hozom a semmit

sok-sok évi bukaresti lófrálás

után hazatérek

és kezemben üres szatyorral érkezem

a ház kapuig jön s rámszól, tudod

kedveském, mintha azt mondtad volna, keresetért mész,

meg azt is, hogy 2 év alatt te annyit keresel mint más 4 alatt

és lám, most semmit sem hozol.

hát idesüssetek, szeretteim, éppen hogy semmit kerestem.

és annyi semmivel állítok haza amennyit a két év alatt

senki se tudott beseperni.

egyedül elhozni se bírtam annyi

semmit amennyit megkerestem.

mögöttem semmivel megrakott szekerek jönnek,

már-már roskadoznak a súly alatt.

mikor majd mindent lerakodnak az udvarunkon,

senkinek nem lesz annyi semmije, mint nekünk.

egy-két év múlva keresettebb lesz az aranynál.

csak akkor adunk el belőle ha már fölszökött az ára

bízzatok benne, kedveseim, ennyi semmije nincs senkinek.

két évig gyűjtöttem míg ti jártatok az eszemben.

hallgass és figyelj: mikor nagyapát a gödörhöz vitték

gödörbe ejtették a koporsót – nem igazán volt mit tenni

mintha nagyapa szándékosan ugrott volna le

mintha sietett volna oda jutni mintha

a teste csupán vékony ing lett volna rajta –

mintha sietett volna biztosabb testet magára ölteni

szörrrrnyen sietett, mintha maga akart volna a gödörbe jutni

mikor a koporsót a gödörbe ejtették – akarsz egy limonádét inni?

oly sovány vagy, oly halottsápadt, ne érj magadhoz, bőröd

könnyen felszakad – ilyen volt nagyapa is

mintha test helyett inget hordott volna.

(most egy hatalmas körmöt faragok. tilos, hogy nagy körmöm legyen.

de egy sosem látott körmöt faragok. mert ahogy múlik az idő a falak

közelednek, mintha tészta hullámzana. csak az ablak nem

közeledik. csak az távolodik. összezáródik, álmos.

a mennyezetek is közelednek. csak az ajtó nem kerül közelebb.

megvonaglik, összezárul, mint tikkadt ajak

a fogíny körül. de én egy roppant nagy körmöt faragok.)

(hallom amint a falak az idő teltével közelednek. de addigra

a köröm elkészül.

tövével földbe helyeztem. szüntelenül locsoltam.

akár a tojássárgája, gömbölyű üreget vájtam belé.

sosem látott köröm lesz belőle.

addig nő amíg kitölti a szobát.

a falakba hatol. szétfeszíti a mennyezetet.

szétfújja a tetőket.

kegyetlenül és némán rájuk veti magát

mint egy gipszbaba akinek arca sincs.)

nánfalva / năneşti

szigetig kell autóbuszozzon, hogy

nánfalvára érjen,

szólt a szolyvai pénztár asszonya.

úgy hallom, van egy közvetlen járat, mondtam én.

egy hete megszűnt, mondta ő,

nem volt már utas a járaton.

azért megéri, igazán, pompás dolog nánfalvára utazni.

arról álmodoztam én is, eljutok egyszer oda,

csakhát az uram, aki sofőr,

ősz óta nem jár arrafelé,

mivel a szolyva-visói járatra helyezték.

úgyhogy üljön csak föl nyugodtan

a szigeti buszra, hiszen

szigettől nánfalváig igen rövid az út.

ha nem passzol önnek a csatlakozás,

nánfalváig semmiség elgyalogolni.

ennyi igazán nem lehet akadály, magyarázta.

egyúttal láthatom majd máramarosszigetet is.

csekélyke, egészen kis kerülő csupán,

egy óra ráadás, még jól foghat nekem.

meg aztán, a szigeti busz jóval

kényelmesebb volt, valóságos élvezet

egy órával hosszabb utat megtenni szigetig.

csupán a hold maradt mindvégig az égen

egy helyben, moccanatlanul.

szigeten leszállva sajnálkoztam

hogy nem marad már elég időm

szétnézni a környéken.

