Nevével ellentétben nőstény volt. Ez süldő galamb korában problémát okozott neki. Az  eredeti neve  „ A világbíró Pöthihumba király bátor, hős fiának egyszülött madárkája, aki át tudta szelni a Nagy Vizet”. (A név második felét később biggyesztették a törzskönyvbe.) Mielőtt megtudják, hogy Birincsik Ármin bácsi, a szabad szájú galambász, egyúttal a keresztapja is, miként segített rajta, és hogy miként lett vízigalamb, meg kell ismerniük életének rövid történetét.

    Afrikában látta meg a napvilágot és a kontinensre jellemző növényeket, állatokat, embereket. Földrajzból tanultuk, hogy Afrika messze van, és hogy főként fekete színű embertársaink lakják. Történelemórán pedig azt, hogy a néger atyafiak gyakran vívnak véres háborúkat a fehér idegenek, vagy ha olyanok véletlenül nincsenek, egymás ellen. Pöthihumba király országában hál’ istennek voltak gyarmatosítók, így nem kellett az egyébként is kicsiny lélekszámot csökkenteni. Történt egyszer, hogy a felszabadító háború szünetében a királyfi hazautazott a fővárosba meglátogatni régen látott szüleit. A harcokban megszokta, hogy minden gyanús hangra figyeljen, ezért amikor az udvaron sétálgatott, gyönyörködött, felkapta a fejét a halk kopogásra. Aztán le is hajtotta, mert a kip-kopok lentről hallatszottak. Lenézett és látta, hogy egy tojás héja repedezni kezd, kilyukad, egy pici csőr jelenik meg, majd egy fej, egy szárny, végül egy kis galamb egésze. A fióka, miután egy-két csapással kipróbálta szárnyait, felnézett a királyfira. Azóta mindenhová követi, vagy ha a fiú távol van, nem eszik, nem iszik, csupán búslakodik.

    A háborúnak vége lett, az afrikai ország kivívta függetlenségét és belekezdett az új, a boldog, az igazságos társadalom felépítésébe. Az építkezés egyik első jele az volt, hogy a király elküldte a fiát tanulni a szegedi egyetemre. A fiú nem vitte magával Pötyit, mert nem tudta, hogy abban a távoli országban milyen sors várhat egy galambra. (Még majd élve megeszik szegényt!) Egy kis idő múlva az apja táviratozott: „A galamb nem eszik, nem iszik, csupán búslakodik. Jobb helye lesz nálad!” A király régóta ismerte Birincsik Ármint. Szenvedélyük hozta össze őket. Sokszor cseréltek már galambot, és egy idő után leveleket is váltottak egymással. (Birincsiknek a menye fordított.) Ahogy a postagalambokat, úgy a galambászokat sem érdeklik az országhatárok. Pöthihumba telefonált Ármi bácsinak, aki örömmel és készséggel vállalta, hogy a királyi galambot szárnya alá veszi, amennyiben a király állja a költségeket.

    - Emiatt ne főjön a feje, sporttársam! Azért van a népem, hogy állja a cechet! Vigyázzon a galambra, mintha a sajátja volna! Egyelőre ne engedje a városba, főleg egyedül ne! Egyszer én is eltévedtem Addisz-Abebában, de úgy! Majd üzenek a hercegnek, és meglátogatja időnként a kis tollas barátját! Neki most tanulnia kell, mert szeretett népemnek kiművelt emberfőre van szüksége.

    Sokáig tartott az út Afrikától Magyarországig. A Gibraltári-szorosnál háborgott a tenger, a méteres hullámok gyakran visszasodorták őket. Voltak olyan pillanatok, amikor, bár semmi köze nem volt ezekhez az állatokhoz, Pötyi kutyául érezte magát, és úgy sejdítette, hogy kár volt erőltetni az elindulást. Pedig az ő ketrece védve volt a fedélzetre fel-felcsapó víztől. A hajóról vonatra, arról egy teherautóra került és egy nap múlva Hegyeshalomnál átlépték kicsi országunk határát. Itt aztán csökkent a tempó a hiányzó KRESZ-táblák, a másokkal nem törődő „szelíd motorosok és autósok” miatt. Ármi bácsi, aki a postagalamb-röptetések során kifinomult időérzékre tett szert, az órájára nézett, megcsóválta a fejét és a többiekhez fordult.

