Micsoda lovak, haj, micsoda mének, istenem, a föld is dübörög! A föld is. Kezes, szilaj, nyerges, rudas, parádés két ló, már az is gyönyörűség, ha látja őket az ember. Hát még amikor éppen ballag, kocog, poroszkál, vagy üget, vágtat, ágaskodik, amikor felhorkan, fúj, kapál, vagy megbokrosodik, amikor nyerít, prüszköl ez a két ló! És micsoda gyönyörűség elnézni az embert estefelé vagy hajnaltájt, amint a két lovával foglalkozik. Amikor befogja őket, felkan­tározza, amikor szoktatja, ugratja, vagy sétáltatja.

Esténkint, amikor hazatér az ember lovaival, s kifogja őket, odagyűlnek a szomszédok a kerí­tés mellé. Mert olyankor az ember nem abrakot ad lovainak, s nem vizet, hanem szabadságot. Kedvükre vágtathatnak keresztül-kasul a réten. Azt látni kell, amikor az a két gyönyörű mén vágtat a réten, s kibontott farkuk az égre lobban.

Valami ősi, szép szertartás van ebben az esti szabadságban. A fölös erő szertartása. Talán ifjúságára emlékezik ilyenkor az ember, a szilaj időkre, az el-nem-fáradásra. Az időre, amikor a dologba belefásult legényke hazatér a mezőről, de azért még kihancúrozza magát lefekvés előtt. Mert ez a hancúrozás üdítő játék a szabadsággal.

Láttam, a szomszédság is teljesen beleéli magát az esti játékba, a lovak láttán fölfrissülnek a fáradt emberek, elkapja őket az ifjúság hangulata, s úgy térnek nyugovóra, cöccögtetve, mosolyos megjegyzésekkel, a gyönyörű mének dicséretével s azzal, hogy ez az ember nem olyan, mint más, aki hazatér a munkából, s mindjárt ágynak esik, étvágya nincs, csak szidja a napot. Ez az ember úgy fekszik le este, hogy abban a lefekvésben benne van a másnapi kedve. Úgy tér nyugovóra, mint ahogy dologhoz látnak a favágók: markába köp. Lefekvés előtt. Úgy tér nyugovóra, mint a Nap: még visszasüt, ha másnap szép lesz az idő.