ó, semmi gond, az autóbusz

csupán egy óra múlva indul nánfalvának,

addig felhajthat egy sört a közelben

ma csöppet se zsúfolt a járat.

csakhogy át kell majd szállnia

farkasrévnél, mert ott a

két órai busz kissé balra letér.

farkasrévtől viszont, egyenes úton, csupán

hat kilométer nánfalva.

némi szerencsével, a keresztútnál elcsípi

a nagybányáról érkező járatot.

vagy ha mégsem, nyugodtan nekivághat gyalog,

szólott a pénztárablak lánya.

csöppet sem siettem. szigettől rév

egy macskaugrás, így hát jóízűen

felhajtottam a városban sörömet.

sőt, gratuláltam magamnak, hogy annyi időm maradt

és mindenek előtt azért, hogy egy ilyen város

oly közel esik nánfalvához.

kedvelem a pontosan induló buszokat

és még inkább a pontosan érkezőket.

az úton elbűvölő dolgokat láttam.

már-már bántam hogy farkasrévbe

olyan pontosan érünk.

csupán a hold maradt tovább is ott az égen

moccanatlanul.

igaz, révnek nincs buszállomása, ezért

a nánfalvi keresztútnál lecövekelve,

reméltem, hamarabb érkezik alkalmi jármű,

ha netán késne a bányai busz.

rengeteg autó járt arra, valóban.

de vagy tele voltak,

vagy kevéssel jobbra, vagy ugyanannyival

balra eltértek a nánfalvi iránytól.

végül aztán, délután négy felé

megjött a busz is. a sofőrtől nánfalváig szóló

jegyet kértem. semmi gond, szólt,

ámde az utat ma reggel óta

javítják.

úgyhogy egy csöppet kerülni fogunk s valamivel később

ér majd nánfalvára, mert mi nem megyünk odáig,

de ahol ön leszáll, onnan már nagyon közel van,

és ha nem fülik a foga a gyalogláshoz, felülhet

a bányászjáratra, amelyik borsáról jön.

legkésőbb ötkor, az nánfalvába viszi.

felültem a buszra, némileg porosabb

volt a többinél, hosszabb útról érkezett.

kissé kába voltam, de csak egy kissé.

ám meglehet, ez a fokozódó meleg és az

erős rázkódás miatt volt.

mikor leszálltam, éhes és szomjas voltam.

ám sehol egy közeli kocsma a településen.

arra gondoltam,a munkásbusz bármelyik percben

befuthat, úgyhogy még tűrhetek.

egyszer se néztem a magasba, de tudtam,

a hold ugyanott volt az égen, moccanatlanul.

és azt hiszem, ismét szerencsém volt. töprengtem, merre?

gyerünk, ülj be gyorsan, szólt rám a sofőr,

biztosan te is nánfalvába tartasz.

csakhogy az útvonalat kissé módosították

és megállunk szigeten. szigeten? de hiszen

éppen szigetről jövök erre.

ugyan már, uram, mindenki onnan

száll fel az üzemi buszra, amely már reggel óta

várakozik, utána aztán

nánfalváig sehol nem áll meg.

éhes voltam, de szigetig egész úton

ittam a pálinkát a bányászokkal.

nánfalvára? nánfalvára! milyen ügyben

arrafelé? oda helyeztek!

akkor hát közülünk való vagy, ez a busz, bármennyire

rozzant, remekül szalad, ha egyszer beindult.

jókor érkeztünk szigetre: este van. a nánfalvára

tartó autóbusz egy-kettő megtelik.

látszik, a sofőrnek is sietős, elvégre ő is

szívesen hazajutna, nánfalvára.

ámde azt mondja, van egy bökkenő:

előfordulhat hogy kissé kerülnünk kell,

és nem érünk oda, jóemberek, csak ha

előbb leszállunk szolyvánál, de onnan már

igazán nincs semmi gond,

hiszen onnan tényleg csak egy kőhajításnyi az út

nánfalváig.

ezidő alatt a hold végig mozdulatlanul várakozott az égen.

elindultunk. de igazából mintha mégsem.

pantelimon 113 bis

olyan istenhez imádkozom aki vagy már eltávozott,

vagy még el se jött.

aki imádkozik jó ha éjjel teszi,

amikor sűrű az iszonyat.

megtanultam hogy ezen az úton nem lehet haladni

és csak utána léptem reá.

igaz, az ég csöppet se világlott,

még a nagyok mögé elrejtett,

gyéren elhintett apró csillagaival sem.

