Kocsis Francisko: Éjszakák zenéje (2) |
Aki először találkozik a szerző nevével, önkéntelenül a "Franciska" névre hajaz, s nőnek gondolná, pedig Francisko férfiember, már nagyapa. Neve a család szlovák eredetére utal. Ő maga erdélyi román. Egy pár éve vele készített interjúban ekként beszélt a magyar kultúrához való kötődéséről: - A két nyelvet egyszerre tanultam, az alapot gyerekkoromban szereztem, de tanulmányaimat román nyelven végeztem, s magyar szókincsem megmaradt elemi szinten. Ezt igyekeztem bepótolni Marosvásárhelyre kerülve, ahol szembetaláltam magam egy csodálatos könyvtárral, könyvesboltokkal, ezekben pedig számomra ismeretlen magyar írók nevével találkoztam. Habár kis vidéki iskolából kerültem ki, s a román kultúra terén is jócskán volt behoznivalóm, valami ellenállhatatlan érdeklődés folytán magyarul is elkezdtem olvasni. Nagyon nehezek voltak az első szövegek, szótárhoz kellett folyamodnom, de megveszekedett csökönyösséggel folytattam. Barátságot kötöttem egy magyar költősüvölvénnyel – később nem bizonyított, habár tehetséges volt –, ő volt első és egyetlen kalauzom, később már az irodalomtörténészekre bíztam magam. Az interjúhoz Kocsis Francisko egy magyar nyelvű verset is mellékelt, amelynek a születéséről elárulta: - Egy ihletett pillanat páracseppje... Késő este volt, még egy utolsó cigarettára gyújtottam, miközben hirtelen, hidegrázásszerűen, erőszakosan és ellenállhatatlanul tódultak szavakba a képek. Talán még tíz másodperc sem volt az egész. Vettem a golyóstollat és leírtam az eredményt. Számomra is meglepő volt, mintha valaki rám erőszakolta volna hangtalanul, én meg csak az a láncszem lennék, melyen át beleszól a világba. A következő pillanatban kezdett összeállni a román változat is, amolyan nyersfordítás. Néhány nap múlva pedig készen állt a valódi „fordítás”, némi „árulással”, majd rögtön az „átírás” is. Így egy versből három ikertestvér lett, világra egyformák, de azért mindegyiknek van olyan vonása, ami másságát hangsúlyozza. Kaland lenne ez? Inkább ünnepnap, amit pirossal írunk egzisztenciánk kalendáriumába. Szeretnék még sok ilyen ünnepet magamnak. És akkor jöjjön a vers maga:
Illo tempore
ha üvölt a szél,
ha vér buggyan
a bokrok tövisén,
szó lobban
és ráborul
a messzeség
érzelmeim határán –
nem mond senki igét,
sem imát,
nem zavarja képzeletem tükörmélyét
sem törés, sem üvöltés –
bár menekülni szeretnék,
mégis, mégis visszatart
e sötét ravatal
melyen feküdnék,
de még élek,
kóstolom a tiltott halált
túlélésem minden napján.
{jcomments on} |