II/1.

Tél végeztével Bizi néni megkezdi az árusítást a csarnokban is. Kárál, pöröl. Özvegy Kuun Ágostné a 20-as, 30-as ismert és befolyásos személyisége volt. Kocsmáros és kofa. Egykor kéjnő. (Láttuk már, hogy Gizike környezetébe leginkább művészek és utcalányok tartoztak. Török Sophie, Erdős Renée, vagy akár Kosáryné Réz Lola árnyékában mit kezdhetne pennájával a szépreményű honleány? Ha volt is példa rá, hogy valakiben a kettő szépen megfért, mint Lónyay Erzsébetben, kinek „Erkölcse, mint a madaraké”, igaz a megállapítás, hogy a kuplerájokban több nő van, mint az irodalmi szalonokban!) Özv. Kuun Ágostné – szül. Csizmadiafi Erzsébet, később Pisze Erzsók, Vigasz Zsóka, Hajtós Örzse, aztán már csak Bizi, jelenleg Bizi, ill. Bizi néni – sem főleg tollat markolt nem rövid életének első 40-45 évében! Pálya-, stílszerűen vesszőfutását Gizikével kezdte, vonzódásuk egymáshoz mind a mai napig megmaradt. Éppen a klimax nedvapasztó hervadása idején hullott Bizi néni ölébe a szerencse: Kuun Ágost! Rosszakarói felszínesen, a látszat alapján ítélkezve érdekházasságról susogtak, ugyanis Kuun úr, a 75 éves agglegény mindössze 17 perccel élte túl a boldogító igen kimondását. (A lagzi reményében ottmaradt eskető pap díjazásába beleszámolták az utolsó kenetet is.) Gizike oda is szólt a násznépnek /a siratóasszonyoknak/: „Mit irigykednek? Nem láttak még igazi szerelmet?” Ő ismerte Bizit, látta Kuun 75 éves rajongását. Hitt és hisz a csodákban, mert megtanulta, hogy nincsenek csodák. A változás kora ellenére Gizike maradt, aki volt. A Bizitől kapott pénz hamar elfogyott, a közös üzletből se lett semmi. Útjaik szétváltak. Bizi az örökségből megvette ezt a kiskocsmát, standot szerzett a Batthiány téri csarnokban. Kocsmáros lett és kofa. Befolyásos ember. Akire hallgatnak. A tél végeztével megkezdi az árusítást a csarnokban is. Kárál, pöröl.

- Ne izéljen már! Ez még egy humbinak is megéri!

- Vigye, kedveském, ilyet a humbiknál se kap!

- Majd nem lesz ilyen finnyás a nagysága, ha megtudja, hogy a humbi király is ilyet eszik, ha nem is teljesen!

A vásárlók eleinte nem figyelnek fel, aztán a sokadik említésre rákérdeznek a „humbikákra”.

- Humbik! – igazítja ki Bizi néni. – Nem tudja? Hihetetlen! Már az újság is írt róluk! Holnap elhozom, ha el nem felejtem. Csuda dolgok vannak most ott! Vérfagylalóak!

Míg a közelben álldogáló Karinthy cinkos biztatással kacsint Bizi néni felé, a főváros egy másik szegletében Báthori Bendegúz m. kir. rendőrtanácsos idegesen rágná a bajszát, ha lenne neki, de nincsen. Ettől még idegesebb. Felajzott lelkiállapotának okozója az asztalán heverő sürgöny. A külügyminisztériumból /lásd dr. Hajnaly Huba/ küldték.

„A HUMBIK HAMAROSAN HZÁNKBA HATOLNAK” Alatta kézírással: „Vizsgálják ki, mi ez a marhaság! Az eredményről beszámolót kérek! B.B. főtanácsos”

„Hű… – gondolja Báthori Bendegúz, majd azt, hogy – …ha !” Ez utóbbi szálon indul el. „Ha ez igaz, akkor…” Idáig jut az okfejtésben. Kezébe fogja a papírt, sorra veszi a szavakat. A névelő után adódik az első probléma: „Kik azok a humbik?” /Miért éppen ő tudná? Hiszen most még Gebe sem tudja, aki meghatódottan simogatja a nevető szemű békát, hiszen most még Béla sem tudja, aki csüggedten feni borotváját, mert mit ér a bajusz, ha Hilda nincsen, hiszen most még Gizike sem tudja, aki a konyhában tüsténkedik, készíti az ünnepi lakomát, persze Lakoma nélkül, mert ő szentté avanzsált, noha egy árva tojással sem emelte a habart levesből és tarhonyás disznópörköltből álló ebéd ünnepélyességét, hiszen most még Sanyi sem tudja, aki félórája járkál fel-alá egy ékszerüzlet kirakata előtt, néha átbámészkodva az átellenben lévő könyvesboltra, hiszen most még a hozzávetőleg mindent tudó Főnök sem tudja, akinek a felesége éppen fűt és fát megígér, csak hogy Alfréd – kevesen ismerik a Főnök polgári nevét – ne hagyja el őt és két gyereküket, főleg ne egy ilyen lotyó miatt, hiszen most még Hetedik sem tudja, aki izgatottan rohan a napáztatta városban egy csinos, de csélcsap balerina lakásához, sőt, ő még azt sem tudja, hogy a férjet otthon találja majd. Csak Kosztolányi és Karinthy tudja. Miért éppen Báthori Bendegúz tudná?/

„Hamarosan’” Holnap? Tegnap? Ma? Délelőtt? Az éj leple alatt?

