját tapasztalataik is igazoltak, célszerűbbnek láttak egy „európaibb” szerzőpárt kitalálni.

Üljünk le a diófa alá eszkábált padokra. Hallgassuk Gizikével, Bélával, az időnként óvatosan körbepillantó Gebével, Sanyival, amit a békák egy ágon üldögélve hallgatnak, a Humbik Könyvét, ahogy Béla kertjében, az ártatlanul nehéz tavaszi ég alatt Hetedik olvassa.

F. Cacaustaulain és D. C’Aurinth

HUMBIK KÖNYVE

ELŐHANG

 X. úrral egy elmegyógyintézetben találkoztunk évekkel ezelőtt. Markáns, férfias arca, átható tekintete, galambősz haja, magas homloka azonnal feltűnt. Orvosnak nézett ki inkább, aki terápiás célból betegruhát öltött. Csupán sápadtsága, tétova mozdulatai utaltak betegségére. És a beszéde. Négy-öt találkozás után kezdett el beszélni. Amit mondott – bevalljuk –, érthetetlennek tűnt számunkra. Valami humbikat emlegetett, aztán minden átmenet nélkül a tejbegrízre tért át, majd hirtelen megszakította monológját, elfordult tőlünk.

 Kezelőorvosától – aki történetesen jó barátunk –tudtuk meg a következőket. X. úr tudós. Antropológiával, etnológiával, nyelvekkel foglalkozott. Olvasmányai, utazásai során bukkant rá egy ismeretlen, helyesebben egy elfejtett népre, a humbikra. Egy rövidke cikkben beszámolt erről, de felfedezése semmilyen visszhangot nem keltett. „A XX. században ez képtelenség!” – legyintettek a „bölcsek”. E közöny nem szegte kedvét, megszállottan dolgozott monográfiáján. Szerencsés ötvözete volt a pozitivista alaposságú, és a szárnyaló fantáziájú tudósnak. (Amikor kéziratunk átolvasásakor a fenti mondat múlt idejű állítmányához ért, fanyar mosoly jelent meg az arcán, de nem kért változtatást. Ez is bizonyítja szellemi nagyságát!) S ehhez még kiváló íráskészség és humor párosult. Éjt nappá téve, egészségét, sőt családi életét nem kímélve dolgozott.

 A nagy művet lezárván meghívta feleségét egy szerény – de pezsgős – vacsorára. /A költséget az asszony állta a megspórolt kosztpénzből. Tisztelet neki és hála!/ Gyermekük mellé egy dajkát fogadtak erre az estére. A fiúcska – 4-5 éves lehetett – örökölt valamennyit apja kutatószenvedélyéből! Amikor a dajka elbóbiskolt, kitalálta, hogy tejbegrízt főz. Ekkor következett be a katasztrófa! A gyermek felfedezte a vaskos kéziratköteget és azt főzte bele a forró tejbe! A hazatérő tudósnak csak annyi ideje maradt, hogy felmérje a kárt, aztán megőrült. Tragikus sorsa nagyon megrendített, de annyi szörnyeget lát-hall az ember nap mint nap, meg ügyeink is másfelé szólítottak, így megfeledtünk a szerencsétlen emberről.

 Két éve volt néhány szabad hetünk. Egyszerre jutott eszünkbe X. úr. Felkerestük. Kérdezgettük erről-arról, a világ baljós megváltozásáról. (Ne higgyék, hogy mi, svájciak nem hallottunk az önöket tönkre tevő – általunk is szégyenletesnek ítélt – trianoni diktátumról, Mussolini és Hitler urakról!) Szóval próbáltunk vele beszélgetni. Semmiről sem tudott. Kiderült, hogy ebben az orvosa is ludas. Elzárta betegét a külvilágtól, mi több, a múltjától is! Ő, aki oly sokat tett a korszerű pszichiátria elismertetéséért, most tabula rasát akart, és ezzel a „gyógymóddal” mérhetetlen kárt okozott páciensének és – mint látjuk – az emberiségnek. Sokat beszélgettünk, mire belátta, hogy hibázott, szabad kezet adott, sőt segített is nekünk. Tudósunk eleinte tiltakozott. „Nincsenek semmiféle humbik! Nem is voltak és nem is lesznek!” Mitévők legyünk? Társam elutazott Genfbe. Régi újságokkal tért vissza. Megmutattuk X. úrnak egyik volt kollégája írását, amelyben X. úr cikkét „egy beteg elme agyrémének” minősítette. Innentől nyert ügyünk volt! Megkezdődött a munka! Ő emlékezett, diktált, az álláspontját közben felülvizsgáló orvos barátunknak pszichoanalízissel segített helyreállítani az elpusztult művet, mi pedig jegyeztünk. Az évek, a betegség és a helytelen terápia hatása természetesen érvényesült: mai állapotában töredékes, torzó.

 X. úr aláírásával hitelesítette a szöveget – e sorokat is –, és felhatalmazott, hogy szerzőként magunkat tüntessük fel. Megszorította kezünket és elsétált a kórházat övező park egy távoli szögletébe. Azóta többször felkerestük, de nem szól, csak mosolyog.

 Nem állt szándékunkban  kiadni a „könyvet”, nem kenyerünk a más tollával való ékeskedés, de a lapokban elfajuló „humbi háború” cselekvésre kényszerít minket. Mindketten megszállottjai vagyunk a magyar kultúrának, s jól ismerjük nehéz, de gyönyörű nyelvüket. Lefordítottuk hát, és most közreadjuk. A bőséges jegyzetapparátusból csak a legfontosabbakat közöljük. Köszönetet mondunk az igazi Szerzőnek és orvosának!

 Valami szorongató van ma a levegőben!

 Ajánljuk e munkát mindazoknak, akik hiszik, hogy az ember szó nem pusztán biológiai kategória, s jelentése egy és oszthatatlan mindenütt.

                                                                                                      Genf-Budapest 193. ősz vége, tél eleje

A szerzők

(Honnan ismernek ezek bennünket? – morfondírozik Gizike.)