de éberebb lettem. nem megyek valahová

mint bárki: létem hátuljával haladok előre,

annak alsó felén, amin még nincs

semmiféle keményedés. kiszimatolom

az elromlott órát és látom talál

az enyémmel. nem hiszem, hogy meg kellene ijednem.

eljön valaki ideje, aki régóta itt van,

de nem élt a földön.

ezen az oldalon csak a folyó van. gyakran láttam

beléjük hullani egy rakás megbékélt fickót

akik számára, sötét napokon, amikor tobzódik a napsütés

már semerre sincs menedék.

térdembe metszek. a csontig, két- vagy háromízben

s elnézem magam. kis korom óta csinálom ezt.

lábam bőrén sok-sok lehunyt szem.

akkor jövök ide, mikor a sötétség tetőzik.

a túlsó part, amelyet legtöbbször

köd fojtogat csakis az eltűnteket

szólítja magához.

sose kelek át. ülök ezen a parton

és a túlsó oldalt vizslatom.

hosszú évek óta vonszolom idáig magam. térdemre nagy

szemeket metszek és elnézem a túloldali fickót

aki egészen biztos éjről éjre ugyanúgy idebámul

sebekkel teli térdével.

Amott kegyetlen gyilkosságok és párzások eshetnek meg

itt viszont nem történik semmi.

Mihez is kezdenék e folyó nélkül, amely ketté-

szeli a várost, e híd nélkül, amelyre sose léptem

bár minden izmom készen várja

a napot amelyen együtt átkelünk.

pantelimon 113 bis

az autóbuszok holtakkal telve járnak

reggel, a panellház előtti megállóban,

elgyötört holtak várnak a 101-es buszra.

délután ötkor

ugyanazok a holtak a munkából megtérve

megkönnyebbülten sóhajtanak és ki-ki lifttel

a saját koporsójába vonul, ahol e nyáron

csöppnyi hűvösség se volt.

a szerencse egy olyan bérházba vezérelt

melyben mindenki halott. nekem is van

koporsóm, az ötödik emeleten. később

érkezem a többinél. ez viszont nem jelenti azt,

hogy elevenebb lennék. csak többet dolgozom.

odakint pedig úgy kell tűnnie, hogy élek és dolgom van.

ámde hanyagul dolgozom, túl sokat alszom,

nem áll oda az eszem, nem beszélek, sietősen iszom.

a távozáson jár az eszem: sietek hazaérni

legalább éjszaka tizenkettő előtt amikor

a koporsók lehűlnek, a halál meghitté válik

és nincs már látnivaló a földön.

és akkor imádkozni kezdek. ahogyan imádkozom

a félelem egyre töményebb, mind pusztítóbb a rossz.

de innen a pokolból mily tündöklőnek tűnik az ég

még felhős éjszakákon is.

Olt utca, 305-ös szoba / Olteţului 15, camera 305

mint egy kesergő, iromba tengeri madár

a szerencsétlenség ott lebeg az olt utca 15

legénylakásai fölött.

itt nem lakik más, csak a mifélék. itt

agyonisszák az életet, s a halált elfelejtik.

és sose tudni, hogy ki kicsodát, ki

kicsodával és mikor és mi végett.

csak a szél sodor erre olykor füstszagot és fegyverzörgést

a catalaunumi mezők felől.

ha felugranál mihozzánk, pajtikám, vigyázz, mert az ajtónál a san-joséi tetű

les reád, ő itt a pandúr, majd megcsócsálja

a lábad, azt mondja majd, hoci 5 lejt, tata, s átviszlek a vízen, az ajtó

zárva, ezek örökké kint tartanak engem, kint börtönöznek be;

ne higgy neki, pajtás, te nem tudhatod, tegnap is beállít a gondnok

s megtette főnöknek az egész lépcsőházban, ő az aki most dirigál

e szobának, ennek az átkozott gályának mely alól elillant a víz

és itt maradt, megkövesedve a harmadik emeleten.

úgyhogy fizess csak neki, pajti, ő a kormányos, mindegyre tántorog

mint hajdanán mikor a hajó hullámokat szelt.

ha meg káromkodik, hallgasd végig megadóan; mikor ő káromkodik,

imádkozik, itt mindenki így tesz.

hamarosan majd így teszel te is.

itt nem lakik más, csak a mifélénk.

itt agyonisszák az életet, s a halált elfelejtik.

csak a bűnbánat és a hit ritka pillanataiban, éjjel

a falak kivékonyodnak, megnyúlnak, felmagasodnak

mint földöntúli testen libbenő lepel.

de senki föl nem ébred és reggel a szállás újra

akár a gyűrött ing, zsebeiből mi kecmergünk elő,

csakis mi, senki több.

itt nem lakik más, csak a mifélénk.

itt agyonisszák az életet, s a halált elfelejtik.

