Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Zuhé) |
Írta: Elekes Ferenc | |||
2012. február 06. hétfő, 14:15 | |||
Nem tudom, másnak mi az isteni dolog, énnekem az, ha valami jó, kiadós tavaszi zuhé miatt be kell húzódni egy kapualjba. Nincs annál gyönyörűbb, mint mikor az ember egy ilyen kapualjból nézi a hólyagos esőt, a feltűrt gallérú sietőket, a spriccoló autókat, a hajladozó antennákat a porzó háztetőkön. Van ebben a kényszerű, kíváncsi várakozásban valami megnyugtató, hiszen egy ilyen kiadós, tavaszi zápor sok mindent indokol. Például azt, hogy miért késünk el valahonnan, miért állunk meg csak úgy, nézelődni olyan helyen, ahová talán soha be se tértünk, és ami nekem a legjobban tetszik, azt is indokolja, ha két ember egy ilyen kapualjban minden előzetes ismerkedés nélkül elkezd beszélgetni. Az ilyen beszélgetésben ugyanis nincs semmi mesterkéltség, se formaság, olyan például, hogy szervusz, hogy vagy, köszönöm, meglehetősen, satöbbi. Az ilyen beszélgetés magától jön, és oly természetes, mint ahogyan megered a csatornák vize az esőben. Az ilyen beszélgetésben nincs meg az a feszültség, hogy te ki vagy, és én ki vagyok. És hogy mi lesz a találkozásunk következménye. Az ilyen beszélgetés legtöbbször úgy kezdődik, hogy kérek egy tüzet, vagy úgy, hogy na, éppen kellett ez a kis ázás, vagy azért mégis sok már ez az esős idő, nem gondolja, vagy úgy, hogy legalább megtisztulnak egy kicsit az utak... És legtöbbször úgy végződik, hogy megtisztul az ember lelke is, mert kibeszélte magából a fontos dolgokat, amiket máskor meg sem pendít.
|