Egy patak kiszáradt, s a palló repedéseiben kedvére nő a csalán, a gomba.

Csapatnyi fürdőző gyermek hajigálja a rozzant karfát, elkerülik ezért a madarak is.

Szerettem volna átmenni rajta, hogy visszaadjam az önbizalmát, maradjon meg áradás idejére is, amikor zuhog alatta a víz, és hömpölyögnek a reves csutakokkal megrakott árkok.

Nem tehettem, mert féltem, kiröhögnek, nem vagyok gyermek, hogy is képzelem, pallón járni, mikor mellette száraz út vezet át a patak medrén.

Mentem hát én is a többiek után, kik meg nem érezték, mekkora szomorúság feszülni fölösle­gesen, állni a sors szabta úton haszontalanul.

Mentem a többiek után, s már tudtam nagyon, ilyen hiába feszülő palló lesz az ember ideg­szála is, ha magára marad.