Vallási tanítások mondják, hogy istent nemhogy elképzelni nem lehet, de még csak a nevét sem ejthetjük
ki a szánkon. Isten rejtőzködik, mint Lucien Goldmann könyvének címében mondja. Nincs szavunk,
fogalmunk, nincs gondolati szervünk, amellyel megérinthetnénk, van ellenben egy rejtélyes lelki szerv,
amellyel, mint a vallásos emberek mondják, isten megszólítható: ez a hit, ami ebben az értelemben egy
jelrendszer nélküli kommunikációs eszköz. Ha le akarnánk írni a működését, valahogy így lehetne: emberi
szavakat, fogalmakat, vágyakat indítunk úra egy számunkra teljességgel megmagyarázhatatlan, létezését
semmivel sem igazoló kommunikációs csatornán egy olyasvalaki felé, aki a mi fogalmi világunkkal
elérhetetlen, ily módon nem is létező.

E gyermeteg elképzelés annyiban figyelemre méltó, hogy isten felőlünk, a mi létezésünk dimenziójából
nem elérhető, nem érzékelhető, nem elgondolható, nem létező, vagyis nem látható.

Ez azonban minden bizonnyal isten felől nézve is így lehet: a mi létezésünk isten dimenziójából nem
elérhető, nem érzékelhető, nem elgondolható, nem létező, vagyis nem látható. Az egyik mérhetetlenül
nagy, mindent kitöltő, a másik mérhetetlenül kicsi, még önmagát sem kitöltő entitás.

(Lehet-e személyes viszonyunk egy papucs-állatkával?)

Az ember valamilyen céllal létezik. Minden szívdobbanása, minden cselekedete szolgálat. Valaminek a
szolgálata, amit sohasem érthet meg, de mégis, mindenek felett elvégzi ezt a szolgálatot. Erre van
programozva. Haláláig végzi szolgálatát, ebben mély vallásos meggyőződése segíti: ez a vallás nem az
istenben való, hanem az életben való feltétlen hit. Annak a vakhite, hogy az élet mindenek felett való,
a lehető leghosszabbra kinyújtandó állapot. A vallások mindössze ennek a hitnek a különféle kultúráknak
megfelelő koreográfiái.

A szolgálatra teremtett ember a világra érkezését nem befolyásolhatja, viszont módjában állna
szolgálatát saját akaratából megszakítania. Hogy ezt ne tehesse, tudata mélyén ott a parancs: az élet
mindenk fölött való dolog.

A történelem számunkra legnagyszerűbb istenalakja a nazareti Jézus. Jézus nem istennek született,
szabadságfilozófus volt, a genezareti tó környékén vándorolt folyton változó összetételű közönségével
(micsoda figurák, micsoda hangulat!) és brilliáns gondolatokat hirdetett. Oszd szét vagyonodat, szeresd
ellenségedet, ne törődj a földi dolgokkal, mert a te hazád nem itt van, de ha már itt vagy, mindent
egybe véve legyél jó, szeretettel vedd körül magadat és embertársaidat.

Ezek a tanítások mélységesen ellenkeznek a legtöbb vallás tendenciózusan tudatszűkítő parancsaival: e
tanítások azt mondják, ne szolgálj hatalmat, pénzt, szabadulj meg a földi szolgálat terheitől!

Jézus a saját útja által akarva-akaratlanul egyfajta példát is mutat. A halált választja, ami nem
isten, hanem pusztán csak a Kajafás által megjelenített totális vallási diktatúra rendelése. Jézus nem
hajlandó szolgálni ezt a fanatikus, rabszolga-vallást, a rendszertől teljesen idegen morált hirdet ott,
ahol ez a morál maga az istenkáromlás.

Jézus választása a szolgaságot, embertelenséget jelentő élet és a szabadságot, valódi morált kínáló
halál között a legmélyebb értelmű példa az ember sosrstörténetében.

Aki Jézus tanításai szerint próbál élni, szegény lesz és szabad, sosem lesz belőle bölcs öreg,
lekiismeretes szolga, aki elvégezte a rábízott, de soha föl nem fogott feladatot. Aki szegény és
szabad, és megérti, hogy nem itt van a hazája, az alkalmatlan a hosszú szolgálatra, lehet hosszú életű,
de sosem jut előre a társadalmi hierarciában, mert sosem lesz szolgáló ember.

Jézus minden társadalmi rendet felforgató tanításait a vallás már születése pillanatában dióhéjba zárta
és a közönségnek már csak ezt a dióhéjat mutatta föl. Senki sem tudja, hogy a csonthéj mit rejt. A
dióhéj se bentről, se kintről nem átjárható. Legföljebb valóban csak Babits vágyával.