Az írás általában szenvedés. Nekem. És nemcsak a szemim (stb.) állapota miatt. A következő szöveg kivétel. Ezt Szabó Zoli is tanúsíthatja. Igencsak köze volt a megszületéséhez. 2003 októberében meglepetésszerűen felhívott, hogy lehetősége van egy Galambász Magazin című havilap főszerkesztésére, s kérte, írjak bele én is. Valóban meglepődtem. Zoli és mégiscsak én? Zoli és a galambok? Galambok én és? Így hát beleegyeztem. Az első variációban Gizike és a Csapat is szerepelt volna, de Zoli lebeszélt. 2004 februárjától 2005 áprilisáig tizenöt folytatásban, Grósz Károly névvel jelent meg ez a változat. (Nem szó szerint ez, mert kisebb stiláris változtatásokat végeztem rajta. Plasztikai műtétet, ha úgy jobban tetszik.) Írtam volna én tovább, de lap befuccsolt! (Nem ez volt az utolsó eset, ugye, Zolikám?)

Örömmel, görcstelenül írtam, sőt – ami szinte sose fordult elő – menet közben nevettem saját ötleteimen. Külső vélemények szerint a szöveg önállóan is megáll a talpán, mégis fűzök hozzá egy-két megjegyzést. A valóság és a képzelet ötvözete. (Mint minden emberi „termék”!) Valós (pl. Szeged) és kitalált helyszínekkel (a 2. részben felsorolt kocsmanevek közül a „ló fara” népnyelvi elnevezés, a ténylegesre nem emlékszem), hús-vér (pl. Hümér=Szemendrei István) és fiktív szereplőkkel – Pályinkás létezik, csak a vezetékneve más –, megtörtént (pl. a kiskunfélegyházi állomáson) és megálmodott eseményekkel. A cselekmény is ez utóbbi módon alakult. Akadnak még további csavarok, de hát arra való az olvasó, hogy felfejtse, kibogozza őket!

Végül, de végképp nem utolsó sorban: aki akarja, „kocsmaszövegként” is olvashatja!