    - Ez a galamb is megismeri a magyarok istenét! Szaktársak, ismeritek azt a viccet, amikor a magyar ember forgalomból vizsgázik, oszt az oktató szemrehányóan megkérdezi tőle: „Milyen tábla volt az, ember?” „Alamínium, kezsit csókolom! Visszatolassak?” Jó, mi? Még hogy vissza akar tolatni a tábláért!

    A furgon végre elhaladt a Kalózfalva településjelző tábla mellett. A sofőr fékezett, megállt. Pötyi megérkezett a célállomásra, Ármi bácsi szülőfalujába. A galambősz tenyésztő már várta, és várták a falubeliek, a közeli és távoli városok galambászai, sőt még Budapestről is eljött néhány szenvedélyes, kíváncsi homocolumbano, galambászember.

    Az öreg aláírta az átvételi elismervényt, a ketrecet lerakták az erre a célra vörös drapériával letakart hokedlira. Birincsik sokáig forgatta a lapot, nézte a papíron feltüntetett nevet. Kifakadt.

    - Menten hanyatt vetem magam! Csak azok a négerbarna emberek adhatnak ilyen hosszú nevet egy ekkora galambnak!

     Még egyszer átolvasta a hivatalos iratot. Aztán szemében fény csillant, ráncai kisimultak. A gubbasztó galambra vetette a tekintetét.

    - Pötihumba, Pötihumba… Micsoda hülye szó! De mit tökölök én ennyit? Akár pöcörőd van, akár lyukacskád, mostantól fogva Pötyi legyen a neved.

    Pötyi, mivel nem értette az egész szertartást, és mert most kezdett magához térni, felocsúdni a hosszú ideig osztályrészül kapott zúgás, zakatolás, berregés, az állott, áporodott, ürülékszagú levegő kábulatából, felállt, toporgott és négyet csapott szárnyaival.

    - Látják? Látjátok? Tetszik neki az új neve!

    Ármi bácsi kezdetben elkülönítette Pötyit a többiektől. Csináltatott neki az arany kezű Tódorral egy komfortos lakást. Ellátta mindenféle élelemmel, cirokmaggal, kölessel, búzával, kukoricával.

    - Begyesedjél, galambom!

    Szomjúságának csillapítására Tódor egy tepsire emlékeztető bádogedényt készített, amelybe ideiglenes gazdája naponta többször friss vizet öntött. A megérkezést követő nap kora délutánján, amikor már úgy-ahogy kipihente és teleette magát, ott üldögélt az ivóedény karimáján és figyelte a fiatalosan tüsténkedő gazdasszonyt. Viola néni gyakorlatias asszony volt, nem osztotta férje szenvedélyét. Ármin bácsi kedvencében ő az ünnepi ebéd egyik fogását látta. („Hiába, az asszonyállat az asszonyállat! De azért szeretem a vénasszonyt!”– szokta mondogatni Ármi bácsi a helyi galambász egyesület találkozóin.) Pöty ivóedényéről is sütőtepsi, a reá pislogó madárról bő zsíron piruló megkopasztott, kizsigerelt, pástétommal töltött galamb ötlött az agyába. A Pötyi felé tipegve közeledő, maszatos unokájuk viszont örökölhette nagyapja lelkesedését, már-már megszállottságát, a szakértelem terén azonban volt még tanulni valója, de hát ráért, hiszen három éves volt.

    - Nézd, papó! Útyik a tubi!

    - Úszik neked at apád majd’ megmondtam mije!

    A kisfiúsírásra görbülő száját látva Ármi bácsi elszégyellte magát. Ki akarta engesztelni, meg akarta vigasztalni szeme fényét, ezért színészkedett. Közelebb lépett az itatóhoz.

    - Hadd lám! Tényleg úszik! Ügyes vagy! – És megpuszilta a gyerek fejét, de mivel nem tudta, hogy a fiúcska hisz-e neki, no meg melege is volt, így kiáltott fel. – Menjünk, úttyunk mi is, Gejgő!

    Útban a patakhoz Gergő mindenkinek elújságolta.

    - Útyógalambunk van! Vízigalamb!

    A gyerekek álmélkodtak, a felnőttek mosolyogtak rajta.