(csoportfénykép)

vacsora után az asztal körül. tán gondba merülve, talán

elcsigázva. a padlón elterülve nyitott ingben – egy

rothadó őszibarack – éjszakájuk buja táncosnője.

balról az első – zoli. vörös szakállát ök-

lére támasztva, kiömlött, üres poharával. tekintete ködös.

talán csak elgyötört. tán gondterhelt. utána

csupán kabátom feltűrt gallérja látszik, csuklyára

emlékeztet. mindegyre elfelejtem, hogy már senki se les reám.

örökké úgy járok-kelek, mintha valaki másba burkolóznék.

a jobb sarokban – hans. ő aztán igen. megvan

harmincnyolc, feje az asztalra hanyatlott.

pénze volt. az övé volt teréz. harmincnyolc.

a fiának volt egy barátja, a barátnak ott volt

teréz, teréznek ott volt a hans pénze. hans

feje az asztalra hanyatlott, az asztal billeg s vele mi is.

akkoriban 36-os, most 41-es bakancsot hord, az élet csodás

és az ágyban a májcirózis vár reá. közülünk

hansi az egyedüli befutott ember.

mitru: egy éve foglalkozás nélküli és apostolságra termett

ő is megtelepedett nálunk, mert ez mindenki szállodája,

egykor felesége és háza is volt, de most már kámpec.

középen, közöttünk a keresztespók ült,

örökké gondterhelten, saját hálója selymébe burkolózva

akár egy szelíd ragyogású dicsfényben:

„hajnal közeleg, újra este lesz, mondja,

és senki föl nem ébred, hogy túladjon rajtam.”

(diadalív)

most ezt cselekszem: visszatérek az olt utca 15-be.

péntek van és itt az este.

péntektől hétfőig nincs miért élnem.

akkor hans begorombul és kék szeszt vásárol

és zoli is begorombul és kék szeszt vásárol

és én is begorombulok s én mondom is hogy miért

és ők is megmondják miért, majd vízzel

megkereszteljük az egészet és kezdünk boldogok lenni.

ők már nem mondják miért, én már nem mondom.

péntektől hétfőig többé nem halljuk egymást.

mindenki fogja a maga adagját és kezdünk

kevésbé boldogtalanok lenni. kevésbé elevenek.

és vasárnap éjjelig minden OK.

és nem számít a ha vagy a ha nem.

hans az ablakban áll és zoli is az ablakban ámde

egyetlen hajó se bukkan már fel corinthus felől.

és mondják, még nincsen hétfő, és mondom, hogy még nincs.

és az olt utcában ismét nagy a vígság

jön a péntek és péntektől hétfőig

az éjszaka a nappal a mi szabad napunk

és nótázunk hogy belereszketnek a falak –

hétpróbás matrózok kik azt remélik hogy egy vasárnapon felbukkanni látják

a láthatáron, a colentina panelházai fölött

a corinthus felől érkező hajót.

hétfőn pedig amikor mindenki elment, végre beállít

ide is a megváltó fiú:

szennyes ingben, kialvatlan, dülledt szemmel,

egyik kezében kiürült üveg, danolászik és tántorog.

felbotorkál a lépcsőn a háromszázötösbe, kinyújtja kezét és így szól:

kötözz a karfához, hadd szunyálok egyet én is, pajtikám.