„Hazánkba!” „Drága magyar hazám!” –Báthori előtt felrémlik a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe, a Bükk, a Mátra, a Bakony, a Somogyi- és a Zalai-dombság. Északabbra és délkeletebbre nem engedi a fantáziáját, mert bár most az álmodozásra alkalmas kormány van hatalmon, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. „Kicsi vagyok én ehhez! Nézzük a telegráfot!”

„Hatolnak!” Illegálisan? Erőszakkal? Vagy csak jönnek? Honnan? Hová? Hányan? Egy halom h!

Szégyelli, hogy nem tud a humbikról, sőt azt sem tudja, kellene-e tudnia róluk. Nem elég baja van a bajusszal? Döntött. Papírt fűz az írógépbe.

„A HUMBIKKAL MINDEN RENDBEN. A DOLGOK A TERVEZETTNEK MEGFELELŐEN ALAKUNAK. VÁROM UTASÍTÁSAIT. Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos”

A rendőrtanácsos irigylésének tárgya, Bartha Botond m. kir. rendőrfőtanácsos daliás bajsza meg se rezdül, amikor ura, gondozója és parancsolója az átiratot olvassa. Bartha Botond számára az egyetlen értelmesnek tartott és élvezettel végzett cselekvés bajszának karbantartása: még egyszer átfutott a szövegen, megoldotta bajuszkötőjét, kis tükröt, ollót vett elő. „In-téz-ked-jen felkiáltójel” – diktálta unottan a titkárnak. A titkár letisztázta, legépelte, iktatta, megcímezte, a szolgával elküldte, aztán aludt tovább. Báthori Bendegúz intézkedik. Gépel. Csak pötyögtet, de azt szívvel-lélekkel teszi. Tudja, hogy a dolgok nélküle is elrendeződnének, ezért mindent megtesz „létfontosságának” igazolására. „Kies hazánk, hál’ istennek, papír-ország volt és lesz!” – szokta  mondani bizalmasai körében. „ A HUMBI-ÜGYBEN FOLYAMATOS TÁJÉKOZTATÁST KÉREK! Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos” Beosztottja, Balog Béla mindent ért. „MÉTÓSÁGOS URAM A HUMBIKKAL MNDEN RENDBEN. A DOLGOK A TERVEZETTNEK MEGFELELŐEN ALAKULNAK. VÁROM UTASÍTÁSAIT. BIZONYÁRA MÉLTÓZTATOTT ÉSZREVENNI A SOK HÁ BETŰT! Alázatos szolgája: B.B,” Szokatlanul meleg hangú a válasz. „KEDVES FIAM! MÉG CSAK TEKINTETES VASGYOK! AZ ANGYAL SZÓLJON MAGÁBÓL! SOKRA VIHETI MÉG! HOGY IS HÍVJÁK MAGÁT? Báthori Bendegúz Magyar Királyi Rendőrtanácsos” „BALOG BÉLÁNAK, KEGYELMES URAM! Alázatos szolgája: B.B.”

Báthori elégedetten és megnyugodva pödörgeti nem létező bajuszát, hiszen a rendszer most is olajozottan működik. Hogy a hiba legkisebbik lehetőségét is elkerülje, a sürgönyt átküldi az Irodalmi Osztályra. „GYANÚSAN SOK A HÁ! EZ A TI ASZTALOTOK! Üdv, Bende!”

Kisasszonyfalvy Bódog alaposan áttanulmányozta a szöveget. Neki is feltűnt a h betűk gyakorisága. „Ki jelenleg a leggyakrabban alliteráló költőnk?” Felhívta Babitsot, aki élesen elhatárolta magát ettől az etikátlan, hagymázas, hermeneutikailag hitvány háborodottságtól. A falra nézett. Karinthy? Kisasszonyfalvy nem hitte, hogy a múltkori eset után, a gyanú árnyékában meg merne kockáztatni ilyet. Az egykori bűntárs, Kosztolányi? „Ő egy ideje a halállal van elfoglalva. Halál! H! Haha! Ugyan már, ő egészen kicsi korától a halált emlegeti!” Percekig nézett maga elé, orrát vájta, kis galacsint gyúrt, eldobta. Összegyűrte, aztán ijedten körülpillantva kisimogatta a papírt, és berakta az íróasztala fiókjába.

Egy népmesében Mátyás, az igazságos monarcha azt parancsolta az okos leánynak, hogy menjen is a királyi udvarba meg ne is, vigyen is neki ajándékot meg ne is. A létezésnek ilyen bizonyosságával kerültek be a bürokrácia mechanizmusába a humbik. Hitték is őket meg nem is, azaz léteztek is meg nem is. Éppen úgy, ahogy Kosztolányiék akarták!