TIZENEGY ÉJSZAKA MESÉI (Zsuzsika Könyve) A HARMADIK ÉJSZAKA |
Írta: Tánczos G. Károly |
2012. február 03. péntek, 08:46 |
A HARMADIK ÉJSZAKA meséje, melyben egy tollra méltó ceruzáról esik szó
A Tündér megkérdezte tőlem, hogy mi volt a jeled az óvodában. - Nem is igaz! Nem kérdeztem, hanem mondtam: em-lék-szem! És ez nagy különbség! (Azt is gondolta: „Tökfej!”, de nem mondta ki.) - Jó, nem kérdezted. Bocsánatot kérek. - No azért! - Mi lett volna? Ceruza! – állja útját a további vitának Zsuzsika. Ceruza. Egy szó. Egy kisingre, egy óvodai kezeslábasra hímzett jel. A te jelképed. Annak a kifejezőkészségnek, ami szinte minden megnyilvánulásodból sugárzik. Rajzaidból, egyszemélyes bábelőadásaidból, agyagfiguráidból, tűzzománc képeidből, fuvolázásodból. És természetesen szavaidból, írásaidból. - Tegnap elmeséltem a Tündérnek a „magyar temetőt”. Elszomorítottam szegényt. - Jé, te igazat is tudsz mondani? - Ne kezdjük elölről, jó? Elhatároztam, hogy megvigasztalom, összegyűjtök néhányat jellemző mondataid közül. - Legalább röhögcségesek? – ízléstelenkedett a Tündér. Zsuzsika szemrehányóan nézett rá. - Majd meglátjuk – mondta Apa. Ó, azok az állat- és növénytani felfedezéseid, megfigyeléseid! Te beszéltél először a nőkakasról, a fújtermésű fáról, melynek termése meglepőmódon a szörmösz. Te vezetted be a rendszertanba a fordított fejű izéhogyishívjákot. Egy csiga szarváról leszűrt tapasztalataidat így összegezted: „Ennek van nyele!” A patakparton bóklászó kisfiúról megjegyezted: „Pókot bogarászik.” Egy éjszaka mondatokkal játszottunk, ekkor értesültem a lila elefántról, aki rózsaszínűn futkos. Rózsa! Erről jut eszembe egy osztálytársad emlékkönyvébe írott versed: „Szép a virág. Tulipán? Ide-oda hajlingál. Vízen jár, hajlingál a szép virág.” Meséltél Piroskáról és a farkaskáról, a híres kutyavásárról szóló mesét ekképpen tömörítetted: „Egyszer volt Budavásár.” Megkérdezted, elbocibocizhatod-e a játékzongorát. Az állatok közül néked legkedvesebbről költötted: „Malac apa szerelmes, malac anya van. Gyerekek is van.” - Tök jó! – így a Tündér. – Tényleg tehetséges vagy, Zsuzsika. Kár, hogy apád nem örökölte! Se köpni, se nyelni nem tudtam. Ránézni se mertem. Inkább folytattam. A szemtelen Tündér véleményének ellenére van néhány közös vonásunk. Ezek egyike viszonyulásunk az időhöz. Nem tolakszom előre magammal, a te mondataidat idézem. Amikor megkérdezték tőled: „Hány éves vagy, kislány?”, így feleltél:„A hatnak a második fele!”, mikor én érdeklődtem:„Mikor ment el Anya?”, ezt mondtad:„Az előbbnek az előbbekor!” Tavalyi születésnapod előtt kijelentetted:„Holnap születtem!”, aznap pedig:„Ma születtem, de már nyolc éves vagyok!” - Tök jó! Idén – emlékszel? – október huszonkilencedike reggelén Katica megsimogatta a fejedet, mire gyengéden ráripakodtál: „Belenyúlsz Anya hasába? Még nem születtem meg!” Igazad volt: kilenc éve ugyan, de tényleg 10 és 11 között érkeztél a világra. Egyszer megkérdezted:„Olyan is lesz, hogy nem lesz este?” A plakát előtt így morfondíroztál:„Március 51! Vagy 15?” - Hagyd már abba! Meghalok a röhögéstől! - Igaza van a Tündérnek, Apa! Én is álmos vagyok. Majd holnap folytatod. - Egyet még engedjetek meg! Azt nekem mondtad. - Jó. - De ez aztán az utolsó legyen! Egy reggel fürödtetek. Én egy inget akartam levenni a szárítóról.„Remélem, nem ejtem a kádba!” – mondtam. Ügyetlenségem ellenére sikerült. Elismerő hangon szóltál:„Hogy te milyen jól tudsz remélni, Apa!” Nem hallottam nevetésüket. Halk hortyogást hallottam. |