(a keresztelő)

a szobában van egy óra amit hans titokban táplál.

mozogj már, suttogja neki, mozogj gyorsabban.

inget vásárolt neki, felöltöztette. meg-

mossa, tisztába teszi, óvja mint a szeme fényét.

az óra viszont aluszékony meghízott elterpeszkedett

az egész asztalon. alig áll már a lábán –

tiktakja már-már ugatás.

a szobában van egy óra amit hans titokban táplál.

van itt egy görögdinnye is amit hans még zsenge korban hozott a házba

és amit saját kisdedének tekint.

csakhogy a kisded megérett s kipiroslott

valaki egy napon kést döfött belé.

nyögés hallatszott s a kisdedből illatos, édes vér freccsent elő

hűvösénél megkeresztelkedtünk.

tata, a 24-es szobából kettőt felfogadtam,

imádkozzanak érettünk éjjel és nappal egész

biztosan bocsánatot nyerünk i-

hatunk nyugiban tovább.

négy tüskés borókabokor kereng a legényszállás körül.

szalad utánuk a gondnok csattogó ollóval.

mi papok vagyunk, rikoltják, bennünket tilos megnyírni.

mi napkeleti királyok vagyunk, nekünk tilos.

már három hónapja jövünk, hogy láthassuk

a háromszázötös szobabéli csodát –

nyomorult heródes, mi háromkirályok vagyunk, s jöttünk, hogy igazoljuk

a születését és magunkkal cipeljük a cinterembe.

(hans madár)

az ablakon át éjjel berepült egy madár

és biztos voltam benne, csak hans lehet.

csupasz volt mint ő és hullarészeg.

te, mondta, itt van 50 lej, eredj az úton túlra, remek

pálinkája van, nevermore, feleltem neki.

azt mondja: mióta tőletek elmentem, alkalmaztak

éjjeliőrnek a belu temetőben. van

egy klassz jelzőlámpám. napközben alszom. rendőrökkel

dolgozom. van pénzem elhantolni titeket. minerva

baglya vagyok. nem nyitom ki a szemem csak ha leszáll az este.

előléptettek. magas rangjelzéseim vannak

a májamban. még akkortól amikor errefelé

veletek éltem. ó, és a sebeim még sajognak.

gyerünk már, eredj s vegyél valamit, ünnepeljünk.

mondottam: nevermore, hansi.

(zoli)

hékáim, van-e közületek valakinek kosztja-szállása másutt? rendicsek,

az pucoljon mitőlünk. vannak szüleid? van szeretőd?

vannak gyermekeid? van valakid, aki örökbe fogadjon? nyomás, az ilyen

lépjen innen olajra. hansi,

tenéked van-e anyád? kotródj. valamelyikőtöknek van-e valakije

aki megszán titeket? viszlát. sajnál-e valaki téged, fiacskám?

szia! voltál egyáltalán boldog az életedben? csáó.

szia.

hansi, te lökött, az ott az ablak, az ajtó erre van.

nyomás, fiú, igyekezz, mert hajnali három van és a boldogság mindjárt

ránktör hogy a seggünkre verjen ha nem moccanunk.

sorakozó, fiam. munkára fel, fiam. utánam, fiam.

fürge léptekkel. hajnalból az éjszakába amíg az óra. gyerünk mert

nyakunkon a boldogság, hogy felébresszen. hansi fiam,

óvakodj tőle, akár az ördögtől, fiacskám,

már sokakat elveszejtett.

most is az jár az eszemben, hogy még inkább félrecsúszhattam volna

mint amennyire félrecsúsztam.

és a mai nap ugyanaz lehetett volna mint a holnap,

akár a tegnap. de megjött san-josé tetűje.

és kidüllesztette a hasát, hátratette a kezét,

egész nap be nem állt a szája, kérdeztem, válaszolt, megtudtam,

hogy kikiáltották az olt utca 15 császárává.

megtapsoltuk. nótáztunk. az olt utca 15-ben új élet

indul. mindenki boldog.

mindünknek lóg a cipőzsinórja és a harangkötele. miként

a mi nagyra becsült kadafink idején

aki kubában él és vietnami rizst zabál

a koreai cukornádakról.

holnaptól pedig megígérték a kloroformot. holnaptól az élet

könnyebb lesz. oldottabb. átcsordogál rajtunk

mint egy gézdarabon.

jóval könnyebbek leszünk a műtőasztalon.

az igazság úgy is a háttérben álldogál.

vagy csak a külső világ irt ki minket.

a bennünk szunnyadó halál érintetlen marad.

a bennünk lüktető élet pontos marad.

holnaptól pedig megfogadjuk hogy többé nem iszunk

nem hangoskodunk a bérházban

nem használjuk többé az emésztőgödröt.

holnaptól megfogadjuk hogy többé nem iszunk.

ámde holnap ismét csak ma van - mily csalódás.

holnap sosem lesz holnap igazán.

(Folyt. köv.)